# Gróf Kaczaifalvi László avagy a természetes ember

## Part 6

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/grof-kaczaifalvi-laszlo-avagy-a-termeszetes-ember-47835/index.md

Ezzel a jelenlévők között nagy vetekedés támadt; de a gróf egyáltalában senkinek sem akart engedni. Az ő legfőbb oka az volt, hogy Manczi rá állott. Manczi szülői pedig azt vitatták, hogy lehetetlenséget kiván. A gróf erre felhevülvén, okokkal kezdette megmutatni, hogy az, a mit ő kiván, felette könnyen meglehet s az ellenkező résznek okait kinevetvén, ama bolondságok közé tartozni mondotta, melyekkel magokat a mindennapi emberek nevetségesekké teszik. Végtére Manczi kezét megragadván: Mondd meg nekem Manczi! úgymond, szeretsz-e engemet? Manczi e kérdésre egy érzékeny tekintettel felelt. Ha tehát szeretsz, gyere velem a paphoz.

Ugy de látod, kedves Laczim! hogy az édes atyám velünk jönni nem akar.

Ha nem akar, hagyd itt, felelé a gróf, a kisasszonyt kezénél fogva az ajtó felé vonván. Erre közönséges zaj támadt. Potrohosi nevetett, Rósafi Pál úr nagy lármával jegyjószágot, özvegyülést, pecsételt kontraktust kivánt, a viczispánné fontos okokkal megmutatta, hogy koszoru és új selyemruha nélkül az összeadást végbe vinni nem lehet, a többiek közül az egyik ezt, a másik amazt vitatta. A sokféle szózatból végre nagy lárma lett, melyet a gróf az ő hangos szavával egészen lenyomván, esdekelve kérte Manczit, hogy senkire se hallgasson, hanem menjen vele a paphoz. Manczi ellenben teljes erejével azon volt, hogy kezét a gróf kezéből kifejtse. Eleresztette végre a gróf önként és elhallgatott. Elcsendesedtek utána lassankint a többiek is; mire meg-meg egyszerre mindnyájan hangos hahotára fakadtak, mely egynehány időperczig tartott. Csak Manczi és a gróf voltak egyedül, a kik a dolgot nevetségesnek nem találták.

A gróf komoran körültekintvén magát, így szólította meg végre hathatós szózattal a kisasszonyt: Manczi! te nekem azt mondottad, hogy szeretsz és hogy feleségem akarsz lenni. Itt áll az atyád, itt állok én. Válassz! kinek akarsz közülünk engedelmeskedni?

Manczi két lépéssel közelebb menvén hozzá: Én a tied vagyok, mondá szépen hangzó szózattal; még egyszer mondom, hogy a tied vagyok és hogy karjaid között boldog életet remélek. De az édes atyámnak karjai között tizenöt esztendőt töltöttem már oly boldogságban, melyért elegendő hálát soha sem adhatok. Édes atyámnak gondviselése nélkül már régen nem volnék. Az ő szeretete volt, mely engemet ezerféle veszedelemből kiragadott. Laczi! én neked igéretem szerint, mint jegyesemnek, szerelemmel, de édes atyámnak ellenben hozzám való szeretetéért szeretettel és engedelmességgel tartozok. Ezt mondván, térdre esett édes atyja előtt az érzékeny szivü kisasszony s atyai kezeit csókolta és könyhullajtásival áztatgatta.

Meredt szemeit a falra függesztvén a gróf, gondolatokba merült. Egyszerre Rósafi Pál urnak térdeihez rohant Manczi mellé ő is és kezét megcsókolván: Bocsáss meg! mondá felette szivreható érzékenységgel, bocsáss meg nekem Manczimnak édes atyja! Ha nekem az én atyám azt parancsolná, hogy Manczit el ne vegyem, én neki engedelmeskednék. Ezt mondván felkelt, s egy székre leülvén, nyugodt elmével kérdezte, mikor fog a pap a könyvből elejekbe olvasni? Kevés idő mulva, felelének neki, ha egyébiránt az öreg gróf Kaczajfalvi nem ellenzi. Egy darabig gondolkodván a gróf, egyszerre felugrott és Manczihoz lépvén, Manczi! úgymond, a te szived jó. Engemet szeretsz és édes atyádnak engedelmeskedsz. A te szived valóban jó!

XII.

A jó ebéd és az éhezők.

Nagyságos uraim! mondá az inas, az asztalon az étel! A nevetés, melynek okát a gróf át nem tudta látni, lassankint elenyészvén, az urak végtére az asztalhoz ültek. A gróf a feltett különféle ételeknek neveit megkérdezvén, egy jó tányér zöldséget megevett, a többieket pedig mind megköszönte. Egy kérdés adta elő azután magát a természetnek tudományából, mely a beszélgetőket több hasonló kérdésekre, sőt még a mathezisnek mélységeibe is elvezette. A gróf ezekről oly helyesen értekezett, hogy mindnyájan csudálták. Ha pedig oly dolgokról volt a beszéd, melyek ő előtte ismeretlenek voltak, oly okos kérdéseket, oly sikeres és világos ellenvetéseket tett, hogy egy orvos, a ki szinte csak ebéd előtt érkezett, nem győzött rajta elegendőképen álmélkodni és csupán csak azért, hogy szép elméjében gyönyörködhessen, különféle tárgyakról mélyebb és mélyebb értekezésekre csábította. Helylyel-közzel mosolygásra is adott a gróf alkalmatosságot, mikor egy pár szavával a szokásba vett convenientiát feltaszította.

Sült szarvashus tétetvén az asztalra, a gróf ennek az ételnek a nevét is tudakolta. A feleletet hallván, szarvashus! úgymond halkan és komoran s rövid gondolkodás után felugrott a székről, kirepült az ajtón s a garádicsokon lerohant a faluba. A szarvashus eszébe hozta neki ama leányt, kinek atyja szarvast lőtt s kit szülőjével együtt az igazságnak karjaitól megszabadított. Nem emlékezett ő meg elég világosan ezen esetnek végéről és attól tartott, hogy ne talán az igazság az ő görcsös botjával e szerencsétleneket ujra megtámadta.

Nagy buzgósággal rohant be a házba, hol a leányt anyjával együtt egy férfinak karjai közt találta, kinek orczáját ezek apolták és könnyeikkel áztatgatták. A leánynak az atyja volt, a ki szinte rejtekéből, melyben félelemből tartózkodott volt, visszaérkezett. A mint a gróf a szoba ajtaját kinyitotta, felkiáltott háladatos örömmel a leány: ihol itt jön éppen a mi őrző angyalunk; s ezt mondván, elejébe repült. Az anyja és atyja e kiáltásra megfordulván, a grófnak lábaihoz borultak. A férfi megragadta egyik kezét, csókolta és könnyeivel mosogatta.

Mi bajotok, kedvesim? kérdezé komoran a gróf. Én szinte azt akartam látni, hogy nem jött-e megint hozzátok vissza az igazság?

Uram! édes uram! elkezdé a férfi törött szózattal s érzékeny háládatossággal, az Ur Isten fizesse meg az úrnak! Ezt az ártatlan gyermeket feleségemmel együtt az éhségnek halálától mentette meg az úr. Az Isten látja lelkemet, hogy tolvaj nem vagyok. Az éhség kényszerített reá. Nem volt miből élnünk. Még e nyomorult hajléknak a fele sem az enyém már; pénzt kellett felvennem reá. Ezt is elköltvén, puskát kértem kölcsön s alig hogy egy szarvasra elsütöttem, rajta kaptak s el kellett szöknöm. Régi időtől fogva ma eszünk legelőször főttet Manczi kisasszony kegyelméből.

Mancziéból? kérdezé derült mosolygással a gróf és könnyes szemeit megtörülte. De mondd meg te nekem, apjok! mért nem dolgozol? Hisz, a mint látom, erő nélkül nem szükölködsz.

Miért nem dolgozom? Van nekem, Istennek hála! egy pár egészséges karom, melyekkel dolgozhatnék; de négy hónapi betegségem minden szerszámomtól s ezekkel együtt kenyeremtől is megfosztott. Szántóföldecskémet is el kellett végre a szomszédomnak zálogosítanom. E nyomorult háznak a fele még, a mit sajátomnak mondhatok.

Csak ennek a háznak a fele? kérdezé a gróf, összecsapván kezeit. Hát miért nem panaszoltad el eddig Manczinak?

Panaszkodni nem szabad, vagy legalább nem tanácsos; mert az uraság koldust a faluban meg nem szenved. A gróf felemelvén könnyező szemeit s a mély könyörületességnek éles tekintetével az égre nézvén: Istenség! úgymond, nincs kenyerök, nincs munkájok, hogy kenyeret kereshetnének! Egy pár könnyecske legördülvén arczain: mennyi pénzre volna úgymond, szükséged?

Ha kétszáz forintom volna, mindenemet visszaválthatnám s azonban, mig munkám hasznot hozna, élhetnék is belőle.

Hídd el ide azt a gazdát, a kinek adósa vagy. Hadasi György nagy örömmel átszaladt a szomszédjához és egynéhány időpercz után megjelent vele. Hallod-e, így szólott hozzá a gróf, te ennek visszaadod a földjét és szerszámait, én pedig megadom neked a pénzt, melylyel tartozik.

Szivesen! mondá erre a szomszéd. Ő nekem száznyolczvan forintommal adós.

Jól van! Én holnap neki kétszáz forintot hozok és ő neked az adósságot lefizeti.

Holnap? Hát az úr kicsoda?

Én gróf Kaczajfalvi László vagyok.

Gróf Kaczajfalvi János úrnak a fia?

Az!

Nagyságos uram! mondá a szomszéd, nem akarna nekem egy kis irást adni arról, hogy nekem száznyolczvan forintommal adós?

Minek? Én irni nem tudok.

Irni nem tud? És én gróf Kaczajfalvinak tartsam? mondá a szomszéd, fejét rázván. Mihelyt Hadasi György kezembe adja a pénzt, én is visszaadom neki minden jószágát. Ezzel elment.

A gróf át nem tudta látni, miért nem hisz szavának e gazda? de azt csak látta mégis, hogy a dolog nincs külömben. Visszament tehát komoran a kastélyba s belépvén az ebédlő szobába, így szólította meg Potrohosit: Hallod-e, Manczi bátyja! adj te nekem kétszáz forintot.

Két ezret, ha akarod, édes öcsém! Mire szándékozod fordítani?

Annak az embernek, a ki a szarvast meglőtte, nincs több fél házánál; annak adom.

Potrohosi azonnal kezébe adta a kivánt summát; ő pedig visszaszaladt vele Hadasihoz s az egész házat felvidámította. Körülvették mind a hárman, kezeit csókolták, őrző angyaluknak nevezték és jóakaratát zokogó szózattal köszönték. A gróf sirva fakadván örömében, kezet adott Hadasinak és azt mondotta neki: most már serényen dolgozz, hogy új bajba ne ess. Azután Veronkát, Hadasinak leányát megölelvén és magához szorítván, nemsokára, úgymond ismét meglátogatlak benneteket. Ezzel a házból kisietett. Fenn szóval küldötték utána a romlástól megmentett szegények háládatos áldásaikat.

Bemenvén könnyes szemmel a viczispánnak ebédlő szobájába, hol a vendégek még mindnyájan együtt voltak, fel s alá járt egy darabig. Szemei szinte csillogtak és egész tekintetéből ki lehetett venni, hogy mellében nagy dolgokat forral. Végre megállván a szoba közepén: azt, úgymond, ki kell tudakoznom! Ezzel az ajtó felé indult. Hová akarsz megint menni? kérdezé Potrohosi, útját elállván; meg Manczi felugorván a székről, kezénél fogva tartóztatta.

Eressz el, édes Manczim! haza kell mennem, felelé a gróf komoran. Kaczajfalván is lehetnek oly boldogtalan szegény emberek, mint itt Veronkának az atyja.

Hisz arra, mondá Potrohosi, holnap is elegendő időd lesz.

Gondolod? Mentél-e te már egyszer éhen az ágyba, mióta a világon vagy? Én, édes Manczim! mindaddig nem maradhatok, még meg nem tudom, hogy az atyám falujában nincsen-e valaki, a ki éhezik? Ezzel kiment és lovát megnyergeltette. Az öreg Istók alig tudta magát meggondolni, mikor a gróf már tartotta neki a kengyelt, hogy a lóra szokása szerint felsegítse. Maga is felvetvén azután paripájára magát, sebesen haza nyargalt.

Istenemre mondom! ezen ifjú emberhez nem győzök elegendő tisztelettel viseltetni, mondá Manczinak az orvos, megcsókolván kezét. Manczi köszönetet mosolygott szeme közé e vallásért, s a grófnak jó szivéről az orvossal sokáig beszélgetett.

XIII.

A halál és a prédikátor.

Azalatt a gróf Kaczajfalvára érkezvén, a falu végén leszállott a lóról, Istókot haza küldötte, maga pedig bement az első házba és a gazdát cselédjeivel együtt a vacsoránál találta. Nektek van, látom, mit ennetek! mondá örömmel, a mint a szobába belépett. A vacsorálók azonnal felkeltek s elejébe menvén, megköszöntötték. Minekutána megértette volna tőlük, hogy van miből élniök, azt kérdezte a gazdától, hogy van-e a faluban valaki, a ki éhséget szenvedne? Éhséget? mondá a gazda. Istennek hála! a mi méltóságos öreg grófunknak pedig szives köszönet! az egész helységben csak egy sincs.

A gróf az égre emelvén csillogó szemeit, az én atyám ő! úgymond érzékeny örömmel. Sebesen kiszaladt azután a házból és haza sietett, hogy édes atyjának lábaihoz borulván, háládatosságát ezen emberségért kinyilatkoztassa.

Útjában egy másik ház előtt nagy sírást-rívást és jajgatást hallván, bement. Elébe repűlt a házból szinte magánkívül egy menyecske, s még az udvaron megölelvén a grófot, oda vagyok! úgymond, óh, örökre oda vagyok! A gróf e kiáltásra megborzadván, besietett a szobába, hol az ágyon egy halvány férfiút talált, kinek szemei szinte homályosodni és meredni kezdettek. Ágyánál egy kesergő öreg ember és egy siránkozó öreg asszony állott, kikbe három síró gyermek kapaszkodott volt.

Mi történik itt? kérdezé a gróf hevesen. Óh! a fiam haldoklik, úgymond az öreg ember zokogva. Haldoklik? kérdé a gróf s e jelentést, mely ő előtte még ismeretlen volt, látni akarván, az ágyhoz közelébb tolódott. Meredt szemmel nézte egy darabig a beteget s meg-megborzadott. A beteg kezére tévén kezét, álmélkodva tapasztalta, hogy hideg verítéket izzad. Kérdéseket tett neki, de feleletet egyikre sem vett.

A haldoklónak hörgései erősödni kezdvén, a menyecske ismét berohant a szobába, s elhalaványodván, reszketve nézte a beteget. Anyicska! mondá elég hangos, de törött szózattal a haldokló. A menyecske odasietvén, a betegre borúlt és rettenetes jajgatásra fakadt. Az öreg ember imádkozott, az öreg asszony pedig, kinek szemeiből a könnyek egymást űzték, haldokló fiának homlokáról a verítéket törülgette. A beteg végre egyszer vagy kétszer megrázkódván, kinyújtotta tagjait és meghalt.

Az úr isten adta, mondá zokogva az öreg ember, az úr isten el is vette! Áldasson az Úrnak neve! Ezt mondván, összekulcsolta kezeit, s előre görnyedvén, könnyező szemeit a földre függesztette. A két asszony azonban a gyermekekkel együtt hangos sírásra fakadtak; a gróf pedig reszketni és halaványodni kezdvén, végre elájult és a halottra lerogyott.

Mikor ájulásából ismét magához tért, már akkor a szoba tele volt emberrel, a kiterített holttest a deszkán feküdt, az öregek sírtak, az ifjú özvegy pedig egybekulcsolván feje felett kezeit, rájok sem hallgatott azokra, a kik vigasztalni akarták. Oh istenem! mondá egynehányszor, hová legyek e három neveletlen árvával? Végy magadhoz, teremtőm minket is, ha táplálónkat elvetted!

A gróf el nem tűrhetvén tovább e szomorú jelenést, kitolakodott az emberek közül az utczára, s felemelvén összetett kezeit könnyező szemeivel együtt az égre: mennyei bölcsesség, úgymond, ne hagyj még engem meghalni. Hadd élni Manczit is édes atyámmal együtt! Oh, mily rettenetes dolog a halál! Érzem, kegyelmes istenem, érzem magamban, hogy könyörgésemet meghallgattad!

Ezzel haza sietvén, édes atyjának karjai közé rohant azzal a kérdéssel, ha egészséges-e és ha nincsen-e valami baja? Egész este csak a haldoklóról beszélgetett és tekintetében csak a mély szomorúság uralkodott. Az öreg grófnak sokáig kellett vele bajlódni, míg belőle azokat kivehette, a mik ma vele és Manczival történtek.

Másnap a halálnak képe emlékezetéből lassanként elenyészvén, Manczié pedig feléledvén, édes atyja elé terjesztette forró kivánságát, melylyel Manczit feleségének tenni óhajtja, valamint amaz akadályokat is, melyeket e kivánságának Rózsafi úr vetett.

Az öreg gróf legkisebbet sem ellenezte ugyan ezt a házasságot, mivel a tudósításokból, melyeket Manczi kisasszonyról az egész környékből összeszedett, bizonyos lett a felől, hogy Manczit minden ember jó szívű, szép eszű és nemes erkölcsű kisasszonynak tartja. De az ifjú grófnak szerelmét nem nézvén egyébnek futó gerjedelemnél, attól félt, hogy soha ebből oly szeretet nem támadhat, melyre állandó barátságot kell építeni azoknak, a kik a házasságban boldog életet viselni kivánnak. Az ifjú gróf erősen bizonyította ugyan atyjának, hogy Manczi őtet szereti, hogy ő viszont Manczit örökké fogja szeretni, és hogy Manczi jó leány; de az öreg gróf megmutatta neki ellenben, hogy ezek mind igazak lehetnek és ő mégis rettenetes veszedelembe ejthetné mind magát, mind Manczit, ha e házassággal sietne. Erre nézve esdekelve kérte, hogy halaszsza még el egy kevés időre az egybekelést, a mit édes atyjának meg is igért. Szeretni fogom, mondá azután az öreg gróf, ha gyakran oda jársz. Adja isten édes fiam, hogy meg ne csalódj. Erre az ifjú gróf csak mosolygással felelvén, azt kivánta viszontag az atyjától, hogy nézze meg Manczit maga; a mire magát az öreg úr azonnal le is kötelezte.

Egynéhány napot azzal töltött el azután az ifjú gróf, hogy házról-házra járván, maga megtudakozta, hogy nincsen-e a jobbágyok között oly szegény, a ki éhezik? E mellett pedig, bárhová ment, oly buzgón ajánlotta segedelmét és a hol kellett, oly bőven mutatta meg cselekedettel jó akaratát, hogy a jobbágyoknak szeretetét egészen megnyerte, a szegényebbeknek pedig oszlopa és reménye lett. Minden embertől megtudakozta, miben foglalatoskodik? micsoda mesterséget űz? micsoda hivatalt visel? s ez által sok olyas dolgokat megtanúlt, melyek előtte mindeddig ismeretlenek voltak.

Elment a prédikátorhoz is és megtudakozta tőle, hogy van-e neki miből élnie? Feleletéből hallván, hogy tisztességes jövedelmei vannak, a foglalatosságokat akarta tudni, melyekért e jövedelmeket veszi. Útnak indúlván, az ajtó küszöbében eszébe jutott neki a haldokló, kinek halálánál maga jelen volt, s visszafordulván a prédikátorhoz, de miért nem vigasztaltad tehát a minap azt a szegény asszonyt, a kinek a férje meghalt?

– Az özvegy engem nem hivatott.

– Nem hivatott? Imént jövök egy embertől, a ki nekem azt mondta, hogy ő a falunak éjjeli őrzője, kinek kötelessége azt hozza magával, hogy mihelyt tüzet lát, azonnal lármát üssön. Ezt is tehát, mikor a ház már ég, hivatni kell előbb, hogy lármát üssön?

– Az éjjeli őrnek ez kötelessége.

Hiszen te is azt mondtad, hogy a szomorúaknak vigasztalása hivatalodhoz tartozik. Pedig, hallod-e, ha én azt az asszonyt megvigasztalhattam volna, nem adtam volna a te egész jövedelmedért. Ezzel megrázta fejét és elment. A prédikátor hálát adott az istennek, hogy az ifjú grófnak oktalan kérdéseitől megmenekedhetett.

Otthon a gróf az atyját kérdezte meg ez iránt és nagyon megörült, mikor hallotta, hogy másnap a templomban a prédikáczióból maga megitélheti, ha tetszik, miből áll a népnek oktatása? Az atya másnap a templomba menvén vele, arra kérte előre, hogy a prédikátort, míg a népet oktatja, meg ne szólítsa, mint az új párnak összeadásánál. Ezt az ifjú gróf megigérte, s beült az atyjával az uraságnak zárt székébe a prédikáló székek átellenében.

A zsoltárnak lassú és pompás éneklése, melyet az öreg gróf versenként elébe olvasott, kimondhatatlanúl megillette. Szemei könnybe borúlván, oly tiszteletre gerjedett, hogy tudta nélkül térdeire bocsátkozott. A lelki pásztor a prédikáló székben megjelenvén, az ifjú gróf felállott és vizsga szemeit reá függesztette. Ezt a prédikátor látván, elpirúlt, mivel a minapi összeadásnál tett kérdései emlékezetébe tüntek. Majd azután elhalványodván, reszketni kezdett, az éneknek pedig vége szakadván, meredt és vad tekinteteket vetett majd az ifjú grófra, majd a községre. Az ifjú gróf halaványodni és reszketni látván, még meredtebb szemeket függesztett reá és háborodását majd az ájulásig űzte. Elkezdette végtére beszédjét reszkető szózattal; de valahányszor az ifjú grófra tekintett, mindannyiszor beszédjének fonalát elvesztette. Attól félt minden szempillantásban, hogy az ifjú gróf megszólítja. Így az, a mit beszélt, összefüggés nélkül való zavar lévén, akadozni kezdett; a mi belső szorongatásait megszaporította. Kimondhatatlanúl megháborodott tekintetét az ifjú grófra szögezvén, végre elhallgatott.

Rosszúl van szegényke! mondá az ifjú gróf elég fennszóval Istóknak, a ki szinte mellette állott. A prédikátor meghallván mondását, elővette keszkenőjét és arczát törülgetni kezdette. Istók a papnak baját jól átlátván, az ifjú grófnak mondását pedig színfogásnak vévén, elkérte az öreg gróftól ama kis üvegecskét, melyben magánál illatos párát hordozott, felsietett vele a prédikátorhoz s átadván neki szagolásnak okáért, megsúgta egyszersmint azt is, hogy az ifjú gróf minden bizonynyal meg nem szólítja, míg prédikál, mivel ezt az atyjának szentűl megigérte.

A prédikátor a párából egynéhány csöppet keszkenőjére öntvén s orrához értetvén, magához tért és beszédjét újra elkezdte. Ebben ő sikeresen megmutatta, hogy tökéletes és jámbor életet kell viselnünk, ha igaz keresztény ember módjára félelem nélkül akarunk meghalni. Beszédje az ifjú grófot úgy megillette, hogy a prédikáczió után karja közé szorítván a lelki pásztort, megcsókolta és bizonyossá tette a felől, hogy egész életében úgy fogja e szép oktatásért tisztelni, mint édes atyját.

XIV.

A szerelemféltés.

Egynéhány nap múlva ismét Manczihoz lovagolt az ifjú gróf, de senkit sem találván otthon, egy darabig a kertben sétálgatott, azután pedig Veronkához ment. Az egész házat együtt lelte. Egynéhány apolások után, melyekkel Veronkát heves ifjú módjára megköszöntötte s melyeket a leány szemérmes érzékenységgel fogadott, Hadasival mélyebb beszédbe ereszkedett. Hadasi, míg ifjabb volt, a török háborúban katonáskodott. Egyik szó a másikat szülte. A gróf oly feszült figyelemmel hallgatta Hadasit, mint a ki a berbitélő bűbájosra elbámul; Hadasi pedig oly tűzzel s oly eleven színekkel rajzolta elébe a hadi eseteket, a minőket az afféle katonától csak várni lehet, a ki több ütközetekben szerencsésen forgott. Így múlt el a reggel. Hadasi nagyon örült, hogy a hadi eszközöknek magyarázását reggel elvégezhette, alig várván, hogy délután az ütközeteknek bővebb rajzolásához foghasson, melyekben saját kezével sok törököt levagdalt.

A gróf a nélkül, hogy tartóztatták volna, náluk ebédelt, s Hadasiné leányával együtt minden erejét megvetette, hogy jótevőjöket tehetségük szerint megvendégeljék. Az asztalnál a gróf Veronka mellett ült és a paradicsomban vélte magát lenni, oly nagy volt öröme. Hadasi majd minden ételnél újabb dolgokat beszélt a tábori életről és ama tartományoknak szokásairól, állatairól és növényeiről, melyekben táborozott. Ebéd után lerajzolta a grófnak azokat, a mik az ütközetben történni szoktak: az ágyúknak szüntelen ropogását, a szörnyű mészárlást, mikor a dolog egyszer kardra kel és a törököknek kegyetlenségét, kik még az elevenen elfogott és sebeikből könnyen kigyógyíthatandó katonáknak fejét is leriszálják. A gróf, ki Veronkát térdére ültetvén, ölébe vette, hogy e szörnyű eseteket vele együtt hallgassa, már álmélkodott, már borzadott, már meg fejét Veronka vállára bocsátotta, mintha el akarta volna tekintetét ama jelenésektől fogni, melyektől irtózni elegendőképen nem győzött.

Azalatt a viczispánnak egész háza megérkezett, s ama hírre, hogy az ifjú gróf Kaczajfalvi a kastélyban volt és lovát az istállóban hagyván, ismét elment, Manczi egy szempillantásra szobájába repűlt és onnan leorozkodott a kerten keresztül a faluba, Hadasi házához. Nem ok nélkül gyanította ő, hogy a grófot itt találja. Még messziről meghallván szavát, közelebb lappangott s meg akarván a grófot lepni, maga lepődött meg ama különös jelenéstől, mely vizsga szemébe tünt. Az ablakhoz jutván tudni illik, szinte akkor rejtette fejét Veronka mellére, hogy tekintetét ama mészárlástól elfordítsa, melyet Hadasi lerajzolt. Manczi ezt látván, szinte megmerevedett. A leány az ölében? az ő feje pedig a leány mellén? E gondolatra elhalaványodott és azon szempillantásban ismét elpirúlt.

Manczi kisasszony! mondá fennszóval Hadasiné, az ablakra mutatván.

Manczi? kérdezé hevesen a gróf.

A kisasszony azalatt az ablak mellett sebesen elment a kastély felé.

A gróf félszemmel megsejtvén, utánna repűlt. Manczi! Manczi! gyere ide, itt vagyok!

A kisasszony, mintha a grófot nem is hallotta volna, tovább sietett. A gróf tehát utánna rugaszkodott, elérte s egyik kezét megragadta. Mit akar a gróf? kérdezé Manczi haragosan. Ereszszen el! Ezt mondván, kicsavarta kezét a grófnak kezéből, ott hagyta és útját tovább folytatta.

A gróf egy-két szempillantásig megállván, ismét utánna szaladt s megfogván kezét, édes Manczim! úgymond érzékeny szózattal és kérlelő tekintettel.

– Menjen a gróf, a hová tetszik, én magam akarok maradni, mondá Manczi hevesen s kezéből kiragadván magát, elsietett. A gróf egy ideig utánna nézett, azután pedig Hadasihoz visszatért. A kisasszony szinte akkor talált hátra tekinteni, mikor a gróf a ház ajtaján belépett s ajakit harapdálván, nagy méreggel haza ment.

A gróf ismét leülvén székére, magához vonta Veronkát és az ablakra vetvén tekintetét, hát azután, úgymond, hogy volt?