# Jocus és Momus

## Part 2

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/jocus-es-momus-34788/index.md

Erre a névre egyszerre ugrott minden ember, csaplár, pinczér, szakácsné, helyet csinálni a concert kellő közepén a nagy férfiunak; hozták a bort meg a pecsenyét készséggel, s a jótékony hangversenyzők mulattatták a puszták egykori fejedelmét, kivilágos kivirradtig.

Rövid időn megint csak zár alá kellett tétetni a „népdalok hősét“, és ott szabta a katona-kitliket Szamosujvárott.

* * *

Az a László ur nagy zsarnok volt a háznál. Felelősség nélküli miniszter. Neki minden szabad volt. E miatt a többi cselédség nagyon irigykedett rá. Az elégületlenség a felsőbb hivatalnoki régiókba is elterjedt. Egyszer végre kiütött a palota-forradalom, feljelenték a miniszternek, hogy a László irtóztató mértékben defraudálja a lelkiismeretére bizott boros palaczkokat a pinczében: tessék bár személyesen meggyőződni a kegyelmes urnak.

Wenkheim ráhagyta magát venni, hogy lemenjen maga a pinczébe. S ime csakugyan ott volt a sok corpus delicti. Csak a corpus, a spiritus hiányzott belőle. Negyven pezsgős palaczk--üresen; hogy észre ne vegyék a hiányt, a kiüritett palaczkok vissza lettek rakva a helyeikre.

„No, már ez sok! monda a miniszter. Hijátok ide azt a vén semmirekellőt. Majd csinálok én itt mindjárt rövid processust!

Rohant a malcontentus cselédség László urat a pinczealvilági statárium elé hurczolni. A bűn nem volt eltagadható.

„Hát ugyan László!“ monda a miniszter. „Nézz ide! Ott van abban a szegletben a sok drága jó magyarádi. Amott a másik szegletben a sok finom felséges visontai. Mért nem iszol azokból? Minek iszod az én pezsgőmet? mikor az nem neked való.“

Ez volt a rövid processus.

István nádor és a huszár.

Hontmegyében a Huszár-család a legbefolyásosabbak közül való ma is; abban az időben pedig, mikor István nádor körutat tett az országban és Hontmegyébe ellátogatott, a Huszár-családnak egyik tagja ülnök volt az árvaszéknél.

István nádor tulesvén a diszes fogadtatások torturáján, a megyeházában berendezett lakásán pihent és diskurált egy kicsit az alispánnal, főispánnal és megyei előkelőségekkel, aztán elbocsátotta őket, hogy álomra hajthassa fejét.

Mikor a notabilitások eltávoznak, akkor jut eszébe valami az alispánnak. Vajjon tettek-e be a nádor hálószobájába olyan bizonyos edényt, a miről Csokonay azt állitja a Békaegér-harczban, hogy a magyar embernek olyan nincs?

A bizonytalanságban ugy okoskodván nagyon helyesen, hogy jobb kettő, mint egy sem, rögtön előparancsolta a hajdut.

--Te! siess és mond meg a huszárnak, hogy rögtön vigye be ő fensége hálószobájába.

Hanem a hajdu nem tudta azt elképzelni, hogy a nádor ő fensége szobájába akkora szegény ember vihessen be akármiféle edényt is, mint az ordinánczhuszár; ellenkezőleg ugy gondolkozott, hogy urnak való munka az, s fogta a beviendő edényt és sietve beállitott vele Huszár árvaszéki ülnökhöz.

--Nagyságos uram, tisztelteti az alispán ur hogy tessék hamar a megyeházára jönni, s tessék ezt bevinni nádor ő fenségéhez ...

A mire azt felelte méltó indignáczióval Huszár:

--Mond meg az alispán urnak, hogy ha olyan sietős, hát csak vigye be maga.

A hajdu nagyot bámul a vakmerőségen s rohan vissza az alispán urhoz, ki nem is várja a beszédet, hanem rátámad a hajdujára:

--Hát a huszár?

--Azt izeni, instálom, hogy ha olyan sürgős a nádor ő fenségének, hát tessék a nagyságos alispán urnak magának bevinni; ő bizony nem hozza. Ugy kellett aztán a dolgot a hajdunak megmagyarázni.

Az esetet a nádor is megtudta, s nagyon jól mulatott rajta.

Ki nagyobb úr?

1510 táján Bakács Tamás esztergomi érseknek három főur vendége volt: Báthori, Ország és Ujlaki. Az ebéd végén széles jó kedvökben, szójátékban dicsekedtek vagyonukkal. Báthori, Kára ura, kezdé:

--Nekem olyan károm van, hogy szép hasznot huzok belőle.

Ország, Gyöngyös ura, folytatá:

--Nekem annyi a gyöngyöm, hogy a kutyáim is gyöngyösben járnak.

Ujlaki: Nekem annyi a fillérem, hogy évenkint hatezer arany adót kapok belőle. (1514-ben alkalmasint azért is lázadtak fel a parasztok, hogy az ily urak a filléradót aranyra emelték).

Bakács érsekgazda pedig igy fejezte be:

--Nekem meg akkora kemenczém van, hogy az urak valamennyi jobbágyaikkal beleférnének!

(Értette t. i. Kemenczét Hontmegyében, hétezer hold határával).

Bartakovics érsek meg a tiszttartója.

Mikor kinevezték egri érseknek, első gondja volt az érseki javakat rendezni, a tönkrement gazdaságot helyreállitani, a zilált vagyoni viszonyokat rendbe szedni. E munkájában erélyesen járt el s nem egy gazdatiszt, ki szerzett babérjain nyugodtan vélt pihenhetni, megtanulhatta, a mit rég elfelejtett, hogy hogyan kell szántóknak, aratóknak kora reggeltől késő estig a sarkában lenni.

Az érsek azt tartotta, hogy most ez a legjobb politika, s legkülönb zöld asztal a zöld mező.

Természetes, hogy több afféle szentheverdel napokat ünneplő ispán-, kasznár-fajta részesült vagy komoly megintésben, vagy pláne egyenesen áldozatául esett az érsek reformmunkálatainak, kisöpörtetvén, mint haszonvehetetlen.

A konczlesők azt hitték, no majd lesz itt szüret, majd lesz itt avancement.--hogy az uj érsek minden gazdatisztet elcsap. Jó lesz közel állni hozzá, hátha a nyilasba sikerül valamelyikünknek besurranni.

Leginkább aspiráltak pedig a....-i tiszttartó állomására; ez jó zsiros koncz lett volna nekik. Azért hát el nem mulasztották volna ugy oldalvást tudomására juttatni az érseknek, hogy az a tiszttartó milyen szörnyű lusta dög, nem is lehet a nagy hasától valami nagyon fürge, aztán meg van egy nagy hibája.

--Mi lehet az?--tudakolá az érsek--talán csak nem tolvaj?

--Óh Isten mentsen, azt a világért sem lehet róla mondani. Ámbár bizony jól megszedte magát. No, de azt becsületes uton is tehette. Nem merem mondani, hogy--

--Nos hát akkor mi lehet az a nagy hiba?--sürgeté az érsek--egyik se nevel olyan lovat, barmot; buzája, rozsa szép, repczéje sikerül; mindenen áldás van a keze alatt. Hát legyen ő lusta akár ezerszer.

--Nem a lustaság--mondák a fülbe sugók--más itt a baj; sokkal nagyobb annál. A....-i tiszttartó, szörnyűség! soha sem imádkozik.

--Hogy a....!--az érsek nem mondta ki, a mit elkezdett; megnyugtatta az árulkodót.

--Édes fiam, ugy látszik, a....-i tiszttartó lelkének üdve nagyon rajta fekszik a te lelkeden. Az bizony baj, hogy ő nem imádkozik; de bizonyosan azért nem teszi, mert helyettem kell dolgoznia a gazdaság körül s igy megbizik bennem, hogy én meg viszont helyette is imádkozom. Légy csak te nyugodt a....-i tiszttartó e baja felől.

Hanem egyszer csak azt hallja az érsek, hogy a ....-i tiszttartó azonfelül hogy lusta, azonfelül hogy nem imádkozik, még szörnyű nagy korhely is, mindig iszik; a mennyit ő meg nem innék, annyi bor nincs; részeges, garázda, megbizhatlan.

No, már ez olyan vád, a mely, ha alapos, sulyos következményeket vonhat maga után. Azért hát meg kell vizsgálni, ha vajjon alapos-e?

Nagy ebédet adott az érsek s arra valami gazdasági tanácskozás ürügye alatt elhitta a....-i tiszttartót is. A felszolgáló hajduk be voltak tanitva, hogy a mint a tiszttartó elé helyezett meszelyes palacz kiürül, azonnal tegyenek helyébe egy másikat, s olvassák, mennyit iszik meg.

Biz az pedig nagyon sokszor kiürült. Az érsek aggodalommal vette észre, hogy az iszákosságra vonatkozó vád alighanem alapos.

Az ebéd vége felé odainti a hajdut:

--Hány volt már?

--Most viszem a tizenhetediket.

Az érsek figyelemmel vizsgálta vendégét, nem vesz-e észre rajta valami változást. Nem volt azon egy szikra sem, egy korty nem sok, mintha annyi bort sem ivott volna.

Az üvegek még folyvást ürültek. A huszonnegyedik járja már. Az érsek titkon int a hajdunak, hogy hozza a következőt.

Mikor a hajdu épen ki akarja cserélni az üres palaczkot telivel,--a tiszttartó ráteszi tenyerét az üres palaczk szájára s odamordul a hajdunak:

--Hadd el öcsém, ennél többet soha sem iszom

--Csak tizenkét itczécskét méltóztatik mindig?--kérdé az érsek?

--Épen csak annyit,--felelt a tiszttartó.--Azt azonban nem tudtam, hogy excellentiád is olvassa.

Az érsek kissé elszégyenlette magát. Azonban ha már belekezdett, hát kiismeri tisztjét.

Asztal után beszédbe eredt vele, gazdasági dolgokról. Azt hitte az érsek, hogy most már csak utóléri ő kegyelmét a tizenkét itczécske.

Hát akkor bámult el, mikor a beszélgetésben elmélyedve, észrevette, hogy hiszen már este lesz. Az öreg tiszttartó a legpracticusabb gazdasági elveket oly elevenen, oly vonzó modorban fejtegette előtte, biztató terveket, szükséges javitásokat, gyümölcsöző beruházásokat proponált, ismertette a legjobb gazdasági gépeket, s az érsek három órai beszélgetés után nemcsak arról győződött meg, hogy ez az ember józan ember, de arról is, hogy kitűnő gazda is és becsületes ember.

Mikor a fülbesugók ujra előjöttek, csak annyit mondott nekik:

--Az bizony iszik, sokat iszik, nagyon sokat iszik; de birja. Hej ha minden gazdatisztem ilyen korhely volna!

Bartakovics sétáiról.

Az tudvalevő dolog, hogy a nagy emlékü Bartakovics egri érsek végéveiben is szerette napi sétáját megtenni, melyben még a kellemetlen idő sem igen akadályozhatta az öreget. Egy izben a nagy sártól félő rendes kisérője Zs., jelenleg egri kanonok, igy szólt a jó öreghez!

--Ugyan excellentiád! fogassón be ez egyszer, hisz a csizmánk csupa sár és viz lesz.

--Hehehe! kedves fiam, csak menjünk gyalog--válaszolt a jókedvü főpap--holnap ugysem rajtunk van a csizmatisztitás sora.

Ugyis lett.

Krumplis érsek.

Mikor Bartakovics az egri érseki széket elfoglalta a roppant terjedelmü érseki kertet a sétálók számára nagynak találván, felét kivágatta s veteményes kertté alakitotta át. Ez természetesen nem tetszett az egrieknek, s minthogy abban káposztát, krumplit és babot termesztett, „krumplis érsek“-nek kezdték nevezni.

Eljött a krumpli-szüret, a mikor a termés fel lett szedve, igy szól a jószivü öreg ur udvarmesterének:

„Ezt most osszátok ki a szegényeknek, hadd lakjanak jól; mert a kik jóllaktak, azok a félkertben is kisétálhatják magukat.“

Bezzeg nem is mondták többé az egriek, hogy krumplis érsek.

Az öreg Balogh.

A napokban a magyar szinészet egy nyolczvanhárom éves veteránját temették el, az uttörők elsejét, az öreg Balogh Istvánt, a ki hiven és lelkesedéssel szolgálta a szinügyet minden sanyaru időben, jutalmat nem keresve s a számos nyomoruságot vig kedélylyel fogadva el.

A század első felében mint direktor dajkálta a még pólyás csecsemőt: a nemzeti szinészetet. Megfordult az ország minden részében, igy jutott el a Zichy grófok valamelyikének egy jószágára jeles truppjával, a hol is az első előadásra szinültig megtelt a nézőtér.

Mikor az előadáshoz fognának, vágtat elő a gróf fogata, hogy ő maga családostól jelen legyen az előadáson. Igen, de nincs hely. Már pedig szoritani kell, ha a föld alól is, mert a gróf nagy maecenása a diátristáknak, fényesen megfizet a belépti jegyekért. Mit volt mit tenni? három nézőt szépszerével kibecsültek a székekről, s a nagyuri pártfogó ott foglalhatott helyet. Hagyott is a pénztárt kezelő Gál Minyánál ötven forintokat.

A játék ment mint a karikacsapás, hanem egy-két felvonás után a gróf--a töbször látott darabban unni kezdte magát. Megszólítja tehát tréfásan Baloghot.

--Nézze csak kedves igazgató ur. Ezt a darabot, a mi a közönség szemeláttára folyik, meg lehet nézni akármikor. Hanem azt szeretném én látni, hogy akkor mit mivelnek maguk a szinpadon, mikor már az előadásnak vége van. Azt játszszák el a kedvemért.

Balogh fejet hajtott, hogy meglesz.

Azzal sietett fel a szinpadra, bemutatni a grófnak a világot representáló deszkákat, abban a decolletirozott állapotában, mikor már csupán a vándor társaságot jelenti.

A függöny nyeszeregve gönygyölődött fel és ott ásitott a szinpad iszonyu rendetlenségben. Bábeli zavar; dekoraciók, jelmezek, egymás hegyén-hátán, olaszfal és tenger, erdő és holdvilág, és minden számnélküli tartozékai egy előadásnak; ezek közt a mediumon ül Balogh, vele szemben pedig a napos jegyosztó Gál, és veszik számba a pénztárt.

--Minya te, szól Balogh, hol a belépti dij, a mit a gróf ur adott?

--Ihol van, feleli Gál. Ötven forint kerekszám.

--Hazudsz, rivall rá Balogh. Eltagadod a felét: én tudom, hogy a gróf ur kétszer ennyit fizetett neked.

--Fizetett, dehogy fizetett.

--Ő méltósága gavallériájától nem is várhatni kevesebbet száz forintnál!

Zichy nevetett volna a tréfán, ha véletlenül nem az ő rovására ment volna. Hanem sietett helyre ütni: hogy a másik ötven forint csak tévedésből maradt a zsebében, tessék kedves direktor ur. De többé nem volt kiváncsi megtudni, hogy mit csinálnak a szinpadon, mikor vége van az előadásnak.

Egy nyitrai községbiró.

Ama boldogemlékü Bach-korszak alatt történt, hogy egy nyitramegyei község birája parancsot vesz, hogy a faluján átutazó Albrecht főherczeg illő fogadtatására rendelje ki az egész falut és állitsa fel hármasával embereit.

A nagy nap előestéjén személyesen is megjelen a peczirikter, hogy rendelete pontos teljesitését a birónak hivatalvesztés terhe alatt szivére kösse. Már tovább akar menni, midőn a biró megszólal:

--Meglesz, nagysás uram, próbáltam is már? kettesével egymásra állitva még csak menne valahogy, de ha a harmadikat is rájok állitom, lezuhannak mindannyiszor!

A Burg fehér asszonya.

Egy hamar elmuló zaj hallatszott évek előtt a Burgban megjelent kisértetről, mely egy fehér asszony alakjában minden éjfélkor megjelent a császári könyvtár folyosóján a szegény silbakot agyonijesztgetni. A fehér asszony több éjjel egymásután kisértett a Burgban, míg egyszer aztán dementírozták hivatalosan az egész lélekjárást. Mese volt az egész. Az élczlapok eltemették.

Pedig hát ez nem volt mese; hanem tökéletes valóság.

Három nap egymásután megjelent egy fehérbe öltözött hölgy alak, márvány-fehér arczczal, de jól kivehető vonásokkal, kezében egy lámpa, abban egy égő gyertya, melynek lángja lobog ugyan de a falra világot nem vet: az alak a folyosó egyik ajtajától a másikig végig haladt; az őrt álló katona felhivására nem ügyelt, s a második ajtónál eltünt. Másik éjjel az őr, miután kiáltására nem ügyelt, rá is lőtt az alakra; arra a kisértet nyom nélkül eltünt. Harmadik éjjel két őrt állitottak ki; azok előtt is megjelent a rém; azok is kiabáltak rá: azután keresztül-kasul lőtték, mire a fehér asszony nem tünt el; hanem megállt és merően a szemük közé nézett. E kisértet nézésétől az egyik őr, egy izmos, erős morva vadász ájultan esett össze.

Negyedik nap után a Burgban szolgálattevő főhadnagy maga foglalta el a kisértetes őrállomást. Ez, mint gavallér ember, asszony ellen nem vitt magával puskát, pisztolyt, csak ugy kardosán állt a lesben. A mint a tizenkét órát elkongta az Istvántemplom harangja: ott állt előtte a fehér asszony, s elkezdett csendesen haladni. A tiszt bátor férfi volt, utána sietett, utolérte; abban a perczben a fehér asszony viszszafordult s a lámpát a tiszt arcza elé tartá. Erre a tiszt hozzá kapott, hogy a kezét megragadja, a másik karját pedig a fehér nő dereka körül fonta--és akkor eltünt a fehér asszony: a tiszt megfogta és megölelte--a semmit.

Az eltűnés pillanatában ugy tetszett neki, mintha a fehér hölgy egy hideg csókot nyomott volna ajkára.

Már most, ha tisztünk egy mult századbeli musquetier tiszt lett volna, kötelessége lesz vala e kisértetcsóktól halálra betegedni és belehalni;--minthogy azonban a mai időkben a katonatisztek chemiát és opticát is tanulnak, annálfogva a főhadnagy nem érte be azzal a kisértetlátással, hanem vizsgálódni kezdett a folyosó ajtajain, ablakain, s egyszer egy ablakán a folyosónak kitekintve, észrevette, hogy a Burggal átellenes ház egyik harmadik emeleti ablaka szokatlan fényesen ki van világitva. Rögtön lesietett az őrterembe, maga mellé vett két katonát, átment az átelleni házba s kérdezé a házfelügyelőtől, hogy ki lakik ott, ahol az ablak ki van világitva? Egy fényképész. A tiszt rögtön sietett ennek a szállására, nem csengetett be, hanem betörette az ajtót s szépen ott lepte az egész kisértetcsináló apparatust. A nagy tükörüvegtáblát, melynek segélyével és villanyvilágitással a kisértetes nőalakot a Burg ablakán át annak folyosóján végig sétáltatták, sőt magát a fehér asszonyt is, a kinek még akkor is be volt a képe mázolva krétával. De most már csakugyan megfoghatta, ha a csókjából nem kivánt is.

A dologból inquisitió lett; a fényképész azt a merész tréfát nem a maga mulatságából rendezte; hanem aztán annyi magas állásu személy keveredett bele a vizsgálatba, hogy jónak látták azt abba hagyni; s az egész kisértet-históriát meghazudtolni.

Az ultramontán párt manővere volt az egész: ilyen együgyü hókuszpókuszszal akarták az uralkodót a szabadelvü iránytól megfélemliteni.

Azoknak, akik e dologról tudtak, meghagyatott, hogy ne beszéljenek róla. De, hogy nem jól tartották meg a titkot, annak bizonysága az, hogy mi is megtudtuk.

Wesselényi és a légátus.

Légczióba ment a diák; hosszuszáru pipáját a sublégátus vitte előtte. Egy hintó robog el mellettük.

--Hová megy, domine?--kérdi az ur a hintóból.

--A légáczióba megyek ahoz a hóbortos Wesselényihez--felelt a diák bodor füstöt eresztve.

Midőn a conceptust felviszi a báróhoz, nem kis megütközéssel ismeri fel benne a hintóban ülő urat.

Rendes szokás szerint a legátus a bárói asztalnál ebédelt. Egész ebéd alatt ugy érezte magát, mintha parázson ülne. A báró azonban nem sokat látszott ügyelni vendége zavarára. Hanem ebéd végével előszólitja a sublégátust.

--Hozd el a gazdád hosszuszáruját.

A fiu teljesité a parancsot.

--Na, domine, tessék rágyujtani; te meg, fiu, tartsd neki a pipát.

A legátus nem látta jónak ellene szegülni.

--Na, most tessék sétálni.

A legátusok sétáltak.

--Most már kérdem: hová megy, domine?

A vendégek nevették a szegény diák zavarát.

--De kérem, báró úr....

--Semmi kérelem, hová megy?

A szegény légátusnak ismételnie kellett: „ahoz a hóbortos Wesselényihez légáczióba.“

A báró jóizüt nevetett vendégeivel.

Az ál-biztos.

(A régi időkből.)

T.-B....-n lakott S. Péter--B. M. et comp. Sok tréfát üztek vele. Egyszer a többek közt R....-n többen összejövén, jelen volt az akkori szabolcsmegyei főszolgabiró P. L. (B. M. sógora) is.

B. M. mint igen élczes ember, ebéd után inditványozta, hogy S....-t meg kell tréfálni. A terv, mint jó vezérnél, inter pocula--percz müve volt.

P. L. nem ismerte S....-t, igy hát B. M. terve szerint ki kellett magát adni Mezdédinek, ki az egri restaurationalis excessusokban kinevezett delegatum judicium tagja volt, s Egerbe utaztában S....-t meglátogatja. S. L. tehát nem is a maga equipageján, hanem előfogaton, privát ezüstös hajduval a bakon, elment S....-hoz Bemutatván magát Mezdedi név alatt, kérdi--kik laknak itt e környéken?

S. kapott rajta, hogy üthet egyet az őtet tul a rendén háborgató kompánián,--„egy legio korhely, nagyságos uram, kinek feje B. M.“

Alig mondja ezt ki, imhol cseng, bong, négy vagy öt fogat robog be az udvarra, s kis időre a szobába lép B. M. et comp. s rárivall S ...-ra: „bort!“

Bort hoztak. S., hogy a további garázdálkodást egy kicsit meghőköltesse, megszólal:

„Mezdédi ő nagysága, az egri delegátum judicium tagja.“

B. M. ránéz az ál Mezdédire s elébe köp;--S. ezen szörnyen megijedve, igy szólt: „uramfia. birája lesz, s hogy tesz vele?“

Néhány pohár bor után Mihály ur félrehuzza S....-t s mondja: „Bruder! ha néha bolondozunk is veled, mindamellett szeretünk s nem akarjuk, hogy megkárosodjál,--mint jó embered intelek, vigyázz, mert ez a Mezdédi irtóztató kegyetlen ember, ez most spionkodni jött hozzád, hanem te gazdag vagy, adj neki 60 tallért, mert a dácziát nagyon szereti.“

Noha S. is nagyon szerette a siklust, de mégis tartott Mezdéditől, s mint primae informationis ember, reászánja magát s az antik lenyiló almáriumból kivesz 60 tallért, tekercsbe göngyöli s a már kászolódó ál Mezdédinek nagy alázattal markába csusztatja, mit ez nagy protectori minával elfogad, s azzal megy vissza R....-ra, mutatva a 60 tallért, melyre kimondatott az anathema, hogy együtt fogják eltakaritani.

Bezzeg volt nevetség! S. később megtudván, szörnyen dühbe jött, hogy kellett azt a korhely P. L....-t hatvan tallérral megajándékoznia.

A gazda-ember mint időrendező.

--Óh, uram Isten, de nagy ez a szárazság, csak már jönne egy kis jó eső, hogy szántani lehetne.

(Jön egy hetes nagy eső.)

--Jaj, uram Isten, csak már megállna ez az eső, hogy vetni lehetne.

(Megáll az eső, jön helyette nagy szél.)

--Jaj, uram Isten: mind cserepes lesz a föld, elszárad a vetés, csak már megállna ez a szél.

(Megáll a szél, lesz utána dér.)

--Már megint minden kifagy, a mi kikelt? csak már bemelegednék ujra.

(Dühös melegség támad.)

--Jaj, minden kiszárad, hernyó, sáska elhatalmasodik, de jó volna egy kis friss zivatar.

(Jön zivatar záporral, mennykőhullással.)

--Végünk van, mind megdül a gabona, beiszapul a rét! állandó idő kellene már.

(Megállapodik az idő.)

--Egyik nap olyan, mint a másik; mind összeszorul a buza szeme.

(Végre eljön az aratás, szerencsés bő esztendő van, gazda-ember szomoruan vakarja a fejét a telt hombárok előtt, mikor kiszámitja, hogy máskor felényi termésért több pénzt igért Mózes, mint most összesen a két annyiért.)

--Óh uram Isten, ha már adtál sok buzát: adj még hozzá egy kis tisztességes háborut is, hogy--ára legyen!

Egy nemes vonás.

A mexicói császár ő felsége titkárja S., daczára németül hangzó nevének, valódi budai születésü magyar ember. Fiatal korában azon gránátos zászlóaljban szolgált, mely a budai királyi várlak rendes őrségét képezte.

A főherczeg-nádor sok ideig figyelemmel kisérte, hogy egy fiatal katona minden délben, mikor a katonák ebédjüket kikapják, csészében ételt hord ki az őrlakból s kevés idő mulva üres csészével tér vissza.

A nádor utána járatott, hova hordja a gránátos az ételt, s megtudta, hogy van neki egy beteg, élemedett nagyanyja valamelyik külvárosban, a kit a fiatal katona évek óta igy táplál, hogy a menázsból rájutó részt megfelezi s felét hazahordja neki.

A nádor rögtön udvarához vette a fiatal katonát, a kiből később a legeszesebb diplomaták egyike fejlődött ki. Jelenleg S.-nek 8 érdemrendje van: külföldi udvaroktól nyert megtiszteltetések.

A létai fuvaros.

Nagyon sürgős menetele volt a megyei orvosnak, éjszaka kellett még hat mérföldnyi távolba utaznia, fuvarost hivatott, megmagyarázta neki, hova vigye, azzal összepakolt, bundájába vágta magát s mondta neki, hogy csak hajtson szaporán, de vigyázva.

A mint a határból kiértek, a fuvaros beszélgetéshez kezdett, de nem kapott választ; hátra néz, hát látja, hogy az orvos aluszik.

No, ha aluszik, akkor ő is megállitja a lovait, kifog, leszerszámoz, a lovakat kicsapja a gyepre legelni, maga meg lefekszik a kocsi mellé a szűrére s követi a jó példát.

Reggel jókor felébredt az orvos, a fuvaros épen akkor fogta be a lovakat.

Az orvosnak ugy tetszett, mintha nagyon ismerős volna az a város, a melyet a közelben lát.

--Nini, hol járunk már?

--Hát csak itt vagyunk még Léta mellett.

--Hát hogy a ménkübe lehet az?

--Csak ugy biz' a, hogy láttam, milyen jóizüen aluszik a tekintetes ur, nem akartam, hogy a döczögős ut fölrázza az álmából.

Tehát az orvos a nagy sietséges igyekezettel azt nyerte, hogy egy éjszaka kinn hált az ég alatt a szekéren--jó vetett ágya tőszomszédságában.

Hogy fejezi ki a süketnéma jelekkel Deák Ferenczet?

Egy dunántuli fürdő látogatói előtt általánosan ismeretes egy születésétől fogva süketnéma földbirtokos, ki különben sokoldalu müveltséggel s igen kedves kedélylyel bir s csak ugy elpolitizál a közügyekről jelekkel, mint a leghangosabb szónok;--feljegyzésre érdemes, a hogy e néma honfi szokta Deák Ferenczet kifejezni, mikor felőle értekezik:--először a bajuszán egyet sodorint, ez annyit tesz, hogy „magyar“, azután összefogott öklének hüvelykujját kimereszti, ez azt teszi, hogy „első“;--és igy „első magyar“, ebből aztán értheti minden ember, hogy „Deák Ferencz“.

Miért vagyunk kénytelenek politizálni?