# Magyarhon szépségei; A legvitézebb huszár

## Part 3

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/magyarhon-szepsegei-a-legvitezebb-huszar-41601/index.md

E babonás hajlamot a népben egy ügyes szolgabiró is felhasználta vallatások alkalmával. Mikor megátalkodott gonosztevő került kezére, ki minden tanubizonysággal szemben tagadott, esküdött, hazudott; akkor ezt egy érczfeszület elé állítá, s ráparancsolt, hogy tegye arra a kezét, úgy esküdjék: az pedig egy villanyteleppel volt összeköttetésben; mitől a bűnös olyan ütést kapott a könyökén keresztül, hogy ijedten vallotta meg a legtitkosabb bűnét is. Máskor, ha ilyenre akadt, azt szépen leülteté a villanyszigetre, s mikor az önkénytes vallomás ferdére talált menni, ez ujjahegyével odanyult a vallatott orrához, füléhez: «te, most mindjárt elvisz az ördög, ha hazudsz». – Az ember aztán a mint a szikrákat érezte orra, füle hegyén, minden porczikáján, a hol hozzáértek, kipattogni, azt hitte, már a pokolbeli tűz kezdődik és sietett megszabadulni az eltitkolt igazság árán. Ezeket a regéket pedig úgy vedd tőlem, kegyes olvasóm, mintha mellettem ülnél a szekéren, s ott mesélgetnénk egymásnak ötletes mondákat erről meg amarról, rövidítve beszéddel a pusztai hosszú útat; el-elbólintva néha a meséken s megint más tárgyat kezdve, mikor a szekérzökkenés felébreszt bennünket.

A dombegyházi hún halmoknál, mik szabályos távolságban emelkednek előttünk a láthatáron, eltünődünk: mik lehettek azok hajdan? őrdombok-e, harczos előörsök vigyázó helyei? vagy áldozathalmok, miken vitéz dédapáink ős istenünknek áldoztak? vagy tán csaták holttesteiből rakták azokat s behantolták fölül szépen: nagy csatának kellett volna annak lenni. Ha azok a halmok beszélni, mi pedig hallgatni tudnánk…

Megint egyet bólintunk, megint felébredünk; egy hirhedett mintagazdaságon visz az út keresztül. E szép nagy uradalom roppant négyszögű táblákra van felosztva. Nyáron át kihordják a trágyát a négyszögű táblák közepére, roppant sánczokat emelnek belőle, télen aztán – szétterítik úgy-e? – nem biz azt: meggyujtják szél ellenében s elégetik, hogy ne legyen útban. Mondhatnók, hogy ha már nekik nem kell, eladhatnák a szomszéd helységeknek, azok szivesen megvennék; de hát nagy urak dolgához mi köze egy szegény poétának.

Megint elszunditunk, de most már igazán felébredünk, mert az út a szántóföldekre tér ki, s minden mesgyénél ki akarja az embert lökni a szekér. Egy leégett város áll előttünk. Ez a város Szent Anna. Felesen lakják svábok és magyarok. A svábok különösen tehetősek, a mit bizonyít az, hogy 1849 utolján arra kérték fel az aradi várkormányzót, hogy engedje meg nekik, hadd becsüljék ők ki a magyar szomszédokat, kifizetvén őket készpénzzel; mely ajánlatra azonban a várkormányzó akkor nem állt rá; most azután egy vasárnapi égés egyformán koldussá tett magyart és svábot, nincs nekik egymástól mit irigyelni többé. A szomorú képet még búskomolyabbá teszi az elparlagolt mező, mely a várost körülfogja. Október közepén még sehol egy szántott barázda, nemhogy zöld vetés; az embereknek nincs módjuk földeiket mívelni; ez a gazzal belepett avar pusztaság még többet tud beszélni a súlyos inségről, mint maguk a kormos falak.

No de már most ki tudna aludni tovább? – Világosvár alá érünk, a magyaráti szőlőhegyről szüretelők vidám kurjantása hangzik elénk, s ámbátor az Isten kevés bort adott az idén a magyarnak, nem is igen jót, de ha a jó kedvet meghagyta mellé, köszönjük meg azt is, s vigadjunk legalább addig, a mig a szüret tart.

Hét napot töltöttünk a hires Magyaráton, a hová a szüret alatt Aradmegye szépe, java fel szokott gyülekezni s a régi jó idők mintájára barátságosan mulatni. Valaha hires ünnepélyek voltak a magyaráti szüret napjai; ez volt a gyülhelye főrendnek és a középosztálynak, melyet sehol oly egyetértő barátságban összeolvadtan látni nem lehet, mint itten. A megyei zöld asztal egyesíté és soha el nem választá őket; a legingerültebb pártvitákból sem lett személyes gyűlölség s politikai ellenfelek tudták szeretni s becsülni egymást s együtt mulatni a közös vígalmakon.

Aradmegye valóban mintagazdasága volt az országnak, példányképe annak, hogy mit tehet külön egy terület okos, lelkes administratio s a birtokosok lelkes egyetértése mellett. Pompás országútai, régi faiskolái, közintézetei, kórházai tanuskodnak erről, miket a táblabiró világ igazán a semmiből teremtett elő. Kedvesen jellemzi azon időket az öreg Beszédes mondása, midőn Arad vármegyében a vizek szabályozásáról volt szó, a genialis mérnök azt állítá a megyegyűlésen, hogy Magyarországon a vízszabályozásnak más alapelvei vannak, mint másutt akárhol. Más országban egy folyót alul a torkolatánál kezdenek szabályozni; nálunk fölül kell azt elkezdeni. Bámulva kérdezték tőle, hogy miképen lehet a hydrostatikának más alapszabály itt, mint másutt? Akképen felele a praktikus férfiú, hogy ha egy alsóbb megyében szabályozzák a vizet, a felsőbben pedig nem, az alsóbbnak inkább ártott a fáradság, mint használt, de ha a felsőbb megye kezdi el a maga vizét ránczba szedni, az alsóbb kénytelen folytatni a munkát, ha azt nem akarja, hogy ki legyen öntve, mint az ürge. És csakugyan foganatos volt az új hydrostatikai elv, egyik megye a másik után volt kénytelen Arad példáját követni. Szintén Beszédes műve a buttyini csatorna is, melyet a Kőrös vizéből vezetnek lefelé, több mint húsz mérföldön keresztül, roppant hasznára az egész környéknek. Mikor e csatorna létrehozásáról folytak a viták a megyegyüléseken, a sok érdemes táblabiró elmondá egymásután a maga «alázatos véleményét». Beszédes is előterjeszté végre a magáét: «az én véleményem nem alázatos vélemény, hanem számokkal bebizonyított documentum, nekem nem a tekintetes urak magánérdekei forognak szemem előtt, hanem az ország jóvolta, azért ne tanácskozzanak azon a tekintetes urak, hogy mit lehetne módosítani, lealkudni az előterjesztett tervből; mert a tudomány nem alkuszik, s a mathesis senki kedveért az egyenes vonalból görbét nem csinál». Nem is engedett semmit, úgy kellett a csatornának elkészülni, a hogy ő tervezé s maig is áldás a vidéken; kár, hogy egyúttal hajókázhatóvá nincs téve.

Hajdan még híresebb volt az a táj. Mátyás királyunk idejében az ország négy könyvnyomdája közől egyik Világosvárott volt, a miből sejthetni, hogy ott kellett a hazai tudományok egyik menhelyének lenni. A török világban eltünt a nyomda, de annál híresebbek lettek a pankotai (hajdan Bánkút) fürdők. Stambulból is úgy jártak azokba, mint most Károlyfürdőbe. – Mikor aztán a török atyafiakkal való hosszú zálogos pörnek vége szakadt, s nekik menni kellett innen, a nagyváradi basa fél mázsa kénesőt töltetett a fürdő forrásába s az egészen eltünt, soha sem birták többet megindítani. Az erdők közt most is templomok és zárdák romjai láthatók; ott is lehetett valami; bizonyosan népes helységek és bizonyosan magyarok, mert az oláh fából épít. Neveiket sem tudjuk már.

Mulandó a világ, késő este van már; kinn ülünk a folyosó alatt; a szomszéd kolnákból víg zene hangzik át hozzánk; a hegytetőkről tűzfarkú röppentyűk süvöltenek az égbe, színes csillagokat szórva maguk körűl; a hold olyan melancholikus fénynyel süt le Világos várromjaira s a félködbe burkolt rónára ott alant, melynek közepén a szőllősi malom fehérlik. Az ember maga sem tudja, hogy miről gondolkozik.

Hanem hát hagyjuk abba a mulatságot; késő ősz az idő, október közepe, ha még Erdélybe akarunk bejutni s a havasokon jönni keresztül, ugyancsak sietnünk kell.

Derék úti és házi gazdám, még a lehető legnagyobb sietségről is gondoskodott; ő maga, egy fia és egy unokatestvére (derék két jó fiú még abból a régibb ivadékból) oszták meg az út örömeit és fáradalmait velem. Kőrisbányáig hátas paripáikat küldék előre, s odáig kocsin tettük meg az útat.

A mint Déznán túl a diécsi hegytetőre felértünk, gyönyörű és ritka természeti tünemény ragadta meg figyelmünket: egy ködszivárvány; a lehulló köd csak olyan magasan állt fejünk felett, hogy a nap keresztül süthetett rajta s ez által egy olyanforma szivárvány támadt körülünk, minőt gyermekkorunkban fecskendővel idéztünk néha elő, csakhogy sokkal nagyobb ívet képező, átmérője lehetett harmincz lépés. E gyönyörű tünemény tovább egy óranegyednél kisért bennünket, akkor kisütött a nap, s előttünk állt a gyönyörű Kőrös völgye.

Délfelé egy nevezetes hegy alá értünk, kár hogy olyan rosszul tudom a neveket megtartani a fejemben, különben megmondanám, hogy híják; ezen a hegyen végtől végig úgy vannak elszórva a drágakövek s karniol, achat, jaspis, chalcedon, sardonyx, mint nálunk a Svábhegyen az agyagpala: néha öt-hat fontos karnioldarabok a leggyönyörűbb erezettel, másutt a legcsodásabb chalcedon-alakulások, majd lilás szőlőfürt, majd igazgyöngy tüzű bogyócsoport, majd góth templomtornyok alakjában: mindez úton, útfélen, senki sem ügyel rá. Magam is hoztam el egy pár darabot e szép kövekből emlékül, mikben a világos-zöld achat, a fehér chalcedon és a piros jaspis olyan gyönyörű nemzeti szín bokrétára vannak vegyülve, mintha mondva csinálta volna valami barátságos demiurgus az özönvíz előtt. Van-e erről tudomásuk természettudósainknak? Eszembe jutott már a neve! «Acsuczá»-nak híják, hogy a tatár vigye el! (’Sz úgy sem viszi el, mert nagyon nagy.)

Már itt kezdődik a móczvilág: elmaradnak az aradmegyei derék, szálas, nyilt tekintetű, barátságos mosolygású oláhok, s felváltja őket a fekete gubás mócz. A tekintete is olyan fekete. Estétől reggelig egy jó napot sem köszön senki; a falvakban, miken keresztűl visz az út, itt-ott látszanak az újabbkori romok.

Estefelé érkezénk meg Körisbányára: innen rajta, az út mellett látszik egy hosszú sírhalom, sokkal nagyobb, mint közönséges sírhalmok szoktak lenni; egyszerű kőemlék áll előtte.

Ez alatt fekszik a tizenhárom Brády. Körisbánya valaha igen szép kis virágzó magyar város volt, most háromnegyed része rom; a legnagyobb úri lakok ablakain embermagasságnyi dudva hajlik alá, az udvarok be vannak nőve fűvel. Míg lovainkat nyergelték, azalatt elsiettem az ide közel fekvő hírhedett Fabu Popihez. Ez azon történeti emlékű templom és óriási tölgyfa, mely alatt Hora és Kloska lázadó czimboráikkal összeesküdtek, innen indultak ki üdvtelen munkájukat megkezdeni. Az a legkülönösebb, hogy ez a templom épen azon Czebe falu határába esik, melynek oláh lakosait soha sem birták a magyar urak ellen fellázítani. Czebe falujában van tizenkét nevezetes forrás, melyben minden vászonnemű magától megfehéredik; tán ez a víz az emberek lelkére is hat.

A Fabu Popi most egészen el van hagyva, csak temetőnek használják még a környékét; temető egyébiránt itt van minden lépten nyomon: a kit az útfélen megölnek, annak emlékére egyszerű magas fakeresztet szoktak felállítani; csak innen egy álló helyemből tizenkettőt számláltam meg az úton. Kellemetes vigasztalás az utazóra, minden kétszáz lépésnyire olyan helyet találni, a hol valakit megöltek.

Este lett, mire rajzommal elkészültem, már holdvilág volt, mire visszatértem Körisbányára, hol egy rozzant, ideiglenes fogadóban vártak ránk vezetékeink. – A jámbor emberek váltig marasztottak bennünket, hogy ne menjünk éjszaka tovább; előttünk van Brád és Bojcza, szomorú hely mind a kettő; még egy kisértetes történetet is mondtak el nagyobb biztatásunkra: hogy néhány hét előtt maga a v… i dászkál, ki a Brády-család katastrophjából lett híres, este a Brády-kastély előtt lovagolt keresztűl több társával; a mint a kastély előtti hidra ért, lova megbokrosodott alatta, leveté nyergéből s gyilkosul összetaposta. A roncsolt embert aztán felvették társai, s szállást kerestek számára. Egy kapun sem ereszték be őket; a kisértetfélő nép irtózott az így meggázoltat házába fogadni, utoljára ugyanazon leégett Brády-kastélyba voltak őt kénytelenek vinni, mely most is uratlanul áll, ott reggelre meg is halt. Azért nem jó éjszaka azon a hídon átmenni, mert ott valami szellem lakik. Minket azonban nem bánt ez a szellem, üljünk a nyeregbe s induljunk neki, elég szép az őszi éjjel.

Képzelni sem lehet gyönyörteljesebb utazást, mint a mienk volt. Az ember olyan bátran érzi magát lóháton; nincs bízva más kegyelmére; nem rettegi a rossz útat: – ha egyedül marad is, van, egy hűséges társa, a kire rábizhatja magát, a hű paripa, kivált egy olyan okos, értelmes állat, mint az én szürkém volt, beszélni lehetett vele, mint az emberrel: nem kellett sem nógatni, sem csitítani; jó uton nyargalt szólítás nélkül, hegynek igyekezett, lejtőnek vigyázott, soha el nem botlott, úgy gondomat viselte, úgy ügyelt rám, mint valami hű czimbora. Megbocsát az olvasó, hogy egy jámbor állatról ennyi elragadtatással beszélek, de nem állhatom meg, hogy valami nemét a hálának ne érezzem azon okos állat iránt, mely utam fáradalmas részét oly híven viselte.

Szép holdvilágos este volt utunk kezdetén, azt hivők, hogy három óra alatt kitüzött állomásunkon leszünk Mihelenben, a hol, mint mondák, rendes fogadó van.

Hogy azonban útunkból semmi regényesség ne hiányozzék, mikor már két óra hosszat ügettünk egy igen kellemes országúton, akkor találkozánk két magyar pénzügyőrrel, a kik felvilágosítának bennünket, hogy ha ilyen jól koczogunk tovább is, reggelre majd beérünk Dévára; Brádot pedig, a hova törekedtünk, régen elhagytuk a hátunk mögött; – ez már mindjárt egy kis kaland: eltévedés; már most vissza, a honnan jöttünk! vágtatva sieténk most úton és nem úton keresztül, a merre legrövidebb volt az irány s ismét két óra telt bele, mire oda visszaértünk, a honnan Brád felé eltér az út.

Épen éjfélre kukorikoltak a kakasok, mikor végig léptettünk a hidon, mely a két földesúri kastély között elvezet: a Brádyaké tetőtlen párkányzatával, üres ablakaival, vakolatlan falaival olyan gyászosan tekinte le ránk, asszu fehér fűszálak hajladoztak az ablakokból, a holdvilág keresztül sütött a kapun, olyan csendes volt minden, csak a kakasok felelgették egymásnak az éjféli jelszót, különösen egy brahma-putra kakas olyan kisérteties mély hangon tudott üvölteni, beillett volna hangjával boszorkányok trombitásának. Az emberen mégis valami hideg fut végig, mikor ezen a hidon keresztül megy; s eszébe jut a dászkál története. Pedig hiszen hát olyan természetes az; bokros lova volt, a híddobogástól megrettent, azért vetette le; – alusznak, a kik meghaltak csendesen; a kis gyermek keze sem mozog már ki a sír alól, ki ijesztgetne itt?

Sok időbe került, míg éjfél idején Brádon meg tudtuk magunknak magyaráztatni, hogy merre menjünk ki innen. Pedig úgy kivánkozott ki abból az ember. Én nem tudom, talán a mondák emléke okozta azt, de ilyen szomorú falut én soha sem láttam; olyan elhagyott minden; még a piacz közepén is van valami különös épületrom, a minek a tájékát kerülik az emberek, szinte jól esett, mikor kiigazodtunk belőle; a brahma-putra üvöltése még sokáig utánunk hangzott.

Ezentúl mindig mélyebb, komorabb völgyekbe szorul bele az út, nem sokára a hold is lement; útitársaim egyike előrenyargalt az útat recognoskálni, a másik kettőnek valami baja volt lovával, a mivel hátramaradt, s én egyesegyedül lovagoltam az ismeretlen erdők, sziklák között, sötét éj közepén, egy olyan vidéken, a hol minden szikla tudna valami igen gyászos, igen borzalmas regényt beszélni, a hol minden völgynek megvan a maga rémtörténete, a maga nyomasztó kisértete.

Néhol hallgatag házak maradoztak el az út mellett, a mik közől egy sem birt olyan külsővel, hogy valakinek kedve lehessen, akármilyen fekete éjszakán bezörgetni az ajtaján éjjeli szállásért. Kormos, rozzant gerendaházak, hasonlók a mi ólainkhoz; csak egy szobára van készítve mindegyik; abban lakik a család és a majorság együtt; másutt elkésett oláhok tüzeltek az út közepén, mint óriási gnómok árnyékai tünve elő az éjjeli lángnál. Ki tudja, mi dolguk lehetett ott? Majd ismét egészen puszta, kopár hegyhátak közé emelkedett az út, a hol csak elszórva állt meg egy bokor a gyepün; még kalyibának sincs híre sehol, csak egyes bekerített szérüket látni, mikbe az oláh szénáját takarítá be, póznát dugva a boglya közepébe, hogy el ne vigye a szél, vagy fölrakta azokat, egy-egy élőfa tetejébe, mint valami madárfészket. Azután ismét tomboló hegyi patak szelte át az útat, melyen keresztül kellett gázolni; távolabb a patak mély mederbe vágott, a tulsó hegy oldalából vérvörös tűzszemek világítottak át, valami távoli hámor fénye, s a gépies zörgés egyhangú kongása verte fel sokáig a csendet, mely később ismét a rohanó patak mélyen hangzó zúgásába vegyült el.

Éjfél után két óra lehetett, mikor útitársaimmal ismét összejöttem; szó volt róla, hogy nem féltem-e? «Nem én egyébtől, mint a farkastól». – «Hiszen oldaladon a revolver», biztatának erre. «De nem attól a farkastól félek én, a ki engem fog meg, hanem a mit én találok fogni». (Ha abból még ki nem találta volna valaki: a mennyire szeretek kiterjeszkedni lovon ülésem phasisaira, hát annak csak megmondom, hogy biz én először ültem életemben lovon, – a Pegazus nem számít.)

Végre csakugyan elérkeztünk _Mihelenbe_, a hol annak a várva várt fogadónak kellett lenni. Az már mindjárt nem tetszett nekem, hogy ebbe a fogadóba sehonnan nem vezet bejárás: mert akár egy fél öles gátról leugratni az udvarra, akár egy pocsétás híd alatt keresztülgázolni a sáron, egyiránt nagy phantasia kell hozzá, hogy az ember kitalálja, merre menjen. A szürke decidált, ő bizony beugrott a sánczon: épkézláb értünk alá. Következtek a sorba kopogtatások minden ablakon, semmi felelet; nagy sokára megszólaltak egy helyütt: «ki az, mi az?»

– Utazók.

– Lehetetlen az.

– De bizony csak itt vagyunk.

– Ilyen későn.

– Van-e szállás?

– Majd megnézem.

– Van-e abrak?

– Az talán nincs.

– Van-e kenyere?

– Az talán van.

– Van-e istálló?

– Az van, de még nem kész.

– Ereszszen be hát valahová.

Nagy nehezen végtére kivívtuk, hogy kaptunk egy frissen meszelt szobát, szénát és kenyeret: hű paripáink megosztották velünk szénájukat, hogy legyen min hálnunk, mi pedig megosztottuk velük kenyerünket, hogy legyen abrakjuk. Igy fogtunk ki a világon.

Más nap azután a Volkánon, egy olyan kis hegyen, mintha vagy húsz Svábhegy egymás tetejébe volna rakva, keresztül kapaszkodván, szerencsésen megérkeztünk Abrudbányára.

Abrudbányának a piaczán állunk. Az egyik templom a katholikusoké, a másik a reformátusoké, rom mind a kettő, a harmadik tornyát most födelezik, ez az unitárius atyafiaké. A város többi része is ilyen, minden három épület közül kettő még rom.

Leverő, szomorú, elcsüggesztő látvány az utazónak Abrudbánya képe, egy nagy nyitva maradt sír az, melyet még nem volt idő behantolni; – hanem; – hanem azután a népe! annak lehet keresni párját. Itt a romba dűlt falak közt most is lelkes nép lakik, ki hitéhez, nemzetéhez, becsületéhez hű maradt, kiről példát vehetne magának sok nagy gazdag magyar város, melynek boldog népe a maga jólétében szája széléig uszván, ott is hajol, a hol nem görbítik, s nem tudja, hogy mit tesz a közügyekért áldozni? Az abrudbányaiak ezt megtanulták nagyon.

Alig szálltunk le lovainkról, rögtön baráti kéz nyult felénk minden oldalról: attól a percztől fogva a közönség gondviselése alatt álltunk.

Nem laknak itten nagy urak, de olyan emberek, kikben gazdag a szív. A papok, a bányabirtokosok, kamarai hivatalnokok, bányatisztek, ezek képezik a város értelmiségét, kikhez ragaszkodva simul a kézműves-osztály, s kik osztálykülönbség nélkül társalognak egymással. A nagy tűz nagyon összeolvasztotta őket, most már el nem válhatnak többé.

Úgy rendelkezének velünk szíves házi gazdáink, hogy hétfőn Abrudon maradunk délig, hol a hetivásáron sok hirhedett celebritást fogunk látni, délben megtekintjük Verespatakot, a római régiségeket, és a Csetátyét, kedden felmegyünk Detonátára, ma estére pedig? ma estére elmegyünk a szinházba.

Micsoda? Abrudbányán szinház? Szinház bizony, oh ezekben a leégett erdélyi városokban mindenütt találni szinészt és minden háznál hirlapot. Bács társasága volt ott, egy tágas terem volt a szinház, zártszékek, páholyok benne: _Peleskei notariust_ adták, tele volt a terem nézőkkel, és én nekem soha, de soha életemben, olyan jól nem esett szindarabot látnom, mint ezt a _Peleskei notariust_ Abrudbányán, ebben a tengertől elszakasztott kis szigetben. (Sok oláh úr és asszony is volt a közönség közt.)

Szinház után egyikénél új barátainknak töltöttük az estét.

Egy pár adomát feljegyeztem amaz elmúlt nehéz napok emlékeiből, a mik nem fájnak olyan nagyon az emlegetés által. Egyik barátunk beszélé, hogy mikor már Abrudbánya égett, ő tizennyolczad magával volt elrejtőzve egy hű oláhnak a padlásán a gabona közé. Egyszer egy fiatal nő is odavetődik közéjük, csecsemő gyermekével: a gyermek sírt, nem lehetett elhallgattatni; a többiek rimánkodtak, hogy csitítsa el, mert mindnyájukat el fogja árulni; végre, hogy a fiút nem lehetett elcsillapítani, fogta egy férfi, elvette az anyjától és az elbeszélő szeme láttára kicsavarta a nyakát, s azzal beledugta a buzába. Mikor aztán másnap a padlást el kellett hagyniok, a szegény anya nem akarta ott hagyni holt gyermekét, kivette a búza-halomból, s ime a gyermek még akkor is élt, – még most is él, ember lett belőle; föl sem vette az első halált.

Egy menekülő kereskedő nejének eszébe jut, hogy az üveges szekrényben egy csészében ott feledett nagy mennyiségű por-aranyat: hirtelen visszatér érte szobájába, s látja is az üvegen keresztül, hogy ott az arany, de nem találja a szekrény kulcsát. Ilyenformán ott hagyja az aranyat; minthogy nem férhet hozzá. Az az egy nem jutott eszébe, hogy az üveget be is lehetne törni az arany kedveért.

Van itt egy hires erdőpásztor, maga is valóságos szironyos ruhában járó oláh, oda künn van a háza az erdőben. Ez arról nevezetes, hogy mint magán bányabirtokos apródonkint annyi aranyat gyűjtött össze, egészen becsületes úton, hogy ezt nem is úgy pénzszámra, hanem mázsaszámra szokta becsülni. Van neki másfél mázsa aranya. Tehát azokban a homályos időkben, mikor már kezdett keveredni a világ, a mi erdőpásztorunk elgondolá magában, hogy az ő tősgyökeres oláh eredete aligha lesz ő neki elég tűzkármentesítés az ellen, hogy egy szép éjszaka ismeretlen fejében ki ne lyukaszsza az oldalát egyvalaki, a ki épen alkalmasnak érzi a hátát arra, hogy másfél mázsa aranyat elbirjon rajta vinni. Ő tehát egy este, családostól együtt, minden hosszas bucsúzgatás nélkül eltünt a háztól. Jól is tette, hogy megszökött, mert folyvást lesték éjjel-nappal, hogy mit csinál? S a mint eltünt hazulról, ráütöttek a házára, s keresték az ott hagyott pénzt. Képzelhető, hogy másfél mázsa arany nem olyan csekélység, hogy azt valaki a tüszőjébe tegye s odább álljon vele; azt tehát otthon kellett neki hagyni, összekerestek ott mindent, felásták padlóját, udvarát, háza környékét, de csak egy szemernyit meg nem találtak abból. Mit csinált vele vajjon, hogy láthatatlanná tegye? Azt tette, hogy apródonkint a királyi aranybeváltó hivatalban minden aranyát beváltotta arany porra, akkor ezt a sok aranyport összekeverte az udvarán levő sárga agyaggal; s azzal ott hagyta szépen. A kutatók rajta jártak, beletapostak, keresztül botlottak rajta, még sem tudtak rátalálni.

Sajátságos világ ez itten. Minden ember élete egy regény, tele rémes eseményekkel s Isten csodáival, a mik azokból kiszabadíták: most már hozzá vannak szokva emlékeikhez: most már azt is megszokták, hogy az utczán, piaczon szanaszét találkozzanak azokkal, kik erről meg amarról emlékezetesek előttük s egymásnak köszönnek és azt mondják: «No rok bun», hanem a ki azt először látja, hallja, annak valami végig fut a lelkén. Megjegyzem, hogy egész Abrudbányán nem láttam egy öreg embert vagy öreg asszonyt.