# Jocus és Momus

## Part 5

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/jocus-es-momus-34788/index.md

Aztán felmentem a „Hon“-ba, ott egy kicsit megakadályoztam a munkatársakat a dolgozásban; s azt elvégezve, indultam az országházba. Mikor az Athenaeum kapuján kilépek, éppen akkor toppanik elejbém Domahidy, mint egy Deus ex machina. Messziről mosolygott rám, s ő köszöntött elébb.

„Servus Feri! Mondok neki! nézd csak, hogy jártam az elébb? Egy tökéletesen idegen uri embert fogtam el helyetted az utczán, s egy egész speechet tartottam neki, mig észrevettem, hogy nem te vagy.“

A megszólított erre azt monda:

„Kérem szépen: még mindig nem vagyok Domahidy Ferencz, szatmári főispán.“

--Még az nap aztán harmadszor is összetalálkoztam Domahidyval: az már az igazi volt:--de már nem mertem megszólítani. Elküldtem a levelét postán.

Hajdan és most.

Boldog emlékü Bodola Sámuel erdélyi ref. püspöknek,--körutja alkalmával, egy nagyvilágiasságáról ismert fiatal pap bemutat egy nagy értékü urasztali aranykelyhet, melyet ő egy bálrendezés után begyült tiszta haszonból vásárolt a hivek épülésére. Kérdé aztán, mi a főtisztelendő megjegyzése reá?

--„Régen voltak aranypapok és fakupák; most pedig vannak arany kupák s fapapok!“ lőn rá a felelet.

Báró Sina életéből.

I. Négy napig a béröltözetben.

Kár volna, ha a nagylelkü nemes életirásából e szép vonás kimaradna. Egy kész kis regénytárgy ez magában.

Báró Sina egyik nagy kiterjedésü uradalmában egy fiatal kiszolgált huszár nyert valami nagyon szegény alkalmazást. Jó családból való ifju volt, finom nevelésü és eszményi szép férfi alak. Családja azonban a szabadsagharcz alatt vagyonilag tönkre ment, őt magát elvitték Olaszországba a huszársághoz, s mire haza jött, ősi házát, birtokát mind idegen kézen találta. Államhivatal akkor magyar ifjak számára nem virult, meg kellett elégednie a legszerényebb irnoki állomással.--Itt deli férfias alakja s finom modora által feltünt az ifju földes urnak, mikor a birtokait meglátogatta.--1858-ban az uralkodó körutat tett Magyarországon, s ez alkalommal több előkelő földbirtokos csatlakozott a magas látogató diszkiséretéhez. Hire volt, hogy báró Sina is nagy pompával szándékozik az uralkodót fogadni: egy budapesti ruhakészitőnél több napig ki volt téve a diszöltözet, mely négyezer forintba került: a főúr huszárjának egyenruhájául.

Ez időben báró Sina magához hivatta a daliás alaku fiatal irnokot s azt mondá neki:

„Ön mivelt, jó családból való férfi; de azért ne vegye megbántásnak, ha önnek egy különös ajánlatot teszek. Itt van egy testőr huszári öltöny, mely egészen az ön termetére van szabva. Ezt én a fejedelmi látogatás alkalmára készitettem. Ha kész ön azt felvenni, a királyt fogja szolgálni benne: és nem tovább, mint négy napig“

A fiatal férfi végiggondolt az ajánlaton és ráált. Négy napig testőrhuszárkodott báró Sina mellett, s ez alatt deli alakja s finom modora által még azok figyelmét is magára vonta, a kik különben nem szokták az ilyen öltözetben levő embereket észrevenni.

Négy nap alatt letelt a szegődés ideje, mint ama mesebeli szolgálati esztendő, mely csak három napból áll; akkor magához hivatá Sina az ifju huszárviselt embert, s megköszönte neki a szives készséget és hüséges szolgálatot.

„Ezt az öltönyt pedig tartsa meg ön emlékül. S hogy ezt még szükségből se legyen kénytelen viselni többé, fogadja mellé ezt a kis napidijt.“

Az a kis napidij volt negyvenezer forint.

Ezt a történetet én Deák Ferencztől hallottam; tehát igaz.--A regényirónak még csak egy szerető sziv vágyait s örömeit kell hozzá költeni s kész a legszebb regény.

II. A rendezett földes ur.

E másik esetet is ugyanazon nagyértékü kutforrásból tudom. Egy igen nagy birtoku magyar földes ur, Sinának egy régi jó barátja, egyszer meglátogatta a bárót Budapesten, mikor az éppen itt időzött. Elmondta neki látogatása okát. Örökös bajban van. Jövedelme igen szép volna; de az neki sohasem elég; esztendő végin mindig deficzittel zárja be a számadását, tanácsot jött kérni a bárótól, mint pénzügyi tekintélytől, hogy mit kellene tennie, ami által gyökeresen rendezhetné pénzügyeit?

Sina egész készséggel ajánlkozott barátjának a legczélravezetőbb utasitásokat adni, s aztán elbeszélgettek minden egyébb más napi kérdésről, mig eljött a vacsora ideje.

„Menjünk együtt a vendéglőbe“, mondá Sina látogatójának.--Azonban azalatt elkezdett esni az eső s a látogató bérkocsit akart hozatni.--„Szükségtelen“, mondá Sina. „A vendéglő közel van, s nekem jó nagy esernyőm van, elférünk alatta mind a ketten.“

Aztán elmentek együtt vacsorálni. Étkezés végével a rendezendő földesur fizetett négy forintot és nehány krajczárt: a mi az ötösbül visszajárt, azt hagyta borravalónak, Sina pedig költött kilenczven krajczárt az estebédjére.

Akkor bucsut vettek egymástól s jó éjt kivántak.

„No, és mikor fogod velem becses utasitásaidat közölni a rendezkedésem felől?“ kérdé a jó barát.

„Ugy hiszem, hogy már épen közöltem azokat veled“, volt rá a válasz.

A honvágy.

T ...y Sándor és K ...y Gyuri két kiváló vezértagja a magyar emigrácziónak, azokban a vigasztalan napokban, a mik majd felköltötték, majd elaltatták a reménységet, a hazába ismét visszatérhetni: együtt időztek Genfben s ott segitettek egymásnak--épiteni fellegvárakat.

Minden érzékenység gyöngeség: igy a honvágy is az; férfiak nem szokták azt egymásnak megvallani, hogy fáj a szivök: inkább elütik tréfával.

Egyszer künn sétálnak többedmagukkal a mezőn s intézik a magas politikát T ...y Sándor e közben észreveszi, hogy K ...y Gyuri el-elmaradoz a társaságtól, s valamit fölszed a gyepről, s azt alattomban, hogy senki észre ne vegye, a zsebébe csusztatja.

Rálesett, hogy mi az, a mit gyüjtöget, s megütközve látja, hogy az semmi sem más, mint száraz tehéntrágya.

Megvárta, hogy egyedül maradjon vele s megkérdezhesse tőle:

--Hát te mi a tatárnak szeded föl a mezőről a tehéntrágyát.

K ...y Gyuri fülig pirult e szóra, mint a tetten kapott szerelmes.

--Bolondság!--Már csak megvallom neked.--Mikor haza megyek, bezárkózom a szobámba, tányérra halmozom ezt az összeszedett trágyatőzeget, meggyujtom:--s aztán annak a bűze mellett azt képzelem, hogy odahaza vagyok az én kedves alföldemen.

Mindakettőnek a szeméből kicsordult egyszerre a köny ...

.......Erre a bolondságra!...

A rejtélyes ajándék.

T ...y Sándor nevezetes gyüjteményben van egy szép elefántcsont markolatu tőr, a mi bele játszott a világtörténetbe,

1854-nek egyik márcziusi napján Mazzini igy szólt T ...y Sándorhoz. (Mindketten Genuában laktak.)

„Egy politikai menekültön kellene segitenünk, a kit üldözőbe vettek a szardiniai hatóságok: csinálj számára valami pénzgyüjtést; te sok urfélével vagy ismerős.“

T ...y még az nap este gróf K ...yné estélyen összegyüjtött az ismeretlen jótékonysági czélra ezerötszáz lirát, s azt átadta másnap Mazzininak.

„Több mint elég“, monda ez; „most csak felét adom neki, a többit megkapja később; mert szüksége lesz rá. Köszönöm.“

Másnap reggel még ágyában hevert T ...y; mikor belép hozzá egy csinosan öltözött fiatal olasz s bemutatja magát udvariasan, hogy ő az a bizonyos politikai menekült, a kinek a számára a pénzsegélyt gyüjté.

T ...y kérdé tőle, honnan jön? A menekült azt felelte: Pármából.

Azzal kivont a kebléből egy finom kis tőrt s azt letevé az asztalra.

--Fogadja el ön tőlem ezt a szegény kis emléket. Jó éjszakát.

Azzal távozott. T ...y Sándor aludt tovább s álmodott a pármai herczegről, hogy akasztatja a politikai vádlottakat, s hogy korbácsoltatja a piacz közepén az urhölgyeket, akik az olasz trikolort merik viselni öltönyeiken.

Mikor aztán délben kiment az utczára, minden ismerőse azzal a hirrel jött rá szemközt, hogy a pármai fejedelmet saját palotája lépcsőjén egy ismeretlen ember mult ejjel agyonszurta.

Ez időben az olasz politikai életben, mint tudjuk--a tőr nagy szerepet játszott.

Ez volt az a históriai tőr.

Mikor Deák Ferencz hazudott.

Akkor történt, midőn az ő felsége által a régi honvédek részére felajánlt koronázási ajándékot, a százezer aranyat a honvédek közt kiosztották.

A nyomorba sülyedt derék vitézek közül, kiknek érdeméből együgyüség volna valamit levonni akarni, sokan sereglettek akkor a fővárosba.

Nincs abban semmi csodálni való, hogy némelyeket az üldöztetés, elveszett jövő, talán keresetképtelenség és hazafiui bánat, meg a köteles nemzeti háláról megfeledkezésünk a hegyek nemes levének tulságos élvezetére vezetett. Pedig ha ez a szenvedély vagyontalansággal párosul, könnyen a bűn ösvényére vezethet.

Tehát midőn a koronázási ajándékot kiosztották, egy, majdnem két évtized szenvedéseitől megtört, ütött-kopott ruházatu egyén, ki arczán a borital tulságos élvezetének kinyomatát viselte, és szintén honvéd volt: azon alkalommal, midőn Deák közbenjárását a segély iránt az „öreg ur“-nál kikérni járt, annak egy egész öltözet fekete ruháját ellopta. Aztán elvitte egyenest a „schiffmannsplatzra“ s ott kinálgatta a házalóknak.

Az ott állomásozó rendőrnek feltünt ez a ruhaáruló alak. Megszólitotta, hol vette a ruhát.

--Mit? Én X. volt honvéd vagyok. Ezt az öltözetet Deák Ferencz ajándékozta nekem!

--No, majd megkérdezzük tőle, kövessen.

És elvezette a kapitánysághoz. Ott a ruhát még jobban szemügyre vették s ugy találták, hogy ez az az öltözet, melyben Deák nagyobb ünnepélyes alkalmakkor szokott megjelenni.

Egy derék rendőr emberünket Deákhoz kisérte. Ott előadá a történetet, a rendőrség gyanuját, s a vélt tolvaj azon állitását, hogy az öltözetet ajándékba kapta.

Deák fájdalmas pillantást vetett a tolvajra s a rendőrhez fordulva mondá:

--Azt a ruhát csakugyan én ajándékoztam neki. Adja vissza neki, és bocsássa szabadon.

Si accepisti, nega!

Az ötvenes éveknek elején volt itt Budapesten egy kellemetlen egyéniség, akit senki sem szeretett, ellenben mindenki félt tőle. Először azért mert minden félelmes helyre (policziára, katonai kormányzósághoz) bejáratos volt, azután meg, hogy ujságokba irt s minden embert bepiszkolt.

Azaz, hogy „minden ember“ volt a szinész; mert a többi nem igen jött elő az odujából, hogy magáról beszéltessen. Ezeket aztán czibálta kegyetlenül.--Türték a jámborok: azt gondolták, hogy ez a szubvenczió.

Egyszer azonban valami uj énekes került a szinházhoz, a ki még nem élte bele magát az itteni állapotokba. Persze, hogy azt is kegyetlenül lepiszkolta.

Az énekesek azonban nem olyan emberek, mint más. A megbántott müvész odament a kellemetlen emberhez s azt a saját szobájában con amore felpofozta.

Csak azután, hogy megtörtént a szerencsétlenség, kezdett el rajta gondolkozni, hogy ez mégis nagy bolondság volt. Az ilyesmiért az embert még be is csukhatják.

Meg akarta előzni a veszedelmet. Elment a rendőrfőnökhöz s maga bejelentette az elkövetett violentiát, kérve, hogy ha lehet, kegyelmes büntetést szabjanak rá érte.

A rendőrfőnök mindjárt küldött a kellemetlen emberért s maga elé hivatta, hogy szembesítse az. önvádlottal.

--Ez az ur feladta magát, hogy önt a saját lakásán felpofozta.

--Engem? Soha se tudok én róla semmit.

Eltagadta a kapott pofont.

Ekkor aztán megharagudott a rendőrfőnök s kicsibe mult, hogy a szegény énekest most már meg azért nem csukták be, hogy mért „nem“ pofozta fel a kritikust?

A poétás rektor.

Mikor Deák Vörösmartyval gyalog beutazta hazánk egy részét, egy kis falu végén levő korcsmába is betértek pihenni s ott kérdezek a csaplárt: nincs-e falujoknak valami nevezetes története, adomája, vagy embere? mire ezt a feleletet nyerték: de bizony van olyan rektorunk, hogy poétásabb nincs a világon se!

Ez különösen érdekelvén Vörösmartyt, azonnal kérdezte, nem lehetne-e hozzá jutniok, hogy csodálják ők is? De izibe itt lesz, felelt a gazda, ugy is lett. Vörösmarty elmondá, hogy mint nagy rögtönző poétát lehetne-e őt hallaniok verselni?

--Igen is! illő diurnumért állok elébe, a mi minden rimre egy itcze bor.

Megegyeznek azonnal. Ekkor aztán kérdé a rektor, hogy hát miről kadencziázzon? Deák az országuton látott egy batyus zsidót haladni, s azt jelölé ki tárgyul. Mire a rektor rögtön igy zengedezett:

„A zsidó sokat utaz, keveset költ. Utat nem csinál, gátat nem tölt. (Ez 1848 előtt történt.) Az ő vetése soha sem zöld. Mégis neki terem a föld.“

A két nevezetes utazó rögtön utalványozta a négy itcze honoráriumot.

Deák Ferencz-adoma.

Boldogult Deák Ferencz a buziási szép parkban találkozott egy fiatal emberrel, a ki még akkor megyei tisztviselő volt s a kinek német eredetü leány neje az öreg urnak azért tetszett, mert tökéletesen megtanulta a magyar nyelvet.

Az öreg ur séta közben a fiatal emberhez fordul s tréfásan kérdi, hogy tősgyökeres magyar ember létére mint tudott elvenni egy stocknémet lányt.

--Hát kedves urambátyám, nagyon utálom a fajtáját; s azt gondoltam, hogy ha egyet elveszek belőle: azzal is kevesebb lesz a német.

Az öreg ur egy darabig nem szólt, hanem aztán igy fordult a fiatal emberhez:

--Te Ferkó, nem is vagy te olyan bolond, mint a milyennek teszed magadat. De ha már mégis csakugyan bolond vagy, hát azt kivánom, hogy teljesedjék be rajtad a magyar közmondás: egy bolond százat csinál.

--Szabad kérdeni urambátyám, hogy miként érti ezt?--kérdi a mi emberünk az öreg urat.

--Ne kérdjed, hanem csináld!--fejezé be Deák a discursust.

A Széchenyi-üdvözlő.

A Tiszán az első gőzös haladt végig, fedélzetén Széchenyi István gróffal, ki a nevezetesebb városok partjain kiszállott, hogy az üdvözlő küldöttségek szónoklatait meghallgassa.

Ama küldöttségek közt, melyek Szegeden tisztelegtek, volt a csongrádi is, Müller János szolgabiró vezetése alatt, ki midőn a nemes gróf elé lépett, keblére tett kezekkel igy kezdé mondókáját:

--Engedje meg méltóságod, hogy két lépésnyire álljak meg méltóságodtól.

Széchenyi bámulva tekintett a szónokra, ez pedig igy folytatá:

--Mert méltóságod oly csillag a haza egén, kinek sugara és farka két lépésnyire söpri el a föld emberét.

Széchenyi alig tudta visszatartani nevetését.

Palócz-szivesség.

Tél idején, nagy hóban, fát vágtak a palóczok az erdőben. Arra hajtat egy szán, és beleütődve egy szikladarabba, felborul.

Látták a palóczok, hogy a bennülő zöldhajtókás egyén--kit ők katonatisztnek néztek s azt hitték, hogy azon ezredbeli, melyhez fiaik tartoztak--nem bir kikászolódni a hóból; odamentek és a legnagyobb előzékenységgel nemcsak a vélt tisztet, hanem a feldőlt szánt is talpra állitották.

Midőn már minden rendben volt, az utasok ismét a szánban, bundáikban elhelyezve ültek: szivélyesen köszöné meg a palóczok szolgálatkészségét a zöldhajtókás ur.

--És ha Losonczra vetődnek, bármiben is szivesen megszolgálom fáradságukat, csak forduljanak hozzám.

--Haát meere es keressük oszténg az urat?--kérdék az atyafiak.

--Én N. finánczkomiszárius vagyok, a pénzügyigazgatóságnál mindig megtalálnak.

--Tyüh! Micsoda ... finácz? akko haat vissza a haóba!

És ezzel ismét felboritották a szánt kocsistól, finánczkomiszáriusostól együtt, s hagyták őket eviczkélni a félölnyi hóban.

Adomák az öreg gróf Károlyi Istvánról.

Elenyák páter, az öreg Károlyi István gróf udvari papja és fiainak nevelője, müvelt, életrevaló, vig ember volt, nagy kedvében járt urának, ki nem is talált rajta egyéb kivetni valót, mint, hogy a páter igen gyéren pislogatott belé breviáriumába. Ezt az egyet aztán ura már csak tréfa kedvéért sem állhatta meg szó nélkül.

A páter váltig szabódott a szemrehányás ellen, ő levén az, ki mindennap legbuzgobban recitálja el a maga breviariumi részét, nem is tett neki több szemrehányást, hanem belelopott egy százast a breviariumba, éppen a tisztelendő ur védszentjéről szóló lapok szomszédságába.

Mikor aztán egy év mulva rá névnapját ülte a tisztelendő páter: ura felköszönté ékes asztali köszöntéssel, kivánván neki oly hosszu életet, hogy öregsége napjaiban a breviariummal is megbarátkozhassék.

Persze, hogy a páter ismét erősen protestált az igazságtalan insinuaczió ellen.

Ekkor aztán ura egyik fiával előhozatta a tisztelendő ur breviariumát, felütötte azon a lapon, melyen Elenyák nagy meglepetésére egy százas rejtőzködék s a társaság derült mosolya közt küldeték el a bankó a falu jegyzőjének a tisztelendő ur nevében, ki nevenapján a szegényeknek kivánt vele egy jó napot szerezni.

* * *

Két tisztje versenyzett egymásnak hátamögötti leszólásában.

A gróf végre megsokalta a dolgot; s mikor jött az egyik besugó, leültette, hogy irja le szórul szóra, a mit társáról elpletykázott. Jó lesz majd ad acta tenni nehogy feledésbe menjen.

Ugyanigy tett a másikkal is.

Mikor aztán mindegyik biztos volt benne, hogy társát teljesen eláztatta: egy szép napon felhivatta őket együttesen és mindegyiknek társával szemtől szemben kellett előtte felolvasnia irásba foglalt rágalmazásait.

* * *

Egyszer egy szép fóti parasztasszonyt fogott el az erdésze, a ki a nagy erdőn fát lopott. Felkisérte a kastélyba, s elmodta, hogy micsoda veszedelmes erdőpusztitó tolvajt fogott el.

--És csakugyan olyan nagy fatolvaj ez az asszony?--mondá a gróf.--No ezen gyökeresen kell segiteni. Azonnal küldjön neki erdész ur egy öl felvágott cserfát a házához. Tudom, hogy nem jár többet az erdőre fát lopni.

Muszka élcz.

Miklós czár igy szólt Mencsikoffhoz:

„Hallod-e te! Hogyan van az, hogy én, ha kimegyek a nyefszki prospektre ott találkozom a te öcséddel;--ha megyek az angol rakpartra, megint találkozom a te öcséddel;--ha a nyári kertben sétálok, ott is megint találkozom a te öcséddel?--Hát nincs a te korhely, naplopó öcsédnek egyébb dolga, mint minduntalan ott csavarogni, a hol én járok?“

A dorgálást elmondta Mencsikoff herczeg az öcscsének, ki huszárhadnagy volt.

A huszárhadnagy erre azt viszonzá:

„Hallod-e bátyuska! Hogyan van az, hogy én, ha kimegyek a nyefszki prospektre, ott találkozom a czárral;--ha megyek az angol rakpartra, megint találkozom a czárral;--ha a nyári kertben sétálok, ott is megint találkozom a czárral?--Hát nincs a czárnak egyébb dolga, mint minduntalan ott kóborolni, a hol én járok?“

Valljuk meg, hogy jó vicz volt; hanem az öcsém uramat elküldték érte Szukum-Kaléba makkot sütni.

Székely támad.

--Törvényszéki jelenet.--

Elnök: No hát Bozsi bá, mondja el az egész dolgot, hogyan történt, de nagyon igen nagyon sokat ne hazudjék.

Bozsi bá, csizmadia mester. Nem vagyok én paraszt: tudom, hogy mennyi dukál egy székelynek? azt is tudom, hogy mennyi borvizet szokás önteni a bor közé, hogy az uraknak tessék? No, hát igy van a dolog. Hogy a Gábor urfi, a ki fain gyerek, mert kivül hordja a pantallóját a csizmája szárán, odagyün hozzám, s azt modja: hogy „Gyuszi bá, mi ketten vagyunk Székelyországban a legokosabb emberek.“ Minthogy pedig ez igaz, hát a többinek is igaznak kell lenni. Aztán elmondta, hogy ő most beszélt a török szultánnal Pesten, a hol annak magának van egy kávéháza, a hová minden délután lejár azon a gőzsiklón, a mit a Széchenyi Ödön csinált neki Konstantinápolybul Pestig--fekete kávéra, amit én is ittam már egyszer. Aztán meg patikája is van neki ott Pesten, a hol olyan szert, árul hogy ha azt mondja, nincs többé kopasz fej, hát egyszerre minden töröknek haj nő a kopasz tarkóján. No ugy-e, hogy ez is igaz. No, hát akkor az is igaz, hogy a török szultán keservesen panaszkodott, hogy annyi a pénze, nem tudja mit csináljon vele? Azt mondja neki Gábor öcsém: adja ide: elverem én! Ez is igaz. Hanem hát hogy juttasson belőle a szegény székelyeknek is; mert kis szekér faragásbul nehéz megélni sok gyerekes embernek. Hát aztán a szultán, erre igért neki akkora pénzt, hogy ha én azt le akarnám irnya, az egyik ajtónál elkezdeném, s a másiknál se végezném el, abból az igért pénzből megint a Gábor urfi igért nekem annyit, a mennyivel a vásáros ládám megtelik, én meg abból igértem annyit minden egyes legénynek, a mennyi egy csizmaszárba belefér (már tudniillik, mikor a lábára fel van huzva).

Elnök: És mi czélra volt ez az igéret?

Bozsi bá: Hát csak arra való volt, hogy feltegyük a vörös sipkát, a ki alatt senki se lát meg bennünket, átballagjunk a grániczon, s ha lehet elfogjuk a muszka császárt seregestül, ha nem lehet, visszagyüvünk, s kitagadjuk belőle magunkat.

Elnök: Ez tiszta munka. Félre lehet állni. Álljon elő a fináncz! Hát maga hogy keveredett bele ebbe a dologba?

Fináncz: Hát egy pár fejelésre lett volna szükségem: bementem Bozsi bához; mondok neki: „jó reggelt nagy jó uram!“ Mondja nekem: „Káplár öcsém, kell-e ahajt ötszáz forint?“ Mondok neki: „Ide vele nemzetes uram“. Aszongya rá: „Strámester öcsém, mingyárt meglesz, hogyha felcsapsz!“ Mondok neki: „Ötszáz forintért fel is csapok, le is csapok, mindenfelé csapok tekintetes uram!“ Aszongya rá: „Ember vagy a talpadon, hadnagy öcsém; hát akarsz-e török katona lenni?“ Mondok neki: „Üsse part! nekem mindegy, akár német, akár török, csakhogy a hitvallásomat, a kiben neveltettem, disznóhus és bor dolgában meg nem változtatom méltóságos uram.“ „Nem is kell a! kapitány öcsém, csak ezt az irást kell aláirnod la!“ „De hát mi van abban az irásban nagyságos uram?“ „Hát csak a van abban, major öcsém, hogy: én ez s ez, kötelezem magamat, hogy ha Isten megsegit, s megházasodhatom, s aztán a feleségemet is megsegiti, hogy fia lesz, s aztán még hatszor megsegiti, hogy hét fia lesz, s a hét között egy olyan lesz, a ki semmi jó dologra használható nem lesz, hát azt elküldöm a török szultán segitségére katonának.“ „Hogy ne írnám ezt alá, excellentiás uram!“ “No hát ird alá óbester öcsém.“ Aláirván, ahajt igy szólék hozzá: „No hát majszter, most már adjon kee arra az ötszáz forintra egy pár fejelés csizmát.“ Arra megfogá a nyakamon a bőrt és kilöke a kaszármájából.

Elnök: Ez okosan volt végezve. Halljunk egy földészt. Hát te öcsém legény mi járatban vagy itt?

Legény: Könnyü a szegényt kicsufolni, de nehéz felruházni. Könnyü keeteknek onnan beszélni az akasztófárul, de nekünk „szijmadzag: huzzad!“ Aztán a tordai malacznak is több esze lehetett volna a maga idejéhez képest. De hát micsináljon a szegény ember, mikor odahaza azt mondja a sok gyerek: „apám uram, csináljunk puliszkát, vizünk már van!“ Akkor találkozik az ember Bozsi bával a vásáron. Van az embernek a tarsolyában éppeg huszonöt piczula, aztán az ember számlálgassa, hogyan lehetne ebből egy uj zekét, egy süldő malaczot, egy pár csizmát, meg egy vaskondért venni rézbül? aztán akkor megszólitja az embert a Bozsi bá a sátor alul, a hol csak ugy lóggnak sorba a sok szép ránczos torku fisleder csizmák, hogy olyan, tudom, a király szobájában sincs! s aszondja, hogy „mit busulsz öcsécském, hátha ötszáz forintot adnék, nem nevetnél-e egy garas árát?“ Az ember csak megáll erre a szóra. S akkor aztán elmondja Bozsi bá az embernek, hogy kiütött a szabadság Törökországban, mind odamegyünk most! A Klapka is azért járt itt, hogy kinézze, hol lesz legjobb hely a kapituláczióra? A Helfi Náczi parancsolatot kapott a császártul, hogy csináljon ribilliót. Csak ugy osztogatják a sok lófarkat: a Baldácsi bácsi hármat is kapott. Mondék magamban: lúfő már vagyok, ha még lúfarkat is kapok hozzá, egész lú leszek, nem kell gyalog járni Udvarhelyre. Én bizony parolát adtam. S aztán abbeli örömömben, hogy ötszáz forintot kapok, nem vettem a huszonöt piczulán se zekét, se malaczot, se kondért, hanem menék a csapházba, s hogy helyet csináljak az uj pénznek, eltraktáltam a régit az utolsó piczuláig. Már most csak azt szeretném tudni a nagyságos elnök urtól, hogy maga-e a török basa, a ki nekem azt az ötszáz forintot kifizesse? Mert máskülönben mi okért bolondita fel engemet ide?

Elnök: Majd megtudja mindjárt. Most halljuk a fuvarost, mit tud.

Fuvaros: Hát már aztán mit tudhatna egy szegény fuvaros ember? Kezembe adnak egy bombit, azt mondják, hogy az borvizes üveg. Hát tudhatom én, hogy azok odaát Bécsben mért csinálják vasbul a borvizes üveget. Ideadnak egy puskát s azt mondják, hogy ez furulya. Hát nem valóságos igaz-e, hogy az oláhfalusiak a puskával furulyáltak. Az egyik fujja a félső likánál, a másik billegesse a billegtetőjénél? Hát én csak azt hiszem, a mit nekem mondanak, s ha a nagyságos elnök ur azt mondja, hogy az a tinta nem meginynya való, én még azt is elhiszem.

Elnök: Elmehet kend! Lássunk egy tanult, litteratus embert; hadd legyünk okosabbak tőle.