# Különféle magyarok meg egyéb népek

## Part 8

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/kulonfele-magyarok-meg-egyeb-nepek-27546/index.md

Rá is hurráztak Matiász Sósra, kit hirtelen elöntött a belső melegség, hogy im e dicső hős atyák mily szeretettel fogadják és ölelik magukhoz. A bort kiparancsolta és koccintott az iszonyatosan öreg csontokkal. Bele is melegedett e sorba, a szeme tévetegen járt már, midőn a túlsó sorból, a pékek közül valaki szivarcsutkával arcon találta. A pék büszke nép, mert pantallóban jár, a fizetése több, nem rukkol és a bajonétja hosszú. Ellenben Matiász Sósnak pedig nem görbe a lába, ennélfogva a padot maga alól kirúgván, egy péket magához ragadott s miután magához ragadta, ellökte a táncosok közé, hogy menten bonyadalom támadt s a muzsika megállt.

Mindíg ilyenkor szokott az ajtó kinyílni. Most is kinyílt, bejött rajta az őrjárat, már hogy a készenlét a tizenharmadik századtól és a manipulás őrmester úr Vanyuga, akinek két ballába van. No és mert a szoba közepén Matiász Sós állott és Matiász Sós kezében az oldalbicska állott, közre is fogták azonnal, a többi népet a fegyverek hatalmával csendre intvén.

Vitték befelé Matiász Sóst a szolgálati emberek. Legelől Vanyuga, oldalán a szentjánoskenyérrel, oly komolyan illegette bal lábait, mintha búrkokat hozna a Zafrikábul. A patrull behaladt a kaszárnyakapun és Matiászt behelyezték a börtönbe. Kinek is, midőn derékszíját a vártakomendás átvenné, monda:

--Ejnye, öcsém, a szíjjad de röndös.

Matiász nem szól semmit, csak elaludt azonnal, mert álmos volt nagyon. Odafent pedig a szobában már újságolta a napos káplár, hogy Matiász Sós hazaérkezett, odalent van, nem tudni, mit tett, de alighanem brigádba megy.

Kik még fönt voltak az ágyakban--mert vasárnap este nem alhatós a vendég--gondolkoztak a hallomás fölött. Hejnye a kölykit. Ez alighanem már biliárdon táncolt otthon is. Mit csinálhatott?

Álmosan szól bele a szobabeli káplár:

--Akármit csinált, nem rabolt, nem gyilkolt. Ami történt, bizonyosan lány miatt történt.

A vizityúkok, Izmail bég s egyebek

A tábor egy nagy hegyaljában állott a Lim-parton, néhány barák fából építve, furfangos lőrésekkel, hogy azokon át, aki akar, lövöldözhessen; egy hosszú istálló az öszvéreknek, egy kőház a beteg katonáknak, meg egy másik kőház a maródi lovaknak. Az öszvérek hozták a postát a hátukra rakott vasnyeregben, a lovak nem csináltak semmit, a katonák együtt álltak posztot ő felsége Abdul Hamid szultán redifjeivel s olykor a hegyekbe mentek rablót kergetni. Unalmas élet volt nagyon, itthonvalóim jártak egyszer az ezredesnél, hogy helyeztetne vissza,--oh! mondta a vén mogorva katona--az angolok mennyi pénzt elköltenek, hogy Svájcot láthassák, ő meg ingyen van Novibazarban, hát csak maradjon ott. No, abban igaza is volt neki, hogy nagyon szép hegyek vannak ott, pár napi mászkálás rajtuk tökéletesen szétnyűtte a legkincstáribb csizmát és annyi tört puskaagyat talán egy egész hadtest nem liferál, amennyit akkor ez az egy zászlóalj szállított. Oly meredeken emelkedett a tábor mögött a Cadinje-Brdó, majd mint a fal s vele szemközt a Lim vizén túl a Rajnovics-Brdó, mintha a kettő egy volt volna valaha, időtlen idők előtt. Alighanem úgy is volt, hogy a Lim tajtékos vize vágta őket ketté. Azonban tökéletesen mindegy, hogy így igaz-e ez, vagy sem, arra nekünk ne is legyen gondunk, elég bajunk van magunkkal, inkább csak azt említsük föl, hogy Izmail bég háza ott volt a Cadinje-Brdó oldalában, szép ház és sok asszony volt benne selyemben, bár az ilyesmit talán elmondani sem illik.

Ez nagy úr volt, ez az Izmail bég, de rövidség okáért csak Szmail bégnek neveztetett, mint ahogy Jusszufot Juszónak, Ibrahimot Ibrónak szokás nevezni, de az mindegy, ugy-e bizony, bármiként nevezik az embert, mert azért az ember nem változik. És nyáron át, sőt még az őszi hűvöseken is mezítláb járt az Izmail bég, mert leteltek azok az idők, mikor a bégek az utas harácsolásából éltek s némi árpa- és zabvetésüket azokkal arattatták, őrködvén lóhátról és fegyverrel fölöttük. Mert ő még ama hatalmas urak közé tartozott, akik maguk is tarthattak volna csatába járó harcosokat, de nem volt miből és mert nem volt miből, nem is tartott, amiben ismét Izmail bégnek volt igaza, bárha lábai az év nagyobb felében nélkülözték is a babucsot.

Nem a babucs teszi a tekintélyt, mert ha az tenné, akkor a babucsos volna a legelső ember, mert annak van néha húsz pár is, de sőt negyven. A bég csak bég volt mindenféleképen és török grófnak hívták a »vizityúkok«, akiknek néha dohányt adott, hogy abból papirszivart csináljanak. Ezek a vízityúkok katonák voltak, ladikos katonák, akik a Limen át szállítgatják egyik partról a másikra a tiszteket. Volt ugyan a Limen egy török híd is, hatalmas derék kőlábai álltak a parton, ahogy még a római légiók készítették, de a közepét elvitte az idő s a törökök csak úgy fagerendákkal pótolták a hiányt, némely részét hosszában, más részét keresztbe rakva és még csak oda sem szegezték, mert ha Allah nem akarja, hogy leszakadjon, úgy sem szakad le, ha pedig akarja, hogy leszakadjon, ki merne vajjon mérkőzni a Hatalmassal? No így lopták is a katonák télen át a híd gerendáit fűtenivalónak s híd mégsem szakadt le, mert sorsában az volt az intézkedés, hogy ott álljon, ahova tették s ne kívánkozzon más helyre.

De mégis történhetett volna eset, hogy mérkőzik a török a Hatalmassal. Például összevesz velünk és hogy a túlsó oldalon levő mieink át ne juthassanak az innenső parton levőkhöz, fölgyújtja a hidat. Erre való előrelátásból volt aztán a Limen egy csajkás-szakasz, kiket rövidség és helyes kifejezés okáért vízityúkoknak nevezett a Regimentssprache. Ezeknek állandó szolgálatuk volt s hogy el ne felejtsék a mesterségüket, a tisztek mindig ezekkel jártak egyik partról a másikra. Mást senkit nem volt szabad ezen szállítani s e szabály alól az egyetlen kivételt Izmail bég urunk szolgáltatta, ami eléggé mutatja tekintélyét a török grófnak. Tetszett is neki a dolog nagyon és sűrűn ladikázott és ezért szerfölött tisztelték odaát a városban; ki csak látta a béget, szívére tette a kezét, azután az ajkához emelte, végül a homlokához üté jó erősen, mint illik.

Ezt idáig most már sikeresen kimagyarázván, áttérhetünk a Cadinje-Brdóra, amely mint említtetett, hegy volt, s az oldalába terraszokat építettünk, de a terraszokon nem jártak hanyagul sem bárók, sem hercegek, hanem burgonyát, hagymát és zöldséget termeltünk e terraszokon s meg is ettük, ha termett, levesben és paprikáshúsban. Még dinnyét is termeltünk három darabot, de kettőt elloptak, a harmadik mellett aztán fegyveres poszt állt, hogy el ne lopják, míg megérik s mondhatni, akkora kitüntetésben dinnye még nem részesült. Ama törvénynek megfelelőleg, hogy a kitüntetés mindig érdemetleneket ér, csakugyan uborkaízü volt a gyümölcs dinnyei szempontból, ellenben mint uborka, határozott közeledést mutatott a dinnyék felé. Ilyenek történtek tehát a terraszokon s azoktól fölfelé, egy fensíkon kezdődött Izmail bég birtoka, a piros cserepekkel kirakott ház, az udvar magas kerítése, azontúl pedig mindenféle veteményes helyek, szilvafa-erdő és szőllőskert. A napos oldalon a szőllő is megtermett és cselédei két novcáért teleadtak vele egy katonasapkát, tekintet nélkül a sapka űrméretére. A birtokhatár sarkában pedig kút volt, mély kerekes kút, de ritkaság az olyan magasságban és a hegyek közt szétszórtan lakó szerbek, törökök leányai esténként mind idejártak ivóvízért a veresrézbül vert karcsú korsókkal s az arrajáró akaratlanul is megleshette a fiatal leányok piros ajkát, fekete szemét, mikor az alkonyatkor támadni szokott szellő föllebegette arcukról a fátyolt.

Arra pedig jártak a svábák is, mert a völgyi tábor védelmére egy faház állott a hegyen egy szakasz gyalogossal, hogy ha esetleg a török arról felülről támadna, ne jöhessen le észrevétlen a hegyekből egész a táborig. Ez Vakkáz am Csadinyiburr-nak neveztetett, mi a művelt német nyelvre fordítva a Wachhaus am Cadinje-Brdóban leli értelmét. Innen vigyáztak a fanáléra is, amely egy igen hosszú fenyő volt a legnagyobb hegy tetején, körülrakva puskaporral, gyantával, kátránnyal és villamos drót vezetett hozzá, amivel támadás esetén az egészet meg lehetett volna gyújtani. Egy másik nagyobb táborból, Taslidza alól állandóan őrszem figyelte ezt a messzi hegyet, hogy mikor támad tűz a tetején, hogy akkor azonnal rohanjanak segítségére. Nem kell hát lenézni a Vakkázat a Csadinyiburron, mert arra komoly hivatalokat ruháztak, ép azért kötelessége volt az ügyeletes tisztnek, hogy oda mindennap fölmásszon és széttekintsen, vajjon minden rendben van-e? Volt két útja is, sőt három útja is. Akinek jó volt a lába, mehetett egyenesen a meredeknek, az volt a legrövidebb a föléréshez, valamint feleútjáról legrövidebben le is lehetett gurulni. Volt egy másik út a baloldalon, tekergős ösvény, amit a katonák vágtak s ott volt a jobboldalon a régi út, amelyen át Izmail ősei mord fegyvereseket vezettek a völgyekbe, ha már nagyon hencegtek a szerb gyaurok. Egyik ember hát egyik úton ment, a másik a másikon, egy fiatal vadászhadnagy pedig örökké csak arra tartott, amerre a bég kútja volt és igen pontos ügyeletes tiszt volt ez a hadnagy, mert minden alkonyatkor fölment a hegyre.

De meg kell adni, hogy nem sietett valami nagyon a Vakkázhoz, hanem settenkedett a kerekeskút körül, honnan szerb lányok, török lányok hordták a vizet s a bég tulajdon leánya is kijött a kerítéses nagy házból esténkint, régi ezüstös korsóval a kezében és vizet merített, mert szomjazott. De azonfölül szomjazott a hadnagyra is, mert a leányszív a farácsos háremablakok mögött is csak nyílandó. Kinyílt-e egészen, megértették-e már egymást vagy csak kezdetén voltak a titkos szerelem ez ugyancsak veszélyes játékának, az ép úgy nem tudatik, mint ahogy sok más dolgok nem tudatnak. De hogy találkoztak a kútnál, az bizonyos, mert meglepte Izmail bég ott a két fiatalt, kiknek külön volt a fajuk, külön volt az országuk, külön a hitük, csak a szívük volt egy és összeforrott. Ott lepte hát őket a bősz apa, a mohamedán nemes úr és nem kapott sem a szívéhez, sem az agyához, mint várni lehetett volna, hanem inkább előhúzta az övéből az irgalmatlan nagy revolvert (valóságos kéziágyúkat viselnek ezek) és célzott.

Melyiket lőjje le? Hite szerint abban bizonyos volt, hogy itt valakit le kell lőni, a férfit, vagy a leányt, vagy mindkettőt. Bajos azonban a svábákkal ily módon tréfálkozni, mert azoknak még nagyobb furulyájuk van, mint a bég kéziágyúja és jobban is tudnak rajta furulyázni. Egyszer történt csak, hogy a város külvárosában rálőttek a puskaművesre s másnap üzenet ment a kajmakamhoz, hogy még egy lövés s a külváros égni fog. A svábák nem tréfálnak, annyi szent, a bég hát a lányára lőtt, aki arccal bukott a kút kávájára, fiatal szerelmes vérével pirosítván meg a selyem-salavárit.

Azután aztán nem történt semmi, minthogy eltemették a leányt valahova a sziklák közé s a béget, ha a hegyről leereszkedve, a vízityúkok ladikján a városba ment, ott még nagyobb tisztelettel fogadták mindenek s jó erősen odaüték kezüket a homlokukhoz előtte az emberek. Ez bizonyosan jól esett neki s az általános elismerés erősítgette a hitét, hogy úgy cselekedett, mint tennie mohamedán vallása szerint kellett. De rágta a szivét a féreg, mert a szív és a vallás néha igen messze távolodnak egymástól és a bajrám ünnepein mindig szinültig volt telve szesszel az öreg. Olyanforma ünnep ez, mint a zsidók hosszúnapja, csakhogy tovább tart. Akkor mindenféle ellenséggel ki kell békülni és Bajrám első napján akik találkoznak, bárkik legyenek is, kétszer megölelik és megcsókolják egymást, mondván: Bajrám bimbajrattyu. És ment az öreg bég teljes díszes ruhában, sárga szattyán babucsban, oldalán az ősi görbe handzsárral, övében elefántcsontnyelű jatagánokkal, fején a kilenc rőf fehér turbánnal, melynek barna hímzései messziről hirdették, hogy Mekkát járt férfiú ő és megölelt mindenkit, akivel szemközt találkozott és orcán csókolta: Bajrám bimbajrattyu. Ilyenkor minden ellenségről meg kell emlékezni és a vadászhadnagyot is meg kellett volna ölelnie, ha ott lett volna, de már nem volt, más vidékre takarodott egész csapatával. És a leány is... la illa il Allah, a féreg mind a nyolc lábával ásta magát Szmail szívébe és Szmail benső szorongattatásaiban a sliwához folyamodott. Negyven napig tart az ünnep s mindennap annyira folyamodott a sliwához, hogy nem mert a vízityúkok ladikjával szállni át a folyón, hanem a nagy hídra került és bukdácsolt annak azon gerendáin, amiket fűtési célzatból még nem hordtak el a katonák. Egyre fogyott, az ünnep utolja felé már olyan volt, mint a száraz keszeg. Mert a Bajrám napjain sem enni, sem inni nem szabad, csak az éjjelein és Szmail nem evett sem éjjel, sem nappal, de azért cserébe ivott nappal is. Tekintélyes hasacskája egészen elveszett, vert ezüst tokjában az ősi handzsár csörrenve csapódott sovány lábszáraihoz, így haladt föl mindennap szomorúan a hegyre s a kút elé érvén, a kútra nézett.

--Bajrám bimbajrattyu...

A vályú

A birkaköröm erősebb, mint a vas, mert a vas, ha egyszer elkopott, el van végleg kopva, a birka körme azonban újból kinő. Igy történt, hogy a község külső határában a nyájak elrontották a vályút, mivel a nyájak ivásközben beleálltak lábaikkal a vályúba s bármint volt ez a vályú hozzáértő mesterek tudománya szerint vassal vasalva, csak elkopott. Kilyukadt az oldala. A nyájak ezt szomorúan vették tudomásul, mert e lyuk folytán nem maradt meg a víz a vályúban, hiába merte tele a juhász.

Igy persze nem maradhat a bürge és a juhász be is üzent egy arrajáró embertől a községbe, hogy elromlott a vályú.

--No, mondta a bíró az üzenetvivőnek--ez furcsa.

--Már miért volna furcsa?

--Hát hogy elromlott a vályú.

--De magam láttam, bíró uram, erősködött az ember. Megmutatta a juhász. Olyan lyukas az, mint a Bodárovics Jóczó ködmöne. (Jóczó ugyanis a hivatalos koldus a faluban s ez okból lyukas ködmönben kell járnia.)

--Hm, vélte a bíró--az nem elég, az nem numerus, mivelhogy kelmed ma még nem hivatalos ember.

--Ma még nem,--esett beszédbe a hirhozó, megörülve igen nagyon annak az egy szónak, amit politikából ejtett ki a bíró.--Azonban amit látok, azt csak látom.

--No igen,--hagyta rá a bíró és méltóságosan legyintett a kezével. Ő könnyen legyinthetett méltóságosan, mert ő volt a legnagyobb úr a községben s az ilyennek mindenféle illik. Ha Bodárovics Jóczó legyintene így, elvennék tőle a lyukas ködmönt s csak a jó isten tudná megmondani, hogy miből építene akkor tornácos házat.

--Hanem--mondta a legyintés után a bíró--ide hivatalos szem szükségeltetik. Mert ez hivatalos dolog. Ennélfogva köszönjük kendnek a híradást, a többit pedig elintézi a község.

A községháza nagy szobájában ott ült mind a hat esküdt a padokon. Öt élt belőlük. Szerezsán Milos pedig aludt. Ez nem is állt föl, de a többi felállott, mert a bíró most olykép nyújtotta ki a balabbik keze kisujját (suta volt az öreg), mint mikor kiküldetésbe szokott rendelni hivatalos személyeket.

A kiküldetés... Szép dolog az, az a kiküldetés. Jóformán ez a legkedvesebb az egész világon. Magyarország fele abban utazik manapság, azon oknál fogva, hogy a kiküldetésnek hátránya nincs, ellenben vannak előnyei, mik napidíj néven neveztetnek és summa summarum számoltatnak el. Nem lehet hát csodálni, hogy a hat esküdt közül fölállt azonnal az öt eleven. Nem lehet csodálni, annál inkább sem, mert az ő évi fizetésük a községnél kétszáz forint, ellenben a megválasztásukra hatszázat költenek el. Eszerint némileg érthető az esküdtek fölállása, kik is a bíró felé fordulván, kérdő tekinteteiket reá szögezték (ismét kiveendő Karancsev Lyuba, aki bandzsal s ez okból nem néz oda, ahova akar. Csak oda nyúl).

Azt mondja a bíró:

--Esküdt lészen kiküldendő a vályú tárgyában.

A segédjegyző azonnal föl is jegyzi, hogy esküdt küldendő ki a juhfalkánál kilyukadt vályú tárgyában.

Erre így szól Drága Milos esküdt:

--Nem jól lesz az az írás.

--Már miért?--kérdezi a bíró, ama híres Obálics Obrád.

--Mert esküdtek kellenek oda, nem pedig esküdt--mondja Drága Milos.--Egy ember nem ember. Hivatalban.

Obrád bíró a föltámadt zajt oly kép csendesíti, hogy kopog az asztalon a pipája makjával. Mikor eziránt rendbe jönnek, szól megint lassú szemrehányással:

--Egy ember, egy ember. De egy embernek két szeme van. Két szem eleget lát azon a vályún. (Ez célzás volt Karancsev Lyubára, aki sanda létére sohasem tudott egyenesen a szolgabíró szemébe nézni. Már pedig az egyenes tekintet adja meg a becsületet, különösen, ha még a szemöldökét is egyenesen szúrósra fésüli az ember.)--Ennélfogva Drága Milos kiküldetik, hogy nézze meg, igaz-e a vályú hiresztelt kilyukadása. Most már nem bánta Milos, ha elmarad a második hivatalos személy. Kiment, befogatott a forspontos kocsiba, azon hazahajtott, s megrakván magát tarisznyával, kulaccsal és dohánynyal, útnak is eredt ki a pusztára.

Most, hogy a községi forspontos lovai megindultak Drága Milossal, azonnal gyorsabban halad a történet. Milos ugyanis aznap kiért a falkához, megdeputálta a vályút és belátta, hogy abból már soha többé ivóedény nem lesz. Ezt elvégezve, letelepültek a juhászokkal, kártyáztak egy kicsit. Milos nyert három júhsajtot, meg egy feketére szívott pipát. Másnap pedig bevitte megint a forspontos és Milos jelentést tett a bírónak a vályú mibenállása tárgyában.

--E helyett újat kell csináltatni--intézkedett a bíró és azonnal elrendelte, hogy árlejtés tartassék a helyszínén. Azért a helyszínén, hogy jól odamérje az itatót a kutak közé az ács. Továbbá azért a helyszínén, hogy ott csinálja meg az ács és ne kelljen külön fuvarral kiszállítani. Takarékosan kell bánni a község vagyonával--vélte a bíró. Mert ha gazdag is a község, csak elfogy a vagyon, ha nem kímélik. A helyszínén továbbá azért is, hogy--különben senkinek semmi köze az indokoláshoz.

Az árlejtés meg is tartatott. A bíró volt kint meg két esküdt s el is vállalta egy mesterember az új vályút. A leghíresebb ács volt az a környéken, de talán a világ minden ácsai között, pedig közöttük oly kiváló emberek is voltak, mint szent József. Ez bizonyos, akiről itt szó most van, a Vélity Pája nevezetű. Ő például a gerenda oldalára ragasztott ötforintos bankót egy szekercecsapással úgy levágja onnan, hogy sem a gerendának baja nem esik, sem a bankónak.

Fogadásból szokta ezt csinálni, aki nem hiszi, próbát tehet vele, ha van kidobni való ötforintos bankója. Ilyen ember Vélity Pája, aki elvállalta a vályút tizenhét forintért, két forintért pedig a rávaló vasalást. Ezzel aztán másnap visszajöttek a bíróék s rendben volna minden. De ép mikor a napidíjakat utalványoznák egymásnak, mondja a bíró:

--Baj van, mivelhogy a régi vályút pedig el kell újra árverezni.

E célból harmadnap újból kimentek negyednap visszajöttek, miután Vélity Páj megvette a régi vályút nyolc hatosért (tisztán csak a szép nagy szögek kedvéért, ami benne vannak. Mióta a sátoros cigányokat pusztítják, nincsen valamire való kovács az országban). Ezt így most már tökéletesen eligazították, hetednapra pedig kiküldték Jakoblyev Isza esküdtet, hogy nézze meg, vajjon csakugyan maga Vélity Pája csinálja-e a vályút. Mert az nem járná, ha valami értetlen emberre bízná ezt a munkát. No ez az óvakodás körülbelül fölösleges volt, mert ahogy Jakoblyev Isza kiment, látta, hogy csakugyan tulajdon maga Velity Paja dolgozik ott, készítvén szorgalommal a régi vályúból az újat. Isza ebben meg is nyugodott és referált otthon, hogy Vélity csakugyan maga dolgozik.

Ily szorgos gonddal készült a vályú s igazán nem lehet panaszkodni, hogy a közdolgokban nincs meg a kellő ellenőrzés, mert a bíró az örökké alvó Szerezsánt is kiküldte egyszer, nézné meg, hogy micsoda bádogokkal borítja Vélity a vályú külső falait. Fontos kérdés ez, mert például fényes bádog ilyen helyre nem való, abban bámulja magát a birka, mint a tükörben szokás és elfelejt inni. Szerezsán sem talál semmiféle hibát odakint, mert a bádog, amelylyel Vélity odakint dolgozott, nem volt fényes, sőt rozsdás, Szerezsán másnap hazament, jelentést tett s egyben tudatta, hogy holnapután alighanem ki is mehet már az átvevő bizottság, mert akkorra készen lesz a vályú.

Obrád bíró ezt tudomásul vette, azonban úgy okoskodott, hogy ilyen alighanemes jelentésre nem lehet intézkedni. A község vagyona elvégre is nem arra való, hogy egész bizottságokat küldjenek ki egyszerre s úgy lehet, nem is lesz kész akkora a vályú. Ez okból még egyszer kiküldötte a pusztára Okotics Szimót, hogy tapasztaljon mindent körül. Inkább egy embernek fizessék a napidíjat, mint négynek. Szimó kiment, Szimó bejött s jelentette, hogy csakugyan át lehet már venni a vályút. Készen van és Vélity Pája olyan büszke rá, hogy ki sem lehet mondani. Erre aztán kiment az öttagú bizottság harmadnap s nem negyednap jött be, hanem ötödnap, mivel némi áldomást is csináltak és vissza is nyerték azonnal Vélity Pájától a tizenkilenc forintot.

Most már van vályúja a birkáknak odakint a pusztán s két-három esztendeig semmi gond arra nem lesz. Obrád bíró bölcsessége így elintézte a dolgokat. Gyorsan és ügyesen, a közdolgoknál szükséges és köteles ellenőrzéssel ment a munka. Mindössze a számadásokban tűnik föl kissé ez a kiadási tétel:

Egy nagy új vályú a pusztai falkához 107 frt 40 kr.

--Százhét forint?--kérdezi a szolgabíró, mikor egyszer betekint.--Nem sok ez, bíró úr?

--Hát--mondja a politikus Obrád--vannak olcsóbbak is, főbíró úr. Ezt azonban Vélity Pája csinálta, a híres ács... aki a bankót úgy levágja a gerendáról, hogy semmi baja sem esik.

Obrád ennyire jólelkű ember. Dicséri Páját, s magamagát nem említi. Pedig ő is le tudja vágni a bankót (anélkül, hogy előbb a gerendára kellene ragasztani.)

Dugott bál

Elmegy két ember valamely szőlősgazdához.

--Van-e bor?--kérdik.

--Hát van még,--mondja a gazda.

--Hát majd föltekintjük.

Föltekintik a pincében, de leginkább nem is pincében szokott az lenni, hanem kamrában, mert amelyik ház nem kőből épült, annak nincsen pincéje, odakint pedig kevés ház van kőből való. A bor ennek folytán nem valami híres úgy ízre, hanem azért ereje van neki lehetősen. Meg is állapodnak valamelyik akónál, hogy ez lesz a legjobb. Azután alkudoznak. Huszonöt pénzre tartja a bort literenkint a gazda, de huszonháromban kiegyeznek. Igy vesznek aztán egy egész akót s kocsira téve, elviszik. De nem úgy viszik, ahogy a bort szokás vinni, mert rendes borvitelnél nem kell a kocsira sem alcserény, sem oldal, sem saroglya, hanem csak úgy rudakra kerül a hordó, mintha a pincében az ászkon állna. Itt azonban a kocsioldalak közé teszik s egy ócska szűrt is rádobnak, továbbá a hordó mögé a saroglyába szénát vetnek, hogy senki meg ne lássa, mit visznek. Szóval, mint mondani szokás: Lopdelmódon szállítják a hordót.

Hogy miért van ez így, annak kétféle okai lehetnek. Lehet, hogy a boragarak szemétől kímélik. Boragár néven a fogyasztási adóhivatal borfináncait tisztelik és tőlük lehetőség szerint óvakodnak. A másik ok azonban fontosabb, mert annak esetében a boragár mellett még mindenféle más hivataltól is óvakodni kell. Ez akkor történik, ha a bort dugott bálra viszik.