# Mesék és regék ## Part 11 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/mesek-es-regek-46089/index.md Akkor aztán a bűvész nő elkezdte őket kommandirozni. A mit csak Irzin Kombának mondott, az azt rögtön teljesíté, s a kisérői mind utána csinálták. Ha azt mondta: légy «bajadér»: akkor tánczoltak kecsesen, mint a bajadérek; ha azt mondta: légy «alme!» akkor énekeltek, lantot pengetve, mint az almék. Mikor azt mondta «uszszál!» akkor utánozták a tengerben eviczkélő hajótöröttet. Ha azt mondta: «evezz», akkor feszítették az evezőt. Ha azt mondta: «lovagolj», a dárdáikat a térdük közé kapták, úgy nyargaltak. Egyszer azt mondá a szultánnak: «Most légy szemérmes menyasszony, a ki a vőlegény elől rejtőzködik!» No az aztán agyonnevetni való volt. Végre azt mondá neki: – Most légy kegyes uralkodó! Erre az egyre nagyon megvakarta a fejét az álomittas szultán. «De már ezt az egyet csakugyan nem próbáltam.» – Esküdjél meg, hogy kegyelmesen fogsz bánni Atlenkóval és társaival. «Esküszöm; de attól félek, hogy nem tartom meg.» – Mondd ki igazán, mivel nyerhetné meg Atlenkó a kegyelmedet. – Ha kapszlit tudna csinálni. – S mivel jutalmaznád meg, ha tudna? – Megtenném nagyvezéremnek az országomban. – Adj róla irást, a hogy hajdan az ősöd Dzsingisz-Khán szokott irást adni; hogy előhozatott egy tevebőrt, arra feliratta ezt a szót «Mendumur!» Ebben benne van minden. S aztán beledugta a kezét egy tintás edénybe s rányomta az egész tenyerét a tevebőr szövetséglevélre. – Akként cselekedjél! parancsolá Csalavér, s előhozta a tevebőrt, meg a tintával telt fazekat. Tintát minden szibériai szokott tartani a háznál; nem irás végett; hanem azért, hogy a mirenymérgezésnél ellenszerül használja. A szultán beledugta a kezét a tintás edénybe: s aztán rányomta a hitelesítő manupropriáját a tevebőr okmányra, a hogy az őse Dzsingisz-Khán szoká vala. (Raguzában maig is látható Bajazid szultánnak a szövetség-levele, melyet a köztársasággal kötött, az egész tintás tenyerének az önlenyomatával megerősítve.) Mikor ez megvolt, akkor Csalavér beadott egy kupicza szeszt az elbűvölteknek, a mi egyszerre megszünteté a durpor babonázó hatását. – No most ébredj föl! Az eszméletére vissza ébredező szultán meg akarta törülni szemeit a kezével, akkor látta, hogy a tenyere csupa tinta. «Mendumur!» kiáltá Csalavér, magasra emelve előtte a tevebőrokmányt. «Mendumur!» zugták utánna a kirgizek, s ez ellenállhatlan szónak a varázsa alatt meglett kötve a törhetlen szövetség a dauriai szultán népe, s a hozzá menekülő számüzöttek között. Mielőtt a kozákok felébredtek volna, az egész csapat elmenekült a «Szaján» hegyláncz ismeretlen szakadékai közzé. V. KÉP. A dauri ország. Fél Ázsiát meghódította már az orosz koloszszus; de a dauriai sziklákon belül lakó népet még nem birta átlépni. Ott fekszik a sziklabirodalom a gyomra közepén, mint egy elnyelt vízi borju, a mit nem tud megemészteni. Az óriási sziklafolyosónak a bejárása ott kezdődik a szajáni kapunál, s ezer öles sziklafalak közé szorulva, kanyarog föl egészen a Munku Szárdik lábáig. Több utja nincs. A Munku Szárdik egy örök jéggel fedett hegycsoport, melynek jegönczei (Gletscher) táplálják a roppant nagy Kosszogol tavat, mely kétszáz ötven verstnyi hosszuságban s ötven verstnyi szélességben foglalja el az ország közepét; maguk a dauriak úgy hivják, hogy «Bajgál Dalái». Ebbe a tóba ömlik alá minden folyam a körül felmeredő hegyekről; a tó lefolyását képezi egy a sziklák alagutjain áttört csatorna, mely a burjátok tartományába ömlik alá. Itt már Eknegolnak hivják a folyamát. A tó körül terjed el a dauriai ország. Mesés termékenységü föld; mely védve köröskörül a szelektől, a mérsékelt égöv tenyészetét a délkör virágaival és állatseregével egyesíti: ménesek, gulyák, juhnyájak legelésznek a zöld mezőkön; az erdők tele rőt vaddal, a lapályokon rizsföldek, a yam gyökér magától terem. Itten honos a yak barom is, mely tehén és birka, a mennyiben gyapjut hágy magáról nyirni. De mind e nagy termékenység mellett sem volna képes e kis ország a beleszorult népességet illően eltartani, ha két bölcs intézmény (melyeknek behozatala az ősi hagyományok homályában vész el) nem egyszerűsítené a feladatot. Akár ki hozta be az intézményeket, nagy állambölcs volt. Az egyik a szabad rablás, a másik a kettős vallás. A dauri vitézek, a mint a deficzitet konstatálta a kormány, lóra kapnak, kirontanak, szomszédoktól összeterelik a hiányzó marhát, s nagy serényen bekeblezik a saját külön vámterületükre, s meg van a fedezet. Pedig nincsenek rászorulva a rablásra, mert vannak gazdag ezüst bányáik; a főtemplomuk teteje, a Láma oltára, a szultán trónja szinezüstből van; az asszonyok ezüst övet, kösöntyüket, a férfiak ezüst sisakot, pikkely pánczélt viselnek, ezüst figurákkal játszszák a sakkot, ezüst ragyog a lószerszámaikon, de ezüsttel fizetni nem szokásuk. Ezt hitük és vallásuk tiltja. És pedig külön vallás van a nemesek, külön a parasztok számára. A nemeseké, a harczoló osztályé a Láma vallás, a paraszté, a földmivelőé a buddha vallás. A parasztnak hite és vallása parancsolja, hogy a lélekvándorlást higyje. Az embernek azért van lelke, hogy holta után egy állatba költözzék át. Ez lehet jutalom, lehet büntetés. Mert egy jeges medvébe, vagy egy czethalba vagy egy csonttörő keselyübe átköltözni a szegény parasztnak, mindenesetre nagy sorsjavulás, ellenben ha egy szánkóhuzó kutyába, vagy egy üldözött nyulba talál eltévedni a lelke, akkor cseberből vederbe jutott. Ez pedig egészen a papoktól függ, a derék jó buddha bonczoktól. Ki milyen ajándékot hoz a megboldogultjáért? Ha azt akarják a jámbor örökösök, hogy az elhunyt apjok madár alakjában éljen tovább, vagy valami dúvad bőrében, hát arra bizony az egész örökségük felmegy. Középszerü áldozatképesség mellett elnyerhetik a házi állat minőségét: az asszonyfélének elég jó, ha lud vagy kácsa alakjában dicsőülhet meg; de a kinek üdvösségeért épen semmit sem áldoznak, abból bizony nem is lesz aztán egyéb, mint kigyó vagy béka. És ebből a vallásból aztán az a jó származik, hogy a parasztnak nem szabad semmi hús félét megenni. Szép is volna, hogy valaki felhabzsolja az öregapját! a paraszt csak azért hizlalja a birkákat, tömi a ludját, hogy azt a nemes uraknak tributumul behordja. Azoknak szabad a husevés; sőt kötelesség. A husevéstől lesz az ember erős és bátor. S erőre és bátorságra van szüksége annak, a kinek magasztos feladata a szomszédokat megrabolni. A nemesek vallása a Lámakultusz. Az ő számukra egészen másképen van berendezve a tulvilág. Ők fegyverestől, lovastól mennek át a paradicsomba, s ott is nemes urak lesznek. A Láma az Isten. Látható, emberi alakkal biró Isten. Csak az arcza nem látható; mert azt arany álarcz takarja. A Láma nem lép a földre soha; mert azt mindig a bonczok hordják a vállukon. A Láma nem eszik soha; mert az csak illatokból és tömjénfüstből él. A Láma nem beszél soha; mert az csak a bonczok által tolmácsoltatja magát. Ellenben minden évben egyszer megházasodik a Láma: s a menyegzőhöz kiválasztják az országban található legszebb, leghűségesebb leányt. A mely leány a vőlegényéhez leghűségesebbnek találtatik (többszöri próbák után), az méltó arra, hogy a Láma menyasszonyává felavattassék. Ha meghal a Láma, akkor a papok választanak helyette másikat. A Láma istennek a lakása nem minden évszakban megközelíthető; mert az a Koszszogól-tó közepén van, a Dalai-Kiri szigeten. Ez a sziget hosszú vonalban emelkedik ki, fehér mészkő sziklatalajon a tó közepéből; legmagasabb pontjai az Anui-Láma ezüst tetejü pagodájával koronázva. A szárazföldről csak télen lehet e szigetre eljutni, a mikor a tó befagy; nyáron nincs közlekedés. Mert a dauriaknak meg van tiltva a hajóépités. Még csónakkal sem szabad a vizre szállni. Annál fogva halászni sem szabad. A halat a parasztnak nem szabad megenni, mert abban is emberi lélek lakik; a nemes embernek pedig azért nem, mert a halevés gyávaságot olt az ember vérébe. A paraszton és a nemes vitézen kívül aztán van még egy harmadik osztály is, a rabszolgáké. Ezeknek a száma a rabló portyázások által szaporodik. S ezekre van különösen nagy szükség. Mert az ezüstbánya-miveléshez rabszolga kell; még pedig olyan rabszolga, a kinek befelé nőtt az üstöke. A kirgiz embernek szép hosszú befonott vagy csimbókba kötött, vagy szironyba csavart haja van; az annak a természettől adott előnye; az európai embernek azonban a haja befelé nő: annálfogva az agyvelejét folyvást csiklandozza, annálfogva az agyveleje mindenféle furfangokkal megtelik; tud irni, olvasni, a kövekből olajat főzni; ezüstöt olvasztani, a sötétben világosságot csinálni, főtt vizzel ördögmalmokat hajtani; hűvelybe préselt istennyilával sziklákat szétrobbantani. Ezt a fajt arra teremtette a Dalai-Láma, hogy a dauriai nemes uraknak a bányáit mivelje. Ama nevezetes ezüstbánya, melyre az oroszoknak ma is úgy fáj a foguk, épen a Koszszogól-tópart meredek sziklafalánál veszi kezdetét: ottan van a száda. Itt e sötét odúba bedugják az orosz foglyokat, mikor be van fagyva a tó, adnak nekik rozsot, fagygyut, turót, a mennyi ősztől tavaszig elég; ekkor rájuk zárják a nehéz, tömör rézkaput, s rájuk bizzák a többit. Azok találnak ott a sziklavölgyben, melybe a bányatorok vezet, szép patakokat, melyekben elég hal terem. A fogolynak jó eledel az. A sziklákon zöldül a zsázsa, a sömlyékben terem a gomba: azzal ők megélnek. Tavasz felé aztán kinyítják megint a rézkaput, akkor a bányászfoglyok előjönnek s görnyedő vállaikon czepelve, előhozzák a finom olvasztott ezüstöt, a mit ez idő alatt a bányából előteremtettek; sziklarepesztve, kőzúzva, izzasztva, olvasztva, foncsorítva (ők tudják hogyan?) S azt átadva az ő uraiknak, ismét megkapják az őszig tartó élelmiszereiket, esetleg az időközben összegyüjtött foglyokkal együtt. Visszatérni ebből a bányaoduból rabszolga nem szokott soha. Szükség van arra odabenn. Ez így ment évről-évre, a mióta csak orosz deportáltakkal népesítik Szibériát. Azoknak egy része, a bradjág, ott tünik el a dauriai sziklák országában. De nagy lehetett a dauriai szultánnak a meglepetése, mikor egy napéjegyenlítő napon, a mikor már a Koszszogól-tó csak a bányafelőli oldalán van befagyva, a rézkapú megnyitásakor nem jelentkezett a bányaszádnál semmiféle fogoly. Nem hoztak semmiféle ezüstöt. Ráparancsolt az embereire, hogy menjenek be fáklyákkal a bányavölgybe s keressék fel a foglyokat. Egyet sem találtak ott. Eltünt valamennyi. Pedig a bányavölgyet ezer méternyi magasságú sziklafalak veszik körül, a mikre embernek felmászni lehetetlen. Keresték őket a tárnafolyosókban, az aknakutakban, sehol semmi nyomuk. A bányaüreg a rengeteg Munku-Szárdik kebelébe nyomul be; ezer évig áshatja azt az ember, még se töri magát rajta keresztül, hogy a hegy tulsó oldalán levő sziklavölgybe átmeneküljön. Az elveszett foglyok helyett azonban találtak egy sima sziklafalba bevésve betüket, egész irást, orosz alfabetjegyekkel. De a mi azokban irva volt, azt senki sem birta megérteni. Odahurczoltak mindenféle nemzetbeli foglyot; elolvasni tudta, a ki oroszul tudott; de a szavaknak az értelmét nem birta kitalálni se muszka, se lengyel, se tatár, se német. Zsidónak, cserkesznek, csinainak mind beletörött a kése. Nem beszéli semmi nép azt az idiomát. Ezek a sorok «volapük» nyelven voltak irva. VI. KÉP. A hűségpróba. Irzin-Komba szultán furfangos uraság volt. Hogy egy gyenge órájában megadta a «mendumur»-t az elfogott csapatnak, az kettős baj volt rá nézve. Először is a foglyait nem küldhette azonnal az elhagyott ezüstbányába, rabmunkát végezni; másodszor a szép Achilleiát nem kényszeríthette rá, hogy felesége legyen. Volt ugyan már Irzin-Kombának tizenkét felesége; azonban a kirgizek nem babonásak a tizenhármas számra. Gondolt ki valami ravasz tervet, a mivel az adott esküjét megkerülhesse. A legutolsó rablóhadjárat után következett nagyhamar az Anui-Láma újesztendei ünnepe. Kalendáriumot a kirgizek nem tartanak. Náluk az új esztendőt az jelzi, hogy a yak-tehenek elkezdenek elleni. Akkor aztán minden parasztnak vallásos kötelessége a legelső yak-borjut az Anui-Lámának áldozatul hozni a Dalai-Kiri szigetre. – Mert ámbátor az Anui-Láma csupán csak a nemes urak istene, de ezért áldozatot hozni mégis csak a paraszt dolga; a mi igen természetes. Ekkor van aztán a nagy országos búcsú a Dalai-Kiri szigeten. A Kosszogól-tó széltében be van fagyva; a népség yak-vontatta szánokon iszánkodik az ország minden részéből a szent szigethez, melyen az istenség temploma van emelve. Az egyetlen kőépület az egész birodalomban. Az előkelő emberek mind sátorokban laknak télen-nyáron; maga a szultán is: csakhogy az ő rezidencziáját tizenkét jurta képezi. Mindegyikében lakik egy felesége. Maga az Anui-Láma temploma azonban remeke a kirgiz architecturának. Teteje ezüstből, falai kirakva lapis lazulival, melyből egész kőbányái vannak az országnak. Belül oszlopok tartják a czifra padmalyt; a szentélyt nehéz, aranynyal áttört virágú kárpit födi, s mikor azt félrevonják, az ember szeme elkáprázik a pompától, melylyel az Anui-Láma oltára el van halmozva. S a mi legnevezetesebb benne, az, hogy ebben a templomban télen is meleg van; enyhe, langyos temperatura. Igenis: a dauriai kirgizek már rég föltalálták a légfütést. S erre mulhatlan szükség van; mert az istenség nem hord csizmát. Neki mezitláb kell az imádói előtt megjelenni, hogy azok a lábujjaira húzott gyűrűket sorban megcsókolhassák, s az ilyen imádatot harmincz fok hidegben az Anui-Láma az ördögnek kivánná. Tehát a templomba légfütés van vezetve. A legelmésebb, a legegyszerübb elmélet szerint. A templom két oldalán van két hosszú istálló. Mindegyikben száz yak-tehén. Az Anui-Lámának minden reggel frissen fejt tejben kell megfürödni. Ez a kétszáz tehén melegíti be az Anui-Láma templomát. Olyan luxus, a mit csak egy igazi uraság engedhet meg magának. Elismert dolog, hogy a tehénistálló párázata a legéltetőbb «áer» (a hogy a Királyhágón túl nevezik a magyarok a levegőt). VII. KÉP. Az Anui-Láma. Az Anui-Láma a dauri népnek a választott istene. Kisebb kiadásban ugyanaz, a mi a Dalai-Láma a tübetieknél. Valóságos husból és csontból álló ember, a kit a bonczok kiáltottak ki istennek. Neki van adva a hatalom itélni elevenek és halottak fölött. Ő határozza meg, hogy kinek a lelke milyen állatba költözzék holta után? ő osztja az esőt és napfényt, ő szünteti meg a patécsot, a döbröczöt és a gugavészt; ő áldja meg a meddő teheneket, ő olvasztja fel a jeget tavaszszal, s ha megharagszik, ő csinál nap és holdfogyatkozásokat. Azonkívül ő sugja meg a jövendőt a bonczoknak, a mit azután ezek mérsékelt díj mellett értékesítenek, s ő adja a diadalt a fejedelmek fegyvereinek, midőn azok hadjárataikba indulnak. Ezért viszont ő neki tartozik az egész nép az áldozataival, minden termésnek a zsengéje, minden tehénnek, juhnak az első ellése, minden szövőszéknek az első kelméje s a hadi zsákmánynak egy tizedrésze az Anui-Lámáé. Ennek pedig az Anui-Láma maga nagyon kevés hasznát veszi; mert ő nem él egyébbel, mint virágillattal, mézzel és mannával; nem iszik mást, mint télen hóvizet és nyáron a káposztaleveleken meggyűlt harmatot: nem is pipázik, hanem a helyett tömjénfüsttel kéjeleg. Az Anui-Lámának soha a földre leszállani nem szabad; – mindenüvé négy boncz viszi, vállára emelt saroglyán. Az Anui-Láma a hangját sem hallatja soha a nép előtt; egyedül a főboncznak adja át nyilvánításait. Az évenkénti adómennyiséget is az Anui-Láma határozza meg, s abban mind a szultán, mind a nép rendesen megnyugosznak. Az Anui-Lámának az arczát nem szabad látni halandók szemének. Azt folyvást aranyálarcz takarja. Az Anui-Láma pompás nagy templomban lakik; de azt a templomot is csak messziről, szabad bámulni a népnek. Felséges egy épület az, a tósziget közepéből kiemelkedve, chinai és perzsa építészet remeke, oltárai az egész világból összerabolt kincsekkel elhalmozva. Nyáron az egész sziget megközelíthetlen. Megtörténik ugyan néha, hogy egy-egy regényes hajlamú levente nyaratszaka felkap egy bival hátára s átúsztat vele csendes, borongós éjszakán a szigetre; de az soha sem kerül vissza onnan többet. Azon a szigeten vannak az ország legszebb leányai. Hivatalos minőségükre nézve az Anui Láma papnői. Az Anui-Láma tiszteletére nem csak papok szükségesek, hanem papnők is. Az Anui-Láma maga sem agglegény; istenségi attributumai közé tartozik, hogy megnősüljön; még pedig minden esztendőben ujra. Az Anui-Láma mennyasszonyának mind arczra, mind erkölcsre nézve szeplőtlennek kell lenni, termetben tökéletesnek és épfogunak. És még azonfölül megkivánnak tőle valamit. A törhetlen hűséget. – Az istenség menyasszonyául kiszemelt hajadonnak már el kell jegyezve lenni egy leventével a nép bevett szokása szerint. A jegypénz lefizetve, a kelengye letéve az apja kezébe. Télen, vízkereszt táján, első holdtölte napján van a Láma menyegzőjének ünnepe. Ekkor bevan fagyva a tó, s a Láma megengedi, hogy azon a nép keresztül szánkázzon az ő templomához. Az apák messzeföldről elhozzák e napra az eljegyzett leányaikat a pályázatra; mert az nagy tisztesség, sőt mondhatni, szerencse, ha valaki apósává lehet a földi istennek. Csakhogy azoknak a mennyasszonyoknak igen erős próbán kell előbb keresztül menniök. Azon a próbán, hogy vajon csakugyan olyan törhetlen-e a hűségük? A próbatevő senki sem más, mint maga a szultán. Egész fejedelmi pompájában felöltözve, csupa igazgyöngygyel kivarrott dolmányában, karbunkulusoktól ragyogó süveg a fején, a szakálla aranyporral behintve, a szemöldöke czinóberrel kifestve, a szája szenna-levéltől piros, a fogai ébenfafeketék; egész tekintete rettenetes szép. Ritka menyasszony az, a ki puszta látására rögtön el nem felejti az otthon maradt vőlegényét. S hát még mikor a szultán megmutogatja neki a maga kincseit; onix medenczék tele drágaköves gyűrűkkel, bársonyzsákok megtömve aranynyal, a fölemelt függönyön keresztül belátni az udvarra, a hol száz teve rázza az ezüstcsengetyüt, mind megrakva két oldalt India és Kashmir drágaságaival, s akkor azt mondja a leánynak: «ez mind a tied lesz, hogyha engem szeretsz». Bizony nehéz azt megállni a szegény leánynak, hogy azt ne mondja rá: «hol van hát?» De ha mégis állhatatos marad a leány, akkor ott marasztják lakomára; jól tartják fűszeres csemegékkel, a mik felcsiklandozzák az alvó érzékeket, kristálykehelyből lángnedvet itatnak vele, mely az őrületes mámort oltja a felforralt vérbe s akkor kérdezik meg tőle, hogy «engem szeretsz-e inkább, a királyt, vagy a mátkádat, a parasztot?» Ha még a mámor sem győzött a hűségén, akkor elélejtenek a tánczoló, énekelő almék és bajadérek, s csábító dallal, tagmozdulatokkal vesztegetik meg a menyasszony képzeletét, dicsőítve a kéjt, a gyönyört, a mámorban elmerülést. S ha se arany, se bor, se táncz, se dal nem szédítette le a szerető szüzet az örvénybe: akkor a szultánnak egy intésére előlép két daliás levente; maga és kardja mezitelen; csak egy öv az ágyéka körül, s egy kerek paizs a balkarján. A szultán azt mondja a leánynak: «válaszsz! melyik legyen a te lovagod?» A leány rámutat az egyikre, az az övé; a másik a szultánnak marad. S akkor az a két levente élethalál tusára kel egymással a szép ara tiszteletére. A leányválasztotta lovagnak kell elesni. S mikor annak a vérét kiomlani látja, akkor veszve van a leány erénye: a vérmámor a dajkája a kéjmámornak. Ettől megrészegül. És ha végre semmi csábítás, kisértés nem fogott ki a hűségén, akkor következik a leghathatósabb módszer: a rémítés. A szultánnak egy támtám ütésére vadállathang rivall fel a leány háta mögött, a nehéz perzsa szőnyegfüggöny felgöngyölődik, s előtünik a ketreczében az állatok óriása, a szent elefánt, mely kinyújtott ormányával megragadja a leány övét a derekán s felkapja a magasba. – Akarsz-e engemet szeretni, vagy eltapostatni a behemóth lábai által? kérdi akkor a szultán felséges haraggal. S akkor aztán a felséges menyasszony rémültében elkezd könyörögni, hogy inkább sohase lássa a vőlegényét, csak ne tapossák agyon; – hát akkor – ez jó a szultánnak. De nem az Anui-Lámának. A hűség dolgában elbukott menyasszony, mikor a szultán sátorát elhagyja, ott marad Láma-papnénak; s aztán másnap tesznek próbát egy másikkal; míg végtére egy a sok közül mégis csak beválik. * A szigeten és a tó jegén tartott változatos népünnep harmadik napja is végét járta már. Volt versenyszánkázás iramszarvasokkal, bajnok-verseny, hóbálvány-emelés, ördögló-kerengetés, tigris- és bival-küzdelem, shamán-táncz, tűzokádó emberek, a kikben meggyuladt a sok pálinka; csak a Láma menyegzőjére nem került még a sor. Egy sem vált be a sok ara-jelölt közül. Irzin-Komba szultán már haragos volt. Vagy talán nem is volt nagyon haragos. Csak úgy mutatta, hogy haragszik. – Ejh mit! A dauri leányok mind nem érnek egy fakovát. Ne hozzatok ide többet! – Hol van az az idegen tündér? Azt hozzátok fel a hűségpróbára! Elküldte a testőrasszonyait Achilleiáért. Atlenkó, ki akkor már az első államilag szabadalmazott dauriai gyutacsgyár igazgatója volt (három rókafark diszítéssel) épen a következő vasárnapon szándékozott megtartani a menyegzőjét az elszöktetett kedvesével; annálfogva keményen protestált annak a szentséges candidaturája ellen, felmutatva a szultán által megtenyerelt biztosító hátibőrt: «itt a Mendumúr!» – Mendumúr ide! Mendumúr oda! dohogott a szultán. Ez csak annyit tesz, hogy senkinek közületek az én országomban bántódása nem lesz. Hát bánt tégedet valaki azzal, ha kipróbálja a menyasszonyodat, hogy hűséges-e? Atlenkónak bekellett látni, hogy Irzin Kombának a logikája egészen helyes. Csupán a syllogismus cornutus szavai nyugtalanították nagyon a fejét. Ha Achilleia hűsége megbukik, hát akkor már azáltal el van veszve; ha pedig szilárdul megáll, az esetben pedig a Láma-istennek adják menyasszonyul; s akkor az mind egy ördög. Azonban Csalavér ott volt a közelében s valamit súgott a fülébe, a mitől Atlenkó egészen megnyugodott s ráállt, hogy no hát csak hadd vigyék az ő Achilleiáját a hűségpróbára. Furcsa vége lesz ennek nagyon. A szilárd jellemű orosz szűz mind sorban kiállta a nehéz próbákat; nem fogadta el a szultán kegyét; még mikor az elefánt a levegőbe emelte is, csak azt mondá: «nem szeretek mást, mint az Atlenkómat». – Ez az igazi! mondá ki az itéletet a főboncz. A minden próbát diadalmasan kiállott hűség. Ez méltó, hogy az Anui-Láma menyasszonyává felavattassék. A főboncz kigyóalakú botjának egy intésére aztán előkerültek a kárpit mögül a Láma-papnők. Mind megannyi fejétől sarkig fehér lepelbe bebugyolált báb; se arczuk, se kezük feje nem látszik; maguk is csak a fátyolon keresztül láthatnak; a szájuk is patyolat-kendővel van bekötve, hogy egy szót ki ne mondhassanak. Mert asszonyi beszédnek nem szabad hallatszani az Anui-Láma templomában; a papnőknek csak bekötött szájjal szabad dünnyögve énekelni. Hasztalan volt minden sírás, rimánkodás, átkozódás Achilleia részéről; neki is bekötötték a száját patyolat-kendővel, s aztán beburkolták a fehér kantusba, s aztán elvezették a szentély belsejébe, a hol hármas kárpit takarja azt a felséges odut, a melyben az Anui-Láma tölti a földi örökkévalóságot. A kik nem látták, azt állítják, hogy a szentélyben nem terjeszt más világosságot, mint az igazi ős Buddha bálványnak a szeme, a mi egy ökölnyi gyémánt; hanem a főboncz bizony néha kibeszéli pálinkázás közben, hogy az egy közönséges petroleum-lámpa; ő szokta feltölteni mindennap. Alig némult el a kétségbeesett menyasszony sikoltozása a kárpitok mögött, a midőn ujra lárma támadt a templomban; jött Atlenkó nagy haraggal. Utat kellett előtte nyitni, mert azzal fenyegetőzött, hogy tele a két keze dynamit-bombákkal; ha megharagszik, levegőbe vetteti, a ki útjába áll. Betört a királyhoz. – No csakhogy itt talállak «még!» – Mit jelent az a «még?» kérdé Irzin-Komba, kétfelé törülve aranyos bajuszát. – Azt, hogy addig az Anui-Láma nem érintheti a menyasszonyomat, a míg te itt vagy. (– Ez a ficzkó gyanít valamit! dörmögé a szultán összehúzva a czinóberes szemöldökeit.) No hát mit kivánsz tőlem? – Semmit sem. Csak a menyasszonyomat add vissza. – Az már az Anui-Lámának van szentelve.