# Különféle magyarok meg egyéb népek

## Part 4

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/kulonfele-magyarok-meg-egyeb-nepek-27546/index.md

János gazda egy városban, ahol arra a tervre adták magukat a népek, hogy ők majd villammal világítanak. A drót hordja szét a világosságot az utcákon s hol elalszik, hol nem. Ez igen nagy haladás a világosság irányában. Harminc esztendővel ezeknek előtte még nem égett az utcán semmi. Mert miért égett volna, mikor még a házakban is csak imitt amott égett a világító olaj. Némely úri ember a gyertyát szerette, más helyen pedig jó volt a tatar is. Ez a tatar már egészen kivész. Még látni itt-ott országos vásárokon, hogy a hozzávaló talpas edénykét árulják a fazekasok, vagyis hogy gölöncsérek, gúnynéven sárvargák. Abba az edénybe valamely állat faggyát tették, rá egy darab vásznat fektettek, a végét meggyújtották s égett az úgy, hogy aki amellett sem látott, alighanem vak volt. Meg ott volt a jófajta gyertya, amit okos helyen nem is attól vettek, aki hivatalból mártotta, hanem otthon készítették: addig mártogatták a langyos faggyúba az ócska szatyingmadzagot, mígnem gyertya lett belőle. És annak megint külön tudománya volt, hogy azt miként kelljen égetni, mert a koppantó kezelése teljes ismereteket kívánt. Mert ha nagyon fölülkoppantották el a láng hamvát: idő előtt újra hamvasodott, ha pedig valaki nagy magabíztában igen alól koppantotta el, elaludt a gyertya. A gyertyának voltak ily külön szokásai. Bár még ma is vannak. Mint például a gyertyánál való pipára gyújtás is oly tudomány, hogy annak gyakorlása közben könnyen elfújhatja az ember a gyertyát s mindenek sötétben maradnak, mi részben szégyen, részben bosszankodás. Ezért van az, hogy mielőtt valaki a pipáját a gyertya lángjához értetné, elsőbb háromat kopog az asztalon és ezt mondja: Engedelmet kérök. S ha azután engedelmet kapott s véletlenül beszívta a pipába a gyertya lángját úgy, hogy egy csöpp sem maradt, elnézték neki, mivelhogy engedelemmel történt.

Ily különféle sorsok között történik, hogy egyszer csak az utcákon húzgálják a drótokat és hosszú karókat állítanak fel, amelyekről majd világít a dróterő. Hát ez csodálatos. Egész éjszaka világít majd. Fényességeket szór szét a sötétbe. Eddig ez nem történt ezen a tájon, kivéve, ha az alispán ment haza a kaszinói kártya után, hát az előtt hordta a lámpát a huszár. Míg most im minden tíz-húsz ölnyire ragyogó világot osztogatnak. Valóban boldog lehet, akinek egy ilyen lámpa a portája elé kerül.

János elébe egy odakerült. János tűnődve nézte, mikor a karót a nagykapu mellé, az utcai hídlás irányában leásták, a drótot ráfeszítették, az üvegcsimbókot hozzápasszoltatták s azután--akár hiszik, akár nem--világított.

--Hm--mondta János.

Harmadnap elment a mérnökhöz.

--Baj van, uram--mondta--a karóval.

--Miféle karóval?

--Akin a drót világít a nagykapu előtt.

--Már miért?

--Azért,--mondja haraggal János--hogy nem bírok a szénásszekérrel tülle befordulni a kapún. Hát micsoda dolog ez? Hát hogy mönjek én most már be a szénásszekérrel a kapún? Vagy vállon hordjam be a kukoricaszárat?

János mindezt bizonyos keserűséggel emlegeti és beszédéből kiérzik a mély szemrehányás. A mérnök csakugyan gondolkodóba esik. Jánosnak igéri, hogy másnap reggel a helyszínére megy. János azt megköszöni szépen és megkéri, hogy ne vegye az ő szavait zokon, de ha méltatlanság esik rajta, mit tehetne egyebet a szegény?

Másnap, mikor kimegy a mérnök, János az utcán van egy szénásszekéren. Mihelyest megjött a mérnök, szól is azonnal az ökröknek, hogy gyerünk befelé. A komoly állatok megindulnak. János többféle cselőt és hajszót kiabál rájuk, minekfolytán az ökrök a szekeret nekiviszik a lámpakarónak, a karó kidül, azután pedig a kapuküszöbnek állnak neki a szekérrel, ami csakugyan mutatja a mérnök előtt, hogy még sem volt okos dolog oda tenni a karót, ahova verték. Mert hiába: hiába állapítja meg az ötven és száz métereket a távolsági arányokban a mérnöki tudomány, másra is kell tekintettel lenni. A kidőlt karót ennélfogva pár méterrel odább állítják föl, körülbelül János kiskapujával egy irányban.

--Nono--gondolja János.

János háza egyenes magyar ház, nem fordított. Házban az a fordított, amelyiknek az ablaka mind az utcára tekint, mi egyébként kész bolondságnak nevezhető, mert arra való az ablak, hogy az udvarra szolgáljon. Igy lehet rajta keresztül figyelemben tartani a cseléd munkáját, a baromfi téblábolását s hogy valamely gyerek nem esik-e vajjon bele a kútba. Ez ablakok előtt ámbitus szokott lenni, az igen kényelmes, ott vacsorázni szokás. Mikor a kiskapu előtt a villamos lámpa legelsőbb este kigyullad, a folyosón ahogy az asztal mellett ül János, elfújja a gyertyát.

--Nem köll mán ezöntúl--mondja jó kedvvel a feleségének--mert emitt az ingyen világító.

Az asszony Jánosra csodálattal tekint. János mosolyog és kedvtelve tekint a villamlámpa felé, amely végigvilágítja az ámbitust.

--Mégis csak szép dolog ez a kitalálás--véli.

*

Annyi csillagot úgy sem tud kigyújtani az Uristen az égre, mint amennyi mezőrendőri kihágás van az ég alatt, ennélfogva János belekavarodott egyik lábával egy mezőrendőri kihágásba. Jánost följelentették, Jánosnak pecsétet küldtek ki a tanyába a hivatalosok és János azt mondta, hogy csakugyan nem hiába álmodott tegnapelőtt a nagy koleráról, de lám, már meg is történt a szerencsétlenség. Szomorúan beóvakodik a városba, a bíró elé áll. Előbb vár az ajtóban, amíg behivják, azután pedig a szobába lép, igyekezettel az iránt, hogy valamiképen a padlóra fektetett szép pokrócokat le ne tapossa. Azután tárgyalni kezdenek. János kénytelen beismerésben lenni, mert tanuk vannak arra, hogy ő kihágott.

--Node--azt mondja--embör szokott hibázni.

Azt mondja a biró, hogy hat korona a biróság.

Azt mondja János, hogy a fele is elég volna.

De a bíróval nem lehet beszélni. (Mind ilyen a bíró.) Csak megmarad a hat korona mellett. János tehát közelebb lép hozzá, az íróasztal felé oldalt, de nem egészen oldalt. Az egészen oldaltmenés, az más, az még a régi világból való. Akinek kedve tartja, ma is megláthatja, hogy a hivatalos íróasztalnak a férfinép elébe áll, csak a lány és asszonyféle kerüli meg, hogy közelebb jusson a hivatalos úrhoz. Oh igen, ez még a régi világból, a nagy tajtékpipás vén kecskék világából való szokás... ugyan hogy nem száradt el a kezük szára?

Tehát János oldalt kerül és azt mondja halkan:

--Tekintetös úr. En világéletömben kórmánypárti voltam.

Azt mondja erre a bíró:

--Azért csak hat korona a bírság.

János megütődve és gondolkozva néz rá. Hogy nini, hát ejnye, a jó reggelét neki. Ez már csakugyan hogy csakugyan. Hát korona: ez három forint. Hány borjúkötelet lehetne venni azért, meg hozzávaló vasforgót, hogy ne vethessen a kötél szarkalábat. János tehát ismételten és komolyan szól:

--De tekintetös uram, én még akkor is tartottam a zászlót, mikor elbuktunk.

János letette az eddigvaló kártyákra a tromfot, a legtöbbet. El kell ismerni, hogy ez volt a legnagyobb. Hogy ő kormánypárti volt világéletében, az a kis tromf; hanem, hogy az elbukó zászlót is tartogatta (már addig-ameddig), ez nem utolsó dolog. Egy ezeréves történetből minden vert hadnak a keserve rezeg át ezen a pár szón. De a bíró csak azt mondja:

--A bírság hat korona.

János kinyitja a mellényt s a belső zsebből a bukszát előveszi. Van benne pénz, bár nem sok, de elég annak, aki kevéssel beéri. A három ezüst forintot leteszi, minden darabot külön nyomatékkal pattogtatván az asztalhoz. Nem szól. Csak a mellény hibás begombolásán látszik meg, hogy nincsenek rendben a gondolatai.

A jó reggelét neki!

*

Sajátságos állat az ember, de sajátságos állat a hernyó is. Az ember rettentő szeret élni, de a hernyó is borzasztó szeret élni. Az ember is csak rájár egymás fejére lehetősen, hogy egymás tetejében haladhasson, hanem e tekintetben mégis különb állat a hernyó. Van olyan hernyó, amelyiknek a hátába egy másik állat belerakja a maga hernyóját, hogy éljen amabban. Mindezt nézi egy faágról egy harmadik állat. Mikor aztán látja, hogy az első számú hernyóban elég jól el van a második számú hernyó, akkor ő ezen második számú hernyó hátába belerakja a maga harmadik számú hernyóját: a hármuk közül valamelyek majd csak megmarad.

Ez előbeszéd mindössze arra szükséges, hogy igazolja, hogy Förgeteg János szőlőjében a fákon sok volt a hernyó. Élték is nagyon a fákat, János e felől több izben szomorkodott, de mindíg csak oda lyukadt ki, hogy hiába pusztít el belőlük egyet vagy kettőt, mikor terem helyébe száz. Igy a hernyók a fákon maradtak, János pedig várta az isteni segedelmet. Mert az van. Mint például e nóta is mondja: Ezörnyócszáznyócvanötbe, Sok porkukac vót a fődbe. Elrágták a kukoricát, Csúffá tötték a fődmunkát. Jámbor szüzek a kápolnánál Imádkoztak az úr Jézusnál. Az úr Jézus nagy felhőt kerekítött, Röttentő sok eső ledűtött. Fojt az eső, mint az patak Az kukacok fölpukkadtak.

János alighanem ilyesmire várt a hernyók irányában, azonban helyette megint csak a bírótól jött ki a pecsét. János bement a bíró elé s ott elébe adták, hogy föl van jelentve, mert nem hernyóztatta a fákat. Pedig rendeli a törvény.

--A törvény,--gondolta János.--No ez szép munka. Azelőtt Taliánországba küldött engem hadba a törvény, most meg a hernyók ellenében küld.

Mindegy azonban a gondolkozás, így is, úgy is csak két forint lévén a bírság. János letette a két forintot, róluk nyugtató írást kapott, azt eltette, hogy majd hazaviszi és fölolvassa az unokáknak. Mindenki olyan olvasmányt visz haza a kisgyerekeknek, amilyent bír.

Igy János hazament s a fákon a hernyókra tekintvén, gondolta, hogy ugyan hogy nem teszi őket valahová az Isten. A dolog ezzel abba maradt, mígnem Jánosnak egyszer csak újra pecsétet visznek ki a homokra, hogy menne a bíró elébe. János bemegy s kérdi, hogy ugyan miben akarják már megint a fejit fájlalni. Miben-e vajjon? Hát megint a hernyók.

--Miért nem takaríttatja kend le a fákat?--kérdezi a bíró.

--Én-e?--kérdi vissza János.--Hiszen ha letakarítom is, a szomszéd fájáról csak átmászik a hernyó. Mert annál mászkálósabb állat nincsen a kerek világon.

--Ha a szomszéd fáján is van, ha az sem takarítja, jelentse kend fel--mondja a bíró.

János azonban azt mondja, hogy ő sem nem zsandár, sem árulkodni nem szokott, ennélfogva ily dolgokat tőle kívánni lehetetlen. Ehelyett inkább kérdi, hogy mit fizessen.

--Öt forintot.

--Né--véli János--ez a bírság is olyan, mint a jó malac, mindig többet fiadzik.

Kotorász a bukszában a pénz után, s időbe kerül, míg mind az öt ezüstöt előkeresi.--Nehéz úgy-e előadni a pénzt--inti a bíró--de azért csak nem takaríttatja kend a fákat.--Nono--felel rá János--van ott még, ahol ez volt...

János hazamegy s ránéz a fákra.

Hát már csakugyan alig van rajtuk levél, mind leették a hernyók. Ha selyembogár volna valamennyi--gondolja János--most adhatnának egy pár Ilka-kendőre való selymet. Adnak azonban--dehogy adnak. Elkopaszkodva és szomorúan állanak a fák. Mígnem újra pecsétet hoznak Jánoshoz a hivatalosok és invitálják befelé a bíró elébe harmadnapra.

János bemegy. Ezúttal tíz forint a birság. János most már ezért a »geleb«-be nyúl, mert ekkora összeg leginkább csak papirpénzzel fizetendő.

--No hanem--mondja vidáman, amint a pénzt az asztalra teszi--ez az utolsó. Többet már nem lesz egymással bajunk a hernyó miatt, tekintetes uram.

--Hát bizony--mondja a bíró--erre hamarább is rájöhetett volna kend. Takaríttatni kell a fákat, aztán akkor nincsen bírság. Hisz a takarítás kevesebbe kerül, mint a bírság. Azután pedig a törvény törvény.

--Tudom--szól nyugodtan János.--Azért vágattam ki a fákat a szőlőbül valamennyit.

A roham

A kadét már reggel óta sántán ment a szakasz mellett s gyakran elmaradt. Mérges volt s kijelenté, hogy Mac Ádám urat, ki az országutak kavicsozása körül szerzett soha nem hervadó babérokat, megöli s nem bánja, ha a Mac Ádám úrral lefolytatott ezen katonai botrány ismét megzavarja is a polgárság és katonaság között a jó egyetértést. Kardját már alig tudta, hogy vigye, a karja alatt, vagy hátra csapva, vagy keresztbe fogva. Előtte való nap mocsaras vidéken állt a gyakorlat, reggeltől estig vízben jártak, cipőjének elveszett talpa és sarka, a bagage-train elmaradt, a kadét egy baka bornyujából szedte ki a rövidszárú csizmát s abban járt. A legény a szolgálati uton való teherkönnyítésnek örült, a kadét nem, sántított, mint egy tűzoltó.

Polgári köztudat szerint a tűzoltók nem sántítanak, ellenben az ezredes úr véleménye szerint, mely elvégre s az ezredben, az őrnagy fiatal feleségének véleményétől eltekintve, még a garnizon élet unalmasságában is irányadó, a tűzoltó egy minden rosszra hajló rettenetes lény s valakinek egy tűzoltóhoz való hasonlítása oly sértés, melynél nagyobbat mondani már alig lehet s emellett okos dolog is, mert az alantasok iránt előírt szívélyes bánásmódról kiadott hadügyminiszteri rendeletben nem foglaltatik benne, mint különös bántalom.

--Te, hallja!--szokta volt kihallgatáson üdvözölni Brauneck a legényeit--megvasaltatom, hogy belekékülsz, te félcivil... te ágyútöltelék... te, te... tűzoltó!

Ez volt az utolsó bomba. A tűzoltói titulus tizenöt napi sötét börtönt jelentett rendesen, tizenöt napi előírásos sötét börtönt, gúzsvassal és böjttel, e két kedves dologgal, mik mit sem vethetnek egymás szemére. Ez a fokozott méreg kitörése volt, regimencdüh, mint a gyereklelkű bécsi Wohl hadnagy jelezte--törzstisztdüh a köbön, mint Kanyó főhadnagy, az utásziskola Mocnik-imádó parancsnoka nevezé.

A köbre emelt ezredméreg ezúttal ismét teljes egészében jelen volt az érdemes komandánsnál, ki apró, fekete lován, az országút csenevész akácai alatt ballagott s arra kérte adjutánsát, hogy e vidám napot ne rontsa hiábavaló beszélgetéssel.

Dél jóval elmult, az ezred hosszú kígyója ütemes lépésekkel lassan haladt a porfelhőn át, mely körülfogta a csapatot s deresre festé a szakállakat. A felsőbbségi rosszkedv lehaladt az előírásos lépcsőn a kadétokig, mindenki mérges volt, a tizenegyedik század vén őrmesterét, ki az éjjel korhelykedett s most marsközben aludt, elmaradva a szakaszától, Hidegvágó kapitány raportra rendelte. Az őrmester tudomásul vette a kijelentést s a kapitány lova mellett lépdelve, mentegetőzni kívánt. Bizonyára emlékeztetni akarta Hidegvágót a régi dolgokra, mikor a kapitány kadétkáplár volt s ő sok minden szabályellenes dolgot elnézett neki, de eközben újra csak elaludt a vén gyerek, egy kavicsgarmadára lépett, ott fölbukott s lassan legurult arról a porba.

Senki sem nevetett. Szótalan menetelt a hosszú, kétezer emberes osztály, alig hallatszott más zaj, mint a bádogkulacsok kopott hangja, mikor a szuronymarkolathoz ütődnek s a vidéki szinházak primadonnáira emlékeztetik az embert. A nagy porból csak a lovasított tisztek látszottak ki félig, egy-két század már megunta a rendet s össze-vissza marsolt. Csend volt, mintha komoly támadásra indulna ellenséges földön a csapat, pedig manőver volt az egész, annak is az eleje. Öt napja még csak épen, hogy elindult a garnizon sárga kaszárnyájából az ezred.

Hja igen, öt nap előtt. Augusztus másodikán, a tiszta nyári hajnalon egészen más volt ez az ezred, a derék százhuszonhetesek, a brigád, a divizió... a corps, a hadtest büszkesége, ez a regiment, ez egyetlen, mely ilyen szép, derék, kitünő, stramm, steif, sneidig, tadellos. Annyiszor mondták a piros lámpásszos tábornokok az ezrednek, hogy tadellos, stramm és steif, hogy a gefreiter Kanál is tadellos pucolt csizmákat kívánt a vezetése alatt álló bajtársság hat emberétől, tadellos bakancsokat, sneidig sapkákat és steif derékszíjakat. Az ezred ragyogott, fényes volt, a legények, a piros lövészbojttal széles mellükön, mind az első sorban állottak, mert ezt eltanulták a többi alosztályok mind az ötödik századtól, melynek őrmestere a közpolgári életben kárpitos volt s értett a diszítésekhez. A banda trombitái, dudái fényesek, a nagy dobon új, fehér bőr, a zászló kibontva, a tisztek új tábori övekkel, a legénységen a szíjazat rendben, a fegyverek tiszták, a bajnéthüvelyek újon feketére égetve, a bakancsok jók, a sapkák vadonat újak, a parolik is, az ezredszabók két hétig nem csináltak egyebet, csak paroliztak, az őrmesterek a raktárakat dúrták, a kapitányok vizitáltak s a szubalternusok leveleket írtak ideáljaikhoz,--szóval rendben volt minden az indulás percében. Az ezredes mosolygott a szép tömeg emberre s a nyakába volt akasztva még akkor is egy babérkoszorú, melyet a reggelig tartó búcsúbanketten a városi polgármester úr szép szavakkal és ingadozó léptekkel adott át magyar hazánk és az összmonarchia e kiváló hősének, ki öt éven át lankadatlan buzgalommal ápolta a polgárság és katonaság közti jó viszonyt, egyetértést és barátságot szeretett városunkban, éljen!

Vidám dolog volt ez, a fejekben még pezsgett a Mumm, a Rákóci-s az ezredinduló, mely tullahával a közepén, szeliden végződött a karmester úr ideája szerint a tararabummdiében. Oly szép volt ekkor, ily hajnali szemüvegen nézve a dolgokat, az ezred. A széles, fejlődött vonal sapkarózsáin a nap csillogott s az ezredzászló szalagja lengett a rúd körül.

Brauneck körülment a lován, a front megett megállt s a traint vette szemügyre. Ott volt minden, ami kellett, podgyászkocsik, társzekerek.

--Ah, die Munitionswägen...

Szeme szeretettel siklott végig a féltve őrzött lőszerkocsikon. Azontúl a tisztipodgyászok következtek, a ládákba rakott, számozott tábori tűzhelyek osztályozva félzászlóaljak szerint, ruhakocsik, azután legvégül öt pompás terhes-szekér, kettőn hordóban valóságos alföldi buczkai, a legjobb ital mindenféle marsoló publikum részére szódával--és a nélkül is. Egyenládákba rakva tiszta magyarádi, egri, somlai, a másik két kocsin az isteni nedű, Mumm, az eredeti hárshajkosarakban, leólmozva, lepecsételve, kívül a manipuláns iromba nagy fekete betüivel: Inf. Reg. No. 127. Regmsstab.

Az ezredes előrehajolt a lovon s felvillanó szemmel nézte a kincseket. Öt kocsi. Éppen elég egy húsz napos manöverre, tekintettel arra, hogy a volt brigád-parancsnok úr a tavasszal megkapta a kék ivet s ezentúl nem jár reá az ezred borára. No ezek jól vannak felrakva. Király Miska, a traintiszt igazán ügyes gyerek, pontos, figyelmes, gondos, derék, jó fiú, valóban kár, hogy öreg főhadnagy már s a novemberi előléptetés a másodosztályú kapitányok közé sorozza.

--Az avancement néha ostobaságokat csinál s összezavarja egy jól berendezett ezred egész adminisztrációját--gondolta ez ezredes.

Ezen pár pillanatig gondolkozott, de a bús hangulatot elnyomta az öröm, hogy ime, az egyedüli, amit manőveren jót lehet kapni, egy tiszta pohár ital, itt van rendben s oly biztonsággal marsol az ezreddel, akárcsak a zászló, melyre csak a napokban adományozta a saját felséges kezeivel hímzett szalagot a főhercegasszony.

Jobbkezével a baloldalára nyúlt. Kissé nehezen találta meg a kardmarkolatot. Azután kihúzta az acélat lassan, egy oly ezredes méltóságával, ki voltaképen vezérkari tiszt s ezen rangjában talán legútólszor kell kardot rántania a csapat előtt. Orrhangján, mely elegánsan s mégis élesen csendült meg a sivár kaszárnyafalak között, vezényszavakat kiáltott. Menet... oszlop... a téte a 16-ik század... A banda húzta, a gyengébb emberekből otthon maradt őrség fegyverbe állt, néhány maródi, ócska köpönyeggel a vállán, az ablakokból bámult utánuk.

A fölkelő nap fényében a vidéki nagy városon át, olyan volt az a menet, mintha elfoglalt várba vonulnának be dicsőségteljesen. Pedig dehogy. Csak manőver, unalmas komédia. A vén granicsár generális, a divizionárius, az ő régi, elavult tudásával hibát talál úgy is, kész veszekedésre megy az ember. Egy-két tiszt bizonyosan szorong, az első osztályú kapitány úr, ki először vezet zászlóaljat, valami savanyú előérzettel nézett az események elé.

A belváros, melyen áthaladtak, még jó részben aludt, a piacon csak a kofák mozogtak, néhány friss asszonyka, lenge nyári ruhákban, kecses léptekkel sietett a folyóhoz fürödni. Az ezredes délcegen csapta ki a salutöt.

A városon kívül megkezdődött a por. A fényes érctárgyak, miket e kivonuláshoz egy napig tisztogatott a jó legénység, egy negyedóra alatt piszkosak voltak, a vidám hangulat eloszlott, a babérkoszorút az első pihenőnél leszedte válláról az ezredes úr s odaadta a lovának.

--Ne... egyél te is dicsőséget.

Azóta öt nap telt el. A granicsár ismét elővette régi technikáját s a modern hadászat minden tisztességes törvényét kijátszó terveivel szétdobálta az ezredeket. Tudvalevő, hogy jó ezrednek lenni rosz dolog. A derék százhuszonhetes ismert jó menetképességéről volt híres s igy elment oldalvédnek. A helyett, hogy az országúton haladt volna szépen faluról-falura, ugarakon, szántóföldeken, cserjéken át ment, azután mocsár szélére jutott s egy teljes nap abban a csatákban gázolt. A train régen elmaradt, a legénység alig jutott ételhez s az út harmadik napján az öt jeles kocsi, Király Miska főhadnagy remek öt kocsija, úgy elmaradt az ezredtől, hogy nem is sejtették, merre jár.

A bolyongás után most, ötödnapra jutottak járt útra megint, az ezred sárga és fekete volt a reáragadt sártól, a hangulat nyomott s a boroskocsik sehol.

A déli pihenőre az ezredes már mérges volt, nem kapott sehol egy pohár italt. Boszusan verte a csizmája orrát az árokparton, ahol ült, a botjával, s már azt is megtette, hogy a csapat után jött mozgó kantinos borából akart inni. Egy tekintet a zavaros, bizonytalan színű folyadékra elég volt, hogy elmenjen tőle a kedve. Morogva tért vissza s a törzstisztjeivel veszekedett.

--Tessék, ez hát az a híres százhuszonhét. Kohn úr a két sárga gebével elbírt utánunk jönni, Kohn úr itt van és beteggé teszi borával az embereket... Hanem a mi kocsink, az nincs itt, az nem tud jönni.

--Talán összetört valahol--vélte az őrnagy.

--Igen, talán tisztelt román polgártársaink isszák valahol a pezsgőt...

Az ezredes egyre mérgesebb volt, a hangulat egyre mordabb. Kifogásolta a fegyvergúlák összeállítási módját s konstatálta, hogy a kadétok csalnak. Egynek a borjuja sincs megtöltve a borjuba szükséges hadidolgokkal, mint kefe, gombpucoló, tű, cérna, zsebkendő, sósbádog, bakancsszeg. Egyet felrúgott--nem kadétot, borjut--amely kinyilt s látni lehetett, hogy csak szalma van benne.

Keserűen kacagott a vén katona.

--Persze, a szászhuszonhetes. Das ruhmreiches Regiment. A kadétok szalmát hordanak hátukon. Egy kis gold-cream nem kellene nekik, gyenge vállaikat kenegetni, Ylang-ylang, poudre de riz... haha, a jövő tisztjei. Szép iskola, mondhatom. Ez a hadsereg fejlődése, a kor színvonala, a modern vívmányok, meg a többi ostobaság... és szalma a borjuban...

A zászlóaljparancsnokokhoz fordult:

--A legközelebbi pihenőn a kadétok kihallgatásra jönnek, teljes tábori fölszerelés... Majd adok én a kisasszonyoknak. Hornista?! Hol az a gazember már megint? Hé, káplár, fújjon sorakozót!

A zászlóalj-kürtös teleképpel fujt a rézbe, az az ezred megindult s ahogy a sáros, poros csapaton végigtekintett az ezredes, hangosan kiáltotta:

--Népfölkelők... valóságos népfölkelők!

*

A kadét ezért káromkodott, kedve ezért nem volt senkinek, az ezred lomhán ment előre, egy-két ember kidőlt s azokat, mielőtt betegnek deklarálta volna az orvos, előbb végig verte kardtokkal.

--Szimuláns kutyák...

Senkisem énekelt. A bakaszokás, hogy marsközben dalol, elmaradt; a hideg, mérges tiszli arcokra vetett tekintet elég volt arra, hogy elfojtsa a nótázó kedvet. Időközben az ezredes visszafordult, elvágtatott a haladó oszlop mellett, ujra visszajött s lármázni kezdett. Az első zászlóalj a leszedett nyakravalót a válldragon alá dugta, a második a sapka mellé, a negyedik le sem szedte.

Amint előre-hátra ugrált a kavicsgarmadák között, hallani lehetett, hogy kiáltoz:

--Botrány... semmi rend, semmi egyöntetűség! Nagyon jól nevelt társaság ez a zászlóalj, gratulálok, őrnagy ur!

Hirtelen beállt az a teljes, néma csend, mikor a legnagyobb rangú lármáz. Pihenjben menetelt az ezred, a tisztek önkénytelen mégis szakaszaikhoz siettek, hogy valami baj ne legyen. A feljebbvalók szeszélye kitanulhatlan.

Itt-ott elfojtott parancsszó hallatszott:

--Feltakarni! Sortávolság... lépést, lépést! Húzd meg a puskát, nem vagy finánc.