# Mikor a mécses már csak pislog: Elbeszélések ## Part 6 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/mikor-a-mecses-mar-csak-pislog-elbeszelesek-43653/index.md Druzsba úr nézte, nézte, de félig-meddig azt hitte, hogy ez is csak vizió. Tehetetlenül, tompa közönybe merülve várta, mi fog történni. Hisz csak az történik vele, ami más álomlátóval, hogy nem tud fölébredni. De elméje mégis működött, habár arról számot adni nem tudna. Egy percig azt hitte, hogy a mithologia tündérei gyűlnek ide, vízi nymphák, najádok. Emellett az is megvillant eszében, hogy az öreg Wildungen hat kis komornát emlegetett, de abban a rendkívüli lelkiállapotban, melybe a különben is ideges professzor úr került, csodálatos khaosba folyt össze a valóság túlfeszített képzelődése szörnyszülötteivel. A túlvilági hang, a hízlalásban levő gyermek, a Jahodovsky megjelent arcképe nem lehet mind igaz dolog s ha csak egyik nem igaz, mert mindet egyformán látta, tapasztalta, akkor aztán mit tudja ő, hogy mi hát az igaz? Akkor minden problematikus, talán az se igaz, hogy ő Wildungennel beszélt és az se, hogy ő Druzsba. Elméjének feszereje mellett tesz azonban tanúságot az a körülmény, hogy Druzsba úr azonnal letett arról a gondolatról, mintha nymphákat látna, mihelyt az érkező „piszkafa“ megszólalt hamisítatlan porosz németséggel: – Mein Gott! Mily spektákulum! A dogg elszabadult a kisasszony kezéből s most utána szaladgál, fogdossa. Mért nem maguk vezetik a kutyát? Menjenek legalább, segítsenek elfogni. Alig hogy kimondta, már tárgytalan lett a parancsa. Mintha hűs szellő támadna, pedig csak szoknyasuhogás, mintha új illatot lehelnének a virágok, pedig csak egy leány közeleg, lihegve fut a doggal, mert nem akarja elereszteni a zsinórját, követi hát bokron, kaktuszon, violaágyon keresztül, hosszú szöszke haja leoldózott, az egyik fonatba beleakadt egy vadgesztenyegaly, azt is hozza, a fehér pettyes batiszt szoknyája kiszakadt ráncaiból, az orgonavirágos szalmakalapja pedig lecsúszott a szemére, le éppen az orrocskájára. – Mein Gott, hogy néz ki a kisasszony! Szörnyűség! – nyafogott a piszkafa. – És milyen vörös, mint a rák. Hát érdemes ezért a dögért! No, Mathias, – intett azután a huszárnak – meg lehet kezdeni. Az újonjött leány leül a vánkosra a padon, fölteszi lábacskáit a zsámolyra (de milyen csodálatos parányiak a topánkái). A rab dogg lefekszik lábaihoz, a legyezős leány kipirult arcára szellőt kezd hajtani s emiatt nem látható. (Pedig, ha már látta a hatot Druzsba úr, a hetediktől se ijedne meg.) Mathias most egy-két maroknyi pépszerű húst hajít be a tóba. (A dogg boszankodva nézi a pazarlást és morog, hogy okosabb helyen is elférne a hús.) Ahova a habarcs beesett, a csendes víz élni kezd, ezüst, nyúlánk haltestek jelennek meg közel a felszínhez és egy pár virgonc kopoltyús fejecske künn is megvillan, de csakhamar eltünik ismét. A dogg eközben azon gondolkozik, hogy kin töltse boszúságát. Nini, ott ül nem is nagyon messze egy idegen ember. Nosza, feszíti a kötelet s ugatni kezd Druzsba úr felé. – Az az úr ül amott, – jegyzé meg az öreg piszkafa – ki a kastélyt jött megnézni. Mein Gott, milyen szomorú ember! (És megtörülgette a pápaszemét.) A dogg célt ért. A leány, kinek lábainál ült, önkénytelenül az idegenre vetette tekintetét, aztán felugrott, eleresztette a dogg zsinórját és egyenesen odaszaladt az ismeretlen úrhoz. – Mit látok? – kiáltott fel vidáman. – Hiszen az maga keresztapám? Druzsba úr hirtelen felkapta fejét az ismerős hangra és a csodálkozástól tágra nyitott szemkarikákkal, némán nézte egy másodpercig, majd egyszerre zajosan tört ki belőle az ijedelemmel vegyes öröm. – Sipsirica! Lehetséges-e? Te vagy? – Én vagyok, ragyogok. De hol veszi itt magát, keresztapám, ahol a madár se jár? No ez pompás, de milyen pompás! (És tapsolt kis kezeivel.) Csak nem a mama küldte? – Nem, nem. De mit is akartam mondani? Olyan konfuzus vagyok. Megállj. Igaz, tudom. Érteni kezdem. Az anyádnak, úgy-e, egy arcképe van a billiárd-szobában? – Persze; fotografiáról van festve. – De hisz akkor én nem vagyok megbolondulva? – Hát ki mondta, hogy meg van bolondulva? – Magam gondoltam, fiacskám, mert olyanfélék történtek velem, hogy ki sem mondhatom. Anyád arcképét láttam a falon, túlvilági hangokat hallottam mögöttem… Sipsirica elnevette magát. – Persze, a bolondos Weszelny kapitány. Az ilyen tréfákban leli kedvét. Nagy kópé és ügyes hasbeszélő a vén gyerkőc. Minket is így ijesztgetett. S milyen komolyan tudja adni! Csakhogy már nem hiszünk neki. Druzsba úr fölélénkült, arcán a boldogabb napok derűje ömlött el. – De el is felejtettem mondani, szívecském, milyen szép vagy. Istenem, de nagyon szép vagy. Fordulj meg csak egy kicsit, hadd lássalak jól minden oldalról. Sipsirica nem rest, mint egy megperdített orsó, kétszer is megfordult, miközben a szoknyái alul harang alakra kitágulva repkedtek. Édesen mosolygott, mire még szebb lett és leült Druzsba úr mellé. – Hanem hát hogy jutsz te ide Krakkóból? – folytatá Druzsba úr. – Micsoda új csoda ez megint? – Krakkóból? Mit keresnék én Krakkóban? – Édes anyád azt hiszi, hogy ott vagy. – Eh, bohóság, dehogy hiszi. Hiszen ő maga vett rá, hogy ide jöjjek. Druzsba úr arca kellemetlenül rángatózott s idegesen babrált újjaival a gombjain. – Mit beszélsz? Ő hát tudja? Nem értem. Nyilván azt restellte bevallani, hogy szolgálatba adott a hercegkisasszonyhoz. – Miféle hercegkisasszonyhoz? – kérdezte Sipsirica, szép álmatag szemeit keresztapjára emelve. – Hát ki máshoz, mint ehhez, akinek ezt a kastélyt berendezték? Mert tudod-e, Sipsirica, hogy ez a mi kastélyunk? – Ehhez? – nevetett fel Sipsirica. – Ehhez a hercegnőhöz, tra la? (Felugrott helyéről és meghajtotta magát.) Az a hercegkisasszony én vagyok tra la la la. Druzsba úr szemöldjei egész a homloka tetejére szaladtak fel. – Ne beszélj, kérlek, a világba! Ne légy olyan szeles „napsugárka“! Nem vagyok én gyerek, hogy te is bolonddá tégy. – Ejnye keresztapám, – fakadt ki Sipsirica, – hát nem látta az imént, hogy én vagyok itt az úrnő, hogy én ültem a baldachin alatt, hogy az én arcomat legyezik a komornáim? Druzsba úr ijedten és mohón fordítá tekintetét a vidáman nevetgélő leánycsoport felé s látta, hogy üres a díszhely az ernyő alatt. – Szent Isten! ha nem vagy komorna vagy társalkodónő, hát milyen címen uraskodol itt? Sipsirica lesütötte szemeit, gondolkozott egy kicsit, elbámészkodni látszott a tavon túlra és olyan felhőféle suhant el arcán, mint mikor a rózsabimbó valami keshedt, elszáradt falevél, melyet a szél visz, röptében ráveti az árnyékát. – Másnak nem mondanám, – szólt aztán halkan, töredezetten, tekintetével a földet keresve – de maga a keresztapám, magának megmondom az igazat. Ösmerte azt az urat, aki hozzánk járt néha délután, kocsi várta mindig a kapu előtt? Druzsba úr a fejével intett, szepegve, hogy mit fog hallani. – Az egy dúsgazdag, nagyhatalmú excellenciás úr, innen nem messze van egy uradalma is, más vármegyében, de ott meg a neje lakik. Ösmeri, tudom, a nevét is, de nem szabad megmondani. Eh mit, mégis megsúgom, tartsa no ide a fülét, keresztapa. Sipsirica bele súgta a nevet s még hozzákiáltotta pajkosan: huhuhu! Szinte várta, hogy fog ezen elmosolyodni a keresztapa. Olyan természetes, gyerekes volt, olyan igéző, hogy sírni lehetett volna a kedvességén. De Druzsba úr se nem nevetett, se nem sírt, hanem ismét csak bólintott szomorúan a név hallatára. – No hát ennyi az egész – fejezte be a gyónást Sipsirica. – Ennek az öreg úrnak vagyok a barátnéja. Druzsba úr fölszisszent és felugrott, mint akit mérges kígyó mart meg. Mindent megértett egy pillanat alatt. – Iszonyú! – hörgé dúlt arccal. – Az az asszony, az a gyalázatos asszony adott el neki… (Szemeiből a gyűlölet zöldes lángja csapott ki.) Pedig micsoda szent anyát játszik!… Úgy-e, ő adott el? Sipsirica hallgatott. Druzsba úr megragadta a kezét. – Gyere innen, itt hallgatnak ránk, van hozzád egy komoly szavam, – szólt elvonszolva őt a gyertyánfalak között, hol aztán kitört belőle a keserűség, mint a Vezuvból a láva: – Mondhatom, szép mákvirág vagy, Sipsirica. Hát nem tudtál ellenszegülni? Hát ez az a finom nevelés, amit kaptál? Hát te is csak olyan álnok fajzat vagy, mint ő? Tettetés, hazugság volt tehát, mikor olyan ártatlan és tudatlan báránykának mutatkoztál? Felelj nekem! Sipsirica hallgatott. – Nem védekezel? Jó. Mindegy. Én azért mégse hiszem, hogy teljesen romlott volnál; még abból a korból ösmerlek, mikor a térdeimen üldögéltél, olyan őszinte, okos kis gyermek voltál, Sipsirica. Te bizonyosan jó vagy, csak szerencsétlen. És én fogadalmat tettem a keresztségnél, megígértem szegény apádnak a halálos ágynál, hogy gyámolítani foglak, tehát neked ebből a fertőből ki kell jönnöd. – Lehetetlen, – szólt közbe a leány, kezeit mellén összetéve – lehetetlen. – Ne szólj közbe, semmi se lehetetlen. Tudok mindent. Anyádat megfizették, az Isten verje meg a hitvány pénzét, ő vele együtt. Tízezer forintot tett a takarékpénztárba. De az semmi. Ami megtörtént, megtörtént. Rab nem vagy azért. És én kiviszlek innen, ha az ördöggel kell is megviaskodnom, ha a poklot kell is letepernem. A máskor gyáva ember arca kigyúlt, alakja kiegyenesedett, ökleit fölemelte, hangja a menydörgéshez lett hasonlatos s valami olyan hatalom és erő sugárzott ki egész lényéből, hogy a föld is nyögni látszott a talpa alatt, amint a leány mellett lépegetett. Sipsirica bizonyos áhitatos félelemmel és tisztelettel nézett fel rá, aztán elfordította a fejét és halkan, tompán mondá: – Csak hagyjon engem, keresztapa! Hasztalan volna az ilyesmi, nincs arra mód, hogy innen kieresszenek, vigyáznak rám, éjjel és nappal, az én cselédeim egyszersmind az én őreim. Beláthatja, hogy lehetetlen. – Hát a földalatti úton, a bányán keresztül? – súgta Druzsba. Sipsirica elpirult. – No, mit szólsz ehhez? – Ugyebár, ravasz keresztapád van? – S fájdalmasan mosolygott. A leány letépett egy gyertyánfa levelet és azt harapdálta fehér, rizskása fogaival zavartan. – Bolondság az egész, kedves keresztapa, tessék elhinni. Hagyja csak úgy a dolgot, ahogy van. Megmondom az igazat, hiszen maga jót akar nekem: én még akkor se mennék innen el, ha mehetnék, mert én itt boldog vagyok, keresztapa. – Persze a mérnökkel? – vágott közbe Druzsba úr indulatosan. Hátravetette a fejét és a lábacskájával, a cipője lakkos orrával, a kavicsokat lökdöste szerte. – Ne firtassa, hogy miért, de én maradok, punktum. – Utolsó szavad ez, Sipsirica? – Ne haragudjék, keresztapuska, de a leges-legutolsó. – Úgy? – szólt Druzsba úr jéghidegen és élesen. – Látom, hogy a kisasszony még szeretőnek se tisztességes. S ezzel egy megvető pillantással ott hagyta, szilárd léptekkel elsietvén a kastély felé. Sipsirica utána kiáltott rekedten. – Keresztapa, keresztapa, ne hagyjon el így! De Druzsba úr úgy tett, mintha nem hallotta volna. Ment, mint a golyó, nem nézett se jobbra, se balra, míg végre szemben találta a major domust. Mellette a pitykés mellényű fiúcska poroszkált, egy pohár tokaji bort hozva egy kis ezüst tálcán és ropogtatva a tökmagokat. – Mindenütt keressük a borral, – szólt nyájasan a major domus. – De teringette, mi történt önnel? Hisz ön egészen megfiatalodott. Tessék uram a borocska! A düh, a szívén ejtett seb láza, az emberi hitványság kihívó fenhéjázása költötte fel benne a dacot, korbácsolta fel ereiben a vért, azért volt olyan ruganyos és fiatalos. Méltóságteljes mozdulattal utasítá vissza a nyújtott italt, aztán majdnem parancsoló hangon mondá: – Vezessen ki azonnal ebből a gyehennából! És csakis addig tartott ez a fölajzott erő, míg elhagyhatta a helyet, míg becsukódott utána a nehéz kapu s míg föl nem rezzenté a sívár valóra a bokrok mögül kilépő Kutorai, ki némi kedvetlenséggel kiáltott fel: – A tekintetes úr tehát él még? Druzsba úr erőtlenül, bágyadtan roskadt a pedellus vállára. – Oh, Kutorai, bár látna engem inkább halva. Kutorai (későbbi vallomása szerint) nagyon rossz karban látta viszont a tanár urat; arca dúlt és halovány volt, ajkai rángatóztak, szemgolyóiban téveteg fény szaladgált. Epilog, _melyben a szerző részint ujságokból, részint a Ház naplójából és egyéb összeszedett apróságokból kiegészíti és befejezi a történetet._ A „Tyúk-ketrec“-ben, a fiatal festő óriások tanyáján, még ma is tartja magát a rege, hogy volt egyszer egy kép, mely lefőzte volna Európát, ha egy őrületes kéznek nem esik áldozatul. Valami Topánfalvy Győző műve volt, aki kedvét vesztve, ezután soha többé nem festett semmit. Ilyen tönkrement remekművek gyakran előfordulnak az olyan nemzeteknél, ahol az épségben megmaradt művek nem remekek. A dolog pedig úgy történt, hogy Druzsba Tivadar tanár úron egy idő óta búskomorság jelei mutatkoztak. Mióta felvidéki utazásából hazatért, emberkerülő lett és minden szokását megváltoztatta. Nem ment sehová, régi barátjait az utcán elkerülte, napokon át bolyongott egyedül a Gellérthegyen, vagy a budai erdőkben. Gyakran beszélgetett magában, de másokkal éppen nem beszélt, még a gazdasszonyával is többnyire jelekben nyilvánítá akaratát. De hát ez fel se tűnt. „Valami nagy bánata lehet szegénynek, – mondogatta a gazdasszony – de hiszen azelőtt is mindig különös úr volt.“ Egy reggel, éppen mikor mosakodott, benyitott hozzá Topánfalvy Győző fiatal festő, a szokásos hosszú hajjal, a meghagyott „légy“-gyel az ajka alatt, bársony zekében s utána egy hordár hozta a Jahodovsky arcképét, vászonnal letakarva. – Kész a kép uram, – szólt a piktor a leplet lehúzva. – Reménylem, meg lesz ön elégedve. Druzsba úr megfordult és amint megpillantá Jahodovskyt, kinek homlokáról dics-sugarak ragyogtak, arca elvörösödött és eltorzult, szemei vérbe borultak, odarohant a képhez, felrúgta azt s cipője sarkával beszakítá, aztán ráugrott, taposta, gyúrta, tombolt rajta. – Pusztulj hazugság, pusztulj, pusztulj! – kiáltozá. – Ördög ő, nem anya. Veszszen a papirra vetett árnyéka is. A megrettent művész ellenkezni próbált: – Az Isten szerelméért, mit tesz ön? Tudja-e, hogy ez több mint gyilkosság? Ha száz embert megöl, nem árt annyit az emberiségnek. Szerette volna tettleg megakadályozni a rombolást, de nem merte; a dühöngő ember szemei oly félelemgerjesztően forogtak üregeikben, hogy tanácsosabbnak vélte elrohanni és lármát csapni lefelé menet a grádicsokon: – Megőrült a tanár, fogják meg; jaj, oda van nagy alkotásom. De miután maga a művész látszott olyannak, mint aki megőrült, a garádicson és az udvaron járókelők egyszerűen vállat vontak. A művész azonban futkosott a panaszával Pontiustól Pilátusig, úgy, hogy a tanár urak is értesültek a festmény szomorú sorsáról és Druzsba úr abnormis viselkedéséről. Különbözők voltak a nézetek. – Megbolondult, – szóltak ellenségei, – mindig is ideges volt szegény. – Ejh, talán megharagudott a piktorra, – állították a jó barátok. – Vagy talán az asszonyra, akit a festmény ábrázol. Lermer tanár úr votum seperatumot adott, hogy azt mondta, nyilván szerelmes abba az asszonyba, mert csak a szerelmes gurulhat ilyen éktelen dühbe. Ez ellenében Krug tanár úr a paralysis progressiva tüneteit látta fenforogni a búskomorságban és az apathiában, melybe egy idő óta sülyedt. Augusztus vége lévén, minthogy a diligentia még nem kezdődött meg, Lermer és Csetneki tanár urak bízattak meg, hogy látogassák meg Druzsba urat valamely gyengéd ürügy alatt, személyesen győződjenek meg hogylétéről. Kik is eleget tévén e feladatnak, megnyugtató híreket hoztak: – A kolléga feltűnően mélabús ugyan, de aggodalomra nincsen ok. Csendesen dolgozik otthon a jelentésén, melyet a tanári karnak nyújt át a zsámi birtok állapotáról. Velünk igen szépen és értelmesen elbeszélgetett. A kényes thémát a képről természetesen nem hoztuk elő, minélfogva erre nézve nem is nyilatkozhatott. Tényleg szorgalmasan dolgozott ez iraton, melynek terjedelme ívekre ment. Nem egyszerű gazdasági jelentés volt ez, hanem egy rettenetes vádirat a hatalmasok ellen, kik égbekiáltó istentelenségek elkövetői. Beleöntötte egész háborgó lelkét, lefestette eleven színekkel a fölfedezett bűnt. Megnevezte a piperkőc nagy urat, ki a király és a nemzet tiszteletét bírja, de Isten előtt alább jön a koldusnál, ki tízezer forinton vásárolta meg özvegy Jahodovsky Józsefnétől annak hajadon gyermekét s akit a kastélyban hermetice elzárva tart, még több hasonló szépségű, és korú ártatlan leányka társaságában, szóval leírta a jelentésben elbeszélésünknek kis kivitellel majdnem egész második részét. Mikor a rendkívüli tartalmú memorandumot szeptember 3-án délután, a vakáció utáni első tanári konferencián (melyre Druzsba úr nem jelent meg) felolvasták, nagyon vegyesen nyilvánultak a vélemények. – Most már csakugyan félek, hogy valami baja van – vélte az igazgató. – Per amorem dei, ez csak még se lehet mind igaz. – Én meg most már nem félek, – ellenveté Lermer tanár úr, a zwikkerjével játszadozva – mert megvan a kép megsemmisítésének a magyarázata. A kép ugyanazt a Jahodovskynét ábrázolta, ki a jelentés szerint leányát az öreg grófnak adta el. A legnemesebb rúgó, az erkölcsi felháborodás dolgozott a kollégában. – De lehet-e ilyen tekintélyes, hófehér jellemű főúrról olyasmit föltenni? – szörnyűködött Krug tanár. – Lári-fári – pattant fel az öreg Tóth Gedeon, a fizika tanára. – Sötétben minden tehén fekete és minden excellenciás úr fehér. Világosságnál azonban másképp is lehet. Disputa támadt pro és contra, és nem lett volna baj, ha inter muros marad, de a tanár urak a konferencia után szétszéledtek, kiki a maga kávéházába, ott elbeszélték a zsámi dolgot s reggelre már két lap közölte, garmond ritkítva: „_Egy felvidéki kastély rejtelmei_“ és „_Hárem a hegyekben_“ címek alatt. Mint ahogy a méh éppen a mézanyagot szedi ki a virágból, a lapok is csak a pikáns részt szippantották ki, a kocsánt, a szárat és a gyököt ott hagyva, gyönyörűen kiszínezték a zsámi kastély paradicsomát, közölve a főúr nevének kezdőbetűit is, afféle diskrét körülirásokkal, amiket a bolond olvasó spanyolfalaknak néz, de amelyek voltaképen tükrök, hogy azokban az elfedett alak a maga legteljesebb meztelenségében látszassék. A közlemények nagy port vertek fel. Az egész városban erről beszéltek. A kaszinóban, ahol az öreg excellenciást fiatalabb éveiben kaszinói jargonban félig magyarul, félig németül „Zupajkos“-nak nevezték, megnőtt a renoméja, hanem, hm, mit szól majd az excellentiás asszony? És mit szólnak az udvarnál, ahol grata persona? Sapristi, ez nem olyan egyszerű eset! Várták, hogy majd csak történik valami, cáfolat, párbaj, tovább való bepillantás a dolog meritumába, de hetek múltak el és semmi se történt, mindössze a miniszter bekérte a gymnasiumtól az ominózus jelentést. S az erre következő napon este nyolc órakor egy kétlovas bérkocsi állt meg a „Puttony-utca“ amaz egyemeletes háza előtt, ahol Druzsba úr lakott. Egy finom öltözékű úr ment fel a lépcsőkön s minthogy Druzsba tanár urat lakásán találta, illően meghajolva bemutatta magát, hogy ő a miniszter nevében jön, aki olvasván az ő zsámi jelentését, érdeklődik a további részletek iránt, minélfogva sürgősen magához kéreti. A kocsi lent vár a kapu alatt. Druzsba úr csodálkozott és valami balsejtelem mardosta, mindenféle kifogásokat hozott fel, hogy most este illetlen, hogy nincs a frakkja kivasalva, hogy nagyon gyengének és kábultnak érzi magát, de az erőszakos úri ember mindenben sarokba szorította; izzadt a homloka, erei kidagadtak, egész arca kínlódást, gondolkozást fejezett ki. Izgatottan csavarta le a lámpát, mivelhogy füstölt, azután megint felcsavarta, mert nem eléggé világított, ötölt-hatolt, érthetetlen félszavakat morgott, végre nagy szorultságában megragadta az utolsó szalmaszálat: – Tetszik-e tudni, hogy ma péntek van és nem volna tanácsos pénteken… Még valami szerencsétlenséget hozna ő excellentiájára, ha engem pénteken fogadna. Az idegen mosolygott. – Ön áldott jó ember, Druzsba úr, de ne féltse ő excellentiáját, mert régen elvitte volna az ördög, ha azok a felek mind szerencsétlenséget hoznának rá, akikkel ő pénteki napokon tárgyal, he, he, he. És végre is, ami fő, ő excellentiája kívánságának nem lehet ellenszegülni. – Hát ez igaz, no, ez igaz, – hagyta rá Druzsba úr gyámoltalanságba esve és minden ellenszegülést abba hagyva – akkor hát megyek is. Lement s hagyta magát beültetni a kocsiba, mely legott megindult. Robogott, robogott, érezni lehetett, amint befordul utcáról-utcára, vagy valamely másik fogatnak kitér. Odakünn piszkos sárgásfehér őszi köd gomolygott, csak a gázlámpák fénye hatolt át rajta s az is csak olyannak tűnt fel a kocsi ablakain, mintha egy gyertyának a fénye tojáson át világítana. A kocsi ment-ment, Druzsba úr behúzódott a jobb szögletbe és egy szót se szólt, elhagyta magát, mintha nem is élne s ahogy a kocsi kátyúba zökkent vagy félredőlt valamely kiálló kövön, az ő teste is a szerint dőlt, hajlott jobbra-balra. Innen is, onnan is sajátságos hosszú árnyak jöttek elő, melyek hangtalanul osontak tova. Hova-tovább rejtélyes zúgás keletkezett, aminő az erdőkben van. S valóban az ablakon kitekintve, különös alakú száz csápú szörnyek látszottak úszni a ködben, mint bogarak a tejben. Végre megállt a kocsi egy pillanatra, egy vaskapu megnyilt előtte és begördül egy udvarra: a kapu ismét becsukódott. – Itt vagyunk – mondá az idegen úr. – Ah, ön elaludt? – Nem, csak elgondolkoztam, – szólalt meg Druzsba úr lethargiájából fölrázatva. Aztán ő is lekászmálódott és egy nagy kastély parkjában találta magát, éppen a bejáratnál. – Ez nem a miniszterium, – mondá sötéten. – Ő excellenciája nyaraló villája, – felelte az idegen. A lépcsőzetnél nyájas öreg úr mutatkozott bojtos házisapkában, körülötte néhány szolga lámpással. Barátságosan kezet fogott a jöttel, aztán a karjára fűzte. – A miniszter már várja önt. Cudar időnk van, uram. Druzsba úr nem felelt semmit, szeliden hajtotta le a fejét és hagyta magát vezettetni, ment, ment, egyik lábát a másik után emelgetve lépcsőről-lépcsőre fölfelé a nagy eleven sírba, melynek a neve tébolyda. Néhány nap múlva kommüniké jelent meg a lapokban, hogy a zsámi kastélyról forgalomba hozott pikáns hírek, melyek közéletünk egy tisztes, kimagasló alakját is kellemetlenül érintették, egy megtébolyodott tanár, Druzsba Tivadar megbomlott agyában keletkeztek, vagyis ennek jelentéséből szivárogtak ki s természetesen minden alapot nélkülöznek. Az illető tanár jelenleg a lipótmezei tébolydában van gyógykezelés alatt. Ezzel aztán végkép el is aludt volna a „zsámi ügy“, ha a vánkosokat ki nem rángatja alóla az ellenzék. Ezek az urak mindent megtudnak, mindent megértenek és olyan jó szakácsok, hogy még a csontot is kitünő mártással tudják körülönteni és delicia azt a közönségnek szopogatni. A zsámi ügy emellett nem is volt puszta csont; sokan suttogták, hogy a szegény Druzsba tanár olyan jó eszű, mint akárki, de igazat mondott, tehát be kell törni a fejét. Még pedig az övét belülről volt a legkényelmesebb betörni. A hosszúkezű főurat csak nem is lehetett kiszolgáltatni a rossz nyelveknek. Hisz azért vette fel a kormány programmjába a jogállam kiépítését, hogy még nincs kiépítve. Ha a főurat elesni hagynák s Druzsbát szabadon járni a leleplezéseivel, akkor már megvolna a jogállam. A kormány tehát csak következetes. A képviselőházi folyosó tele volt ilyen diskurzussal; maguk a zólyommegyei követek is titokzatosan húzogatták fel a szemöldjeiket: – Hja, ha mi szólhatnánk, szólnánk. De ha szólnánk, bolondok volnánk. Így kujtorgott és settenkedett a zsámi ügy hetekig, hónapokig, uzsonna-asztaloknál, kocsmákban, klubokban, folyosókon, míg végre egy nap kipattant a Ház plenumában, mint interpelláció. Mély csöndben hallgatta a jobboldal, a szélsőbal nyugtalanul fészkelődött, különösen annál a passzusnál, hogy a tébolydába hurcolt tanár a kormány ellen szavazott a múlt választásoknál. (Zajos közbeszólások: Mindjárt gondoltuk.) A zsámi ügy tehát fel lett bolygatva, bár az interpelláció magában csak annyi, mint mikor az alvó medve a másik oldalára fordul aludni. Így feküdt a zsámi ügy a másik oldalán sokáig, elfelejtkeztek róla. Közbe jöttek más nagyobb dolgok, a husvéti szünnapok is, úgy hogy a miniszter csak május egyik szerdáján válaszolt.