# Mesék és regék ## Part 16 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/mesek-es-regek-46089/index.md Ki nyugat, ki kelet, ki meg északfelé fut, merre az ijedelem viszi. Barát és ellenség, győztes és legyőzött, szerteszét riadva, lehült harczi vágygyal száguld el a csatatérről; megrettent a legbátrabb férfi is e tömegben közeledő hullahősök sápadt alakjától, kiket kard meg nem öl, kiken dárda, nyíl vért nem ereszt, kik szótlanul, haragtalanul nyomulnak előre, lábaik dobogása csak alig hallatszik, a lesújtó kard is csak villámlik, de nem cseng kezeikben. Előttük két csodás alak járul: az egyik Csaba vezér, pánczéltalan, sisaktalan ifju, kezében a hétcsillagu lánczos buzogány; mikor lecsap vele, mintha annyi csillag sújtana alá az égből. Őt pedig senki sem sértheti, akár jobbról, akár balról, akár elől támadja őt az ellenség, mindenütt egy fehér árnyat lát maga és Csaba között, mintha valami női alak repkedne a vezér körül, ki félre csap nyilat, kardot, a mely felé van intézve. A másik alak Tusa vezér, szívén keresztűlütve a nyíl, teteme nyílt sebekkel rakva; lovának csak három lába van, a negyediket góth alabárd vágta el csülökben, és a ló három lábbal is oly gyorsan fut, a szél alig ér nyomába. Mindenki eltakarodott már. Uzindur zászlói délnek tünedeznek el, a góth, a szláv északnak, nyugatnak rohant csörtető táborával, a vérmezőn nem maradt más, csak a halottak: a halottak ott a földön, s a halottak ott a lovon. Egy sem hiányzott a hullahősök közől, csupán kéz, láb s egyes tagok hiányoztak róluk, miket a harcz itt-amott leszabdalt fagyos tetemeikről. Végzett munka után hadi rendbe álltak Csaba vezér előtt, mintha kivánnák, hogy mustrát tartson fölöttük. A ifjú vezér végig ment a hadsor előtt; itt-ott régi ismerős bajnokát pillantá meg; annak megszorítá kezét, olyan hideg volt ez a kézszorítás. – Jó hőseim, szól a vezér, halott vitézeihez, figyeljetek szavaimra. Meg sem mozdultak azok, úgy figyeltek. – Ti eljöttetek az én hívásomra az örök nyugodalomból, hogy a hun nemzetért megvíjjátok a harczot. Dicsőség érte az Élőnek, az Örökkön-élőnek! E szóra a hullahősök mind felemelék kőmerev szemeiket az égre, s ajkaik mind nagy kiáltásra nyiltak meg, mintha diadalordítást hangoztatnának: de hang nem hallatszott ez ajkakról; csak nagy sokára, midőn ajkaik ismét csukva voltak, hallatszott onnan magasból, mintha az égboltozat verné vissza, a néma kiáltás messziről jövő visszhangja, oly hosszan, oly kisértetiesen… – Ti jó hősök, kik a hun nemzetért elhagytátok a sírt, im jutalmul fogadom tinektek, hogy én elviszlek benneteket azon földre, honnan apáink egykoron kijöttek, s a holott ősapánk, az ősz Bendeguz uralkodik most is, oda viszlek vissza, tűzön vízen által, s ottan temetlek el, mint jó igaz vitézt, egyenkint titeket, ősi hon földjébe, szent vizek partjára, választott fák alá. E mondásra ismét fölemelék hideg szemeiket a hősök az ég tájai felé s kétszer kiáltottak néma szájnyitással, kétszer verte vissza az ég boltozatja az itt alant nem hallható kiáltást. – Valahányszor pedig veszély fenyegeti a jó hun nemzetet, melynek maradványa itt-amott elődöng, századok, ezredek mulva, meghalljátok ti azt az élő föld alatt, s felköltsetek engem, ki én is ott alszom majdan közöttetek, lábtól a paripa, kéztől az éles kard, s kirohanunk onnan, keresztül égen, földön, s újra megharczolunk Attila népeért!… Itt ezeknél a szóknál a halavány hősök mind kardot emeltek, s vérteiket verték döngő buzogánynyal, hármas három rivallásra nyitva ajkaikat s pillanatok mulva oly zaj visszhangjait verte vissza az ég, mintha százezer kard csattogna odafenn, vészes fenyegetve, s hármas három ordítás zengne a magasból mennydörgésként alá. Ti örök vitézek! A FEHÉR SAS. Csak ötezer férfi maradt és az asszonyok és a gyermekek Csaba vezér táborában. Mint örültek valamennyien, midőn messziről meglátták, hogy jön a vezér egész seregével; ifjak, nők, gyermekek oda futottak eléjök koszorúkkal, lobogókkal s édes öröm mosolyaival. Ölelő karokkal siettek a hunok Csaba vitézei elé. De hogy döbbentek meg, midőn közel értek e halvány alakokhoz, kik nem szólnak, nem felelnek, kik nem ölelik vissza a szerető testvért, nőt, anyát, gyermeket, csak néztek reájok könytelen szemekkel; egész testök olyan hideg. Maga a vén vezér Tusa, háromlábu paripáján hogy lovagol oly szótalan, hogy horkolnak tőle az élő paripák szörnyen. A nők elvivék magukkal visszatért szeretteiket, leültették tűzhelyükhöz, ételt, italt adtak nekik, arczaikra csókot, ölükbe csevegő gyermeket. Mind hiába, tűz nem melegíti fel őket, sem bor nedve, sem asszony-csók, sem gyermek-hízelgés. Álom le nem csukta szemeiket soha. – Menjünk az elveszett helyről, mondá Csaba népeinek; – ti, kikben még a szív dobog, menjetek el azon helyre, hol anyám sírját hagytátok; települjetek meg ottan. A mennyire azon helyről beláthatni, örökké megmarad ott a hun. Mi többiek visszamegyünk őseinkhez, s eltemetjük egymást ottan. Nagy sirva útnak indultak az élők, nagy hallgatva a halottak! Ezek közrefogták amazokat s a mint haladt szép csendesen előre a hun nép maradványa, a körüllovagló hősök csapatjai úgy látszottak közelből is, mintha a távol ködei feküdnének rajtok, s arczok és vértek homályos kék színben olvadnának össze, mintha nem is a földön járnának, hasonlók a légi tüneményekhez, miknek teste nem vet árnyat, miknek lába nem hagy nyomot, miknek szava érzik inkább, mintsem hallik. Első reggel, mikor Csaba vezér fölébredt, egy fehér sas ült sátora fölött, a kitűzött zászló gombján pihenve meg, hosszú fehér szárnyát alá csüggeszté két felől, nagy sötét fekete szemeivel az alá s fel járók közé nézett s a kik felnéztek rá, mindnyájának úgy tetszett, mintha e szemeket látta volna már máskor, mintha emlékeznék e sötét bűbájos pillantásra… A mint a vezér kilépett sátorából, a fehér saskesely megvillantá fényverő szárnyait, felborzolá testén minden tollát, s elszállt e kopjanyélről, háromszor kiáltva emberihez hasonlatos hangon, mintha mondaná a népnek: «utánam jőjjetek». A sas kelet felé repült, a nép követte repülését, ha elfáradtak, ő is leszállt s este, midőn elpihentek, ismét elfoglalá helyét a vezér sátora fölött, ott töltötte az éjszakát; reggel ismét tovarepült, vezetve a hun maradványt erdőkön, puszta rónákon, vizeken keresztül. Ellenséges földi népek, hallva a hun nemzet esetét, feltámadtak mindenütt Csaba futó népe előtt, hogy a maroknyi menekvő sereget elpusztítsák. Ezek csak a zajt hallották meg útjokban, az előttük vonuló halavány csapat előtt elmult az ellen, mint a kaszált fű, hozzájuk csak a távoli zivatar hangja hallatszott, s mire odaértek, csak a véres mezőt s az úton elhullt testeket találták. Végre a délibábos pusztákon túl magas hegyek emelkedtek a menekvő sereg elé, nagy erdőkkel, vad folyókkal; ott elveszett Attila népmaradványának útja, erdők, hegyek eltakarták őket; mindig mélyebben hatoltak a vad rengeteg közé, soha nem lakott vidékbe, hol az emberhangot csak az ő ajkairól ismerte a visszhang. Hét napig utaztak a rengeteg között a fehér sas röpte után. A hetedik napon leszállt a szent turul egy magas hegy ormán, s a hun maradvány is leszállt ott lováról, mert az a hegy volt Rikának sírja és az a hely az örök haza, melyen erős jóslat után világ végeig kell tartani Attila népének. Itt elpihent a fehér turul örökre, s soha azóta meg nem jelent az a hunok maradványai előtt, jeléül annak, hogy e földről nincsen hova menni. A BIZANCZIG LŐTT NYÍL. A mint Csaba a Rikahegy mellékén megtelepíté népeit, ime dél felől egy rongyos vitéz közeledik felé; összehasogatott pánczélja, csonka kardja, maga is ágtól tépett, fegyvertől darabolt. – Ki vagy? honnan jösz? kérdezék a hun vitézek. – Én vagyok az utolsó Uzindur bajnokai közől, felelt az ágrólszakadt, túl az Isteren menekültünk vezérünkkel; a görög császár jól fogadott bennünket, este itallal elaltatának s éjjel leölte a görög nép az alvó hősöket mind, magam szabadultam meg, elrejtőzve a hullák között. – Hát Uzindurral mi történt? kérdé aggó szívvel Csaba. – Bátyádat is legyilkolták, fejét kitették a hyppodromban a népség bámulatára. Görög császár maga ül a trónon, mely előtt Uzindur feje áll, s lábát annak homlokán nyugtatja. Csaba csak felsóhajtott erre, nem szólt senkinek egy szót is: felhágott Budvár ormára, a holott még tornyok álltak, erős kőből megépítve, vevé legutolsó nyílát, ráfektette a tegezre, s hosszan meghúzva az ideget, elátkozá a bűv mondást: – Repülj nyílam, atyám nyíla, Isten nyíla, találd meg görög császár szívét, ott a hol ül trónja magasán, lábát Uzindur fején nyugtatva. S mérgesen ellőtte a nyílat; repült az messze süvöltve, hogy a ki meghallotta a légben zúgását, megborzadt belé szívében. Görög császár ült pedig a hyppodromban magas bibor trónban, aranyos palástját gyémánttal kapcsolva, kösöntyűs lába egy szőke fejen nyugvott, a szép szőke fürtök körül elomlottak a biborzsámolyon. – Ime görög népek! szólt magas királyi botján fölemelkedve görög császár. E fő ama világot ostorozó Attila fiának feje, ki egykor mindenki fölött volt, most ime lábaim alatt van. Reszkessenek a barbarok ivadékai! Azzal megrugta a fejet s legördült az a lépcsők aljáig, a szolgák lábáig, az asszonyok hímes palástjáig. Azon pillanatban éles nyíl-süvöltés hasítá át a léget, görög császár szívéhez kapott legottan, egy szót sem vala ideje kimondani, egyenesen a hogy felemelkedve állt, végig bukott a lépcsőkön, koronája leesett fejéről messze és a lélek még messzebb repült ajkáról, mely lecsukódott örökre… Ez volt Csaba harmadik nyila, az utolsó nyíl. HADAK ÚTJA. A Rikahegy környékén megtelepíté életben maradt népét a királyfi, kimérte határaikat, a meddig bűvös bájos anyja megjósolá, megtanítá őket hová építsenek várakat, falvakat, mozgó sátorok helyett kőből és faderekakból állandó lakhelyeket, mert ő nekik itten kell ezután élni. – Meddig a tűz hideg nem lesz, meddig a folyó le nem foly, meddig télre tavasz derül, meddig égből jön az áldás, addig jó népem itt székelj. És lett e nép neve Székely. Csaba odagyűjté őket maga körül, s nagy áldást mondott reájuk. – Töltsétek be ezt a földet, s legyen boldog, ki itt lakik: hős a férfi, hű az asszony; otthon béke, künn dicsőség: Isten lelke minden házon, Úr áldása minden földön. Soha el ne muljatok innen. S lám azóta hány év elmult! ezernyi ezer esztendő! s a jó székely nép szivében még most is él Csaba jós beszéde. El nem hagyja saját földét, él munkával, szegénységben, s ha elmegy is, ha úr lesz is, meg csak vissza kivánkozik, elhagyott hegyei közé. – Mi pedig elmegyünk tova, mondá Csaba, az egyre halványuló hullahősöknek. Vissza oda, hol a tengerparton szittya testvérek legeltetik méneiket, hol a vad hun íjász, tegze idegét pengetve, dalol álmodott csatákról. Otthon jó lesz majd aludni tenger mormogása mellett, paripák dobogása alatt. Oda jöttök velem vissza. Az elmaradók búsan sóhajtottak fel erre: – Hajh, ne hagyjatok itten bennünket. Hova leszünk ennyi idegen nép között? még gyökeret sem verhetünk a földben, máris kitépnek bennünket iziglen. Csaba felemelé kivont pallosát az égre és szólt a hun vezérekhez: – Ime lássátok, hogy e kard bűverő legyen kezetekben. Vegyétek át azt én tőlem s hogyha nagy veszély fenyeget, hívjatok bennünket általa. Ha a légbe vágtok azzal, szél megállít bennünket utunkban, s visszatérünk, megsegítünk; ha a folyót megütitek vele, kiárad az és utunkat állja, s visszajövünk, csatát verünk; s ha leszúrjátok a földbe nagy veszedelem idején, megrázkódik az alattunk s jelen leszünk, nem hagyunk el. Azzal bucsút véve tőlök, a hidegen holt bajnokok megölelték elmaradó társaikat, középre vették a királyfit s mint zúgó szél, mint tengermoraj, elenyésztek a láthatáron. Mentek, mentek: alig értek a szomszéd ország határáig, midőn vad szél kerekedett ellenük, mely majd lehányta őket lovaikról, az ősz úr, a vén Nemere zuzmarás szakálla havat, deret rázott szemeik közé. Álljatok meg. Már ekkor a székely népet megtámadták vad szomszédok; el kellett volna veszniök a túlnyomó ellen miatt. A holt hősök gyorsan visszafordulának, megjelentek a harcztéren, sebesebben a viharnál, mint a pozdorja omlott szét előttök a táborozó ellen; kitisztult a székely határ. Csaba és holt vitézei másodszor is útra keltek. Mentek, mentek három nap és három éjjel; harmadik nap reggelére egy nagy folyóvízhez értek, mely úgy kiáradt előttük, mintha tengerré vált volna. Vissza ismét! Veszély van Székelyországban! dákok, kvádok, marahánok barom csoportja tört rájok. Oh szegény nép! Ujra visszatért robogva az eltávozott halott had, zászlóik megjelentek újra a láthatár felhői közt, mintha magok is a felhők közt járnának immár, s a fénytelen kopja, dárda lekaszálta, learatta a felcsődült ellenséget; elfutott, a ki megmaradt. Békével mehetett tova harmadszor a hullatábor! hetek múlva, havak mulva elért a tenger partjára, hol az ősz Bendeguz vezér százötven esztendőt élt már, s uralkodott a honn maradt hun nemzeten. Csaba vitéz elbeszélte Attila viselt dolgait az ősz fejedelem előtt. Az búsan hallgatott reá; nem jobb lett volna-e Attilának nem születni, annyi vitéznek meg nem halni? A hazatért halottakat azután eltemették szépen, zúgó tenger zöld partjára, lengő kopjás sírok alá, egymás mellé valamennyit. Még tán első álmukat aludták ottan, egyszerre megrázkódott alattuk a föld, felköltve őket koporsóikban. – Fel a földből; fel a sírból! Nincs még idő az alvásra! Előre örök vitézek, veszélyben van Csaba népe. S előtámadtak a sírból mindannyian, lerázták magukról a port, megemelték rozsdavette kardjaikat, felnyergelték csontvázzá vált méneiket; s még egyszer rajtahajtottak a hun testvérek elleneire, s meggázolák, megtiporták azt úgy, hogy az otthon maradt csecsemő is megsiratta harczaikat. Ugy feküdtek ismét vissza sírjaikba, úgy aludtak el csendesen. – – – – – – – – – – – – Fű benőtte már a partot, innen is tovább ment a hun nép, ott feküdt Bendeguz és Csaba vezér is a többi között, őket is elfeledték már. Csak az elmaradt székelyek várták vissza még sokáig eltávozott hőseiket, szájról-szájra, ivadékról-ivadékra szállt a monda, hogy elment tova Csaba vezér, de majd visszajő derék táborral, mikor a székelynek már legrosszabbul foly a sorsa. Folyt pedig sorsa elég rosszul; de nem jött el segíteni Csaba vezér, s a kik még vártak utána, azokat ki is csúfolták, s ha valamire azt akarták mondani, hogy sohasem történik az meg, a gunyolók azt mondták helyette: «Akkor lesz meg, mikor Csaba vezér eljön». Lőn pedig, hogy minden oldalról megtolult a vész a kis székely nemzet fölött; hatalmas szomszédok szövetkeztek ellene, hogy eltöröljék. Tíz embernél is több jutott egy székelyre, s ha minddel megküzdöttek volna is, azoknak sok atyjafia van, nekik sehol a világon. Bizony, bizony, el kell veszni! – Most ha jönnél, most kellenél Csaba vezér, jó vitézek! sóhajtának a szorongatottak. Halljátok-e, tudjátok-e mennyi halál közelg reánk? Régen alusznak azok már, régen is porrá váltak már, még a föld sem ismerné, ki melyik volt az ő porhamvok? Olyan mély a holtak álma. S már lángban ég a határ köröskörül, már hallik a kürtök szava; nagy elsötétlő táborok szállnak a hegyekről alá; tenger a kis sziget ellen. Sírnak a nép asszonyai, halálra készülnek a férfiak, s ha gyermekeikre tekintenek, szomorúan kérdezik magukban: miért kellett ezeknek születni? Csaba vezér, hős vitézek magas égben, mély föld alatt, halljátok-e ezt a hívást? Már kezdődik a kétségbeesésnek harcza, midőn ime holdvilágtalan éjszakán nagy zaj támad az ég boltján, zörög a dárda, csattog a kard, robog a paripa, tárogató rival, égrendítő zajjal ezernyi ezer fényes alak rohan végig a remegő csillagok között; halvány arczaik ragyognak, fegyverök tüzet villámlik, paripáik patkói alatt szikrázik az égboltozat. Csatára! Csatára! Csaba jön és halott vitézei. Nézd, hogy csillog, nézd, hogy villog kezében a csatacsillag! hogy forgatják kardjaikat, hogy meresztik szemeiket! Hogy nyulnak kezeikkel feléd a magasból! Nem sujt már a kard, csak ijeszt, de rémület állja el a harczosok szíve mélyét. Ki csatázna szellemekkel? Az ellenség futva fut a csatatérről, zászlóit is odahagyta, utána mindenütt a fénylő szellemtábor, fehér zászlóival, fehér lovaival, villám fegyverével; üldözve mindenütt a futó ellent, míg az ég tulsó felén, hol az égboltozat ismét a földre ér, el nem tünnek újra. A székely nép áhítattal emelé kezeit az égi segítők után s a mint végig rohant a fényes tábor az égen, bámulva szemlélték, hogy egész hosszában, a merre elhaladt, egy fényes út támadt az ég kárpitján, melyet szikrázó patkóik tapostak ottan! Ezért hívják hadak útjának máig is székely földön a tejutat. Ez volt utolsó csatája Csabának és vitéz hőseinek. Azóta pihennek! Hogy alusztok olyan mélyen, ti örök vitézek! (Iratott ez 1858-ban, a magyar nemzet legnehezebb napjaiban.) A TENGERSZEM TÜNDÉRE. Van a Székely-földnek egy csendes, emberlaktalan völgye, hol semmi hang a vad madár kiáltásán s az örökké élő zuhatagon kivül, nem zavarja a napvilágos éjfélt. Fejsze sohasem irtotta ezeket a roppant fákat, vadász soha sem hajszolta az otthonos vadakat itt. A messze-messze sejthető, nem is látható multig szent volt e völgynek járása minden ivadék előtt. Az időtlen idők óta egymásra dültek a vén fák, ott korhadtak, földdé váltak s a rohából új fa nőtt ki; az is száz meg száz évig nőtt a szép csillagocskák felé törve, azután azt is megrágta az idő és a féreg, az is ledült és senki sem vette azt számba. A rothadt fák egészen tele temették a mély vízmosási árkot, melyben a bérczi patak zuhog oly vígan, s most, midőn a porlott fákat benőtte a fű, moha és erdei virág, úgy tetszik, mintha a patak itt-amott a föld alá bujna s másutt ismét előjönne. Fenn egy kerek hegy tetején van valami csodálatos hely, egy nagy téres rónaság az, benőve valami nagy veres, barna bozontu fűvel, mely mély sötétzöld moha közől sarjadzott fel, rátekergőznek apró fehér indáju halavány virágok, a minők másutt nem nőnek. A ki e zöld fű közé lép, tán egyet e különös virágok közől leszakítani, érzi, mint sülyed meg alatta a föld, mintha nem is föld volna az, hanem csak egy vastag szövevény, mely a víz szinén ingadoz. Ha tovább merészkedik valaki a csalfa látszatos mezőn, egyszerre megnyilik alatta a fű, egyet sikolt, Jézus nevét kiáltja, annál rosszabb reá nézve, mentől jobban sikoltoz; mentől jobban imádkozik, annál jobban lehuzzák lefelé; a csalóka mező rongy moha- és gyökérszövedékké válik menekvés után kapkodó kezeiben, lábait átfogják hálós erek, zöld szakállu hinárrojtok és lehuzzák oda az ismeretlen mélységbe a feneketlen vizek alá, még csak egy buborék sem jő vissza utána. E nagy veszélyes mező színén apróbb, nagyobb tavacskák láthatók, némelyik alig szélesebb, mint egy közönséges kád, s ha valaki a tulsó hegy ormáról letekint e barna-zöld mezőre, úgy tetszik neki, mintha száz meg száz ragyogó kék szem nézne fel onnan, csalfán integetve felé. Jobb azt csak messziről nézni. Túl az erdőn, túl a hegyen egy mélyebb völgy teknőjében fekszik, óriás hegyektől körülvéve a Szent-Anna tó: csendes, mély tengerszem, körülszegve sötétzöld fenyőkkel. Olyan csendes, olyan hangtalan minden körül, mintha most merült volna fel a tenger alól az egész tájék. Pedig mennyi történt itten! Úgy tetszik az elandalgónak, mintha mindaz tegnap, tegnapelőtt lett volna! pedig messze-messze mult már és csak emléke is alig van többé. Mikor ez a tó is, meg az a másik is oda fenn, mely most fűvel van benőve, a kis vízi tündérek országa volt s a zöld vízi király térdig érő zöld szakállal, gyékény tutajon kievezett a zöld patakra aranyhajú leányaival, apró-cseprő tündérkéivel, s egész hosszú délutánokon át eljátszadoztak a meleg napfényen, a kis hüvelyknyi tündérkék hintáztak a falevélen, elbújtak a nagy harangvirágok üregeibe s onnan kukucskáltak elő, pohárnak vették a gyöngyvirág kelyhecskéit s mézharmatot ittak belőle, szembeszálltak a tücskökkel s más harczias kinézésű bogarakkal s hős csatákat vívtak velök, megnyergelték a nagy pávaszemes pillangót, s ingerkedtek a csúf fekete pókkal, izmos kézzel szaggatva szét szivárványt játszó hálóit, mikkel ő ártatlan legyecskéket fojtogat s azokból szőttek-fontak vékony hosszú selyemfátyolokat, úgy illett a termetükre. A vén vízkirály azalatt behúzta magát vén faodvába s ott elüldögélt, nem bántott senkit, szakállát belepte a penész, haját a moha, képén ezer ráncz volt, s kezei, mint a reves fa, olyan sárgák voltak. De leányai, a szép tündérleányok egészen másformák voltak. Fehér testüknél nem volt fehérebb a hó, kék szemeiknél nem volt kékebb az ég, s sárga hajuk mintha csupa aranyfonál lett volna. Ott fésülték fényes arany-fürteiket fényes csigahéjfésűkkel, fontak koszorút fejükre nefelejtsből, liliomból s oly bűbájosan daloltak, hogy fű fa megállt hallására s a zengő madarak elhallgattak, hogy tanuljanak tőlök. Egyszer azonban emberek látogatták meg a tájat s megtetszett nekik a szép csendes magányos hely; «jó lesz ez Isten tiszteletére», mondának s oda a tengerszem partjára, a mély völgybe építettek egy kápolnát Szent-Anna tiszteletére, azt nagy ünnepélylyel felszentelték, tornyába csengő harangocskát szereztek, s attól fogva évről-évre nagy bucsújárások történtek a székely földről a bájos Szent-Anna tóhoz. A bűnösök, a szenvedők hetekig elimádkoztak ott a magányos kápolna küszöbén, a minden emberi laktól távol eső helyen, s megenyhűlve, megvigasztalva hagyták el a szentelt helyet. Egy vén remete volt a kápolna állandó őre, az mindennap háromszor megcsendíté a harangot, s az ősrengetenben szerteszálló hangok hullámos ringása mennyei zengzet volt az eltévedt utasnak, az epedő bucsújárónak. De nem szerette e hangokat a zöld vízi király, a tündérek nem állhatják a harangszót; elbujnak, elrepülnek előle; a vízi tündérek sohasem mertek már kiszállani a Szent-Anna tó partján, fehér testüket melegítni, arany hajukat fésülni a napfényben; zsoltárének, harangcsengés elkergette őket onnan. Mind felhuzódtak a felső tengerszembe, mely a hegy alatt össze van kötve az alsóval. Hogy még oda se hallhassák a kínzó harangcsengést, elkezdtek a kis lidérkék apró vízi gyökerekből, hinárrojtokból, vízi folyondárból ingó bürűt fonni a víz színére. Mindig fonták, egyre fonták: évről-évre vastagabb lett a szövedék; moh benőtte, fű felverte, egészen hasonlított a mezőhöz, csakhogy a fű gyökerei a mély vízbe ágaztak le. Csak itt-ott hagytak a dolgos lidérkék nagy gömbölyű ablakokat a csodálatos szövevényen, hol a nap lesüthessen a víz alá, s a tündérek feljöhessenek széttekinteni a világon. Ezek a tengerszemecskék soha sem nőttek be fűvel. A harangszó azonban idáig is elhallatszott s a vízi király mérgében tépte szakállát s a bűbájos vízi tündérkék kínjokban sírtak éjszaka, hogy a pásztor-legények nem merték ott legeltetni marháikat, félve a csodás hangoktól. Egyszer oláh gulyás legényt fogadott egy székely gazda s bár előre jól megmondta neki, hogy a kokojszás felé ne hajtsa a tulkokat, az agyafurt csak azért is oda terelte azokat, s a mint ráesteledett az idő, tüzet gyújtott s mellé hasalt. Alig hogy elszunnyadt, arra ébredt fel, hogy a kokojsza felől nagy bikabömbölést hallott; azt gondolta: tán idegen kivert bika akar csordájára törni s kapva furkós botját, arra szaladt, a honnan a bömbölés jött. Nem látott azonban bikát sehol, hanem térdig sülyedt bele valamibe, s csak alig tudott kivergődni újra a szárazra, egészen átázva. A bika hangja egy vízi madártól jött, mely most megint távolabb zúgott, hogy maga után csalja a legényt. Ez azonban nem követte őt, hanem visszavánszorgott elhagyott tüzéhez, s minthogy meg volt ijedve nagyon, csunyául káromkodott odáig. A mint azonban a tűz mellé tett subáját keresi, akkor látja, hogy abba egy csodálatos alak burkolódzott; egy törpe vén ember, földig érő penészes szakállal, zöld ruhában, mohos fejjel, reves halavány kezeit ott mellengetve a tűznél. Az oláh legény sokat tanult odahaza a lidérczekről s nagyon megörült, hogy most egygyel találkozott; kérdezé tőle, hogy mit hozott neki? – Véka aranyat, zsák ezüstöt; mondá neki a vízi király, szakállából a vizet csavarva. – Mit adjak érte? kérdé a pásztor.