# Magyarhon szépségei; A legvitézebb huszár ## Part 10 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/magyarhon-szepsegei-a-legvitezebb-huszar-41601/index.md Mire aztán az ellenség eszére tért, már akkorra Simonyi árkon-bokron túl volt vitéz huszárjaival, az elfogott ágyúkkal s minden keze ügyébe akadt emberrel és lóval. Ugyanez év nyarán Ulmenhain alatt a franczia vörös huszárokkal volt egy leghiresebb csatája, hol egy több óráig tartott lovassági ütközetben ötszöri újra kezdett harczczal visszafoglalta hadteste táborszereit s akkor visszacsapva az ellenségre, elvette minden ágyúját és 150 lőporos szekerét. Néhány nap mulva új munka várt a fáradhatlan hősre. A mi seregünk Neuburgnál a Duna mellett áthuzódott a fel nem tartható ellenség elől. Egy kis csapat maradt hátul, melynek a visszavonulást kellett fedeznie. Az ellenség legvitézebb gyalogsága a hirhedett gránátosok, kik közt szolgált a históriai nevű Auvergnei Latour, egykor tábornok a királyság alatt, a köztársaságban közkatona, ki semmi más czimet nem fogadott el, mint: «a francziák első gránátosa». A védsereg már-már elhanyatlott a francziák dühe alatt, mikor megjelent Simonyi. Egy percz alatt megfordult a csata, az üldözőkből üldözöttek váltak, a szép gránátos seregnek szine java elhullt s a menekvő hadtest bizton vonulhatott át a Dunán. E csatában esett el Simonyinak legkedvesebb testvéröcscse, ki ekkor már hirhedett bátyja alatt mint hadapród szolgált. József nem birta őt a végzetes golyótól megőrizni, mely életét kioltá; s alig maradt rá ideje, hogy holttestét megmentse a csataviadal zivatarából. De elesett a francziák legjobb vitéze is, az első gránátos, Auvergnei Latour. Drágán volt megfizetve Simonyi vesztesége. E harczok után nyeré Simonyi József a Mária Terézia-rend arany keresztjét; és nemsokára századossá neveztetett ki. IX. A HŐS MINT DIPLOMATA. Öt évig tartott a béke. Simonyi ez alatt pihent szomorkodva a nagy nyugalomban. Tanult festegetni, nyelveket tanult, regényeket olvasott; elővette, a mit tanult a furulyán. De mind nem töltötte ez be az ő lelkét. Mert bár mindenütt igen jó szívvel fogadták urak és asszonyságok, s bár a stuttgardi udvari dáridóban azon rendkivüli szerencse érte, hogy a vestpháli királynéval tánczolhatta a skót tánczot (écossaise), csak jobban tetszett neki az olyan mulatság, a hol rosszul fogadják az embert s lőporral fűtik a tánczvigalom terét. Végre valahára kitört a háború; mint valami rosszul gyógyított belső nyavalya, melyet csak elfojtottak a hanyag orvosok, újult méreggel ütött ki a harczok fekélye Európa testén. Napoleon újra győzött az ulmi nagy ütközetben s Simonyinak ismét az a sors jutott, hogy ütközet után keresse a babérokat, a melyet ott nem lelhetett. A franczia fő hadvezér egyenesen Bécsnek tartott, elhagyva a szétvert apróbb hadtesteket, miket elterelni utócsapatainak volt dolga. A többiektől elvágott két lovasezred sok bujdosás között igyekezett a porosz határszél mellett Csehországba menekülni. Burkusország semleges föld vala akkor, melyre sem az egyik, sem a másik harczoló félnek nem volt szabad a lábát betenni. Az egész német föld pedig, a hol járni volt szabad, tele franczia csapatokkal. A két ezredes látva, hogy egy csoportban keresztül nem hatolhatnak mindenestől, feloszták kis seregüket apróbb nagyobb csapatokra, a vezetők eszére és kardjára bízva, hogy mint tudnak kigázolni a hinárból? Közös találkozóul a cseh Éger városát határozták egymás között. Így jutott Simonyi kezére is néhány száz ember, a ki természetesen nem állhatta meg, hogy ebben a nagy halálos szorongattatásban valami jó zsiros prédát ne fogjon magának a francziák közül, a miben most ugyan volt módja, mert körös-körül volt francziával. Úgy okoskodott tudniillik, hogy miután neki azokat a rábizott katonákat nem csak épségben kell haza vinni, de egyúttal az éhhaláltól is megőrizni: neki pedíg az ilyen vállalathoz szűk volt az erszénye, tehát természetesen megint a francziák pénztárát kellett igénybe vennie. El is csipett az országút közepén egy egész biztonsággal utazó tábori gyógyszertárt, minden hozzá való kórházi készletekkel egyben, valamint a hadi pénztárral, de a miben, fájdalom, nem volt több 240 aranynál. – Ez már átkozott kevés! sóhajtának a katonák. A többi meg csupa orvosság volt, meg paplan és sebészi műszerek. – Sebaj! mondá rá Simonyi. Eladjuk ezt a sok czókmókot a legközelebbi városban s lesz belőle pénzünk elég. – Legközelebbi városban? mondának a többi tisztek; de hogy megyünk oda, mikor az már semleges föld. – Hát ha semleges víz volna, nem mennék-e bele, ha nagyon szorítnak? Azt csak nem kivánhatja senki, hogy annyi derék legényt összeapríttassak, azt pedig még nem tanácsolta nekem senki, hogy adjam meg magamat. Majd együgyünek teszszük magunkat, azt mondjuk, nem tudtuk, merre járunk, s csodálkozunk rajta, hogy úgy eltévedtünk. Azzal felültette huszárait az elfogott szekerekre s neki egyenesen a porosz határszélnek. Dungelsbühl városát érték legközelebb ottan, a mint annak kapujához közelítenek, kijön eléjük egy derék, köpczös huszárőrmester az Anspach ezredtől, hosszú nagy bajuszszal, jól táplált kerek hasával s útját állja mérges tekintettel a betörő hadnak. – Óvást teszek a király nevében. Ez itt burkus határ, hova fegyveres csapatnak bejönni nem szabad. Simonyi tréfásan felelt neki vissza: – De jó húsban van az őrmester úr. – Az én királyomnál jó dolga van a katonának. – Nem sokat járt kegyelmed az ellenség előtt? – Én itthon védem az országot. – Hát ezt a szép paripát nem fogadná-e el tőlem ajándékba? – No azt már el. És azzal mit tehetett egyebet a derék őrmester, mint hogy engedje az üldözött csapatkát békében bevonulni a városba, de meghagyta nekik, hogy onnan aztán mindjárt takarodjanak. Hiszen maguk is azt akarták. Hátuk mögött már látszottak a porfellegek, miket a mindenünnen közelgő franczia csapatok vertek. Meg sem álltak a városban, hanem egyhuzomban benyargaltak Feuchtwangen városig, mely már háromórányira esik a határon belül. Itt azután csendes bátorságban leszálltak a lóról, bekvártélyozták magukat s mint a kinek a szénája legjobb rendben van, olyan lakomát csaptak, hogy hét országra szólott. Még ananászos puncsot is ittak. Mikor legvigabban töltött este után mámorosan lefeküdt mindenki, a mi bizony jól eshetett hat napi lovaglás, koplalás, verekedés s egyéb viszontagságok után, éjfél tájon csak koczogtatnak ám Simonyi szobáján, s a mint kinyitja, ime két csodálatos alak áll előtte hosszú fekete selyem haczukában, nagy hajporos parókákkal, széles fehér ingbodorral kezeiken s nyakuk körül s rettenetesen ünnepélyes ábrázatokkal. Mondják neki, hogy ők Anspach város követei s kérdik tőle a király nevében, hogy mi módon merészelt minden nemzetközi szerződés, fennálló diplomatiai szabályok és világos garantiák ellenére olyan földre belépni, a mely semlegessé van téve, a mely nem tart sem Péterrel, sem Pállal, még pedig egész fegyveres sereggel együtt? Simonyi sok puncsot ivott és álmos volt. Hallotta, hogy a király nevében beszélnek hozzá, s azt felelte a derék követeknek, hogy majd írni fog ő rögtön ő felségének. Azzal tintát, tollat, papirost kért s írt valami ilyesformát. «Felséges uram király. Ezerszer bocsánatot kérek, hogy olyan vakmerő voltam, miszerint engedelemkérés nélkül bátorkodtam felséged országába bejönni; de nem értem rá, mert nagyon szorítottak. Reménylem, miszerint felséged átlátja, miszerint nem engedhettem derék huszárjaimat az ellenség által felfalatni s kegyelmesen megbocsát e merészségemért. Én pedig igérem, hogy a legnagyobb sietséggel megyek kifelé, a merre mehetek és nem teszek felséged országában semmi kárt. Felségednek térdet, fejét hajtó szolgája stb.» A levelet lepecsételte, ráírta a czímet: «ő felségének a porosz királynak, saját kezibe, legnagyobb hódolattal», s átadta azt a követ uraknak. Azzal lefeküdt és aludt tovább. Reggel aztán fölébredvén, kezdett homályosan emlékezni olyasmire, mintha álmában két puderes és karmantyús hivatalos úr állt volna előtte, a kiktől ő felségének, a porosz királynak, valami levelet küldött. Kapta-e ő felsége, vagy sem ezt a levelet? az már nincs megirva, ha kapta, jót nevethetett rajta. Annyi bizonyos, hogy Simonyi lovastól, szekerestől végig ment a porosz birodalmon a legnagyobb bátorsággal, minden nemzetközi szerződés, garantiák és diplomatiai nóták daczára, sőt Feuchtwangen városában még vásárt is ütött a francziáktól elvett tábori szerekkel, a holott is az összecsődült zsidóság huszezer forintért vásárlott össze holmit a kótyavetyén tőle. Ezzel fizette katonáit egész Csehországig; a hol a rendelt helyen egész épségben megérkezett, mindenki bámulatára csak egy katonája sem hiányozván a rábizottakból. A nemes hir meg volt régen, csak a nemes czím hiányzott. Ez évben ezt is megkapta Simonyi a császártól: a báró czímet e fennen hangzó előnévvel «Vitézvári». Az adománylevélben elősorolt érdemek tíz embernek is elegek volnának, hogy czímerének eredetét büszkén emlegesse róluk; s ha fölér minden diadalmas harcz egy-egy ősapával, vitézvári Simonyi Józsefnek nagyobb családfája lenne abból a normandi grófokénál, a kik pedig, mint tudva van, már az özönviz idejében is grófok voltak. X. AZ ÚJ HORATIUS COCLES. A wagrami csatatéren a mi hősünk is jelen volt. Julius 6-ik napján négyszáz ágyú mennydörgése hirdeté, hogy a föld urai egymással vitáznak. Az osztrák hadsereg balszárnya, melyet Rosenberg herczeg vezényelt, nem birta kiállni a francziák tüzét, Noszticz lovas dandára cserben hagyta az ágyúkat, a franczia gránátosok elfoglalták a dombokat, mik a csatatéren uralgtak, az ütközet el volt vesztve. Simonyi hasztalan követte el minden csodatételeit a személyes bátorságnak, hasztalan veté magát a tóduló ellenség közepébe, hasztalan vágta magát keresztül kasul az ellenség lovasságán; a megírt balsorsot nem fordíthatá el. Most is visszavert háromszoros erejű hadcsapatokat, most is küzdött egyszerre gyalog és lovas had ellen, összegyüjté a futó hadakat s visszavitte őket a harczba, visszafoglalt elvesztett ágyúkat s újra felállíttatá; nyargalt a golyózápor közepett csapatjával, a hol nagynak látta a veszélyt, a bomlást. Mind hasztalan. A sereg legbátrabb vezérei, a kik elül mentek a harczba, egymásután hullottak el. Szemeláttára esett el Vécsey és Nordmann, a sereg legnagyobb hősei a neusideli dombon, csaknem ugyanazon a helyen, a saját jó huszáraiból háromszázan feküdtek a csatamezőn, hős halállal halva. Mind hasztalan. A wagrami csata napja nem minekünk virradt s az ott kifolyott vér drága – drága veszteség volt. A vesztett csata után a vert sereg sietve huzódott vissza. Simonyi már ekkor őrnagy volt; – háborúban gyorsan halad, a ki vitéz; – az egész zászlóaljat ő vezette. A fővezér ismerte őt jól s azt a parancsot adta neki, hogy saját huszárjai mellé egy zászlóalj gyalogot s egy század hidászt véve, hat ágyúval álljon meg a Toja partján s a főutat összekötő hidat védelmezze a francziák ellen addig, a míg lehet. «A míg lehet!» Egy olyan furcsa határidő, a minek közelebb vagy távolabb esése egyenesen attól függ, a kinek mondva van. Gyönge szivü ember hamar átlátja, hogy már «lehetlen!» a merészebb pedig tovább ismeri a lehetőséget. Simonyi felállíttatá ágyúit a part bokrai közt. Elosztá apró csapatokra gyalogságát s kiállítá előörseit, úgy várta az ellenséget. 10-kén reggel jelentik portyázói, hogy roppant hadtömegek vannak közeledőben mindenfelől. Davoust tábornagy jött harminczezer emberrel. A lehetetlenség közeledett, de még nem volt jelen. Simonyi meghagyá a pattantyúsoknak, hogy minden megpihenés nélkül kezdjenek el ágyúzni, van lőszer elég; a gyalogság tüzeljen a bokrok közül mentül gyorsabban az ellenségre. A szakadatlan ágyúzás arra a hitre kényszeríté a franczia tábornagyot, hogy itt erős hadtest áll előtte, mely szabályszerű hadállást foglalva, csatát ajánl. E miatt a helyett, hogy egy hadoszloppal rögtön rohamot intézett volna a hid ellen, elébb hadrendbe állítá seregét, hogy rendes hadszerű ütközettel támadjon elleneire. A szomszédban tanyázó szárnyvezér Rosemberg a szakadatlan ágyúzásra oda nyargal Simonyihoz s kérdi tőle, hogy mit mivel itt? – Parancsom van a hidat addig védelmezni, a míg lehet; azt cselekszem. – Lehet-e még? – Még lehet. A franczia had délutáni két óráig állt fölállítva és rendezte magát Simonyi ellenében, akkor egyszerre kibontakozott s dobpörgéssel, trombitarivallással jött Simonyi állása ellen. Fröhlich tábornok a tulsó partról nyargal nagy sietve Simonyihoz és parancsolja neki, hogy vonuljon hirtelen át, különben megeszik a francziák és siessen csatlakozni az ő hadtestéhez. Simonyi előmutatta neki az ellenparancsot. – A fővezér parancsolá, hogy védjem a hidat, a míg lehet. – De már nem lehet! kiálta rá dühösen a tábornok. – Még mindig lehet, szólt Simonyi nyugodtan. A tábornok nem akart ott maradni s visszanyargalt. Simonyi akkor szépen összevoná a hidfő körül maroknyi seregét, egy ütegbe az ágyúkat, s midőn rohamra jött az ellen, végigkartácsoltatá a hosszú országutat. A tábornok újra sürgetően izen Simonyira, hogy hagyja el már a hidat, hisz azt védni többé merőben lehetetlen. – Még most is lehet, szólt Simonyi nyugodtan, s azzal parancsot adott a hidászoknak, hogy hirtelen rakják meg két felől a hidat előre elkészített rőzsekötegekkel, mikbe lőporos csóvák voltak elrejtve. Még egy pár lövést tétetett az ágyúkból, akkor kerekeikre állíttatá s átküldte azokat a hidon; míg az ágyúk bátorságban átvonultak, a gyalogság egy hatalmas sortüzeléssel riasztá vissza a rohanó ellenséget, azzal ezeknek is parancsot adott Simonyi, hogy nyugodt, csendes lépésben sétáljanak át a hidon; most egy vakmerő roham még a huszárokkal egy tömegben és aztán tüzet a hidnak. A huszárok veszedelmes ordítással csaptak le a támadó franczia hadra, s a mint azt egy perczre visszaverték, Simonyi intésére két felől lángba borult a hid. Már most rajta, jőjjön utánunk, a ki tud! A huszárság az égő hidon keresztül vágtatott vissza A paripák ágaskodtak a pattogó rőzsekötegek közt, miknek tüzét a fellobbanó lőporcsóvák szemeik közé szórták; a karfák is lobogtak már s a palló izzadni kezdett. Az égő hid közepén még egyszer megállt Simonyi az utána tóduló ellenséggel szembeszállva, s mint az őskor emlegetett Horatius Coclese, a kétfelől lobogó lángok között harczolva, föltartóztatá azt addig, míg háta mögött lángba borult az egész hid; akkor az égő gerendákon keresztül ő volt az utolsó, a ki átnyargalt a tulsó partra, s midőn tábornoka elé érkezett, mentéje, bajusza, szemöldöke elperzselve, arcza lőportól feketén, diadalmasan mutatott az égő hidra háta mögött. «Még most is lehet!» E hőstettel megmenté a vert sereg utóhadait, miknek idejük maradt az alatt Znaymig visszahuzódtatni. A szomszéd faluban jó ebédre várták a vitézeket, de biz azoknak nem lehetett leszállni a lóról, azért csak fölvették a nyeregbe a fazekakat, onnan falatoztak kedvük szerint, az ellenség ágyúiból több gombócz hullott közéjük, mint mennyit a fazékban hagytak. Ilyen hőstettekből készíték a hajdankor költői a hitregéket (mythologiát). XI. HADSZERENCSE. Forgandó a hadi sors! Este úri dáridóban volt a hős, reggel kardcsattogás között. Ma szép lánykák mosolyogtak szeme közé, holnap égő gránát pattogott szét feje fölött. Egyik éjszakát rohadt szalmán aludta át, mezitelen fekve, míg facsaró ruhái a tűzön száradtak, a másikat azon pompás ágyban, melyben előttevaló éjjel Sándor czár szunnyadott. Ma még a lovak is jó borokat ittak, holnap pedig drága volt az árokban talált víz. Ma zsákmányról, előléptetésről ábrándozott a katona és holnap halványan aludta azt az álmot, melyben nem álmodunk. A drezdai ütközet után nagy dolgok bizattak Simonyira. Drezdánál ismét megnyerte a csatát Napoleon, de Vandamme szeleskedése miatt nem szedheté annak gyümölcsét; az előre rohant franczia tábornok seregét szétszórták a visszaforduló üldözöttek s a kavargó csapatokból százával vette ki a dézsmát Simonyi. Egyik órában őt fogták körül, másikban ő fogta el a francziákat. Dohna mezején egy egész hadoszlopot vezényelt Simonyi: huszárok, gyalogok, orosz dzsidások és kozákok, ágyúkkal voltak kezére adva. Gyönyörű csata volt, mind a két résznek dicsőségére való. A hadszerencse jobbra-balra ingott. Simonyi már sokat vesztett s a francziák keményen álltak helyükben. Ekkor Simonyi egy végső csapásra gyüjté össze embereit. Kiállt huszárjai élére, miként hajdan szokott s nekivágtatott a franczia négyszögnek. Három roppant sorlövés dördült el azoktól, sok derék hadfi lefordult lováról, de a jövő pillanatban keresztül volt törve a négyszög; a rohanó lovasság elborítá az ellen csapatját, mint mikor a hegyi ár elborítja a kalászos mezőt s midőn vége volt a harcznak, a franczia négyszög helyén egy domb látszott holttestekből, melynek alján patakként folyt elő a vér. Midőn a hullákat széthordták onnan temetni, legalul találták meg a zászlót, melyet minden jó katona holttestével fedezett be; ott hulltak el és bátran küzdve honukért, harczoltak a végső lehelletig. Simonyi meghajtá a hulladomb előtt kardját tisztelettel. «Derék ellenség volt». E hirhedett viadalért a szent György vitézi rendjelét kapta Simonyi az orosz czártól s az a nagy tisztelet érte, hogy parancsa alá rendelének egy orosz tábornokot, Bagrationt, pedig ő csak alezredes volt s az a rendkivüli eset állt be, hogy egy sokkal alsóbb tiszt osztá a vezérszót a felsőbb rangúnak, és ez nyilván elismeré, hogy azokat teljesítenie becsületében áll. XII. A BÁSKIROK. A francziák ellen küldött az orosz czár az ő jóvoltából mindenféle segítségre való hadat; többek között, hogy minden tartománya képviselve legyen, még a jó báskirokból is egy pár ezredet. Csinos kis had volt az! hosszú haczukájuk a sarkukat verte, nem is volt rajtuk más öltözet egyéb. Még arczaik is mind olyan egyformák, apró szem, nagy pofa, előre ülő áll, benyomott pisze orr, fakó, borzas szakáll; lobonczos üstökük hegyes birkabőr süveg alá szorítva; mintha csak egy gyárból kerültek volna ki valamennyien. Lószerszámaikkal kevés baja volt a kovácsnak és a szíjgyártónak, nincs azon semmi vas: tekert gúzsból van a kengyel, fából a zabola, kóczmadzag a kantár, nyereg helyett egy birkabőr van kötve a ló hátára, azon ülnek. Fegyverzetük még annál is egyszerűbb, egy hosszú pányva, a mit nyakába vetnek az embernek, a ki olyan bolond, hogy engedi nekik. Azután meg a nyil; puskát most látnak először, ágyúzni még nem hallottak. Legnagyobb baj pedig náluk, hogy a mi nyelvet beszélnek, az még csak nem is orosz: ki tudná kitalálni, hogy micsoda? Csupán az orosz fővezér egyik szolgája képes velük megértetni féligmeddig, a mit tudatni akarnak velük, a mi kivált ellenség előtti állapotban a csatamezőn igen kellemetes dolog. A vezérük fejedelem; meg is látszik rajta nagyon. Süvege három akkora, mint a többié, s hosszú szűre pirosra van festve s kibélelve rókaprémmel: mikor leszáll a lóról, a földet sepri vele, úgy szokta utána vinni a két alárendelt vitéz úr. Ennek már lándzsája is volt, s egy sárkánytalan pisztolyt dugott az övébe, a mivel a többieket szokta ijesztgetni. – Ezt a derék segédhadat is Simonyi kezére bizták. Köszönte szépen alássan, s azzal meghagyta nekik, hogy csak álljanak tőle jó messze, mentül messzebb, és majd ha verekedni kell, csak várjanak, míg ő majd int nekik. A mint az ellenség Dohna városa előtt elhelyezte harmincz ágyúját, Simonyi szép csendesen megindult lovasságával, hogy a hadsorokat felriaszsza. A jó báskirok azt hitték, hogy nekik legelsőknek kell lenni a harczban, egyszerre szanaszét rohantak ki nagy lármával a mezőre, bele az ágyúk torkába. Hát a mint az első üteg elkezd rájuk bődülni s a sistergő haubicz oda vág le közéjük, megriadnak a mi báskirjaink, elhajigálják puzdráikat, lefeküsznek lovaik nyakára, s mint a ki ijedtében sem eget, sem földet nem lát, a helyett, hogy egyenesen fordulnának visszafelé, eszeveszetten rohannak Simonyi rendes hadsoraira. – De ide ugyan nem jöttök! kiált rájuk a huszár szedtevettézve! s veri el őket magáról erősen kardlappal. A jámborok azt hiszik, hogy itt jutottak még csak igazán ellenség közé, s újra megfordulnak s rá a francziára. Az megint közéjük ágyúz kegyetlenül, ezek ordítva rohannak újra saját seregük hadsoraira; s a mint onnan ismét elverik őket harmadszor, negyedszer és ötödször is, bódult eszeveszettséggel lótnak futnak alá s fel a két sereg közötti mezőn, innen oda, onnan ide taszigálva; míg végre nagynehezen mind a két fél kölcsönös erőfeszítéssel ki birta őket kergetni a középről. E szomorúan tréfás jelenet után kikérte magának Simonyi a jó oroszoktól, hogy máskor ne tegyék vele azt a nagy grácziát, hogy a baskir fejedelem népét odarendeljék a segítségére. Mert a francziáktól nem igen fél nagyon, de a baskiroktól retteg. Hanem hiszen a baskirokat sem lehetett volna többet felbiztatni, hogy még egyszer járják el ezt a kontra-tánczot. XIII. A VÉGZETES GOLYÓ. Az az igazi jó barát, a ki egymásról a legnagyobb veszélyben is megemlékezik. A lipcsei háromnapos ütközet második napjára érkezett oda Simonyi hadosztályával. Rögtön a hadsorba állították, s a mint odaállt, rögtön kezdett az öreg golyó és a gránát feje körül süvölteni. E pillanatban jön hozzá egy ifjú tiszt, a ki mondja neki, hogy őt a táborból futárul küldik Magyarországba, nem izen-e haza valamit? – De izenek, szólt az ezredes s leszállva lováról a földre, egy lapot kiszakított tárczájából s a következő sorokat irá a legkedvesebb barátjának Kállay Miklósnak, ki akkor Szabolcsmegye első alispánja volt. «Az eső esik, az ágyúgolyóbis egymást éri körülöttem, de mégis a gyepen hasmánt írok méltóságos úrnak ezen főtiszt által, hogy tudja meg, hol vagyunk.» Egy párszor oda csapott mellé az ellenség otromba golyója, telerugta felturt földdel a levelet. Az izenetre váró fiatal tiszt nógatta Simonyit, hogy menjenek onnan, de az mosolygott, lerázva leveléről a földet: «legalább nem kell porzó.» Érzé talán, hogy soha olyan közel nem állt még a halál fenyegető arczulatához s keze irását akarta róla adni, hogy halála óráján sem félt. Nemsokára riadót fúttak, támadni kellett; Simonyi szokás szerint, mint a ki arra számít, hogy az egész hadsorban minden osztály akként teljesíti kötelességét, a mint ő, nyolczszáz huszárral bevágott az ellenségbe, négyszázat tartalékul hagyva. Midőn azután az ellenfél hadsorát keresztülvágta, akkor vevé észre, hogy három ezreddel áll egyedül szemben és sehonnan sem jön számára segítség. Egy szoros út volt mögötte, melyen keresztül kellett vonulnia. Itt gonosz csatája támadt. Az ellenség túlnyomó ereje egészen reá nehezült, a szűk úton minden századát külön vezette csatába, mikor az egyik kifáradt, a pihentet hozta elő, a többi az alatt vonult vissza, míg emezek verekedtek, s ha néhány lépésnyire megfordíthatták az ellenséget, ők is nyargaltak utánuk. Ez gonosz egy tusa volt. Csak a vezér örökké éber lelke őrizte meg az egész ezredet az elveszéstől; ki személyesen harczolt minden támadásnál, mintha a halált keresné. Midőn már biztonságba hozta menekvő csapatját, ez utolsó roham után, egy franczia lovas vadász visszafordulva nyergében neki czéloz karabinjával Simonyinak s úgy lövi őt melle közepén, hogy kezéből rögtön kihull a kard, s a hős hátra hanyatlik nyergében, elborult szemekkel, elsápadó arczczal. Rémült vitézei odaugranak hozzá, leemelik lováról eszméletlenül; sok vén barázdás arcz, ki maga sem tudná, mikor könyezett legutoljára? keserű könyekkel áztatá vezére kezeit. «Elesett Simonyi!» Csak vén huszárja, az öreg káplár, János, ki hajdan Pancsova alatt megmenté a töröktől a «tintás szájú diákot», nem akarta azt elhinni, hogy Simonyi meghalhatott volna. Meghalt volna? még pedig nem is dicső kardvágástól, hanem mert egy ostoba golyó megbotlott benne; nem lehet az! «Nézzétek, még most is jár a szája, mintha azt mondaná: előre fiaim!» Kigombolta sietve mentéjét s im, a gonosz golyó ott volt Simonyi tárczájában, keresztülfúrva azon huszonhat lapot, s megakadva a huszonhetedikben. Az ezredes csak a szivén történt ütéstől ájult el.