# Mesék és regék ## Part 9 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/mesek-es-regek-46089/index.md – Anyóka! Füles bácsi több kenyeret kér. A kezemet nyalja. Erre odafut az anya s rémülve látja, hogy egy anyányi nagy medve ül a két hátulsó lábán az ő kis leánya mellett, s a gyerek azt eteti a tenyeréből a maradék kenyérmorzsákkal. A székely asszony erre kétségbeestében nagyot sikoltott, a mire a goromba medve fölugrott, odarohant s földre teperte az asszonyt. Vége lett volna szegény asszonynak: az a gonosz állat összemarczangolta volna, ha a kis Zsuzsika ott nincs. De hát a Zsuzsikának helyén volt a szive! Aztán erős is volt: négy esztendős volt már. Nosza, oda rohant a gonosz vadállathoz. Az egyik kis kezével megragadta a fülét, a másik öklöcskéjével meg ütötte az orrát, a hogy tudta s szidta, mint a bokrot. – Heh! Te czudar pákosz füles bácsi! Nem hagysz békét az én anyókámnak? Azért adtam én neked kenyeret? Nesze! Nesze! Piff, paff! verte agyba, főbe. A medve hátrafordította a nagy bolond fejét: végignézett azon a parányi teremtésen, a ki őt ütlegeli. Arra elmordította magát: «jól van no! Azért nem kell az embert ugy fejbe verni!» Azzal ott hagyta a földretiport asszonyt s odább czammogott, nagy morogva: «no még igy soha sem jártam». A kis Zsuzsika még utána is hajított egy ökölnyi nagy követ, a mitől a medve ugy elszaladt, hogy még most is szalad, ha el nem fogták. A székely asszonynak nem történt semmi baja. Hát ezt melyikünk csinálna utána a kis Zsuzsikának? * De mindannyinál szebb az, a mit magam láttam. Volt egy ismerősöm, egy híres orvos. Annak a szobája tele volt mindenféle természeti ritkaságokkal. Kitömött madarak, s mindenféle csontvázak, villanyos gép, szárított virágok, homokóra, nagyitó cső, spirituszba tett csodaállatok! Még repülő-kutya is volt! Ott lógott lánczra akasztva a stukatúron. Hát még az üveges szekrény a mindenféle alakú üvegekkel! Meg azok a görbe nyeles üveggömbök, a mikben mindenféle levegőt lehetett főzni. Nagyon hires orvos volt. Hej, de sok embert kiragadott a halál körme közül! Egyszer aztán a halál azzal állt rajta boszút, hogy őtet magát is elvitte. No, de öreg ember is volt már. A felesége tisztességes matróna volt, mikor özvegygyé lett. Egyetlen leányuk volt, az még az atyja életében férjhez ment egy fiskálishoz. Az özvegyen maradt doktorné aztán arra kérte a gyermekeit, hogy költözzenek az ő házába: ne legyen olyan egyedül. Azok oda mentek az anyjukhoz lakni: a doktor szobájából lett a fiskálisnak a kanczelláriája. S minthogy egy ügyvédnek nincs semmi szüksége se kitömött pelikánokra, se villanyozó gépre: a doktor úr minden természettudományi eszközeit, ritkaságait kitakaríták a periratok számára rendezett szobából. Olyan kis városban pedig nincsen zsibárus, a ki az afféle portékát megvegye; aztán meg nem is engedi a gyermeki kegyelet, hogy azokat a tárgyakat, a miket az apa olyan fáradsággal gyüjtött, a miket mindennap maga körül látott, velük bibelődött, odadobják egy rozsdás vasakat áruló kufár kaczatjai közé; – hanem elég nagy a padlás, mind felhordják oda. Ott azután elmélkedhetnek a világ mulandóságáról, belepheti őket a por, befonhatja a pókháló. Még a pipaállvány is odakerült, a hosszúszárú selmeczi pipákkal. A megboldogult doktor nagy pipás volt, a veje pedig csak szivarral élt. Nemsokára két kis gyermek lármája élénkíté a házat. Egy fiú volt, meg egy leány. Jóska és Julcsa. Julcsa négy esztendős volt, a Jóska meg három. Nagy selma volt mind a kettő! Dajka már nem kellett melléjük, kisdedóvó még nem volt. Egészen szabadjára voltak hagyva. Egyszer Jóska rábeszélte a Julcsát, hogy menjenek fel együtt a padlásra. Az ám gyönyörüség, mikor a gyerek beszabadulhat egy olyan elhagyatott lomtárba s kedvére kutathat az előtte ismeretlen tárgyak között. Mi lehetett ez? – Mit lehetne még ebből csinálni? Ez volna ám jó játékszernek! A Jóska legelőször is a pipákra talált rá. Mindjárt rájött hogy ez arra való, hogy az ember a szopókáját a szájába vegye. Nagy vita támadt közöttük. A Julcsa azt állította, hogy azt fújni kell, a Jóska pedig, hogy színi kell. Este a vacsoránál a papára bizták a vita eldöntését. Hej de megharagudott a papa! – Majd adok én nektek, ha még egyszer a pipához mertek nyulni. Hát aztán többet nem nyultak a pipához. De azért mégis feljártak a padlásra, kutatni a nagyapa czókmókja között. A szolgáló ijesztgette őket, hogy ne járjanak a padlásra, mert ott elkapja őket a rézorrú bagoly. Már most csak azért is felmentek, azt a rézorrú bagolyt megkeresni. Találtak is egy kitömött baglyot, de biz annak nem volt rézből az orra. Ettőlfogva nem volt előttük semmi hitele a szolgáló ijesztgetéseinek. Egyszer nagyon elkezdett a kis Jóska hizelkedni a mamájának. – Miért hizelkedel te most olyan nagyon? Mit akarsz kihamiskodni? – kérdezé a mama. – Mondja meg a Julcsa. A Julcsa aztán előállt vele. – Szabad-e nekünk a kertből egy muskátlit kivenni és cserépbe ültetni? – Hát minek az nektek? – A nagymama szereti a muskátlit. Nemsokára itt lesz a nevenapja. Megakarjuk lepni vele. – S hol veszitek a virágcserepet hozzá? – Találtunk a padláson egyet. Gyönyörűséges szép virágcserép, porczellánból van. Abba ültetjük a muskátlit. – No hát szabad, megengedem. – De a nagymama ne tudjon felőle semmit. A két gyermek felásta a kertből a szép tarka levelü muskátlit, s kendőbe takarva, hogy a nap meg ne lássa a gyökerét, felvitték a padlásra; ott elültették, s aztán mindennap a kis öntöző kannában hordtak fel vizet, a virágot megöntözni. A nagymamának nem volt róla szabad tudni semmit. Mikor aztán eljött a nagymamának a nevenapja, akkor lehozták a padlásról a muskátlit, kendőbe takarva, hogy nagy legyen a meglepetés. A Julcsa fogta a kendő négy csücskéjét, a Jóska pedig elmondá a maga csinálta köszöntő verset. – Jó nagymama, fogadd ezt a szép virágot! Ilyen legyen mindig a te boldogságod. Azzal levették a kendőt a virágcserépről. Hát a nagymama csak hanyatt esett a karosszékébe ijedtében; a mama felsikoltott, a papa fütyült. Az a virágcserép, a mibe a gyerekek a muskátlit szépen felnevelték, nem volt más, mint az a csontkoponya, a mi a nagypapának az iróasztalán szokott lenni. A két gyermek mosolygó piros arczczal tartá azt a kezében, a nagymamának felajánlva. Ők azt hitték, hogy az egy szép virágcserép! – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – Melyik volt hát a három közül a legbátrabb? NEVEZETES JOGI KÉRDÉS. A dúsgazdag Alexiewna Petrowna Moszkvában meghalálozott, s végrendeletében 400 rubelt hagyományozott a mopszlijának, a végrehajtással az öreg Wasziliewna Anna cseléd lett megbizva, hogy ez összeg kamatjaiból táplálja és ruházza a kedvencz ölebet. A végrendelkező figyelme arra is kiterjedt, hogy ha Wasziliewna Anna meghaláloznék, akkor egy ifjabb cseléd, Ivanovna Ludmilla vegye át a mopszot és a 400 rubelt. Ekközben a nagy ápolás miatt a mopsz halt meg elébb, nem a vén cseléd. Ekkor Waszilievna Anna úgy okoskodott, hogy már most a 400 rubel az övé. – De előállt ám nagy hamar Ivanovna Ludmilla, hogy «nem oda Buda». A mopsznak utódja van: egy ifju mopszfi; a kinek ő a gondviselője. S az ország törvényei szerint a fiu örököl az anyja után. És igy a 400 rubel most az övé. A kérdés nagyon bonyolódott: biró elejbe került, s valószinü, hogy a 400 rubel azóta elolvadt. CSALAVÉR. Szibériából hoztam ezt a történetet s előre is kimondom, hogy ez mind igazi valósággal megtörtént mese; a ki nem hiszi el: menjen oda és nézze meg. Kezdődik a história Irkuczk városában, egy gazdag bőrkereskedő házánál; a butorzat mai divatú, faragott támlájú széles, csavart lábu asztal, chinai vázákban pompázó Makárt nádbukétok és pávatollak, az ajtókon perzsa szőnyegek, egyik oldalon zongora, másikon Wertheim-szekrény, egy kis asztalon albumok; a kandallón antik óra és japáni porczellán figurák; csak egy csecsebecse hiányzik a diszítésből: az obligát fehér medvebőr, a mi az európai gazdag polgár szalonjából nem hiányozhatik; s ez szándékosan van itt mellőzve, nehogy a látogatót arra emlékeztesse, hogy a ház ura medve-, czoboly-, hermelin és tengeri vidrabőr kereskedéssel szerezte tekintélyes vagyonát, mely őt Irkuczk városa legelőkelőbb polgárai sorába emelte. (Irkuczk fekszik az Irkut folyam torkolatánál, Kelet-Sziberia hasonnevü tartományában, 1192 lábnyi magasságban a tengerszín fölött. Fővásárhelye a szőrme-kereskedésnek, lerakója a chinai thea és rhebarbara üzletnek; van benne kilencz templom, dolgozóház, lelenczház, tömlöcz, püspöki palota, bazár, stb., a ki többet akar megtudni, üsse fel a Conversationslexicont.) ELSŐ KÉP. Nő oroszlán – az orosz lány. (A terem egyik ajtaján bejön Achilleia, a másikon Atlenkó.) Atlenkó. Engem szépen elcsaptak. Achilleia. Engem pedig csúnyául elvertek. Atlenkó. Nekem azt mondotta az öreg, hogy egy csavargó becstelen számüzöttnek nem adja feleségül az unoka hugát. Achilleia. Nekem pedig azt mondta, hogy még ma megtartja az eljegyzésünket az iszpravnikkal. Atlenkó. Hiába mondtam neki, hogy milyen jó keresetben vagyok itt, mint orvos, még a kormányzóhoz is elhínak; angyalkájának nevez ő méltósága, mikor a gyomorgörcsét aloëval elcsitítom. Nem használt semmit. Azzal fenyegetett, hogy ha utánad merek ácsingozni, becsukat a tuskó börtönbe, s ott minden holdtöltén kancsukát kapok. Achilleia. Én is hiába mondtam neki, hogy az iszpravnik egy részeges vén pálinkaszivacs, a ki azért akar elvenni, hogy a harminczezer rubelt megkapja, a mit az atyám hagyott rám örökségül. Nem hajtott rá semmit. Azt mondta, hogy ha kacsingatni merek rád, becsuk a fáskamrába, s mindennap megkorbácsol. A mára valót mindjárt ki is adta. Atlenkó. No én miattam a te szép testedet ne érje a korbács! Én itt hagyom Irkuczkot; megyek egy tartománynyal odább, Jakucskba; ott telepedem le. Achilleia. Gyáva vagy; mert férfi vagy. Szerelemben csak a nőnek van bátorsága. Én daczolok az öreg haragjával, s kijátszom őt az iszpravnikjával együtt. Atlenkó. Ha csak az életemről van szó, parancsolj, hogy melyik perczben tegyem éretted koczkára? Achilleia. Mondd csak Pavlovics Atlenkó. Igazán hamis pénzverő voltál te? Azért lettél számüzve? Atlenkó. Nem voltam biz én. Csak a sorsomat akartam javítani vele. Tudod: itt ebben az országban, a ki azért került ide, hogy csalt, hamisított, igen nagy becsben áll. Annak jó hasznát lehet itt venni. Esze van. Mig az, a ki politikai vagy katonai vétségért lett elitélve, attól félnek, elhúzódnak. Achilleia. Hát mi voltál te igazán? Mi az igazi neved? Mért száműztek ide? Atlenkó. Az igazi nevem Bátor Gyula. Magyar nemes vagyok. Részt vettem a lengyel fölkelésben Langyevicz alatt. Ott fogtak el a csatában. Achilleia. S hogy jutottál a mostani nevedhez és czimedhez? Atlenkó. Cseréltem egy másik fogolylyal. Annak meg az én czimem kellett inkább, mert a tobolszki vadásztelepbe akart beállni. Ott meg a hadi vétkeseket látják szivesebben s holmi hamisítót nem vesznek be a társaságba. Igy kicseréltük a bizonyítványainkat. Achilleia. Hát én már most elmondom neked, hogy mit fogunk csinálni, hogy egymásé lehessünk. Legelőször is elszökünk innen. Én megyek Nisnei-Udinszk, te Kirenszk felé. Atlenkó. Egyik nyugotnak, a másik keletnek! Hát aztán hogyan találkozunk össze? Achilleia. Majd elmondom, csak várj szépen. Ha együtt szöknénk, elfognának, visszahoznának. Te tulajdonképen nem is szököl, mert útleveled van: bejelented a kormányzónak, hogy átakarsz költözni Jakucskba. Engedelemmel utazol. Csak én szököm! Megkerítettem az öreg vasszekrényének a kulcsát, itt van! Kinyitom vele s kiveszem a trezórjából azt a csomagot, a mi az én saját hozományom. Nézd, rá van irva az atyám keze által: «Achilleia hozománya». Ez az enyém. Azonkivül elviszek még kétszáz rubelt ezüstben. Ez már lopás. A harminczezer rubelt odaadom te neked: ezt te viszed magaddal. Én Udinszkig úgy szórom a pénzt, hogy okvetlenül gyanut költök vele. Ott elfognak, a korlátnok elé visznek. Az előtt bevallom, hogy a gazdámat megloptam, Sztofilics Waszilkót Kirenszkben. Azért engem elitélnek két esztendei deportálásra, s a polgári becsületemnek az elvesztésére. Atlenkó. Halálra ijesztesz! Achilleia. No látod, milyen gyönge szived van! Már is megijedtél. Pedig ez még a java. Hát nem jó az, ha én is veled egyenranguvá leszek? Ha téged becstelenné tesz a kegyetlen orosz törvény, hát legyek én is becstelen, akkor nem áll közöttünk semmi gát. A becstelen leányt nőül veheti a becstelen férfi, minden botrány nélkül s a szibériai számüzöttől elvették a polgári becsületet. Atlenkó. Hiszen te valóságos szent vagy. Achilleia. Nem én! Csak szeretek. – De hát hallgasd tovább. – A nálam talált pénzt természetesen elveszik, és senki sem fogja magát törni érte, hogy Sztofilics Waszilkát keresse Kirenszkben az ő megkerült rubeleivel. A korlátnok is családos ember s nagyban kártyázik. Engem a legközelebbi deportáltak szállítmányához oda csatolnak, s tovább tolonczolnak Jeniszei felé. Ott van Krasznójarszknál az Európából idesöprött számüzötteknek a tanyája, a honnan szétosztják őket vétségük rangfokozata szerint. – Itt szokták tartani a leány-árverést. Ezt már tudod, hogy miből áll? Atlenkó. Magam is voltam ilyennek szemtanuja. A vétségért elitélt nőket dobra ütik a számüzött férfiak között, a ki legtöbbet ád érte, azé. Tehet vele, a mit akar. Használhatja szolgálónak, feleségnek; eladhatja ha megunta, s agyonütheti, ha megharagszik rá. Achilleia. No már most tudod a magad teendőit. Te visszafordulsz az utadból a Lena felé s jösz vágtatva, a hogy csak az iramszarvas bir, utolérni azt a karavánt, a melylyel engem szállítanak. Ott azután, mikor az árverésre kerül a sor, rámliczitálsz: van harminczezer rubel a tarsolyodban, más el nem üthet a kezedről: megvásárolsz; a foglyok között mindig akad pópa: összeesket, s akkor aztán «nagy a világ.» Atlenkó. Megverne engem az Isten, ha én ezt a te áldozatodat elfogadnám. Te! Egy ártatlan kis leány, a ki semmi rosszat nem ismersz, azt sem tudod, mi fán terem a bűn? egyszerre oda dobd magad tolvaj népsöpredék közé; gondold meg azt! Itt pompa, kényelem vesz körül, tíz cseléd lesi az intésedet s ha csak madártejet nem kérsz, mindent elhoznak; ott pedig, a hová menni akarsz, névtelen inség, nyomor, veszedelmek várnak reád; többet gyalog, mint rossz szánon, rongyos gúnyában vándorolni pusztáról-pusztára, büzös jurtákban, hóba vájt barlangokban éjszakázni, farkasok medvék elől futni, éhezni a hózivatartól eltemetve; mikor néha nyirfakéreg az egyedüli táplálék, s csak az emberek szidalma, a mi melegít. Achilleia. Mindent tudok! Ismertem én egy asszonyt, a ki mindezt végig szenvedte azért, a kit szeret. Ez az asszony volt az én anyám, a ki utána jött a számüzött apámnak, a Volgától a Jeniszeiig egyedűl. Én sem leszek rosszabb az anyámnál. Ennél a szónál aztán Atlenkó nem tehetett egyebet, mint hogy leborúlt a leány előtt térdre, s elkezdve annak a czipője hegyénél, végig csókolta őt a két szemöldökéig! Hogy a leány csakugyan érdemes volt a végig csókolásra, hogy karcsú, nyulánk termete volt, fehér piros orczája, finom ajkai, sötét kék szemei és selyemszőke hosszú haja, azt mindenki természetesnek fogja találni. Arról a képzeletről azonban le kell mondanunk, mintha Atlenkó azért, mert magyar huszár volt valaha, valami pörge bajuszú, kúnsági nyalka fiú volna, mert annak az arcza egészen simára van borotválva, külömben senki sem hinné el neki, hogy doktor. Irkuczkban megkivánja minden tisztességes beteg, hogy az orvosának az arcza simára legyen szőrtelenítve; szakállas orvos nem kelthet bizalmat. Az orvosi tudománya Atlenkónak egyébiránt egészen a helyzetnek és a körülményeknek a magaslatán állt. Tudta, hogy a hánytató borkőből az úrnak szimpla, a parasztnak dupla adagot kell adni, hogy a hideglelősbe addig kell a chinint tömni, a míg megelégeli, hogy az alöes minden gyomorbajban rendesen használ, hogy a kinél a hólyaghúzó flastrom nem segít, azon eret kell vágni, hogy a Seidlicz-por minden asszonyi bajt kigyógyít s a kinek a lába eltörött, azt zsindely közé kell kötni (t. i. a lábat); természetesen ő hordta magával az orvosságokat is, s azok egész ládával álltak nála; s ha pedig valaki olyan betegségbe esett, a milyenhez nem találkozott orvosság a pharmacopœjás ládában, hát az szégyenlhette magát, hogy olyan betegséget tart, a mi nem ebbe az országba való! De hát Irkuczkban a másodéves orvostant végzett huszárhadnagy is drága kincs volt, s mint ilyen, a mi Atlenkónk tömérdek orosz vért kiontott, t. i. érvágóval. E bevégzett tény után Achilleia parasztleány ruhában kiosont a szőrmekereskedő házából; a város végén felfogadott egy jemsiket, a ki őt Nisnei-Udinszkig szállította, Atlenkó pedig hazament a szállására, s az orvosságos ládáját összepakolva, a harminczezer papiros rubelt pedig a tüszőjébe eldugva, iramszarvas szánkón megindult Nersinszk felé. Volt egy jó Lefaucheux vadászfegyvere, száz tölténynyel, meg egy finom cserkesz szablyája; vitt magával egypár füstölt medvesonkát, meg egy átalag rumot s egy zsák kétszer sültet az útra. A legelső szomszéd falunál aztán visszabocsátá a maga jemszikjét, az egész útját kifizetve; ott felfogadott egy iramtartó szamojédet, s annak azt parancsolta, hogy vigye őtet Krasznojarszkba. MÁSODIK KÉP. Jó istenke a Szjadei Hahé! Mikor a szamojed befogta az irámot a csónak alakú bőrszánkóba, a felesége azt mondta neki: «aztán a Szjadei Hahét itthon ne felejtsd». «Inkább a fejemet hagynám itthon!» Atlenkó kiváncsi volt megismerkedni a Szjadei Hahéval. Nagy kérésére (meg két rubel kész fizetésre) előhúzták a szamojéd istenkét a csizmaszárból. (Ennek ilyen temploma van.) Tengeri kutyafogból van faragva: orra, füle, szája mint az embernek, csak a szarva, meg az agyarai vannak rézből; visel piros gyapotinget ólompitykékkel, a melynek az aljáról rézfélholdak, gyűrűk és csörgők függnek alá. Ha megrázzák, akkor cseng-bong rajta minden s attól felébred. S ugyan jó volt, hogy a Szjadei Hahét magukkal vitték, mert a veszedelmes útban mindenféle csodák vették őket elő. Legelőször jött rájuk egy gyilkos indulatú «purga», az éjszak réme, a hózivatar, mely apróra tört havat, mint csupa tűhegyeket szór az ember arczába, hogy a két szeme világát elveszti tőle. Futni kell előle, mert a ki megáll, azt eltemeti. Jó szerencse, ha az «ördögök sírkövéig» elmenekülhet, s ott meghúzhatja magát. Ezek az egymás közelében álló óriási bazaltsziklák, a mik a hósivatagból feketén fölmerednek, nagyon hasonlítanak a síremlékekhez. A néphagyomány szerint e sírkövek alatt fekszik az ördög meghalva. Kérdés, hogy ha meghalt az ördög, kire maradt a pokol? Milyen szépen tud ezeknek a magas sziklakolosszusoknak a szélein, hasadékain, a vihar orgonázni! Az alájuk menekült egészen megérti a Memnon szobrok éneklésének az elméletét. A szikla a leghatalmasabb hangszer, csak hogy művész kell hozzá, a ki tud rajta játszani. Ilyen művész a purga. Rettenetes ujjai játszanak a billentyűkön, dörmög, mormog, mintha dobot verne, azután sípolni kezd, nagyokat füttyöget, beleüt az öreg dobba, trombita, kürt tárogató zeng-harsog, rémséges accordot adnak a sivító sziklaodúk, a ködkürt belebődül, pokolbeli bassus trilláit rezgetve. Közbe hangzik az ördöghahota soloja. Aztán alábbhagy a zene, s akkor lesz a legfülkínzóbb, mintha millió hegedű zizeregne egyszerre, lassan elhalva a tengermorajt utánzó dübörgés finaléjában. – No uram, most ugyancsak a Szjadéit Hahénak köszönhetjük, hogy az ördögök karmából kimenekültünk, hálálkodék a szamojéd, áldozatot hozva a jóltevő istenkének – a szárított hal farkát, melynek a megenni való részét ő maga elkölté – s azzal visszadugta azt a csizmaszárba. Most már ugyan igyekezzünk tovább. Éjjel van, az ég tele myriád csillagokkal, az új hold sarlója, mint egy görbe oltárláng, lobog a Koliván-hegy legmagasabb csúcsa fölött, s a csillagos mindenséget átöleli az örök titkos északfény: kettős fényboltozat, sárga és rózsaszín küllőkkel, sötétkék ablakok közötte. Változik a zene. Az északfény rejtélyes zöreje uralkodik ott fenn, mintha égő szikrák pattognának széjjel, mintha érczdárdákat vernének egymáshoz; közben hangzik a délfelé szálló énekes hattyúknak túlvilági sopránja; ide alant pedig az emberüldöző fenevadak üvöltése. A futó szánt farkascsorda veszi üldözőbe. Csahintásaikra bőgve felel a megrémült irám. Óriási jegesmedvepár nyargal a szán után; közbe egy-egy lövés dördül; a farkascsorda egy perczre elmarad, a míg egy elesett társát fölfalja. – No most segíts ám, Szjadéi Hahé! Meg is segíti őket a jó istenke, hoz a futók számára menedéket. Egy égő erdőt. Azon kell keresztűl vágtatniok. Nincs választás. Bele kell rohanni. A fenyőfák sudarairól tűzzápor hull alá, az út forró hamú. Eddig ők futottak a vadak elől, most a vadak futnak ő előlük. Egész iramcsorda, vegyest farkassal, hiuzzal törtet a lángok elől. Ez a szerencséjük: azok utat taposnak a zsarátnok között. Az erdőrecsegést túlhangozza az állati kardal. Minden állat megszólal most, mely némának született, a nyúl visít, a hód jajgat, a felforralt patakból menekülő vidra tutulni kezd, s közbe nagyokat dördül a lánggal égő szálfa. – Hej csak innen vigy ki bennünket jó Szjadéi Hahé! Kisegíti őket. Az erdőégésnek határt vet egy befagyott tó. Mikor a tisztásra kijutnak, akkor veszik észre, hogy megvirradt. A tó sima tükrén még gyorsabban szalad a szán. Az iramszarvast nem a kalapács hajtja (ennél a jó állatnál ostor helyett fokost használ a kocsis), hanem az ösztöne. A tulsó parton törpe krumpuczerdőt lát, ott terem az ő abrakja, a zuzmó. Új csodák támadnak a sápatag égbolton. Nem egy nap, hanem öt vak nap pislákol holdhalavány fényben; négy összefoglalva egy fénykarikában, az ötödik, a központi, átszelve egy harántvonallal, mely a fény szérüt kétfelé osztja, s ebből megint két megkezdett ív szegi át a nagy kört. A csodálatos «halo» (ál-nap) olyan derengést támaszt, mintha nem is ez a világ volna. S a befagyott tó jege kezdi meg e csodaképhez a zenét. A jég pattog, mintha óriási tündérhárfa húrjait pengetnék oda alant, czitera, czimbalom zeng-bong a szán nyomán, mintha egy végtelen klaviaturán sikamlana végig, közbe a triangel csingilingije szól. Szerencsésen a túlpartra jutnak. Ez úttalan világban az első kalauz az iramszarvas ösztöne, a másik a szamojéd tájékozási adománya. Ott találják az utbaigazító áldozathalmot. Közepén egy kifaragott bálvány, tengeri kutyafog agyarakkal, vérrel festett szájjal, ez a nagy Szjadéi Hahé; körüle tört szekerczék, fazekak, rudra akasztott rongyok, emberpofájú forgácsdarabok, dárdahegyek, üres pálinkás korsók. Minden igazhivő, ki ezen utazik, e halmon áldozza fel azokat a szerszámait és edényeit, a miknek nem veheti hasznát többé. Van benne logika. Ezeket nem veszi el az áldozathalomról semmi szentségtörő kéz. Atlenkó is átengedte hálából nagy Szjadéi Hahénak a kilőtt töltényhüvelyeket, a szamojéd pedig a medvesonkának a csontját. Nem messze a bálványhalomtól ráakadtak a hótól elborított jakut falura, s ott megpihenhettek, a Tojón füstös jurtájában; az iram maga kereste a hó alatt a táplálékát, a keserű mohát, a mit egyenesen az ő számára teremtett a Szjádéi Hahé. Innen aztán már csak hat napi út a krasznojarszki nagy balagánig, a hol a deportáltak találkozója van. HARMADIK KÉP. Vagy boszorkány, vagy tündér.