# Mire megvénülünk (1. kötet)

## Part 10

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/mire-megvenulunk-1-kotet-47541/index.md

Egyszer aztán az iskolai hatóságok rájöttek arra, hogy az országgyűlési szónoklatokat hol nyomtatják? Maga az iskolai fiatalság, a százkezű typographia.

A veszély messze el volt már harapózva; ime le a tizenkét éves gyermekig elszivárgott már az, a mi rendes útján nem folyhatott le; a gyermekek kezei pótolták a sajtót.

Nagy volt az ijedelem.

Néhányra az írásról ráismertek, azok között voltam én magam is.

Az iskolai törvényszék elé lettünk idézve.

Már én akkor annyira voltam, hogy meg sem tudtam ijedni. A nagyobbakat nagyobb dolgokkal ijesztik, s azok még sem hagyták el helyeiket; rosszabb én sem fogok lenni.

Mind azt gyermekészszel is képes voltam felfogni: ránk, kik egyszerűen lemásoltuk pénzért, a mit elénk adtak, nem nagy bűnhődés hárulhatott. Talán nem is értettük, mi lehet az előttünk fekvő iratokban? csak raktunk betűt betű után; de a veszély neheze azokat fenyegeté, kik ez iratokat elénk tették.

Huszonketten voltunk idézve a lyceum növendékei közül.

Azon a napon fegyveres katonaság zárta el a tanodákhoz vezető utczákat, mert az a híre járt, hogy az országgyűlési fiatalság ki akarja szabadítani, a kiket netalán el fognak itélni.

Ezen a napon nem is volt felolvasás. Csupán a vádlottak és a bírák voltak jelen az iskola-épületben.

Különös, hogy én még akkor sem féltem, mikor a pedellus őrizete alatt az iskolai törvényszék előszobájában kellett várakoznom. Pedig jól fel tudtam fogni, hogy mi fenyeget? Vagy engem, vagy Lorándot ki fognak tiltani az iskolából.

Ez eszme rettenetes volt előttem valaha.

Hallottam rémes történeteket iskolából kicsapott diákokról. Hogy húzták meg olyankor a repedt harangot, mely egyedül arra a czélra szolgált, hogy mikor azt kongatják, tudja meg az egész város, most egy kicsapott diákot kisérnek ki társai a városból, penitencziás énekszóval. Hogy lett azután abból teljes életére csavargó, peregrinus; kit semmi iskola be nem fogad, ki szülői házába visszatérni nem mer.

Most vállat vontam rá, ha eszembe jutott.

Máskor a legkisebb dorgálás levert, kétségbeejtett; most – el voltam szánva nem kérni kegyelmet.

Az előszobában várva, találkoztam egyenkint a tanárokkal, a mint a tanácsterembe szállingóztak. Illedelmesen üdvözöltem őket. Némelyik rám se nézett. Mikor Schmuck úr ment keresztül, az meglátott, nagy nyájasan odajött hozzám, megczirógatta az orczámat.

– Ej, ej no, kis fiam, hát te is ide jutottál. No ne félj semmit: csak én rám nézz mindig: én minden kitelhetőt el fogok érted követni; a hogy megigértem kedves nagymamádnak. Oh az áldott jó nagymama, ha tudná, hogy minő helyzetben vagy, hogy megsiratna. No, no, de ne sírj; ne félj semmit. Én úgy fogok veled bánni, mintha atyád volnék, csak én rám nézz mindig.

Szerettem, hogy elment. Bosszus voltam érte, hogy el akart érzékenyíteni. Nekem ma erősnek kell lenni.

A direktor is észrevett, a mint végig ment a szobán. Rám kiáltott nyers hangon:

– No, te híres hegedűs: aztán majd most megmutasd, hogy milyen czigány vagy?

Ez jobban esett.

Nem leszek czigány!

A vizsgálat megkezdődött; társaimat, kiket nagyobbrészt nem is ismertem; mert felsőbb osztályok hallgatói voltak, egyenkint szólongatták be a törvényterembe, s egyenkint eregették őket ismét vissza, de már akkor mindegyiket a pedellus vezette más szobába, nehogy a kinlevőknek elmondhassák, miket kérdeztek tőlük, s miket vallottak ők odabenn.

Nekem elég időm volt a kijövők arczait tanulmányoznom.

Mindenik szokatlanul fel volt hevülve s azt a benyomást hozta ki magával, a mit odabenn felvett.

Egyik daczos volt, másik csüggeteg. Némelyik keserűen nevetett; másik nem merte szemeit társaihoz felemelni. És valamennyin volt valami ideges izgatottság, a mi oly kirívóvá tette arczát a kinn ácsorgó fagyos képek között.

Hogy Lorándot nem láttam a vádlottak között, az nagyon megvigasztalt. A titkos iratok egyik fő indítóját nem ismerik.

Hanem azután, hogy engemet utoljára hagytak, arra a gondolatra hozott, hogy mégis nyomon vannak: a leírók egymás után vallottak, ki kitől kapta a lemásolandót? a láncz utolsó szeme én vagyok, s mögöttem áll azután Loránd.

Hanem a láncz itt ketté fog szakadni, s én utánam nem találnak rá Lorándra.

Erre az egyre voltam készen. – Végre, hosszú várakozás után, rám is került a sor.

Oly fásult voltam, mintha én már mind ezen egyszer keresztülestem volna.

Nem jutott eszembe sem anyám, sem nagyanyám, csak az az egy, hogy nekem Lorándot kell testemmel, lelkemmel fedeznem; s akkor úgy éreztem, hogy testem, lelkem kőből van. Tessék ráütni.

– Desiderius Áronffy! – szólt a direktor; mondsza, kinek az írása ez?

– Az enyim, – feleltem rá nyugodtan.

– No, azt szeretem, hogy mindjárt bevallottad, nem kellett még a kézirataiddal utánad bizonyítgatni, meghazudtolgatni, mint a többieknél. – Miért írtad ezt?

– Pénzért.

Egyik tanárbíró elnevette magát, a másik bosszúsan csapott öklével az asztalra; egy harmadik tollat faragott, Schmuck úr érdekes mosolylyal ült székében s kezét összetéve, a két hüvelykujjával malmot játszott.

– Nem látszottál érteni a kérdést, fiam: szólt a director nyers, száraz hangon. Nem azt akartam megtudni, hogy mennyiért írtad ezt a firkát? hanem, hogy mi oknál fogva.

– Jól értettem és úgy feleltem. Lemásolni való iratokat adtak elém, megfizettek érte; én elfogadtam az ajánlatot, mert tisztességes kereset volt.

– Nem tudtad, hogy ezek tilalmas iratok?

– Nem tudhattam, hogy azt leírni tiltott dolog, a mit a nádor és a király személynök jelenlétében az egész közönség hallatára elmondani szabad volt.

E válaszomra egyike a fiatalabb tanároknak olyan hangot hallatott, mely nagyon hasonlít az elfojtott nevetéshez. Az igazgató szigorúan nézett rá, tekintetével leszidva a rokonszenvű nyilatkozót, azután mérgesen rám rivalt:

– Ne okoskodjál!

Ezzel aztán azt nyerte, hogy még jobban a szeme közé néztem s most már elszántam magamat, hogy ha négylovas szekérrel hajtat is nekem, nem térek ki neki. Ki előtt remegve álltam, mikor a hegedülésemért megszidott, most, mikor igazi baj volt a fejemen, nem sütöttem le a szememet előtte.

– Arra felelj, hogy ki adta a kezedbe azt a írást, a miről ezt lemásoltad?

Összeszoritottam a fogamat. Nem fogok felelni; ketté vághat, de akkor sem találja meg bennem, a mit keres.

– Nos, fogsz-e kérdésemre felelni?

Hát hiszen mi lett volna könnyebb, mint elmesélnem, hogy egy úr járt oda, a kit én nem ismerek, térdig érő szakálla volt, pápaszemet viselt és zöld köpönyeget; keressenek aztán ilyen embert, ha találnak; – de akkor – nem nézhettem volna többé a kérdező szemébe.

– Nem! Nem fogok hazudni. – De nem is árulkodom.

– Felelsz-e, kiálta rám harmadszor is az igazgató.

– Nem felelhetek.

– No, ez szép szó! Nem ismered tán azt az embert?

– Ismerem; de nem árulom el!

Azt hittem, hogy a direktor e szónál nem fog kevesebbet tenni, mint felkapja a kalamárist, s úgy vágja a fejemhez, hogy csupa szerecseny leszek tőle.

Nem azt tette: a burnót-szelenczéjéhez nyult; nagyot szippantott belőle s félre nézett a mellette ülő Schmuck úrra, mintha ezt mondaná: «ezt vártam tőle».

Erre Schmuck úr abbahagyta a malomjátszást s nyájas orczával fordult felém, kenetteljes hangon intézve hozzám jóakaratú mondatait.

– Kedves Dezidér; ne légy megrémülve oktalanul. Ne gondold azt, hogy akár reád, akár arra, kitől az iratot kaptad, valami szigorú büntetés vár. Tévedés volt az igaz, de nem bűn, a mit elkövettetek, s bünné fogna válni csak az által, ha daczosan eltagadnátok belőle valamit. Hidd el, hogy én mindent elkövetek, hogy semmi baj ne érjen benneteket, de arra nézve szükséges, hogy te is szeliden felelj kérdéseinkre.

Ez a biztató szó szinte eltántorított. Olyan édesdeden volt mondva, hogy szinte hinni kezdtem benne.

Azonban a direktor hirtelen közbevágott:

– Sőt ellenkezőleg! Kénytelen vagyok tisztelt tanár úrnak ellentmondani, és tagadni azt, a mit e bűnös ifjak védelmére felhozott. Súlyos és nagy hatású a vétek, melyet elkövettek, s azoknak főokozói a törvény teljes szigorával fognak sujtatni!

A harag, a kérlelhetlen szigor hangján voltak e szavak mondva; de nálam egyszerre világosság támadt: ez a szigorú ember az, a ki minket ki akar segíteni a partra, s amaz a biztató, nyájas paterfamilias, a ki el akar meríteni.

Schmuck úr folytatta a malmot.

A direktor aztán újra hozzám fordult.

– Miért nem akarod megnevezni, a ki ez iratokat rád bízta lemásolás végett?

Csak ez az egy válaszom lehetett:

– Mikor ez iratokat lemásoltam, nem tudhattam, hogy tiltott munkát végzek. Most már tudtomra van adva, hogy az súlyos vétség volt. Még most sem értem, miért? de úgy kell hinnem. Azért nem fogom megnevezni a leiratás megbízóját; mert sokkal könnyebb nekem bűnhődnöm, ki nem tudtam a czélt, mint annak, a ki azt ismerte.

– De gondold meg, édes fiam, minő veszélyt vállalsz el saját fejedre, szólalt fel kegyes hangon Schmuck úr; gondold meg, hogy megátalkodásoddal bűnrészessé teszed magadat abban, a miben eddig ártatlan voltál.

– Tanár úr! – mondék, felé fordulva; – nem önmaga tanított-e meg engem Mucius Scaevola hőstörténetére; nem önmaga tanítá-e szavalnom a «Romanus sum civis»-t? Tessék velem tenni akármit: én nem árulkodom; s ha volt bátorsága a rómainak elmondani, el merem mondani én is: «longus post me ordo idem petentium decus!»

– Takarodjál innen! – rivallt rám az igazgató; a pedellus azután elvezetett.

Két óra után tudtomra adták, hogy haza mehetek; fel vagyok mentve. Épen az a kegyetlen haragos igazgató tette ki magát legjobban a mellett, hogy fölmentsenek bennünket. Egy pár primanust, a ki nagyon vastag hazugságokkal mulattatta az iskolai törvényszéket, néhány napi carcerre büntettek. Ez volt az egész.

Én azt hittem, hogy most ezzel vége van a tréfának.

A mint szabadulhattam, siettem Lorándhoz.

Büszke voltam abban az öntudatban, hogy ezúttal bátyámat nekem sikerült megmentenem.

VIII. A kezdetnek a vége.

Ő nagysága, a szép Bálnokházyné, épen papagályával játszék, midőn ő nagysága, az udvari tanácsos úr belépett a szobájába.

Ez igen kedves állatja volt az asszonyságnak: tudniillik a papagály.

– Nos, kedves, – szólt Bálnokházy úr, hát megtanulta-e már a Kokó Loránd nevét kimondani?

– Még nem.

– No majd megtanulja. Hát, kedves, tudja-e már, hogy az országgyűlés eloszlik? Bálnokházy úr bizalmasan bocsátkozék le neje mellé a pamlagra.

– Miattam eloszolhatik.

– De talán önt is fogja annyiban érdekelni, kedves, hogy a sok jó tánczos haza megy. Az országgyűlési fiatalság haza széled.

– Én nem tartóztatom fel őket.

– Úgy-e, nem? Hiszen itt marad Loránd. Hanem Loránd is bajosan fog itt maradhatni, kedves. Neki ugrani kell.

– Mit beszél ön?

– A mit nem volna szabad kibeszélnem. Nem is mondanám másnak, csupán kegyednek, kedves. A hogy egymással megegyeztünk? Érti, úgy-e?

– Félig meddig. A titkos hirlapírás ügyére czéloz ön?

– Arra, kedves, és még egyebekre is, a miket szintén öntől hallottam.

– Igen, tőlem. Én elmondtam önnek, a mit nekem Loránd bizalmasan tudtúl adott, azt vélve, hogy lelkesült eszméit osztom. Azért mondtam el önnek, hogy a miket megtudott, saját emelkedésére használja fel. Önre nézve ezek becses adatok voltak, de kikötöttem a mellett, hogy viszont ön azt, a kitől ezt tudom, semmi bajba ne keverje, s ha valami feszély fenyegetné, azt tudassa velem. Van ilyen veszély Lorándra nézve?

Bálnokházy közelebb hajolt nejéhez és fülébe sugá:

– Az éjjel elfogatások fognak történni.

– Kikre vonatkozik az?

– Több vezetőjére az országgyűlési ifjuságnak. Különösen az írott hírlap terjesztőire.

– Mi baja lehetne ebben Lorándnak? Ő minden írását elégette, semmi papirdarab szobájában nem található. A hirlaptöredékek, ha idegen kézbe jutottak, kéziratával össze nem hasonlíthatók. Ha eddig előre döntött betűkkel írt, ezután hátrafelé fogja azokat dönteni; senki a kéziratok ugyanazonosságát rá nem bizonyíthatja. Öcscse, a ki lemásolta, nem vallott ellene semmit.

– Ez mind igaz; de nekem mégis úgy tetszik, hogy nem mindent semmisített meg, a mit ebben a városban írt. Valami jó barátjának az albumába jegyzett valaha néhány sort. Egy verset, vagy valami ilyes fadesset; s az az album valahogy a biróság kezébe jutott.

– S ki adta azt oda? – Kérdé indulatosan a hölgy.

– Alkalmasint maga az album tulajdonosa.

– Gyáli?!

– Kitalálta, kedvesem. Ez is gondolt arra, hogy az embernek szüksége van a jó barátja vállaira, hogy magát fölemelje.

Bálnokházyné szép ajkait vérig harapdálta.

– Nem tud ön segíteni Lorándon többé? – kérdé hirtelen odafordulva férjéhez.

– Sőt inkább épen abban fáradok.

– Ki fogja őt menteni?

– Azt nem, hanem meg hagyom őt szökni.

– Szökni?

Bizony nincs egyéb választása, mint vagy elfogatni magát, vagy szökve menekülni.

– De hiszen mi nem így egyeztünk egymással. Ön nem ezt igérte nekem.

– Kedvesem; a nagy urak igéreteire ne adjon semmit. Az egész világon csalásból áll a diplomatia: ön megcsal engem, én megcsalom önt; ön megcsalta Loránd bizalmát: s Lorándnak úgy kell, minek volt önhöz oly bizalmas? Azt csak nem tagadhatja ön el, hogy én a legudvariasabb férj vagyok a világon. Egy fiatal ember udvarol a nőmnek: én látom, tudom; nem dühösködöm érte; nem ugratom ki az ablakon, nem állítom pisztoly végére, csupán adott alkalommal ráveregetek a vállára, s azt mondom neki: uramöcsém, önt az éjjel az ágyában elfogják, «illa-berek, nádak, erek!» De hát hiszi-e azt valaki, hogy én azon nevetni tudok, mikor azt látom, hogy valaki megszökik innen, a nélkül, hogy «én» kergetném?

Bálnokházy olyan jovialiter tudott nevetni az ilyen tréfás ötleten. Egész szép fehér fogsora meglátszott kaczagás közben (még az aranysodronyok is a fogakon).

Hermine nagysád pedig fölkelt mellőle és igen boszusnak látszott.

– Ön csak előttem játsza itt az ártatlant; de bizonyosan tudom, hogy ön biztatta Gyálit, hogy adja át a fiscusnak azt az albumot.

– Ön ezt csak azért akarja most magával elhitetni, kedves, hogy Gyálira ne legyen kénytelen haragudni, ha Loránd eltünik a háztól, hanem én rám; mert hiszen valakinek csak kell maradni a háznál.

– Ön képtelen engem megsérteni.

– Nem is szándékom. Nekem minden törekvésem az volt és lesz mindig, hogy kegyed életét, kedves, mentül kellemetesebbé tegyem. Féltékenykedtem-e valaha? Nem úgy viseltem-e magamat kegyed irányában, mint egy apa, a kinek férjhez menendő leánya van?

– Oh uram, ezt ne emlegesse. Ez önben a legkegyetlenebb vonás. Igaz, hogy ön maga vezetett be házunkhoz ifjakat a társaság minden osztályából. Igaz, hogy nem őrzött tőlük; – hanem azután egy kis idő mulva, mikor kezdte észrevenni, hogy valamelyik iránt becsülést érzek, akkor talál ön mindig válogatott módokat, hogy azokat meggyűlöltesse, megutáltassa velem. Ha bezárt volna ön, ha kolostori szigorral őriz, nagyobb irgalmat mutatott volna hozzám. De veszélyes játékot űz ön, uram; jöhet egyszer, hogy azt, a kit meggyűlöltem, nem dobom el!

– Hát az is az ön dolga lesz, kedvesem. Most azonban legelső az, hogy tudassa Loránd rokonunkkal, hogy az esteli tíz óra őt itthon ne találja, mert akkor elfogják.

Hermine haragosan járt fel s alá szobájában.

– Ez mégis az ön műve: hiába menti magát; szólt végre, lehajítva férje kalapját a karszékről, s azután kedvetlenül belevetve magát.

– Hiszen épen nem mentem magamat, – szólt Bálnokházy, kedélyesen fogva fel messzeguruló kalapját. Persze, hogy volt benne egy kis részem; de hisz azt kegyed nagyon jól tudja, kedves. Az embernek első dolga carrieret csinálni. Nekem emelkednem szükséges; ezt ön maga is helyesli; az ember tartozik felhasználni minden körülményt, a mi keze ügyébe akad. Ha ezt nem tettem volna, most sem lennék egyéb, mint egyszerű szolgabiró, valahol Szabolcsban, a ki minden három esztendő végén sorba csókolja a tekintetes rendeket, hogy el ne csapják a hivatalából. A mostani kanczellár, Reviczky Ádám, egy osztálylyal tanult előttem az iskolában. Ő is mindig első eminense volt az osztálynak, mint én. Minden évben az ő helyére kerültem; minden padban, a hol az első helyre ültem, az ő nevét találtam befaragva, mindig kifaragtam azt onnan, s a magamét vágtam helyébe. Ő odáig eljutott, a hol a parabola legmagasabb, s kezd hirtelen aláhajlani. Ki tudja, mi történhetik még? Ilyenkor nem törődünk azzal, hogy egy vagy két éretlen eszű suhanczot, a kit máskor észre se vettünk, a magunk hasznáért nevezetes emberekké tegyünk.

– De gondolja meg ön, hogy Loránd rokonunk.

– Csak nekem az. Önnek nem.

– Az mégis iszonyú, egy fiatal ember életpályáját így összetépni.

– Hiszen mi történik vele? Elfut falura valamelyik rokonához, a hol senki se fogja keresni. Legfeljebb az ügyvédi vizsga letételétől lesz eltiltva. Hanem ez nem fogja akadályozni, hogy azért a legelső tisztújításkor megválaszthassák esküdtnek a vármegyén. Egyébként: Loránd szép fiú; a mit a férfiak üldözése elrontott nála, majd helyrehozza a nők pártfogása.

– Jól van uram, hagyjon magamra, majd gondoskodni fogok róla.

– Igen lekötelez vele. De kérem, az esti tíz óra itthon ne találja a – kedves rokont.

Hermine nagy tüntetéssel sietett ékszeres szekrényéhez. Bálnokházy az ajtóban visszafordulva még láthatta, mily hevesen nyitotta fel annak ajtaját s hánytvetett ékszerei között.

A férj mosolyogva távozott. Az mégis szép constellatio a sorstól, mikor egy nő abba a helyzetbe jön, hogy tulajdon ékszereit küldje zálogba, azért, hogy valakit, a kit nagyon szeretett és szeretne még ezután is maga körül látni, minél előbb megszöktesse – száz mérföldnyi távolba magától.

Hermine csakugyan ékszereit szedte össze s tokjaikból kihányva, egy utitáskába dobálta bele.

Azután leült íróasztalához s finom lilaszín levélpapirra, melyben nevének első betűi voltak vízjegygyel beírva, nagy sebesen írt valamit, azt összehajtogatá, lepecsételte, s leküldte a komornyiktól Loránd szobájába.

Loránd még ez nap nem volt ki a házból; nem tudott felőle semmit, hogy az országgyűlési ifjak egy része, ki az elfogatásokról neszt fogott, sietett elutazni.

Midőn az udvari tanácsosné levelét elolvasta, arra kérte a komornyikot, hogy menjen el Gyáli úrhoz s kérje fel nevében, hogy látogassa meg rögtön; ő maga gátolva van a kimenetelben, pedig okvetlen szólnia kell vele.

A hogy a komornyik elment, Loránd elkez dett sebesen fel s alá járni szobájában. Valamit keresett, a mire nem tudott rátalálni: egy gondolatot.

Meg ismét leült, kezét tenyerébe hajtá; újra felugrott, az ablakhoz sietett, mintha nyugtalanul várná az érkezőt.

Egyszer azután mégis gondolt ki valamit: elkezdett keztyűt húzni. Mind a két kezére keztyűt húzott, szép fehér báli keztyűt. Azután megpróbálta benne összeszorítani az ökleit, nem reped-e szét.

Tán nem akar puszta kézzel nyulni ahhoz, a kit vár?

Most az utczaajtó nyílik s a léptek egyenesen az ő ajtajához közelítenek.

Jer csak! Azonban nem egyedül az jött, a kit várt; legelől is nem Gyáli Pepi nyitott be hozzá, hanem az öcscse, Dezső. Véletlenül találkoztak össze.

Loránd nagyon kedvetlenül fogadta öcscsét. Nem őt akarta most látni. Az pedig diadaltól ragyogó arczczal sietett őt átölelni.

– Nos hát, mi történt, a miért úgy ragyogsz?

– Az iskolai szék elbocsátott; pedig mindent magamra vallottam, rád semmit.

– Remélem, sértésnek vennéd, ha ezért megdicsérnélek. Minden közönséges becsületes ember ezt tette volna. Árulónak nem lenni, épen olyan kicsiny erény, mint a milyen nagy gyalázat annak lenni. Nemde, Pepi – barátom?

Gyáli Pepi még ekkor azt hitte, hogy árulását nem fogja Loránd hamarább megtudhatni, mint mikor már nagyon biztos helyre lesz eltéve, s természetesen azt felelte rá, hogy bizony annál nagyobb gonoszság nem terem a földszínén.

– Különben miért hivattál oly sietve, kérdé, bizalmasan nyújtva kezét Lorándnak. Az engedte kezét megszorítani: – keztyű volt rajta.

– Azt akartam tőled kérdezni, hogy ma este a búcsúlakomát követő bálban akarsz-e lenni vis-à-vis-m?

– Igen szivesen. Ezt kérdezned sem kellett volna. A hol te vagy, ott én nekem is ott kell lennem.

– Eredj fel, Dezső, kérlek, a nevelőnőhöz és kérdezd meg tőle, hogy ő is el fog-e jönni a mai tánczvigalomba, vagy az udvari tanácsosné egyedül megy?

Dezső kedvetlenül sompolygott ki a szobából.

Azt gondolta magában, hogy tán ez a mai nap még sem egészen alkalmatos arra, hogy tánczvigalommal végződjék, hanem azért csak felment a nevelőnőhöz.

A kisasszony azt válaszolta neki, hogy ő nem megy, mert épen egy nagy cavatinát kell betanulnia Melanie kisasszonynyal az este; de a nagyságos asszony készülődik; s a kövér tante fog vele menni.

Ezt a kövér tantot csak olyankor emlegették, mikor Hermine meg volt szorulva női kisérő dolgában.

A mint Dezső becsukta maga után Loránd ajtaját, Loránd odaállt összefont karokkal a piperkőcz elé s azt mondta neki:

– Tudod-e, micsoda tánczra hittalak mostan átellenesemnek.

– Nos, micsodára? – kérdezé az enyelgő arczczal.

– Olyan tánczra, a hol az egyik meghal!

Azzal odatartá elé a lilaszín levelet, a mit Hermine írt neki: «olvasd».

Gyáli e sorokat olvasá:

«Gyáli kézbe adta az albumlevelet, melyet ön írt neki. El van árulva minden.»

A piperkőcz mosolygott és hátratette a kezeit.

– Nos, hát mit akarsz már most velem? – kérdé hideg elbizottsággal.

– Mit gondolsz, hogy mit akarok?

– Össze akarsz szidni? Ketten vagyunk, nem hallja senki. Ha gorombáskodni akarsz velem, lármát csapok, hogy összecsődül a nép az utczáról s az is neked lesz baj.

– Oh, egyiket sem teszem. Látod, keztyűt húztam, hogy még csak be se szennyezhessem magamat veled. Hanem azt csak elképzeled, hogy az ilyen tartozást odaajándékozni nem szokás.

– Párbajt akarsz velem vívni?

– Még pedig rögtön; el sem bocsátlak szemem elől, nehogy ezt is feljelenthessed.

– Oh, azt ne várd. Azért, hogy te egy Hercules vagy, a ki túlteszesz Rappón, én pedig egy czinege, azért ne hidd, hogy visszaijedek hunyorgató szemöldöködtől. Ha neked úgy tetszik; én készen vagyok.

– Ezt szeretem.

– Hanem azt tudod, hogy mint kihivottnak, nekem van jogom a fegyver és vívás nemét meghatároznom.

– Tedd.

– S azt is igen természetesnek fogod találni, hogy én veled, ki képes volnál olyanforma emberkét mint én, kenyérre kenni és úgy felfalni, egy szál fringiára kimenni nem fogok.

– A hogy kivánod. Lőhetsz kendővégről, ha tetszik.

– Még azt sem teszem. Én amerikai párbajt ajánlok. Kalapba vetjük neveinket, a melyiké ki lesz húzva, az kötelezi magát főbe lőni.

Loránd visszarettent. Eszébe jutott az az éjszaka a családi sírboltban.

– Egyikünknek meg kell halni; azt mondtad, – szólt Gyáli. – Jó, én nem ijedek meg tőle. Húzzunk sorsot, s aztán haljon meg, a kit végzete ér.

Loránd maga elé mereszté szemeit, mintha mérföldeken túl eső tárgyakat nézne.

– Én értem habozásodat; vannak mások, a kiket kimélsz. Tehát szabjunk határidőt a meghalásra. Meddig élhetnek azok, a kikre gondolsz? Mondjuk: tíz esztendeig. A kinek a neve ki lesz húzva, főbe lövi magát – mához tíz esztendőre.

– Ejh, – kiálta fel Loránd boszusan, ez csak gyáva egérút tőled, a melyen menekülni akarsz.

– Te, bátor oroszlán, épen csak akkorát esel, ha meghalsz, mint az egér. Egész vitézséged abból áll, hogy egy ilyen apró kis pillét, mint én, gombostűvel oda tudnál tűzni egy skatulya fenekéhez, de ha olyan ellenségre találsz, mint saját magad, az elől kitérsz.

– Jól van, nem térek ki! – szólt ingerülten Loránd, s eltüntek lelke elől mindazok az alakok, a mik ujjaikat fenyegetőleg feltartva a föld mélyéből fölemelkedtek előtte. Fej nélküli rémek megtértek a hét hideg ágyba. A nyolczadik is vetve.

– Legyen úgy, mondá Loránd, írjuk fel neveinket.

És azzal elkezdett papirost keresni. Egy szelet sem volt szobájában: mindent elégetett, még a tiszta papirt is; hogy a gyárjegy árulója ne lehessen.

Utoljára Hermine levélkéje akadt kezébe. Nem volt más. Azt kétfelé repeszté; felét odadobta Gyálinak, másik felére saját nevét jegyezte fel.

Azután összesodrották a papirokat s belevetették egy kalapba.

– Ki húzzon sorsot?

– Te vagy a kihívó!

– De te ajánlottad a vívásmódot.

– Megállj. Bízzuk a sorshúzást egy harmadikra.

– Kire?

– Itt van öcséd, Dezső.

– Dezső? – Lorándnak a szíve elfacsarodott; – tehát még ez is! hogy tulajdon testvére húzza ki a halálsorsot!