# Mikor a mécses már csak pislog: Elbeszélések ## Part 5 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/mikor-a-mecses-mar-csak-pislog-elbeszelesek-43653/index.md Bihács úr eltávozott a füle mellett lúdpennával, ifjabb Wildungen pedig körülnézett, hogy a deszkanyílásokon nem néz-e be valaki, aztán így szólt Druzsbához: – Minden rendben van, uram, hanem mindenek előtt üljön le ide a székre és egy szelet papírkára írja fel azt a néhány szót, amit diktálok, lehetőleg nyomtatáshoz hasonló betűkkel. Druzsba leült s az ifjú báró azt diktálta: – „Egy úr érkezik ma a kastélyba, mutassák meg neki az épületet és a kertet“. – Megvan. Ekkor a báró zubbonya alá nyúlt, kivett onnan egy hófehér galambot, mely vidoran mereszté apró, serétszerű szemét Druzsba úrra. A báró rákötötte keskeny selyempántlikával az összehajtogatott levélkét és átnyújtotta Druzsbának, mondván: – Rejtse a kabátja alá a galambot, aztán ha olyan helyre ér, ahol senki sem látja, eressze el. – És aztán? – csodálkozék Druzsba úr. – Nos, hát a galamb elszáll a kastélyba, ott a major domus megkapja a levelet és azt hiszi, hogy a parancs onnan jön, ahonnan kapni szokta. Délután aztán ön odamegy és ő mindent megmutogat. – Nem értem. – Pedig egyszerű. A kastélyba se nem írnak, se nem kapnak soha postán levelet. Ezt a galambok teljesítik. – De hisz ezzel az állam van megkárosítva. – Persze, de ezt most ne feszegessük. Elég az, hogy így van. Druzsba úr még mindig habozott. – De hátha a galamb ahelyett, hogy a kastélyba röpülne, a levéllel egyenest ahhoz a titokzatos nagy úrhoz száll Bécsbe vagy Párizsba, mit tudom én… – Dehogy. A galamb azokból való, amelyek idehozzák az üzeneteket, vagyis… – A galambjának galambja – segítette ki Druzsba úr. Azzal átvette a madarat, elrejtvén a tubákszínű kabátja alá, elsietett s mint egy hős, ki rendkívüli dolgok elkövetésére van elkészülve, eltökélt lépésekkel egyenest egy földszakadéknak tartott és leereszkedvén ott, ahol nem láthatta emberi szem, fölhajította a madarat a levegőbe. A galamb kifeszíté szép hófehér szárnyát, megrázta magát, mire rögtön helyreigazodék fölborzolt, összegyürt tollazata s gyorsan emelkedett föl, föl a magasba, ott egy darabig keringett, himbálózott, mintha tájékoztatná magát, aztán mint a kilőtt nyíl, mint a szent lélek szállt, szállt a kastély felé… Míg a fehér galamb elvégzi a dolgát, addig Druzsba úr is végezni akart. Komoran, gondterhelten tért vissza a faluba a direktorhoz, ahol még ebéd előtt tollat és tintát kért: – Vezesd el a bácsit az írószobába, Micike! Útközben Druzsba úr lecsatolta óraláncáról a kis ezüstmalacot és odaajándékozta a leánykának, aki szépen meghajlott és egy pacsit adott érte a Druzsba úr nagy tenyerére. – Nem tud röfögni? – kérdé a leányka s próbálta nyomogatni. – Nem, aranyoskám, nem tud, – mondta Druzsba úr jóságosan. – Hát mit tud? – Semmit se tud, – felelte röstelkedve, mintha ő lenne annak az oka. – Hanem azt mondják, szerencsét hoz. – Hogy hoz, ha nem tud járni? – faggatta a gyermek. De már erre Druzsba úr se tudott megfelelni és nem is volt olyan hangulatban. Remegő kézzel fogta meg a lúdtollat (itt még olyannal írtak) s a következőket vetette papírra: „Ha meghaltam, a kötelesség és pontosság áldozata vagyok, imádkozzatok értem, Isten veletek, kollégáim. Ami csekély ingóságaim vannak, azokból tanártársaim válaszszanak egy-egy emléket, aranyórámat, pecsétnyomó ametiszt gyűrűmet és megtakarított pénzemet, ezerhétszáz forintokat hagyom Jahodovska Józsefné asszonynak, a „Páva“ vendéglősnőjének, azon föltétel alatt, hogy minden évben keresse fel egyszer síromat, ha az általában feltalálható lészen s személyesen tegyen rá egy szekfű virágot. Ez végakaratom. Amen. _Druzsba Tivadar._ U. i. Növényeimet hagyom a nemzeti múzeumnak, ruháimat Kutorai pedellusnak, jegyzeteimet a tudományos akadémiának, hatágú penecilusomat a házmesterném kis fiának, ki azt sóvárgó szemmel nézegeti, valahányszor faragok vele.“ Egy könycsepp esett le a papirra, mely elmosta és elpiszkítá az egyik szót, de Druzsba úr már meg se nézte, melyiket, hirtelen behajtotta az iratot, spanyolviaszkot csöppentett rá és lenyomta az ametiszt pecsétgyűrűvel. Ebédnél egy kis bátorságot ivott, de a fekete kávét már nem várta be, intett Kutorainak és elindultak a kastélyba, hiába tartóztatta idősb Wildungen gúnyolódva, hogy úgy is hiába való fáradság, csak az ördögnek tartozik egy úttal. Közeledvén a kastélyhoz, a fenyves szelén egyszerre így szólt, nem minden érzékenység nélkül, ünnepélyes zordonsággal: – Most pedig elválunk, Kutorai. Ön itt marad, én pedig tovább megyek végzetes utamon. Isten tudja, mi vár rám, Kutorai. Fegyvert nem viszek magammal, mert úgy se merném elsütni, megyek azzal a tiszta szándékkal, hogy amit elvállaltam, a hagyaték részletes megtekintését, azt életem árán is kész vagyok teljesíteni. Mert nem a kíváncsiság visz, Kutorai, de a kötelesség. Ön itten megvár egy-két óráig, ha visszajövök, jó, ha vissza nem jövök addig, akkor már baj van. Akkor üljön ön kocsira és hajtasson el Besztercebányára még az éjjel, ott jelentse az esetet a főispánnak és a katonai parancsnokságnak és kérje megszabadításomat. Ha megszabadítanak, jó, ha pedig már későn érkeznek (s most megint egy könycsepp gurult le a Druzsba arcán) akkor, akkor… ebben az esetben Isten önnel Kutorai, viselje magát jól és legyen tisztelettel a tanári kar iránt és akkor… vigye el ezt az írást, a mit adok, a budai járásbíróságnak, ebben van a végrendeletem. Mondja el barátaimnak, hogy Druzsba Tivadar ember volt a talpán, előre tudta a halált és mindent elrendezett. Nota-béne, minden ruhámat magának hagytam, Kutorai. – Köszönöm, – mondta a pedellus a helyzethez illő sóhajjal és elmélázott, mintha azt számítgatná, hány kabátja és mellénye van a tanár úrnak, aztán kis vártatva hozzátette: – A bundát is? – Azt is. Ezzel kiszedte zsebéből tárcáját, aranyóráját, a bepecsételt iratot s átadta Kutorainak és megindult a kastély kapujához vezető páfránynyal, cickóróval fölvert gyalogúton. Kutorai visszatartotta. – Tekintetes tanár úr, – szólt merészen eleibe lépvén – tessék nekem megmondani, mert nincs azóta nyugtom tőle, és ha vissza nem térne, holtomig kínozna, mire értette délelőtt, hogy nagy szerencsém van a szarvakhoz? Druzsba tanár úr zavartan, de mégis szigorúan nézett rá: – Ne legyen szemtelen, Kutorai, hogy ebben a végzetes pillanatban ilyen lappáliákkal áll elő. Mondtam, mert mondtam. Tudom is én, mért mondtam? És ha tudom is, mért akarja tőlem harapófogóval kihúzni? Mindenemet szétadtam, valamit én is csak magammal vihetek a másvilágra… No, nézze meg az ember. Meg sem állt többé, csak a kapunál. Egy miatyánkot mormogott csöndesen, miközben meglátta Kutorait, hogy egy fa mögül les rá, közelebb intette s így szólt reszkető, tompa hangon: – Az órát minden reggel pont nyolckor kell felhúzni; ha késik, meg kell egy párszor rázogatni napközben, az a természete. Kutorainak feltünt, hogy nagyon sápadt volt és izgatott, úgy rémlett neki, mintha ama néhány perc óta sokkal havasabb lenne a feje. Végre fölemelte esernyője nyelét, mely egy réz kacsafejben végződött és megkopogtatta vele a kastély szögekkel kivert izmos tölgyfa kapuját, mire az legott csikorogni kezdett, mint valami élőlény és megfordult sarkaiban. – Tessék belépni! – szólt valaki belülről, németül. Druzsba úr belépett, szíve hangosan vert. A kapu bezáródott utána s ő szemben találta magát egy medvével, aki fölágaskodott, fölemelte a két első lábát, mintha parolázni nyújtaná az egyiket. Druzsba úr rémülten tántorodott hátra. – No, no, ne tessék félni, – szólalt meg, de nem a medve, hanem egy oldalt álló, szürke ruhába öltözött katonás tartású öreg úr, kit eddig Druzsba úr nem vett észre. – Bligi jó állat, szelid állat, ki nem bánt senkit. Mindössze három embert evett meg valamikor, de most már öreg, nincsenek meg a fogai és Istenhez tért, meg van szelidülve. Bligi, eredj be az odúdba! (Bligi morogva távozott egy vasrostélyos házikóba, melynek lelapult fehér homlokzata orgonabokrok közül kandikált ki.) És most térjünk a dologra, uram, megkaptam a parancsot és mindent készségesen megmutatok önnek. Tessék engem követni. Nem kíván előbb valami frissítőt? – Köszönöm, – nyöszörögte Druzsba úr, még mindig zsibbadtan a kiállott izgalomtól. Fölséges nyári délután volt, az egész természet nevetett, szikrázott a verőfényben. Egy csöpp szellő se fújt, a fák levelei nem mozdultak, a virágoknak, melyekkel tele volt az udvar ültetve, az illata lent terjengett, a mozdulatlan levegő föl nem verte, szét nem vitte, valami holt dolognak látszott az egész, mintha festve, vagy elátkozva lenne. Csak a méhek és a darazsak éltek döngtek, keringtek, játszottak és szerelemtől részegen fetrengtek a rózsák kelyheiben. Druzsba urat végig vezette a kert egy részén, melyben ritka növények egész serege volt látható, egy lépcsőzethez, mely a verandára szolgált. Két nagy cövek volt a veranda két oldalához verve s a cövekhez egy-egy véreb láncolva. A vérebek egyszerre ugrottak fel, hogy magukat letépjék s rettentő morgással vicsorították fogaikat az idegenre. – Láncon vannak – szólt az öreg úr, nevetve a Druzsba úr megrökönyödésén – csak éjjelre szoktuk szabadon ereszteni. Tessék kérem felsétálni. Ez a feljárat. Másutt két kőoroszlán szokta helyettesíteni ezeket a falánk fenevadakat, vagy két kaktusz. De ők szebbek, nem igaz? Nézze a kinyujtott piros nyelveiket, mintha két virág lenne. Két lihegő virág, hahaha! Druzsba úr, kikerülendő az egyik kutyát, bal lábával belépett a buja növényzetbe, egyszerre valaki elköhögte magát a lába alatt, körülnézett, nem látott senkit. – Mi volt ez? – hebegte összerázkódva – ki köhintett? – A növény – felelte a major domus, akinek a kiejtésén meglehetett ösmerni a lengyelt, hangján és kiégett tekintetén a korhelyt, tartásán a kiszolgált katonatisztet. – Köhécsel szegényke, köhécsel. Tetszik tudni, a klima. Hahaha a klíma. Köhögnek a növényeink. Druzsba úr csodálkozva nézett a major domusra, mint egy túlvilági kísértetre, de olyan jóízű bonhomia ült annak a barázdás arcán, a tokáján, a szeme körül, hogy éppen nem lehetett ijesztőnek mondani, csak furcsának. – Ah, igen! – kiáltott fel Druzsba úr és a homlokára ütött. – Olvastam erről a növényről valamit. Ez a tussiens eutada, a köhögő sás. És haragudott magára, hogy úgy megijedt egy növénytől. Ő, a nagy botanikus. Tehát mégis az oktalan állat van felül az emberben és a tudós alul. A major domust (mert annak kellett lennie) lehetőleg meglepte, sőt boszantotta, hogy a látogató még a latin nevét is tudja a növénynek s fürkésző tekintettel méregette, mialatt az óvatosan lépegetett fel a márványlépcsőkön a verandára. – No, most nézzük meg a szobákat. Csinos kis fészek, úgyebár? És kedélyes. Teringette, nagyon kedélyes. A verandáról egy nagy salon nyílt XIV. Lajos korabeli selyem bútorokkal, rozsdavörös, vastag brokát függönyökkel. A mennyezeten gazdag színpompájú freskókép a magdeburgi asszonyokat ábrázolta, akik a hátukon viszik ki férjeiket. A némileg magához tért Druzsba urat a kép kötötte le. – Ki festette ezt? – kérdé. – Ohó! – szólt a major domus. – Elfelejtettem megmondani, hogy semmi kérdés. Ez a szabály ellen van. Amit szükségesnek tartok, én mondom meg. Ön mindent megnézhet, de semmit se kérdezhet. Mert nagyon kellemetlen helyzetbe kerülhetnék. Udvariatlannak kellene látszanom önnel szemben. S ez nekem nagyon fájna. De menjünk tovább. Most egy kedves kis boudoir következik. S ezzel szeretetreméltó meghajlással elől ereszté vendégét. Druzsba úr rátette kezét az ajtó-kilincsre, mire egy fájdalmas sziszszenéssel hátra ugrott. – Az ördögbe is, mi baja van? – csodálkozott a major domus, rettentő komoly arcot erőltetve. – Egy villámáram ütött meg. – dadogta Druzsba. – Bohóság, bohóság, képzelődés. S ezzel ő maga sietett az ajtót kinyitni s előre indulván, keresztül mentek a kék selyemmel kárpitozott szobán, melynek ablakaira egy nagy bignonia húsos levelei és fehér virágfürtjei borultak, enyhe félhomálylyá tompítva a nap szemvakító ragyogását. Innen egy ebédlőterem nyílt szárnyas ajtókkal a délnek fekvő oszlopos tornácra. Az ebédlő ónémet divatban volt berendezve, nagy szekrények, góthstilű székek, a falak kemény fával burkolva s azokon evésre-ivásra vonatkozó elmés német versecskék voltak fölvésve. Druzsba megállapodott egy percig ezeket olvasni, midőn egyszerre csak megszólal, mintha a falból jönne, egy síri hang: „Ne menj tovább, ha az életed kedves!“ Druzsba összerezzent, úgy rémlett neki, mintha régen elhalt apja hangját hallaná. Ráemelte szemeit a major domusra, tekintetében meggyötrött lelke vonaglott. – Ön szólt? – kérdé bárgyúan kidülledt szemekkel. – Én? Dehogy. – Hogyan, ön nem hallotta? – Természetesen nem, hisz nincs itt senki – felelte a majordomus csodálkozva, – ön hallucinál uram, nincs másképp. Druzsba úr nem felelt, vakon, gépileg követte vezetőjét még egy csomó szobán keresztül. Lépteik kísértetiesen kopogtak, sehol se mutatkozott élő lény, mint az elátkozott kastélyokban, csak egyetlen szobában ült a karszékben a tükör előtt egy csimpanz majom és borotválkozott. A majom felriadt az idegen láttára és a villogó borotvával ide-oda hadonászva a Druzsba úr hóna alatt, annak a karját érintve, rút fejével a nyitott ablakhoz rohant és azon ugrott ki. Druzsba úr idegességéhez most az undor és szörnyűködés is hozzájárult, a major domust azonban mindez felette mulattatta. – Ni, a Brok. Az akasztófára való Brok! Hol keríthette azt a borotvát? Nem bírom leszoktatni róla. Bécsben vettem a Brokot egy borbélytól, ahol annyira belejött a dolgokba, hogy tyúkszemeket operált. Igen ügyes egyéniség, mondhatom. Nincsenek önnek tyúkszemei? De igaz, nekem se szabad kérdezősködni. Ami szabály, szabály. Csinos kis terem ez is. Ez az empire berendezés. Olyan kedélyes itt minden. Úgy-e, hogy nagyon kedélyes? Hát még a következő benyíló, a toilette-szoba. Ezt tessék aztán megnézni! Egy picinyke szoba tárúlt ki; kápráztató, tündéri látvány. A Pompadour asszony híres toilette-szobája, hű utánzatban, üvegfalak jégcsapszerű fogakkal, melyekre százféle színű illatszerekkel telt kristályos üveggolyók voltak rászúrva. A golyók kivájt alja teljesen beillett a fogakba. Ide csak a poéta lépjen be, aki a velencei tükörhöz és a rózsaszín selyemmel bevont pipere-asztalhoz hozzá tudja képzelni azt is, aki itt fésülködik. A szoba egyik falán le voltak szedve a golyók, minélfogva olyan lett, mintha egy óriási sündisznónak üveggé változtatott bőrével volna behúzva. Druzsba úr az előbbi undorból a legnagyobb extasisba esett. – Valami remek! – kiálta fel. – No, úgy-e, kecses kis zúg, mi? Megenni való bolondság, mi? És az van benne, hogy az ezer meg ezer kristálygolyóban mindben más és más színű folyadék van. Itt egy grupp smaragdzöld, amott közbül a hét fehérnek egy sárga (gondolom mandola-olaj), mintha a hét együtt egy margaretha virág volna. Az ember denique mégis okos lény. Nos ez a tapetaajtó egy intim szobához vezet, de oda nem szabad belépni, reménylem, meg fogja ön érteni… – Ah, igen, értem, a fenség hálószobája… – Mi? Hogy? Kié? – kapkodta a fejét ide-oda a major domus, kivicsorítva a két árván maradt fekete szemfogát felső állkapcsán, miközben mélyen bent ülő mogyorószínű szemeiből mefisztói gúny villogott ki. – A szobát dícsértem, hogy fenséges – javította ki magát Druzsba úr, megszeppenve észrevevén, hogy olyasmit mondott, amiről nem szabad tudnia. – Úgy? No jó, – fecsegett tovább a major domus – hát menjünk át a folyosóra és fussunk át az épület másik szárnyán, ott is csak éppen ennyi szoba van, de legkevésbbé se érdekesek, a komornák lakószobái, az én barlangom is arra van, meg a billiárdozó szoba is. A folyosóra jutván, ott mérges diskurzus folyt három papagály közt. Mindenik külön bronzállványon gubbaszkodott, finom vékony láncon. Egy szürke jako papagály egyre azt kiabálta „Egy korty whiskyt, egy korty whiskyt“, a zöld amazon-papagály ráfelelte: „Te lump, te lump“, a harmadik, egy kékbe játszó ara papagály idétlen hangon rikácsolta „Kikiriki, kikiriki“. Ami azonfelül, hogy kellemetlenül érintette Druzsba úr idegeit, kivel immár túlságosan sok történt a mai napon, egyszersmind mélyebb bepillantást engedett a papagályok multjába. A _jákó_ nyilván angol hajón jött Európába s a matróz, aki gondozta, sokszor emlegethette a whiskyt, a zöld _amazon_ valami áspis természetű asszonyé lehetett, aki férje ellen oktatta kedvencét, míg a kék szárnyú _ara_ egy tyúkól közelében, annak jóvoltából nyerte magasabb kiképzését. Hogy még nagyobb legyen a zaj és csatara, a majom is ott száguldozott nyitott borotvájával a folyosón, mint aki halálra keres valakit. A folyosó egyik kiugrójában állt egy négyszögű rácsos alkotmány, minő az állatkertekben szokott lenni s abban egy körülbelül öt éves parasztfiú üldögélt, tökmagot ropogtatva. Csinos pitykés mellénykét viselt s tarka szoknyát, pufók arcán a legnagyobb elégedettség honolt, mert alkalmasint úgy áll a dolog, hogy incselkedett a majommal, mire az megkergette a borotvával s ő a majom elől nagy szorultságában éppen a majom házába menekült s magára reteszelvén a házikó ajtaját belülről, a teljes immunitást élvezte, ami borzasztón kihozta Brokot a sodrából, de méltán. Mert mégis szemtelenség, hogy az ő tulajdon házából hány neki fittyet a fiú. Talán így volt, talán máskép volt, de bizonyos, hogy Druzsba úr a megkonfundált fejével, mely úgyis kóválygott, zúgott és lüktetett, mintha kalapácscsal ütnék, nem gondolt az előzményekre, hanem egyszerűen csak észrevette a kalitkába zárt gyereket. – Nini, egy gyermek – figyelmezteté a major domust. – Istenem, hogy jutott ide? – Hízlaljuk – felelte kurtán a major domus. – Mi végből? – kérdé Druzsba sajátszerű komorsággal. – Hogy megegyük – szólt amaz természetes egyszerűséggel. – A kisasszony igen szereti a fehér gyerekhúst. De jó is. (És étvágygerjesztően csettentett a szájával.) – Ön tréfál – mondá Druzsba úr csendesen, de amellett gyanakvó és borzalmas kifejező pillantást vetett a major domusra, ki a neheztelés bizonyos árnyalatával felelt, mint az olyan megsértett ember, akinek szavában kételkednek: – Higyje azt, ami önnek tetszik. Én azzal a nyíltsággal beszélek, ami kötelességem egy úrral szemben, kit urunk ide küld, a többi az ön dolga. Menjünk uram! A gyermek rájuk bámult és egyre hasogatta a tökmagokat, a fehér héjaikat kihajigálván a rácsozaton. A major domus sietve ment elől a folyosó keleti végébe, ahol egy ajtót nyitott ki: – Ime, ez a billiárd-terem. Parancsol talán egy karambolt? Druzsba úr balsejtelmekkel, bizonytalan kínos benyomásokkal megterhelt és lehorgasztott fejét gépiesen emelte föl s egy önkénytelen szórakozott pillantást vetett be. Rémülten tántorgott az ajtófélfának, arcát halotti sápadtság borítá el. Ez már sok volt idegzetének. A billiárdteremben, szemben az ajtóval, megpillantá a falon életnagyságban Jahodovskyt. Ő volt. Jahodovska volt. Szakasztott abban a fehérvirágos, cimetszínű batisztruhában, melyben múlt vasárnap látta, az a csipkés nyakkendő a gránát tűvel leszorítva, a kackiás főkötő a fején, éppen ahogy vasárnap volt. Lehetetlen és mégis úgy van. Látja és akármit csinál, látja. Pedig bizonyos, hogy nincs ott, hogy csak beteg agya varázsolja elé, világos tehát, hogy meg van tébolyodva. Szemei megüvegesedtek, halántéka lüktetett s egyszerre csak kezdett a Jahodovsky körüle forogni őrült sebességgel úgy, hogy húsz Jahodovskát látott egyszerre. Behunyván káprázó szemeit, a major domus felé nyújtá reszkető kezét, mohón, mint a vízbe fúló. – Rosszul vagyok, szédülök. Kérem… vezessen ki a szabadba… levegőre. A major domus úgyszólván vonszolta egy oldalajtón a parknak abba a részébe, hol a tó volt. Két ős platán állt a kijáratnál egymás mellett összeboruló lombokkal; hűs árnyékot vetettek az alattuk levő fonott székre, melyen egy angora macska ült. – Üljön le ide – mondá a major domus és elkergette a macskát. – Én majd elszaladok egy pohár borért. Druzsba úr lankadtan roskadt a székbe. Egyedül maradt. Azaz a macska se ment el, leguggolt egy verbena bokor mellé és nézte Druzsbát. Idegei már ezt se tűrték, lassan-lassan magához tért, de hogy a macska ránéz, tűrhetlenül nehezedett kedélyére. Bár az okosabb alkalmasint a macska volt, ebben az esetben mégis Druzsba úr engedett, felkelt s odább támolygott, abban a hitben, hogy a közelben másik padot talál; vagy tíz lépést ment előre s kitárult előtte a tó, mint egy nagy ezüst karika. Jobbról a versaillesi park mintájára szépen nyesett magas gyertyán-falak fedték el a kilátást, balról érdekes faóriások mintegy apró csoportokra oszolva szépíték a pázsítos területet. A tó csendes volt, sima volt, mint egy politúrozott asztal, rá aranysávot hintett az izzó verőfény. Meneteles partjain tulipánok, liliomok, irisek, narcisok lógatták be harangjaikat, turbánjaikat, akiknek mije van. A tó egy hegyi patakból nyerte vizét, mely kacskaringós pályafutásra kényszeríttetett a parkban, csak azért, hogy sokáig ott csatangoljon. Pisztráng-tenyésztés céljából kisebb tavakra alakították át, míg végre befolyt a ház melletti nagyobb tóba, melynek fölöslegét levezették a kastélyt kerítő bástyafal alatti csatornán a szabadba. A kis pisztrángok a kisebb tavakban növekedtek fel s mint diákok, klasszisból klasszisba, ezek is fokozatosan jutottak a kicsi vízből egyre tovább, míg végre a nagy tóban találták magukat (ámbár iszen az se volt nagy) és itt ért a pálya véget. Innen már csak egy stáció van: a rost, vagy a pecsenyés tál. A tó partján elég pad kínálkozott. Druzsba úr leült az egyikre, elbódult fejét tenyerébe hajtva, midőn megkondult a kastély tornyában a harang. Kongott, bongott a néma csöndben, mélyen, szűziesen, kísértetiesen, mintha a túlvilág szózata lenne. E hangra közel és távol egyszerre elevenedni kezdett minden. Léptek hallatszottak, galyak zörrentek, emberi beszéd nesze rezgett a levegőben. A kastély felől egy öreg huszárféle alak jött elő, egy fadeszkán húshulladékokat hozva. A gyertyánfalak mögül pedig mint egy őzike, kilépett egy szép fiatal leány és egy pirosbársony vánkost hozott a hóna alatt. Követte egy másik leány, ki zsámolyszéket lógatott a kezében. Utána ismét két leány bukkant ki, egy zöld selyemmel bélelt óriási japánernyőt emelve, melynek két nyele volt. Mind olyan volt ez, mintha valami tündérmesében olvasná Druzsba úr. Egyik szebb, mint a másik. Járásuk, tartásuk mintha zene volna. Valahol messze a fák közt harkály kalapácsolt. Az ördög vinné, mit zavarja az embert – a nézésben. Az egyik ernyőt vivő leány megfordult és hátrakiáltott, – alkalmasint a visszamaradottakhoz: – Hölgyeim és képzelt uraim, siessenek! A pisztrángok szépen kérik, mert éhesek. Matykó már itt van az uzsonájukkal. Erre tánclépésben, szoknyáját féloldalt felfogva, szép karcsú derekát negédesen mórikálva, előkeringőzött a gyertyánfák mögül az ötödik leány, kinek a nyakában hosszan leeresztett, sáfrányszínű selyemszalagon egy legyező lógott. Amint ide ugrott, oda ugrott, a csintalan legyező a bokáit verdeste. Az első leány letért az útról s végig lépdelve a pázsíton, egyenesen a tónak tartott. Nem messze a padtól, ahol Druzsba úr ült, egy másik hasonló padhoz ment és bársony vánkosát rátette. Azután a másik érkezett meg és a pad alá helyezte a zsámolyt. Az ernyőt vivő leányok leszúrták a pad mögé az ernyő két ágú nyelét. Az ötödik megnézte magát a tóban, megigazította ruháját és levette nyakáról a legyezőt. – Én vagyok a szellő, – mondá nevetve. – Mi vagyunk az árnyék, – felelték az ernyő vivők. – Én vagyok a kényelem, – szólt a zsámolyos és meghajtotta magát tréfásan. – Hát én mi vagyok? – kiáltá most egy hatodik kis fruska, nyilván a felolvasónő, fitos orrú, pikáns arcú, aki csak most toppant oda valamely más úton, egy félig felvágott könyvvel hadonászva nagy szelesen. – Én ülök a Minerva lábainál a könyvvel. Én a bagoly vagyok. – Látjuk, – bizonyítá a zsámolyhordozó csípősen – mert jön is már nyomodban a fekete éjszaka. Nevettek mind a hatan. Ha hat leány nevet, mintha hat nap sütne az égről, minden nevet akkor s a hetedik nap talán nem is süt. A fekete éjszaka jött is, azaz csak csoszogott egy deszkamellű, öreg, pápaszemes német gouvernante képében.