# Különféle magyarok meg egyéb népek

## Part 2

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/kulonfele-magyarok-meg-egyeb-nepek-27546/index.md

Wolhynyaczky kapitán nem azt mondja itt, hogy aki nem eszi meg egyszerre a levest, az meggebed, hanem azt mondja, hogy aki nem csinálja egyszerre a lövést, az nem ebédel ma. Elég kurta és tartalmas szónoklat ez, amit a század, a Wolhynyaczky javított és bővített magyar nyelvtanához hozzászokva, teljesen megért.

Próbák következnek. Kiderül, hogy mindenki tudja a helyét s a legkevertebb állasokból is a helyére igazodnak vissza az emberek. Jól van. Mehetünk. Mennek is a bandával, amelynek nagyszakállas tamburját az utcán a gyerekek juhhahója kíséri. Így jutnak el a tetthelyre. Ott már sokan ácsorognak, cibilek és katonák s nézik a kompániát. Biz ez stramm, steif és sneidig, amiként az illik is a magyarhoz. A felvonulás pompás, a megállás az előző kolonnázási manöverek után bámulatos. Egy kis szünet. A mise tart bent. Azután... Most... Most...

Wolhynyaczky mély baritonja keményen csendül:

--General Decharge!

Suttogva, hogy csak a front hallhatja, teszi hozzá:

--Ekszere levess.

Azután:

--Hoch an!

A fegyverek csövei az égnek állnak. Minden ujj a ravaszon, mindenki figyel, a lefekvés előtt fölkelt bakatestben teljes úrrá lett minden ideg fölött a fegyelem. Csak még a kommando kell, hogy egy pompás szalvét mutasson be ez a pompás század, amelyért kétségkívül gratulálni fog mindenki a kapitánynak. Wolhynyaczky a kardját is úgy tartja, hogy annak a járásából láttassák, hogy mikor következik a vezényszó. De ez izgalmas pillanatban a negyedik szakasz első sorából eldörren egy fegyver:

--Burr...

S utána ropog darabonkint, amint e váratlanság hatása alatt feszült idegeikkel elrántották a legények a ravaszt:

--Burr--durr... durr--durr, pukk--pukk--pukk...

A levertség moraja jut végig tömegen. Mily fegyelmezetlen csapat! Hát katonák ezek? A kapitány elpirul s kezével úgy belemarkol a kardjába, hogy megreped rajta a fehér keztyű. Az előbbjáró szakaszok szálas legényei is morognak halkan a sorban:

--Az apád istenit, bádogos.

A templomból az orgona hangjai hallatszanak ki. A kórus mély zúgó hanggal kezdi, amely íves ajtón át kivág a térre:

--Oh omnipotens Deus.

A kapitány halkan szól a sorok mögé:

--Őrmester, het nap kapom o pátokos.

...Nem telik bele egy óra, otthon a század. Klein Mór leveti a parádés bakancsot, köpenyeget, nadrágot, hamisított díszkabátot, átszámol mindenekről s közönséges kaszárnyaruhát öltvén magára, útra megy. Úgy hívják ezt, hogy utazás. Visz magával a sötét egyesbe két vasdarabot, mikkel kezét a lábához eszközlik s miután nem mekepet, ül a deszkán. Az Úr tisztelete a százhuszonhetedik ezred részéről bevégződött.

János megjátsza magát

János a rendőrbíró előtt áll, mint előállított egyén. Ehhez képest részben szomorú, mert a kihágási bíró elé való állás rendszerint bírságot jelent, másrészt azonban János vidám, mert bor van Jánosban. Nem sok, de épen elegendő arra, hogy János, midőn szomorúságáról feledkezik, a nagy falitükörbe nézzen és abból a bajuszát igazgassa. Csavarja fölfelé, mert az egyik bajusza épen sehogy sem akar állni.

--Hej, te...--mondja neki halkan--de alhatnál.

A ruházatot is rendbeszedni igyekszik. Biz arra ráfér, mert János nagy violenciából került ide a bíró elé rendőri segéllyel. János ugyanis kora hajnalban bejött a tanyából az asszonnyal, hogy elad egy kocsiderékra való miegymást. Az asszony a csirkékkel a csirkepiacra ment, ő a búzával a búzapiacra s miután eladta mind, úgy vélte, hogy ezúttal leghelyesebb lesz valamely korcsmába beóvakodni. Ez már, akárhogy keressük, megtörtént s miután János bort ivott, pályázni kezdett. A pipát zsebrevágta. Nem való a városba pipa. Úr az ember a városban. Szivart vett, bőrszivart, továbbá szivart-szívó szopókát, a szivart a szopókába, a szopókát a szájába tette, fújta a füstöt, ha jött s megint csak pályázott. Közben néhol be-betért némi italra, azt ki is fizette tökéletes tisztességgel és egyre jobb kedvvel pályázott tovább. Járt-kelt mindenfelé. Egyik szivarja már el is fogyott, de ő ésszel élő ember volt s mielőtt eldobta volna, hogy gyufát ne kellessen gyújtani, a régi csutkájánál rágyújtott az újra. Nincsenek azonban tökéletes gyönyörűségek e világon. Lám az első szivar mily szépen szólt, ez meg sehogysem akar szólni (bújjon az ördög bele, a ki csinálta). János szívja a szivart, ám a szivar csak nem szól. Már látja, hogy csak elő kell szedni a masinát. Azonban hol a masina? Sürögve tapogatja magát körül.

--Hol vagy, hé?

A mellényzsebekben keresi legelsőbb, mert ott a helye a masinatartónak, azután a kabátban. De nincsen sehol. János gondolkozik egy darabig az útfélen, azután megfordul és halad vissza abba a korcsmába, a hol legutóbb járt. Dühösen nyitja be az ajtót.

--Úgy-e?--mondja a korcsmárosnak.

--No?--kérdezi amaz.

--A masinatartómat adja elő.

--Micsoda masinatartót?

--Hát az enyimet. Itt hagytam. Ezen az asztalon. Sárga tartó, húsz éve vettem a kisteleki vásáron, de nem adom húsz újért, olyan jó járású a kupakja.

--Az löhet, barátom, hanem itt nem hagyta kend.

--Dehogy nem--erősködik János.

--Ejnye no,--mondja a bormérő--ha itt hagyta volna kend, akkor itt volna, úgy-e bizony?

János gondolkozik, bár a sok ital miatt nem megy ez valami könnyen. Nini. Csakugyan. Ha ott hagyta az asztalon...

--Hát ügön!--véli.

De csakhamar gyanúsan teszi hozzá és végignézi a korcsmárost:

--Ha ugyan--mondja--ha ugyan gazt nem vetött rá valaki.

A bormérő fölpattan:

--Tán engöm gondol kend?

János nyujtogatja a nyakát és a fejét csóválja:

--Hát--mondja--hát...

A korcsmáros mérgesen rántja elő a zsebéből a maga gyufatartóját.

--Hát mit gondol kend?--kiáltja.--Hogy neköm a kend masinatartója köll? Hisz ehun az enyim. Kénai ezüst.

János elismerőleg tekint oda. Valóban, ennek az embernek megvan a tulajdon gyufatartója. De hát hol van akkor az övé? Csodálatos ez.

--Tán másutt hagyta kend? Merre járt kend?

--Jártam én sokfelé--sóhajt János s előhúzza a külső zsebből a kezkenőt, hogy a homlokát törölje vele. Amint kihúzza, kiesik a padlóra a masinatartó s nagyot koppan, hogy még a híres kupakja is kinyílik.

--No, ahol a!--mondja a korcsmáros.

János néz a tartóra, azután az emberre és megszégyenül. Ejnye, ejnye. Fölveszi a tartót és megnézi mind a négy oldalát. Mit szóljon most már. Hogy ezt a jó, derék, becsületes embert így gyanusította.

--No egy félliter bort erre a nagy ijedtségre--szól békéltetés szempontjából.

Ily módon történt, hogy János békéltetni kezdett. Jó sokáig csinálta ezt s amikor végezetül eltávozott, már épen csak hogy állott a lábán. Igen hadi kedvben volt. Jött vele az utcán szemközt egy ember létrával, a létra megütötte Jánost, János megkapta a létrát és nagyot rántott rajta. Mind a hárman a földre estek, azután összegabalyodtak. A létrás ember Jánost torkolászta, János meg amazt. Igy csatáztak, mikor a rendőr elválasztotta őket, János azonban sehogy sem akart a válásba egyezni. Úgy vélte, hogy amannak még jár valami s amíg azt neki ki nem adja, nincs tökéletes egyenlőség. A rendőr más véleményen volt, János ennélfogva most ennek esett és akkorát rántott a kabátja szárnyán, hogy minden gomb lepattogzott róla. Így tülekedett, mígnem jött egy másik rendőr is, közrekapták Jánost és vitték a bíró elé. Sok ember nézte János fölvonulását, gyerkőcök kiabáltak, nevettek, János pedig húzatta magát.

--Az én adómbul vagytok--gondolta--hát húzzatok.

Följutottak a bíró elé s miután egyideig ácsorogni kellett az ajtajában, János bejutott hozzá. Időközben a feje is tisztult s egész csöndben hallgatja most, hogy miként vádolja a két rendőr. A létrás emberen kezdik.

--Ű ütött mög a létrával elsőbb--védekezett János.--Fejbe csapott.

--Hát aztán azért a földre kell gázolni valakit?

--Persze--feleli nyugodtan.

Most meg a rendőri dolgok következnek. Hogy megtépte a ruhájukat.

--Én?--kérdezi János--én?

--Hiszen itt van rajtuk a ruha, látható, hogy meg van tépve--mondja a bíró.

János végignézi a ruhákat és a fejét csóválja. Biz' az meg van tépve. De ki tépte meg? Ki téphette?

--Mán, tekintetös uram, azt senki mög nem látja rajta, hogy én típtem le. Mer én nem típtem.

A bíró haragosan szól Jánosra, aki el van határozva, hogy keményen védekezik.

--De hiszen mindkét rendőr is tanu rá!

--Hát mindön embör azt beszél, amit akar... Most, ami rosszaság vót a ruhájukon, mind rám fogik.

János ezt méltatlankodva mondja és olyan erővel akasztja bele a hüvelykujját a mellénye gomblyukába, mintha soha többé onnan kivenni nem akarná.

--No,--mondja a bíró--ilyen tökéletlenséget már kár beszélni. Olyant már csak nem gondol kend, hogy ez a két rendőr rongyos ruhában állt a poszton?

--Hát,--felel János--én nem tudhatom. De most mindönt rám kenynek. Tudom én az ilyesmit. Mikor én katona voltam, ami ablak kitört a kaszárnyába, sose vágattuk be. Hanem ha gyütt valami szél, zivatar, arra fogtuk, hogy az törte ki... Úgy nézöm, most én vagyok ilyen szélvészforma itten.

Védekezését megmosolyogják a szobában levők, mire ő is vidáman erősködik:

--De úgy igaz, kéröm, möghigyjék.

--Már pedig nem ér ez a beszéd semmit--véli a bíró.--Botrányt okozott kend az utcán, azért megbírságolom.

--Csak nem töszi tán a tekintetös úr?--kérdezi János.

--De teszem én. Máskor ne igyon kend annyit.

János félszemmel néz a bíróra.

--De ugyan kéröm--vált most a beszéden--mögissza más is a bort, nemcsak épen én. Az ember begyün a városba nagyritkán, hát egy kicsit elszórakozik. Nem olyan nagy vétök az. Nézze a tekintetös úr, még a csillag is mögszalad néha az égön...

Nagy mondás ez és Jánosnak körülbelül igaza van vele. Még a nagy égön, az örökös állandóságon is megjátszák magukat néha a csillagok. Azonban mindegy, itt nem esik tekintetbe. A bíró kimondja a két forint bírságot, amit János hmgetve fogad. Lassan gombolja ki a mellényt s föltekint a padlatra, mintha onnan várna segedelmet.

--Haj, haj--sóhajtja.

De a zacskót csak elő kell venni. János lassan húzza ki belőle a két forintos tallért s egyenkint az asztalra rakja.

--Ehol vannak e.

--Így ni--mondja a bíró.--Látja kend, ez, volt a mulatságnak a sallangja.

Szótalan kötözi be a zacskót János és a mellény mély zsebébe sülyeszti. Átveszi a nyugtát, amit a pénzről adnak s kinyitván, beletekint. Lassan megindul kifelé, a papirt lobogtatván. Az ajtóból még visszaszól:

--Ezt mög majd berámáztatom, hogy ráemléközzek az úrra...

A hajókifúrás nem elégtétel

Meleg délután van a parton. A malmok kerekei lassan forognak, a túlsó oldalon az ártéren a csekély füvön tehenek legelnek. Messze a kanyarulatnál egy-egy tutaj a napfényről lassan beleúszik az árnyékba és eltűnik a fűzfák alatt. Csöndes, álmos idő.

A parti korcsmában, ahova belépek, csak egy vendég van, meg a gazda. Az utóbbi hosszúszárú kupakatlan tajtékból pipázik s közben nyugodt hangulatban társalognak. Elsőbb egy lakatosról beszélnek, aki a beszéd szerint a világ legelső lakatosa lenne. Az olyan ember, hogyha valamely épületnél munkába kezd, s azután otthagyja, nincsen olyan lakatos a kerek ég alatt, aki azt a munkát folytatni bírná. Különben mind a ketten egy véleményen vannak, csak azért beszélnek, mert unalmas a csönd és nagy a hallgatagság.

--Hát tudja--szól a korcsmáros--olyan érzelmössen nem tud sönki se dolgozni, mint az az embör. Tudja, akik voltak a régi időkbe hírös nagy festők, hogy úgy festeni még ma se tud senki--hát a lakatosságba épen ilyen ez a mestör.

A lakatost így megmagyarázván, a malacról tárgyalnak, amely tegnap megszökött az udvarról Tegnapelőtt vették a malacot s megszökött. Van ugyan öt hízó az udvarban, ezek azonban korán fogtak az evésbe s körülbelül oda lehet számítani, hogy Mindenszentek napjánál tovább már nem esznek. A disznó vágyai ugyanis csak bizonyos fokú hízásig terjednek, azontúl nem eszik. Ilyenkor el kell adni, mert Mindenszentek idején magános háznál még nem vágnak. Azért vették hát még hatodiknak az ifjú malacot, hogy majd épp abban az időben hagyja abba az evést, mikor a téli fagy beköszönt. Ily kitanult számításai vannak ennek az üzletnek, kár, hogy a gondolkozó emberi észen túljár a malac, amely az udvarból szelíden kiosonván, eltávozik.

--Baj,--mond a vendég.

Hosszabb szünet után felel rá a gazda:

--Baj. Hun keressem? Hunnan tudjam, hogy melyik tanyából való volt? Mert haza ment bizonyosan.

--Haza hát,--mondta a vendég.

A gazda kiverte a pipát.

--Tizenkét pöngő,--szólt--fucscs.

...Másnap a felső partokról megint csak arra vitt az út: bementem, mondom, hátha megkerült a malac. Ne legyünk szomorúsági hitben. Továbbá miért legyen ez a malac most már a világ végéig olyan színben, mintha csalfa és hűtelen volna, pedig úgy lehet, már az este hazatért, mint őszinte és jó állathoz illik.

A szobában ezúttal csak maga volt a gazda Szótlanul járt-kelt a papucsokban, a kezével olykor integetett, látszott rajta, hogy izgatott hangulatban van. A poharat szótalan tette le az asztalra és némi különösebb megkülömböztetésül gyufát is hozott. Azután meredten nézve ki újból a nyitott ajtón, megint csak hallgatott. Jó sokáig tartott ez a csendesség, mígnem egyszer felém fordult:

--Maga tegnap délután is itt volt...

--Itt.

--Hajhaj--mondta a csontos, barna ember--azúta baj történt.

--Tudom. A malac.

--Dehogy az--felel.--Ha csak az volna baj. Mert hiszen tudja, bajnak az is baj. De itt most már egészen más viszonyok vannak. Mert az történt, hogy elsülyedt egy hajóm az éjjel a Tiszán.

--El?

--El. Nem valami túlságosan nagy hajó, de csak hajó. Homokkal érközött. Este hat órakor ért ide a parthoz, éjjel tizenegyre meg már ott volt a víz alatt. Még az az embör is, aki rajta aludt, éppen csakhogy mögmönekülhetött, mert akkor ébredt föl, mikor már ellepte a víz. Hát tudja, ez borzasztóság, ijen kár. Aztán part mellett hajónak elsüjjedni!

--Hát mi történt vele?

Az ember elgondolkozott, megszegte a fejét, aztán mondta:

--Ez ojan orgyilkosság. Tudja, mijen az orgyilkosság?

--Nem.

A söntéshez ment s ivott egy pohár bort. Ezt igen lassan és meggondoltan tette. Azután visszajött:

--Hát az ojan irigység, vagy kajánság, vagy hogy is mondjam. Ez tudja mindön, de nem elégtétel.

Jött egy vizes ember a partról, mondta, hogy kevés a kötél, még kellene.

--Hát eredj a padlásra, keress, lössz ott még.

Az ember átment a szobán, kis vártatva előjött, karikába hajtott vastag kötelekkel a vállán. Vitte ki a hajóba.

--Látja--mondta a gazda--csak ez a portéka is, amit most ez az embör visz, tizenkét forint ára. A hajó mög lent a víz alatt. Mikor bírják fölvonni, nem tudom, Mi károm lössz, azt se tudom. Háromszáz forint-e vagy négyszáz? Úgy löhet, ötszáz. A víz alá nem láthatunk. Én mégcsak ki se mék a partra, mert még nézni se szeretöm.

Hát ez szomorú dolog. Hallgattunk.

--Hát látja--mondta megint--ez nem elégtétel. Ez orgyilkosság. Ez valóságos orgyilkosság.

Észrevehette, hogy nem igen értem a beszédet. Leült hát és hosszabb magyarázatba fogott afelől, hogy mi az elégtétel.

--Nézze--kezdte--ha én itt este bezárom ezt a korcsmaszobát, aztán eloltom a lámpát, aki kivülrül nézi, tudhatja, hogy most mán bemöntem a szobámba, oszt lefeküdtem. Ő meg akkor beveri az ablakot. Mert tudja, hogy míg én felőtözködök, ő elmöhet. Mégcsak sietne se köll, ha utána mék, se tanálom. Ha tanálom is, legföljebb szömközt fordul velem, oszt azt mondja: ő csak most gyün erre felé, nemhogy emerrül mönt volna amarra, hát hogy verhette volna ő be az ablakot?--Hát látja ez is orgyilkosság. Ez nem elégtétel.

A nagy pipát kiverte a sarokba s újra megtöltötte. Jól füstölt, mikor folytatni kezdte:

--Az elégtételvövésbe nem szabad gyávaságnak lönni, ez az igazság. Ami gyávaság, az nem elégtétel, hanem orgyilkosság. Mert töszöm azt, maga kimén innét lámpagyújtatkor a sütétbe a partra,--látom vékony a botja, bár löhet, hogy azér erősebb, mint az enyim,--oszt én a sütétbe utána mék, oszt hátulrul bottal fejbevágom, az magának nem elégtétel. Mert szömtül szömbe köll állni.

Jött egy hajóslegény, pálinkát ivott, odébb ment, a gazda folytatta:

--Mert úgy vögye kéröm, hogy én nem vagyok végzött embör, én nem möhetök kardra, pisztojra, már hogy ami maguknál elő van irányozva. Nállunk az nem úgy mén. Ha én magának valamit vétöttem, akármit vétöttem, akkor maga begyün ide hozzám, mikor így egymagamba vagyok-e, aztán kétször jól pofon vág, mikor sönkise látja, az aztán elégtétel. Maga is elégtételt szörzött, de nekem is jutott elégtétel, mert tudom, hogy ki az ellenségöm. Ha én haragszok magára, neköm se szabad a sütétbe a háta mögé óvakodni, hanem kétször jól pofon vágom, oszt akkor előtte állok, tudja, ki az ellensége; törjön le vagy csináljon velem, amit bír... Már ez legföljebb gorombaság, de nem gyávaság...

--Nono.

Lassú sétába kezdett a szerencsétlenség-érte ember.

--Hanem--adta föl ismét a szót keserű mosolygással--éjszaka odaférkőzni az embör vagyonához a sütétben, oztán kifúrni, hogy elsüjjedjen, ez nem elégtétel. Mert még a ráijesztéstől se tarthat a gyáva. Mert ha véletlen az az embör, aki a hajón alszik, észrevönné is a töttöt, mire az ladikba ugrik, akkorra amaz mán rég ellükte a csónyakját a hajó oldalátul, aztán elvesz a sütét Tiszán. Honnan tudjam most mán én mög, hogy ki az az ellenségöm, aki kifúrta a hajómat? A gyáva! Ha haragszik rám, gyütt volna ide, vágott volna pofon. De nem, hanem az orrgyilkos éjszaka kifúrja a hajómat... Ez nem elégtétel. Nohát.

A hatost eltette, ami a borért járt s kiállt a küszöbre. Szétnézett a lapos és meleg táj fölött s újból ismételte végtelen megvetéssel:

--Ez nem elégtétel...

Ifijúr

Mikor a cseléd reggel bejön, hogy tüzet gyújtson, az ifijúr fölébred a kályhaajtó nyitására és szétüt mind a két tömzsi karjával. Hogy-mint, az mindíg eshetőség kérdése. Az ágyában legföljebb a párnákat pofozza, de az ágya nem arra való, hogy abban feküdjön. Az oldalára festett cifra angyalokat napközben megcsókolja ugyan s őket bizonyos gyöngéd becézéssel Ufnak nevezi, de már bele nem fekszik szívesen. Határozott tudása van arról, hogy az ágyat nem lehet húzgálni, de a kocsit igen. A kocsit ugyan kinőtte már, de az ifijúr ezzel nem törődik s addig ordít éjszakának évadján, amíg beleteszik és húzgálják. Abban el is alszik, miután előbb a körülállókhoz hangosan ezeket a szavakat intézi: tuburu-bubura-buta. Ha aztán a kocsiban ébred föl, amelyet, mint mondani szerencsénk volt, már kinőtt, az ernyővasakba üti a kezeit. Ellenben, ha éjszakai dédelgetés közben az apja vagy anyja ágyán aludt el, azokat tépázza föl s igen nagy lármát üt egy pillanat alatt, azt kiáltozva a reggeli csöndbe:

--Otty, otty, otty...

Az otty a kályha szája, ez a félelmes szörnyeteg, mely különben a nem szabad fogalma alá csoportosított tárgyak sorába és a sssüt nevezetű lények közé tartozik.

Ifijúr tudja ezt nagyon jól entapasztalásból, amennyiben mint forradalmi lélek a tiltó szó ellenére is odasütögette néhányszor a tisztelt kezeit. Ennélfogva a kályhaajtó, meg a kicsapkodó veres láng ezúttal már a kártékony elemek közé tartoznak s ifijúr egyre hangosabban figyelmeztet rá minden élőt, hogy:

--Otty, otty, otty...

Nincs rá szükség, hogy harmadszor verje az appellt. Mindenki, aki eleven és halandó, nyilvánvalóan tudja, hogy most fel kell kelni, mivelhogy ifijúrnak úgy tetszik. Nocsak kiszedni sebesen a mindenféle ruhákból, amikben ő éjen által lakik és sebesen megdörzsölni a hátát, továbbá vakargatni kissé a fületövét. Ifijúr olyan épen, mint a kis malac, akármi baja van, ha a fületövét vakarják, elhallgat s olyan jóízűeket nyög hozzá, mint bármelyik urambátyám, mikor olajos ököllel nyomkodja csömör ellen a hátát a vajákos asszony. Ellenkező esetben a kicsi piros pofán könnyek gördülnek végig s olyan sírásba kezd, mintha sohasem akarna vége szakadni. De jó szerencse, hogy fölébred drótos tornyában a vakmadár, a félszemű kanári s valamit füttyent. Ifijúr, amint szedik ki a ruháiból, ellenkező oldalra van fordulva az ágyon, azonban hát mit neki egy almát kétfelé vágni. Ifijúr rúg egyet magán s elrúgván a segítő kezeket, a rabmadár felé fordul és kinyújtván arra felé a kezét, ahol a drótos állat csörömpöl, azt mondja:

--Au--o--o--o!

No ez nagy öröm, hogy lám, mit nem tud az ifijúr. Ezen nagyot kell nevetni, amit ifijúr arra használ föl, hogy erélyesen kezdi követelni a függőlámpa lehúzását.

Mikor lehúzzák, vagy föleresztik, csörög a lánca s az igen tetszetős előtte. Az egyik szemével sandít föl rá:

--Ápp, ápp, ápp.

Ez pedig az édesanyjának mondhatlan gyönyörűség, hogy milyen szépen ki tudja mondani ez az emberfiú azt, hogy lámpa. Még mondja is tovább ápp, ápp, ápp s ezt az alkalmat föl kell használni arra, hogy harisnya, cipő, mi egymás kerüljön a lábára.

De bizony ez már nem könnyű mesterség. Tudni kell ugyanis, hogy többfajta cipők vannak. Első sorban, mint legalsó válfaj, említendők a bocskorok, amelyek egyáltalán nem dicsekedhetnek az ifijúr rokonszenvével, miután fölöttébb sok madzaggal köttetnek a lábaihoz. Az asszonykezek által pamukból eszközölt lábtyűk már jobbak, mert azokat akkor rúgja le ifijúr, amikor épen kedve tartja. De a legjelesebb mégis a kopogós cipő. Ennek van tisztességes sarka, tisztességes talpa, bár bizonyos, hogy ezen szolgáltatások fejében egyéb tisztességes aztán nincs is rajta semmi. A kopogós cipőről az ifijúrnak a szobák messzi tájaira négykézláb történő elkalandozásai leverték a fiatalság hímporát s a bőre lekopott. Hiába mondja azt Andersen oly fokozott elmeéllel, hogy idő lemos aranyat, míg disznóbőr megmarad, mert nem marad biz az meg. Hanem hát mindegy. A kísérletek, amelyek bocskort, piros cipőt, barna cipőt próbálnak ifijúr apró lábaival összeköttetésbe hozni, sikertelenek maradnak. Nagyokat rúg eleinte, de mert hogy ezzel nem ér célt, kifakad:

--Brrr, brrr, brrr, bürüm, bürüm.

Igazán érthetetlen publikum volna az, aki e határozott szavakból ki nem találná, hogy a kopogós cipő kell az ifijúrnak. Hát csak előkeríteni sebesen, mert addig nem lesz béke s ha ifijúr egyszer a rendszeresebb hadizajba kezd, a világ összes függőlámpáinak a huzgálásával sem bírható nézeteltérésre. Elő, csak elő, kopogós cipő. Az egyik meg is kerül, a másik után azonban futárvonatok bújnak a székek és ágyak alá. Ifijúrnak ugyanis azonnal a kopogós cipő után, mint második szerelme, a gurú következik, az elsőosztályú gurú. A gurú egy egyszerű falapda s mint ilyen, többi társaival együtt kiegészítő részét képezi ama kuglibabáknak, amiket ifijúr napközben az ablakkal, tükrökkel s egyéb hiábavalóságokkal érintkezésbe szokott hozni. Ez a gurú mégis a hasonszellemű tárgyaktól abban különbözik, hogy sárgával és feketével van körülkerítve az oldala s feketesárga, hazafiatlan mivoltával kiviláglik a többiek közül. Mély gyász és lesújtó állapot, hogy ifijúr éppen ez átkos gurút kedveli, de ez már úgy van s neki a közjogot, továbbá hazánk szenvedéseit ezúttal magyarázni még lehetetlen, mert bármiként keverje is az ember a félszemű kanárit, a csörgő lámpát, a hazaáruló golyót és kopogós cipőt össze, ezek sohasem emelkedhetnek valamely történelmi előadás színvonalára. Így ő, a szükséges tanítás hiányában, e fadarabot ajnározza s mert benső rokonszenvvel viseltetik irányában, mindig elrejti a mások szemei elől. Az elrejtésre legalkalmasabb, ha a gurút beledugja a kopogós cipőbe, a kopogós cipőt pedig elhelyezi valamely sarokban, ahol az viszontbiztosíték nélkül ugyan, de másnap reggelig rendszerint meg szokott maradni. De most, nagy kutatások után csak előkerül s ifijúr minden nagyobb lárma nélkül engedi, hogy lábait beborítsák ezen sarúk szakadozott bőreivel.

Ezután a nagy kopogás következik. A czipő nem azért kopogós, hogy ne kopogjanak vele. Ifijúr most a földre kerül s veri a lábait a padlóhoz, aminek a földszinten lakók nagyon örülhetnek. De nem kell hinni, hogy ez sokáig tart. Pár perc csak az egész. Azután ifijúr hasra fekszik és a szekrény alá mutat. Azt mondja meggyőző hangon, miközben lábaival hanyagul veri a padlót:

--Ke--ke--ke--kukk.