# Különféle magyarok meg egyéb népek

## Part 3

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/kulonfele-magyarok-meg-egyeb-nepek-27546/index.md

Egyszerűen lelőni való ember az olyan, aki ebből tudatára nem ébred annak, hogy most ifijúr a »beszéljön a csacsi« irányában nyújtja panaszát. A »beszéljön csacsi« egy meglehetősen termetes gumiállat, szamárszínre van festve s hasában emlők helyett rézfütyülőket visel. A csacsit az este ifijúr fölfedező körútra küldte s a jámbor állat be is mászott a szekrény alá. Persze most nem bír kijönni a cudar. Bottal kell megütni, amire fájdalmas hangot hallat, de ki is ugrik rögtön s Laci most csudás erővel veti magát a gumifilozóf után.

--No, beszéljön a csacsi--mondják neki.

A földszinten ez ismét erős gyönyörűség lehet, mert az ifijúr üti a csacsit, ahogy bírja. A csacsi pedig ahányszor csak ráütnek, fütyül. Ifijúr egy erősebb füttyszónál fölemeli egyik karját, azon a kezét, a kezéből fölnyújt egy apró gyerekújjat s miután széttekint a szirttetőn, a csacsi beszédére így hívja föl a figyelmet:

--Sz!

Az ifijúr folytatná még tovább, de nem lehet. A konyhából bizonyos hangok hallatszanak. Ott anya makk-kávéból készült lélottyal keveri össze a legszebb kétszersültet, amit csak Kesselbauer polgártársunk eddig Pozsonyban produkált. Ifijúr bámulatos gyorsasággal előbbi gyülhelyére vágja be a csacsit, hogy beszéljen ott, ha van kivel, maga pedig erélyes mászásba kezd. Az kiáltja:

--Ohó! Ohó! Mammammammam...

Ez, mint mindnyájan bölcsen tudjuk, annyit jelent, hogy hé, anyjuk, ne edd el előlem a kosztot. Az ifijúr, folytonos hadi négykézlábon állván a pokrócokkal, ki is jut a konyhába, ahol részesül az úgynevezett sajátképeni reggeliben. Hát bizony az csak úgy jó, ha a kopogós cipőt a tányérba bele lehet rakni s Kesselbauer összes ánizsmagos tudása semmissé válik, ha valamit föl nem lökhetünk az asztalon. Csudálatos az, hogy rézkalánnal milyen jó ütné a porcellánbögrét, míg valamelyik meg nem únja, már hogy a bögre vagy a kanál. Ily ádáz harcok között történik a reggelizés, amelynek befejezése némi nyugalmat hoz ifijúr lelkületébe. Vágyai kisebbednek s a folyosóra óhajt jutni. Az nagyon szép. Az ablakokból kéményeket látni, amelyek füstölögnek. Azokat ő egytől-egyig égő gyújtónak nézi, amit el kell fujni.

--Fu, fu.

De hasztalan a munka. Belátja a kísérlet haszontalanságát s most már a pálma legfrissebb levele felé kapaszkodik, amit épp most nyitott. Az bizonyára legyezőnek kellene, de mert nem kapja, hirtelen eltörik a mécs. Ifijúr kétségbeesett zokogásba kezd és abból semmi más ki nem gyógyítja, mint a rézkakas. Azt kell odaadni a kezébe s mikor abba belefújhat, ismét elmultak minden gondjai. A szobájában a földre kívánkozik s járási tanulmányokba mélyed. Ha elbukik, fölkel, ha az elesését látják, sírva fakad, ha nem látják, nem szól semmit, hanem megveri a padlót az öklével, mondván haraggal: dá, dá... Ez annyit jelent, hogy a padló meg van dádázva és elvette méltó büntetését. Ezzel a megzavart társadalmi rend helyreállíttatván, különféle dolgok történnek. A tükrös asztalról előbb lekerül egy kézitükör s elemeire bomlik. Azután a vazelinos tégely kerül sorra. Nagy gyönyörűség ám az, vazelinnel mázolni a padlót s mikor szép fényes, beszórni sárga hintőporral. A vazelin és lycopodium rokonlelkek, szeretettel egyesülnek ifijúr ábrázatán, a kezein, meg a ruhán. Mikorra pedig az előre megfontolt szándékkal elkövetett bűncselekményt észrevennék, ifijúr elvonult már dicsőségei színhelyéről és sehol sem található. Hosszabb kutatás után rájön a figyelmes szemlélő, hogy a függöny alja az ablaknál gyanusan mozog. Ott föl is fedeztetik ifijúr. A függönybe már szépen megtörülközött s ezúttal a tartóláncokat szedegeti. A golyók már le is kerültek róla.

--Hát mit csináltál megint, te zsírbödön?

Ifijúr szeliden csókra nyújtja a függönygolyót s azt mondja:

--Appá!

Föl kellene venni. Persze nincs lélek, aki ezt megtenni merészelné, mert ifijúrnak keze-lába, feje, mindene ragad. Jó szerencse, hogy fürdője már készen áll. Le kell huzgálni róla mindent. Tűri szuverén megvetéssel ezt a munkát, egyedül a kopogós cipők birtokbavétele ellen tiltakozik. Ám nem törődik egyesek jajszavával a hatalom. Ifijúr a langyos vízbe kerül s ott boldogan állja, hogy a hátát dörzsöljék. Még a kezeit sem bánja, a lábaival meg éppen nem törődik. Hanem mikor már a szemei felé közelednek, bizony csak kiabál.

Most aztán sebesen különféle másik ruhákba bujik s nagy dörzsöléseket áll ki. A kocsi készen van, abban majd aludni fog ifijúr, hanem hát az nem megy olyan könnyen. Van neki vagy huszonhét szál haja, amíg azt annak rendje és módja szerint kefével nem illetik, ifijúr nem fog a szundításhoz. Ellenben, mikor érzi a fejebőrén a kefét, nevet s félig lecsukja a szemeit. No hirtelen bele a kocsiba. Még jóformán oda sem ért, mikor már hum, de mielőtt teljesen elaludna, így vélekedik:

--B--b--b--buta.

Ez nála a jóéjszakát kívánás, mely után elcsendesül. A házban mély csönd és nyugalom van teljes egy óra hosszáig. Akkor újból rémes csatakiáltás hallatszik a kocsiból:

--Appá! Appá!

A duttyán

A két végén van két nagy karó egyenesen, mert a földbe ásattak. Azokra más karók keresztben következnek és minderre ponyva terül. Vászonból való sátorponyva ez, ami ugyan nyáron épen nem fogja a nap melegét, de télen legalább beereszti a jó friss hideg levegőt. Alattok pedig asztalok vannak, továbbá földbe vert cövekeken a lócák, az egész készség olyan, hogy fél óra alatt kocsira lehet hányni és szaladni vele máshová. Még az öregek találmánya ez, ama régi sátorkorszakból, mikor ló hátára tették a házat s odább vitték egynapi járó földdel. (Persze azokban az időkben még nem voltak telekkönyvi ingatlanok.) Ez a duttyán. Ez valami rácfajta szó, azelőtt csak csilsátornak nevezték, amint hogy nem is más, mint sátor. Mellette van még egy kisebb hely is, aminek teteje nincsen, csak az oldalait födték be ponyvával, hogy a szél oda be ne járjon, valamint kiváncsi szemek se bírálgassák ott sülő- és főzőasszonyok tetteit.

Kíváncsi szemek pedig vannak, mert az egész készség (így, ahogy áll) a lóvásárban található, nem is egy, hanem több egymás után. Bár hiszen már ezek sem a régiek, mert apránként mindenféle régi módinkat elfelejtjük. Annak idején a makói Buzák voltak híresek efajta sátorok csinálásában, valamint a beléjük került ember ellátásában is. Úgy látszik azonban elmultak, legalább nem mutatkoznak s ily módon már a cigánypecsenye is oda került, hogy tányéron adják, akár cifra városi sörházban a virslit. Azelőtt kenyéren adták, az volt az étel alja s aki ügyeskedni akart, vigyázott is, hogy előbb meg ne egye az étel alját, mint a tetejét.

Igy pusztul el minden a világon és valóban nem lehet csodálni a világi elváltozásokat, mikor már a lóvásárok is így divatoznak. Minden divatozik. Nem rég panaszolta ép a Róza néni is, bejövén a tanyáról, hogy mán a tanyai legény is csak úgy hasíttat posztót magának a szabónál, ha a kabátot új divatabbra szabják. Egyébként semmi hiba sincs, mert, mint a néni mondta, szorgos gonddal terítvén az asztalt, azér csak jár a nép ki a Kártyás-erdőbe a favéghöz, melyen a Mária mutatkozik. Ezen ugyanis a kabát mit sem változtat.

A duttyán azonban szerfölött úri. Már festett asztal is van benne. Ily haladások történnek. Ez elég szép dolog, hanem az nem kellemes, hogy két oldalán egyformán dudál a szél és hiában sürög az ember, csak fázik. Ugyanis tél van most, jó hideg február (ez az a hónap, amelyre Kismárton Mihály azt mondta, hogy: az se volt igaz ember, aki kitalálta). Az állatok is fáznak kint, bár odakint azért jobb, hogy süt a nap. Jó nagy vásár ez a mostani, már ami a jószágot illeti. Nagyon sokan árulják, de kevesebben veszik s ilyenformán nem sok az áldomásivó, pedig a duttyánnak az hozná a jövedelmet. Mert egy félliter bor volna az csak, de rendszerint több lesz belőle. Eladó gazduram úgy tudja dicsérni a jószágot, hogy az valami ritkaság. Hogy milyen jó állat ez a ló és mennyire kiváló a futásban. És nem is ijedős. Ha félszeme hibás nem volna, tisztló lett volna ebből a huszároknál. Hát úgy kell erre nézni. A vevő erre a sok szépségre csakugyan elhiszi, hogy jó vásárt csinált s nem sajnálja a másik fél liter bort. Kocog is az üveggel az asztalon s fürge leányzó hozza azonnal a bort és poharakat hozzá.

--Jaj, húgom--mondja a rendelő--sok már a pohár nagyon.

Amire azt mondja az eladó, bizonyos Vadlövő Péter innen a Jakus közéből:

--Nem baj az. Pohárból, gyerökből soha sincs ölég a háznál.

A leányzó elpirul erre és megszalad, pedig Péternek, mint rendesen, most is igaza van. A gyerek olyan, mint a pohár, az ember sohasem tudja, mikor törik el egynek-egynek az élete. Azért jó belőle a sok s ez irányban errefelé nem is lehet panaszkodni. No továbbá így italoznak ők egy asztalnál s mert kegyetlenül hideg a bor, nevetik egymást, mikor nyelik.

--Suba alá kék ezt tönni, hogy melegödjön--véli Péter.

--Ott is van már--mondja a másik, ahogy megint beöntött egy pohárral.

Komoly alak lép be a sátor nyíláson. Magas, kékbeli ember. Subája, léptében, méltósággal lengi körül. Az ünneplőkalapon pedig vámcédula meg helypénz-cédula van; sok, körültüzködve velük az egész kalap. Látnivaló, hogy ez valamely uraság cselédje, aki nagyobb falkával jött be, hogy eladja. Leül és a nagy bőrtárcát keresi elő, amely jó mélyen van elhelyezve a belső zsebben. Abból a paszszusokat veszi ki, egész sort. Mind össze van az hajtogatva, csak a papir hátulja látszik, az ember ennek dacára osztályozza őket, külön a lovakét, külön a baromét. Egynél azonban tünődve megáll, s most ötöt-hatot fölvévén, mint a kártyát szokás, tünődve nézi őket. De nem bír köztük igazságot tenni s utóbb átszól a másik asztalhoz.

--Ugyan, tisztölettel kéröm az urat, tessék megtekinteni, ez-e a Bimbó pakszusa? Mert én nem tudok írást...

A passzus kiteríttetik és konstatáltatik, hogy nem az.

--A Báróé ez. Egy szarva nincs neki.

--Az az--felel az ember derülten--én is így gondoltam, de nem voltam benne egészen biztos. Nagyon hasonlít a gyürődésük egymáshoz.

Kutat a járlatok közt s kivesz egyet.

--Akkor ez a Bimbóé--mondja.

Aminthogy igaz is. Csakugyan ez az s az ember, aki a passzusok hátulsó oldalának a gyűrődéseiből olvassa ki, hogy mi van beléjük írva, most már nyugodtan távozik. Különben nem ritkaság az ilyen. Személyesen van szerencsém a pusztaszeri major öreg csőszéhez, aki valami harminc éve viseli ezt a hivatalt. A dolgához tartozik, hogy a különféle leveleket, amelyek iródnak, ő expediálja a különféle majorokba. Van eset, hogy kilencet is kap egyszerre. Az öreg nem ismer írást s amint a tiszt mondja neki, hogy melyik hova megy, aszerint helyezgeti el a leveleket az ujjai közé s odakint aztán szétosztja a maga lovasembereinek. Ezt Hantházára, ezt Baksra, azt Sándorfalura, és harminc év alatt még nem tévedt meg dolgában az öreg. És igazság szerint egyszerű ez, mert ha a betüket nem ismeri is, de ismeri az ujjait, s mint példa mutatja, a hivatalhoz ez tökéletesen elég.

Jönnek-mennek az emberek és sok pénz kezd forogni az asztalokon, vándorolva egyik bugyellárisból a másikba. Az nem megy minden méltóság nélkül s a tizesbankókat a fagyos ujjak erősen dörzsölik, hogy nem-e ragadt össze kettő. Mikor ki van olvasva, a vevő büszkén tolja az eladó elé, az pedig büszkén illeszti be a tárca rekeszeibe, mint illik, külön az ötöst, külön a tizest.

--Egészséggel használja kend--mondja (már hogy a jószágot).

Azonban nem mind ilyen az eladás, hanem vannak szomorú eladások is. Jön a kopott ember, akinek subája sincs, vagy ha van valamely ócska, abban az asszony ül kint a kocsin. Hanem azért igen vastag kabát van az emberen. Ez onnan származik, hogy a foltra foltot tesznek s idővel a sok foltból vastag gúnya támad. A sipkán sincsen már szőr semmi, mert az lekopott, a csizmaszára pedig veres, ami azt jelenti, hogy biz ott még egy garasára subickra sem telik. A kopott ember igen szomorúan teszi el a pénzt, amit a kecskéért vagy bürgéért kapott, mert úgy lehet, az utolsó kecske vagy az utolsó bürge volt ez a bizonyos. Szívszaggatás az, megválni az ilyentől.

...A sátor ajtajában, de jó távolosan, két szűrös megáll s betekint. A puszták ama gyakran énekelt egyszerű fiai, de nem olyanok ezek már, ahogy az gyakran leírásokban és képes ábrázolatokban állíttatik. Elhagyatott bojtárlegények, a szűr rajtuk olyan, mint az agyonkefélt katonaköpönyeg, hogy a nap felé tartva, át lehet rajta látni. Állnak és félénk figyelemmel nézik a sátort. Úgy lehet, másodszor vagy harmadszor vannak a városban, bár magába a városba be sem mernek menni. (Nem való az a szögénynek.) Csak itt nézködnek, megcsodálnak néhány hintót, egy-két lovastiszt ruháján az aranyzsinórt s most a sátor belseje felé vetnek óvakodva néhány pillantást. Megpróbálom behívni őket:

--Gyertek be, hé. Egy pohár bor majd megmelegít.

A két bojtár összenézett s gyanus tekintettel mérték végig. Az egyik rángatta a vállát a szűrben, a másik két kézre fogván a nagy ákáchusángot, amit bot gyanánt vitt, a végével a fagyos rögöket turkálta. Többször kellett még a hívást ismételni, teljes megnyugvást adván arról, hogy semmiféle fizetség nem lesz a dologból. Ez utóbbi kijelentés kissé meghatotta a két legényt, hanem azért csak az egyik hitte el. A másik hirtelen, szó nélkül megfordult s odább halad. Ez volt az erősebb lelkű, aki ellentállott az úrféle kísértéseinek. Emez bejött, szégyenlősen és tétovázva. Nagyon félénken ült az asztalhoz, de már a pohár bort egyhajtásra megitta, pedig oly rettentő hideg volt, hogy épen csak a benne lévő szesz tartotta vissza attól, hogy azonnal jéggé váljon. A sátoros ember hozott neki cigánypecsenyét, meg selyemcipót. De tányért is, meg kést is, meg villát is. Tünődve nézett e dolgokra s megszólalt:

--De kéröm, én mögmondom, hogy én nem fizetők ám ezökér.

--Nem is kell. Vendégnek hívtunk.

Evett azután Fülöp. Mert megmondta a nevét is, hogy ő Fülöp Imre, a halasi földrül. Szép nagy darab hús volt a pecsenye, három borda állt ki belőle, de Fülöp Imre innen a halasi földrül igen hamar véget vetett neki. A cipóval, mint illik, kitörülgette a tányért.

--Elmönnék most már--szólt. De úgy-e, kéröm, nem köll fizetni, mert neköm ennyi pénzöm nincs.

--Dehogy köll. Csak hogy jól esett az étel. Úgyis rég ehettél ilyesmit.

A pusztafi az üres tányérba nézett. Gondolkozott.

--De--mondta--öttem. Gyerökkoromba...

Ezzel elkezelt. Isten fizesse mög--köszönte, amint távozott. De igen zavarodott lehetett e nem várt esemény következtében, mert a botját ott feledte. Az asztalnál ült egy államhivatalnok s egy boltos A hivatalnok azt mondja:

--Ugyan miben járul az állam fentartásához az ilyen ember?

A boltos azt mondja:

--Ugyan, hogy élne meg az ilyen emberekből a kereskedő?

Így beszéltek össze-vissza s nem vették észre, hogy voltaképen ez az ember neveli föl azokat a birkákat, amelyeket ők később elszednek a gazdájától. E fölött disputa támadt, bár sokkal hidegebb volt, semhogy bármiféle elmélet meg ne fagyott volna benne. Közben Fülöp Imre megjelen a sátornyílásnál és félénken betekint. Nem mer belépni.

--Ehol a botod ni, Fülöp. Itt feledted.

--Az ám--mondja s átveszi a husángot--ezér gyüttem vissza.

A bot ugyanis igen szükséges. Sőt fölötte szükséges. Mert nem lesz az egész nap folyamán ilyen félénk az Imre legény. Bor és pálinka következik ő belé, mert itt is, ott is megkínálja valami ismerős. Estére kelve már verik a mellüket a puszták egyszerű fiai ugyancsak abban a sátorban s ha akkor lépne be közébük az ember, kérdés, hogy megvédené-e a duhajoktól Fülöp Imre a visszakapott husánggal. Mert már ilyenkor könnyen áll a veszekedés. Némely üvegek némely fejekhez ütődnek és előkerülnek a pad alól a botok, a zsebekből pedig a bicskák. Szerencsére a városi lovaslegények is előkerülnek s ha másként nem megy, karikás ostorral szétütnek a vendég között. Némely részét kiverik, másrészének lelohad a kedve s ez körülbelül jól is van így. Jobb, ha egy pár rendreintést kapnak az ostorral, mintha egymás szívébe törnék a bicskát. Mert ha kihasad is a ködmön, azt bevarrja a varga, de ha börtönbe kerül a legény, azt a szégyent nem varrja már be senki. Hát csak így vannak eszerint s harmadnap beszélik egymásnak a pusztán az emberek:

--Úri mód mulatott a vásárba a Marci, hallja kend. Mögivott egyvégtibe tizenkét feketekávét.

Főtárgyaláson

Az egész ügy eredete, amelynél fogva János a törvényes urak elé került, a megváltozott szokásokban keresendő. A szokások változnak, velük változik az ember is. János esete maga a legtisztább példa rá, hogy másként van már most minden, mint ezeknek előtte volt.

Azelőtt... Azelőtt az ember maga hasíttatott posztót magának s úgy vitte a posztó-lopóhoz, hogy varrjon belőle ruhát. Megmondta neki, hogy milyenre szabja. Például ha kabátról volt szó, kimondatott, hogy teknőhátú nem kell. A mi pedig a zsinórzatot illetné, az szintén egészen különös kívánságok szerint történt. Aszerint, amint kívánta az illető, hogy rendes vitézkötés legyen-e a ruhán, vagy pedig galambkosaras, vagy esetleg a víz sima folyását utánozó legyen-e a zsinór.

Hát mind ez már ma nincs. Ott a kész kabát a szabónál. Akár a boltban, akár a piacon a sátor alatt, de csak egyforma az. Foltos Joó János épen olyant vásárol, mint Sötét Nagy Gergely.

Itt a hiba. János ugyanis a bicskát Sötét Nagy Gergelybe óhajtotta beleereszteni, de tévedés történt. A csárdában amúgy is kicsiny a világítás s a kabátok egyformák voltak. Igy Foltos Joó János kapta a szúrást, bár nem lehet mondani, hogy nagy szúrás volna, mert János mindössze egy hétig hordatta hozzá a doktort, a süketöt.

Most pedig következik a dolog másik része. Ép tavaly ilyenkor múlt két esztendeje, hogy Jánost a közön, amint éjjel hazafelé haladt, leütötték és a feje is beszakadt. János nem kereste akkor ezt az ügyet, mert a csont törvény nélkül is összeforr, ellenben másnap a közön csapásozván, kiderítette, hogy Sötét Nagy Gergelyben keresendő az elégtétel, mert juhászos orrú csizmát nem visel az egész környéken senki más, csak ő maga. És mondta Jánosnak a tulajdon édes apja is, hogy majd, ha alkalom akad, a kölcsönt adja vissza. Ha egy fertály föld rámegy, hát rámegy. Az ellen nem tehet senki. Csakugyan kár, hogy a tévedés történt. Mert ha Gergő kapja azt, amit véletlenül Joó János kapott, Gergő érte nem ment volna panaszra a bíró elé. Ellenben Foltos Joó János elment, bár János egy hétig hordatta rá a doktort s még ami szert írt az orvos, azt is meghozatta volna, ha kellett volna, de nem kellett. Mert a szénamurva főtt leve jobb.

A panasz nyomán Jánosnak pecsétes levelet küldött ki a tanyára a törvény s János be is haladt a városba az igazságért. Igen szép igazságot kapott: bicskája járását három esztendőre értékelték. Nem vasban, se nem sáncárokban, mert ezeknek az ideje már letelt, hanem egészen rendes házban; még fürdetik is benne az embert, mint a szopóst. Különb hely, mint az adóhivatal.

De János ez itéletbe még sem állapodhatott bele. Mert első sorban a törvény nem tanakodott ama sajnos véletlenség fölött, ami itt történt. Ha igazi törvény a törvény, azt is néznie kellett volna, hogy ami történt, nem szánt szándékkal történt. Foltos Joó János igazság szerint csak akkor panaszolhatná a dolgot, ha a dolog csakugyan készakarattal történt volna. Pedig nem. Hát minek jött a bicska útjába? János tehát ezen alapon ki is jelentette, hogy a rendelkezésbe bele nem állapodhatik, hanem megy föl egészen a királyig. Mert igaz ugyan, hogy az egész eset annak idején lányi viszony miatt történt, de annak már rég ideje. Azóta János a lány fejét bekötötte. Sőt egy kis család is van a háznál.

Bármint keressük, János nem tehetett e sorsban egyebet, mint hogy az itélkezést rábízta még más bírákra is. Majd azok talán jobban kitalálják.

Jánost idő multán eme kitalálók elébe hívják, ismét pecsétes levéllel. Annyi levél jár ki Jánosnak a tanyára, hogy utoljára egészen leveles ember lesz belőle, mintha csak valamely betyár volna. De János a pecsétet illendő tiszteletben tartja s a hívó szóra a törvényttévő főtárgyalási urak elébe megy. Subában. A tekintélyes férfiú, aki a törvénypalota folyosóján az illető rend fölött őrködik, Jánost a suba levetésére inti.

--Ezt a subát?--kérdezi János.

--Ezt--mondja a hivatalos személy.

--Kár,--véli János--mert nézze csak, ez a suba birkábul való ugyan, de már döglött ez a birka. Hát most már az Uristen hogy vigyázzon olyan birkára, amelyiknek passzusa sincsen?

No ezen kicsit eltárgyalnak s János örvend, hogy a hasban vállas egyéniséget kissé megtromfolta. Elvégre utóvégre szükséges az ilyesmi, ha másrészt nem, csak azért, hogy a szó ne egyezzen. János a subát leteszi. Szőrével kifelé hajtja, azután kétrétbe veszi, úgy helyezi le a földre.

--Úgy vigyázzon rá--mondja a férfinak,--hogy ilyen suba az egész Nagyszéksósban nincsen. Mámma már nem csinálnak ilyen subát...

Ezek után bemegy János a törvény elé. Urak ülnek egy asztalnál. Azt mondja többek közt a legfőbb:

--Maga fölebbezéssel élt!

Azt mondja János:

--Én?

--Maga!

János az elméjében hirtelen végigfutja az utolsóbb esztendők tetteit. Keresi, hogy élt-e vajjon ő fölebbezéssel? Mily furcsa ez a kérdés! S úgy lehet, odaki a subát is ellopják. Saját maga életét, de még a rokonságét is átal tekinti, de emlékezetében egyetlen egyet sem talál, aki fölebbezéssel élt volna. Mert mind egyszerű tanyai nép s azoknál nem szokásos a városi cifra élet. János meggyőződéssel mondja:

--Hát pedig én nem éltem...

--Dehogy nem--mondja a bíró.--Hiszen azért élt fölebbezéssel, mert az elsőfokú bíróság nem alkalmazta a kilencvenkettedik szakaszt.

No tessék. Itt a kilencvenkettedik szakaszt. Mit akarnak vele? Mit akarnak vele? Még a katonaságnál sincsen több szakaszt, mint négy. Első szakaszt, második szakaszt, harmadik szakaszt, negyedik szakaszt. Miért rukkoltatnak most itt egyszerre föl kilencvenkét szakasztot? János most már határozottan érzi, hogy a bűnben ártatlan. Nem bánja, ha kilencvenkét szakaszt rukkol is ki az ellen, aki fölebbezéssel élt--hát jól van: az tudja, mit csinált. De mikor ő nem élt vele! Hiszen szalonnával, csülökkel, tarhonyával, krumplival él. Soha életében ezen fölebbencsezést nem művelte. Mégis róla vádolják és kilencvenkét szakaszt van ellene. Megbátortalanodik keserűségében és zavarodottan mondja

--Minállunk kétszázharminckettő a házszám...

--Értse meg ember--világosítja a bíró--mi alkalmaztuk a kilencvenkettedik szakaszt. E szerint két évet kapott. A büntetését egy évvel leszállítottuk.

János hirtelen előrenyújtja az egyik csizmát, melyben a lába is benne van s gyönyörrel nézi. Hát egy esztendő lemaradt. Csak ez a szakaszt ne volna, mert ki tudhatná, mit akarnak vele? Két év... két év... a kis család még meg se fogja tudni, hogy állami szolgálatban volt az apja. Ez kellemes és örvendetes dolog. A mellény gombjait János azonnal be is gombolja; már csak azokat, amelyek ki voltak gombolódzva.

A bíró szigorúan folytatja:

--Élhet semmiséggel is. Nyilatkozzon, él-e semmiséggel?

János fölnéz, de tekintete ismét csak a csizma irányába téved. De szép csizma.

--Mennyi időt kaptam?--kérdezi.

--Két esztendőt!

A válaszra János megcsóválja a fejét és lemondólag int a kezével.

--Nem állapodhatok bele--mondja.--Két esztendeig nem löhet a sömmivel élni...

Jánosok