# Gróf Kaczaifalvi László avagy a természetes ember

## Part 15

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/grof-kaczaifalvi-laszlo-avagy-a-termeszetes-ember-47835/index.md

Russel másnap hozzáérkezvén, India volt az egész beszélgetésnek tárgya. A grófnak kedvét észrevevén a tiszt, az utazást oly könnyűnek és Indiát oly szépnek rajzolta, hogy amannak képzelete egészen felhevült. Egynéhány szempillantásig könyökére támaszkodván a gróf, egyszerre felugrott. Én az úrral, úgymond, Indiába megyek. Azt a boldogságot ugyan ott fel nem találom, mely után esdeklek, de csak elmegyek az úrral mégis.

Harmadnapra hajóra ült Russellel s Angliába átevezvén, Londonba ment. Itt egynéhány nap alatt beszerezvén mindent, a mi az indiai utazásra megkivántatott, Russellel együtt a hajóra költözött. Mikor édes atyja Kaczajfalván levelét olvasta, melyben tudtára adta, hogy Indiába megy, már akkor ő Afrikának csúcsát megkerülte volt és szemeit arra szögezte, a hol Indiát feküdni tudta. Egész nap a hajó födelén ült s magában előre ama jelenetet rajzolgatta, melylyel őt Manczi fogadni fogja.

A tengeren az utazás szép volna, mondá neki egyszer Russel, ha oly felette unalmas nem volna. Én magamat el nem unom, felelé a gróf, ismét India felé fordítván tekintetét, hol már gondolatában a partra kiszökvén, Manczit egy pálmafa alatt állani, azután kiterjesztett karjaival elejébe szaladni látta.

Végtére a nemzeteknek bölcsőjéhez és Manczinak hazájához elérkezvén, a gróf alig várhatta, hogy kikössenek. Beszaladt azonnal Madrász városába. Hol lakik Russel úr? kérdezé egy angol katonától, kit az utczán előtalált.

Az én óbesterem? úgymond ez. Mindjárt elvezetem az urat hozzá.

A grófnak szíve felette nagy dobogásnak eredt. A katona nem győzött mellette szaladni, oly sebesen ment. Itt a háza, mondá amaz. A gróf megajándékozván, bement, kinyitott egy szobaajtót és Manczit ott találta. Szinte egy széken ült és gyönyörű fiacskájával, kit ölében tartott, mosolyogva játszadozott.

A gróf lélekszakadva megállott előtte, a nélkül, hogy egy szót szólhatott volna. Csak kezeivel csinált egynéhány mozdulatot, melyeket Manczi nem érthetett. Megijedvén a gróftól, felugrott a székről és gyermekét a szőnyegre letevén, szemeit az ismeretlen vendégre meresztette. Szinte cselédjét akarta az óbesterné kiáltani, a mint a gróf szívreható és érzékenységgel teljes szóval a Manczi nevet elejébe zengte. Szaváról Manczi megismervén: Laczi! úgymond a belső megilletődésnek hasonló hangjával. Idegen hallgató e két szóban a legforróbb szerelemnek szózatát könnyen megismerhette volna.

A gróf azután odarepült hozzá, lábaihoz borult, térdeit átkulcsolta, szók helyett czikkelyezetlen hangokat rebegett, sírt, sóhajtozott, szemei közé felnézett, felugrott, karcsú testét átölelte, melléhez szorította. Manczinak szemei örömkönnyekbe borultak, míg a grófnak karjai között csüggött. Szemeit nem mervén a grófra vetni, idestova tekintett hevesen, mintha ölelései ellen segítséget keresett volna. Csak karjai árulták el szívének indulatát, melyek a grófnak derekát átfogván, szinte tudta nélkül melléhez szorították.

Ismét az enyém vagy egyszer, mondá végtére a gróf; ismét megölelnek annyi idő után egyszer utánad esdeklő karjaim! Az indulatnak szélvésze helyt adott azután a szelidebb örömnek. Kezeiket tartván s egymás szemébe érzékenyen nézvén, tízszer is tették egymásnak egy végben e kérdéseket: Csak megemlékeztél végtére mégis rólam? édes jó Laczim! – Szereted-e még Laczidat? édes szép Manczim!

E kérdésekre egyik sem felelt; csak mosolyogva nézték egymást, csak kezeiket szorították. Szemeiket egymásról elfordítaniok lehetetlen volt. Az óbesterné e szempillantásokban minden egyéb szövetségeiről elfelejtkezett és tudta nélkül Manczi kisasszony lett. Mellének indulatos érzései elborították benne a multnak emlékezetét és csak akkor jutott eszébe, hogy Russel hitvese, mikor a szőnyegen mászkáló fiacskája ruhájába kapaszkodott és nyöszörgő sírással ölébe kérezkedett.

Szinte megint karjai közé akarta a gróf szorítani. Manczi elpirulván, öléből magát kifejtette. Az Istenért, gróf uram! úgymond egy mély fohászkodással. Tessék, kérem, leülni. Ezt mondván, leült és a gyermeket ölébe vette. A gróf melléje telepedvén, elbeszélte neki, hogy széles e világon nem talált még szívet, mely az övének megfelelne. Ah Manczi! csak a tiéd, a tiéd egyedül! Manczi lesütötte szemét és fiának arczára egypár forró könnyecskét ejtett. Hallgassunk erről, mondá végtére, kezét odanyujtván neki, szemeit pedig fiára függesztvén.

Most már Russelt szereted. Engem szeretned nem szabad! Így fejezte be beszédét a gróf s felkelvén székéről, az ablakhoz ment. Manczi semmit sem felelt, s míg a gróf az ablaknál állott, fiát csókolgatta, hogy könnyeit elnyomhassa vagy legalább eltitkolhassa. Édes Manczim! kezdte ismét a gróf, megfogván és megcsókolván kezét, szeretsz-e még engemet?

Laczi! mondá erre az óbesterné, felkelvén és karjain gyermekét a gróf elébe tartván, te még az én fiamat meg sem csókoltad!

A te fiadat? felkiáltott a gróf, a te fiadat? Szemei sebesen és tüzesen odaestek a gyermekre, kit karjaira vett. Nem győzte nézni, és a mint nézte, arcza szempillantásonkint felderült. Manczinak a fia! mondá ismét és a gyermeknek arczát csókjaival és örömkönnyeivel egészen elborította. Manczinak a fia! mondá még egyszer belső elragadtatással. De igaz-e, Manczi, hogy ez a te fiad? Az óbesterné bizonyítását hallván, a gyermekkel a szobában tánczolni kezdett.

Szinte akkor megnyílt az ajtó s az óbester a szobába lépett. Isten hozott, édes Kaczajfalvim! úgymond; Isten hozott, édes jó Laczink! s ezzel a grófot megölelte.

Oh nézd, nézd Russel! mondá a gróf; ez Manczinak a fia. Istenem! mily boldog ember vagyok én! Manczinak a fiát látom! Sok fáradságba telt, míg őt ama részegítő örömből észre hozhatták, melybe őt a Manczi fiáról való gondolat helyezte. Átvizsgálta azután a gyermeket és arczvonásait Mancziéval összehasonlította. Könnyek gördültek ki e foglalatosságnál vidám szemeiből. Most már te anya vagy Manczi! mondá végtére; azután pedig az óbesternét sokáig vizsgálgatta, mintha a leány Manczival az anya Manczit akarta volna összehasonlítani. Anya vagy! mondá még egyszer s megcsókolta Manczi kezét, térdre esett előtte és kezét még egyszer megcsókolta. Azután a gyermeket anyjának karjaira adván, e képre érzékenyen mosolygott s meg-meg amaz igékre fakadt: anya vagy!

Erre sebesen Russelhez fordult s melléhez szoritván: Karjaim között vagy egyszer megint, úgymond, édes Russelem! Annyi idő mulva ismét látlak! Manczi anya lett azóta, te atya lettél, én pedig – én szerencsétlen vagyok. Szerencsétlen? Nem vagyok! szerencsétlen valóban nem vagyok! Én veletek együtt szerencsés vagyok.

Russel mosolygott. Te a mi jó és drága Laczink vagy. Manczi a te húgod; én pedig bátyád vagyok.

A gróf rámeresztette szemeit; azután pedig odanyujtván lassacskán kezét: Russel, úgymond, az én bátyám! Manczi, te az én húgom vagy! Erre kezet fogott Manczival is, ki Russelre mosolyodott.

Most már az óbester tudakozni kezdette tőle indiai utazásának okát; ő pedig egyenesen megmondotta neki, hogy Manczit kívánta látni. Manczi hamar felkapván gyermekét, játszani kezdett vele, hogy a pirulást eltitkolja, mely szép arczát a grófnak e vallomására elborította. Russel azután elvitte magával a révparthoz, s a nélkül, hogy odamenetelük okáról csak egy szót ejtettek volna, házához vitette a grófnak jószágát a hajóról. Otthon a grófot az óbester ama szobába szállásolta, mely Manczinak nappali szobájába nyílt. Itt, úgymond, a te húgodat minden szempillantásban láthatod s akkor beszélhetsz vele, a mikor akarsz. A háladatos gróf ezen ajánlatra az óbester nyakába borult.

XXVI.

A ki a tilalmas szerelmen győzedelmeskedni akar, tanuljon futni.

Egy-két nap mulva a gróf, minekutána Russel engedelméből egész idejét Manczival töltötte volna, maga volt egyszer az óbesterrel. Hallod-e, Laczi! mondá neki az óbester bizalmasan, te Manczit szeretted?

A gróf erre a figyelmes óbesternek ellenállhatatlan nyiltszívűséggel, érzékeny könnyhullatások között, indulatosan és oly tűzzel, mely minden tekintetét, minden mozdulatát, sőt még szavának hangját is átjárta, elbeszélte Manczival volt egész esetét. És még most is, édes Russelem! még most is oly hathatósan szeretem, hogy lehetetlen kimondanom. Szeretem még azokat is, a kik hozzá tartoznak. Szeretlek téged is, mivel férje vagy. Szeretem a fiát, óh! a te fiadat – Oh Istenem! add meg nekem azt a boldogságot, hogy én e gyermeknek szeretetét megnyerhessem!

Russel megölelte, de oly nyughatatlan tekintettel, hogy még a grófnak is szemébe tünt. Hallod-e, Laczi! úgymond; szeresd te Manczit, szeresd fiamat, szeress engemet; csak egyet igérj meg nekem, csak egyetlen egyet!

A gróf rámeresztette szemét.

Légy hozzám nyiltszívű, így folytatta beszédét az óbester; ne titkolj el én előlem semmit! Ezt az egyet meg akarod-e nekem cselekedni?

Megcselekszem, Russel! felelé a gróf.

Ha majd némelykor megkérdezlek: mikép mulatod Manczival magadat? meg fogod-e nekem az igazságot tökéletesen vallani?

Szívesen megvallom.

Mulasd tehát vele magadat, a mint tetszik. Ha valami olyast cselekszel, a mi ellenemre volna, azt én neked meg fogom mondani. Gonosztévő az én Laczim nem lehet.

Gonosztévő az én Laczim nem lehet! Ezen igék az ártatlan grófnak nagyon szemébe tűntek s mihelyt lehetett, egy magányos gallyasba ment, hogy azoknak értelméről elmélkedjen. Megvizsgálta szívének minden legkisebb rejtekét és semmit sem talált egyebet, hanem csak Russelhez és Manczihoz való buzgó és tiszta szeretetet. Jól mondottad Russel! így szólott elvégre magában: a te Laczid gonosztévő nem lehet.

Ezzel visszament Manczi szobájába s átvizsgálván forró tekintetekkel ezen asszonyságnak kellemetes szépségét, azt érzette magában, hogy mégsem kiván tőle semmi egyebet barátságnál. Bizalmasan ült mellette, vígan nyájaskodott vele, örömest játszadozott fiacskájával és ha Russel véletlenül bedobbant, barátságosan odanyujtotta neki kezét. Így multak el a napok, így a hetek, így a hónapok. Russel a grófot Manczival barátkozni gyanu nélkül nézte, s mikor hazaérkezvén, hitvese mellett ülni, egyik karjával ezt átölelni, a másikkal pedig fiacskáját ápolgatni szemlélte, odaült mosolyogva Manczinak másik oldalára, tréfálgatott velök, nevetett, beszélgetett. Kellemetesebb napokat és estéket nem lehet gondolni, mint az övék voltak.

Mily szerencsés vagyok, édes Russelem! mondá a gróf sokszor. Manczi engemet szeret, te is szeretsz, én pedig titeket szeretlek. Máskép lehetne ugyan sorsom, de így is jó. Russel őt viszont megölelvén, az Isten adja, úgymond, hogy boldogságunk állandó legyen!

Mancziban Russel kimondhatatlanul bízott. Elbeszélte neki mindazokat, a miket a gróftól hajdani szerelmök iránt hallott. Tudom én, édes Manczim, hogy te a grófot még most is szereted. És kicsoda ne szeresse e nagylelkű, szép erkölcsű és jószívű ifjút? Szeresd őt, mint testvéredet; de kérlek, ne legyen előttem semmi titkod. Légy hozzám nyilt szívű! Képes volnék én neked mindent megbocsátani, azt az egyet kivévén, ha meg akarnál csalni.

Manczi a gróffal barátságosan társalkodott; de azért férjét mégis kimondhatatlanul szerette, mert anya volt. Mellében oly nyugalmat érzett, mely miatt magát méltán nagynak tarthatta. Férjére mosolyogván, én a grófot, úgymond, szeretem, de szívemet előled el nem zárom.

Egynéhány hónapot töltöttek ily boldogságban e jó emberek, a mint Manczinak szemei egyszerre borulni kezdettek. Sóhajtozott és ő lopva tekintgetett a grófra, mikor vele maga volt; reszketett, mikor ez megölelte; elpirult, mikor apolgatta. Mi bajod? édes Manczim! kérdezé a gróf.

Manczi ráemelte csendesen szemeit s azonnal meg-meg lesütötte, a nélkül, hogy kérdésére megfelelt volna.

Van Indiában egy gyönyörű fa, melynél szebb talán az egész világon nincsen s mely pagódafának vagy a bániánok fájának is neveztetik. Ágai szinte miként a szőlővesszők, lehomorodván, gyökeret vernek és a földből ismét kinőnek. Egy ilyen fa, körülötte növekedő fiaival együtt több lombos ernyőt formálván, egész sereg embernek képes árnyékkal kedveskedni. Ilyen fa alatt feküdt egy este Manczi a hűsben és szendergett. A szomszéd lomb alatt ült Manczi fiával a gróf és mugri nevű virágokból, melyek fölötte gyönyörű illatúak, Manczi számára nyakravalót font. A kis gyermek adogatta kezébe e virágokat. Mindenik mugrinál, melyet a gróf a koszorúba kötött, Manczira is tekintett egyszersmind, mosolygott és munkáját tovább folytatta. Egyszerre szilaj tekintettel felugrott, Manczihoz röpült, megragadott egy kobrakígyót, mely a fűben szinte Manczi felé lappangott s elvetette. Egy indiai leányzó, ki Manczi mellett ébren ült ugyan és asszonyát legyezte, de a nagy fű miatt a kígyót észre nem vette, meglátván a grófnak tettét, felkiáltott, odaszaladt hozzá és rettegéssel kérdezte, hogy nem harapta-e meg a kígyó? Szerencsére mindjárt a feje mögött ragadta meg a gróf, kinek tehát semmit sem árthatott.

Erről bizonyossá tevén a leányzót a gróf és arra kérvén, hogy e miatt lármát ne üssön, elment a kertnek legtávolabb fekvő gallyasába. Azon szempillantásban felébredt Manczi. Kérdésére, mi történt légyen? elbeszélte neki a megijedt leányzó a grófnak bajnoki cselekedetét s megmutatta neki a kobrakígyót, melyet a gróf oly erővel hajított a bambuszsövénynek, hogy azonnal megdöglött.

Boldog Isten! kiáltá Manczi; a kígyót a kezével fogta meg? és semmi baja sem lett?

Legkisebb baja sincs, felelé a leányzó. Ah asszonyom! mily boldog az, a kinek oly bátyja van, ki hugáért életét adja!

Manczinak szemei könnybe borultak. A gróf után sietvén, meglátta messziről, hogy egy bokor mellett összetett kézzel s az égre emelt szemmel térdepel. Érettem imádkozik, mondá Manczi csendes hangon s hasonlóképen térdreesvén és arczczal a földre borulván, óh! miért nem kellett néki, úgymond, az enyémnek lenni!

Ezzel visszatért és szobájába bezárkózott. Ezen estétől fogva magaviselete a grófra nézve egészen megváltozott. Semmit sem szólott ő a grófnak a kígyóról, valamint a gróf sem neki. Könnyező szemmel vizsgálgatta e nagy szívű ifjút, valahányszor lopva lehetett és csak egyszer csókolta meg orozva ama kezét, melylyel a kígyót megfogta, mikor véletlenül a háznak erkélyén szenderegni lelte.

Bármennyiszer kérdezte tőle baját a gróf, Manczi neki csak néma sohajtással felelt; e mellett pedig nyughatatlansága a helyett, hogy fogyott volna, naponkint növekedett inkább s naponként szembetünőbb lett.

Eleinte, mikor a gróf Madrászba érkezett, elhajlott tőle Manczi, valahányszor apolta; visszavonta kezét, valahányszor megfogta; a földre sütötte komor szemeit, valahányszor édes Manczijának nevezte. Még egy tíz esztendős leánykát is vett maga mellé a szobába, valahányszor előre tudta, hogy férje egész délután haza nem fog jönni. Most pedig nagyon habozó és állhatatlan lett a grófra nézve Manczinak magaviselése. Majd kiragadta magát hevesen a grófnak karjai közül, a szobának túlsó részére vonulván; majd meg a grófot szinte oly hevesen melléhez szorította. A bizalmas beszélgetések, melyeket a gróffal azelőtt tartott, egészen elenyésztek. Óránként ültek már most némán együtt. Ha a gróf beszélgetni kezdett, Manczi lesütötte szemeit és nem felelt. Mi bajod? édes Manczim! kérdezé ilyenkor a gróf! de Manczi bizonytalan, félénk, szomorú és rövid tekintetet vetvén reá, elfohászkodta magát, szemeit az égre vetette és semmit sem felelt.

A gróf ezt látván, szomorúan ült mellette, meg-megnyomván itt időnkint kezét. Manczi ezt az övéből kiragadta ugyan, de a grófnak kezét viszontag egy-két szempillantás után ismét megragadta, melléhez szorította, megcsókolta. Manczi mellében szinte forrott a szerelem ama háládatossággal együtt, mely jótévőjének mindent feláldoz. Áttört ő a tengereken, hogy Mancziját lássa; életét a legrettenetesebb veszedelembe ejtette, hogy Mancziét megmentse. Manczi egy szóval boldogtalan volt és magányosságot kezdett keresni, hogy magát kisírhassa. És ah! a mi az ő szivének legelviselhetetlenebb terhére vált, az volt, hogy e szeretetre méltó ifiú, e nagyszívű jótevője, e gyönyörű legény, szüntelen körülötte forgott. Manczija mellett ült ő egész nap, hogy tekinteteiből szivének indulatjait kitanulhassa. Manczinak legkisebb komorsága neki szorgalmat, legkisebb mosolygása részegítő örömet okozott. Ő, egy szóval, Manczi lélekzetéből élt. Jaj nekem, óh jaj nekem! mondá Manczi, hogy az övé nem vagyok.

Állhatatos változása alatt a grófhoz való keserű hidegségének és indulatos szerelmének csak becsúsztak mégis a gróffal való társalkodásába némely felette mély barátkozások. Meg-meglátogatta őtet a gróf még akkor is, mikor az indiai szokás szerint délután a sátor alatt aludt, hol ágya mellett egész órákat azzal töltött, hogy Manczit legyezte. Este összeülvén, majd egész éjfélig mulattak sokszor együtt a pagodafának ernye alatt s a mint az esteli hajnal alkonyodott, úgy Manczi is csendesebb, de egyszersmind barátságosabb és érzékenyebb is lett.

Sokszor hevesen ragadta meg a grófot és sírva szorította melléhez, azon szempillantásban ismét eltaszítván magától és az ernyeken keresztül hazafelé szaladván. A gróf utána ment s még homályosabb lomb alatt és sírva találta.

Egyik este megfogván a grófnak karjait: Hallod-e Laczi! úgymond; nem látod te könnyhullajtásimat? nem látod a búbánatot, mely szivemet emészti? Nekünk, édes Laczim: el kell válnunk!

El kell válnunk? kérdezé a gróf. Te talán engemet már nem szeretsz?

Manczi lesütvén szemeit: Szeretlek! úgymond, de el kell mégis válnunk. Ha azt akarod, hogy boldog legyek, menj, édes Laczim! menj el házamtól mennél hamarább.

A gróf nagyra meredt szemmel ránézvén: Én tehát tégedet azért hagyjalak el, úgymond, hogy te boldog lehess? A te boldogságod kívánja, hogy elváljunk?

A mindenható Isten a bizonyságom, hogy úgy van a dolog, mondá Manczi hevesen.

A gróf megborzadván, megölelte, a nélkül, hogy legkisebbet szólott volna s bement könnyező szemmel a házba. Manczi utána sompolygott és hallotta, hogy embereinek az utazásra való készületek iránt parancsolatot adott. El kell mennem! oda vetette parancsolatjához érzékeny szózattal.

El kell mennie? mondá magában Manczi s kimenvén a háznak erkére, leült és sírt. Látta innen a grófot még egyszer a kertben, hová a parancsolat után visszatért; látta nagy lépésekkel fel s alá sétálni s magában tusakodni Lerepült tehát hozzá s karjai közé omolván: Ne menj el, úgymond, tőlem, édes Laczim! ah! kérlek, ne menj el. Meg kell a te szegény Manczidnak halnia, ha elhagyod.

A gróf szinte megmeredt álmélkodásában. A mint Manczit karjai között tartotta, leereszkedett a mögötte lévő hantülésre. Szavát az indulatoknak küzködése elfojtotta. Azon szempillantásban, hogy Manczitól e hirtelen változásnak okát akarta kérdezni, a szél a hajlékony gallyakba megütközvén, elsuhogott előttük. Manczi felijedvén, kiragadta magát karjai közül és elsietett; de azonnal ismét visszatérvén: Te tehát, édes Laczim! nálunk maradsz, mondá neki súgó szózattal s a kertnek gallyasai közé eltünt.

A gróf elmélkedésekbe sülyedvén, át kezdte homályosan látni, hogy mostani állapotjával szövetségben lehetne Russelnek ama mondása: gonosztévő az én Laczim nem lehet. – Nem lehet! mondá e gondolatra magában, valóban nem lehet! Azután különféle képzelésekbe merült, különféle indulatokkal tusakodott, míg el nem szenderedett. A felkelő nap a kertben találta. Felébredvén, még egyszer mondta magában: Laczi gonosztévő nem lehet!

Manczi e jelenet után egészen megváltozott. Ránézegetett ugyan a grófra, de szemei semmit sem mondottak neki. Arra kérte majd naponkint, hogy maradna szobájában, mivel neki különös dolgai volnának. Felkereste Russelt és karjába akaszkodott, valahol csak lehetett s egyáltalában úgy viselte magát, mintha a grófot egészen elfelejtette volna. Kerülte a vele való magányos sétálgatást, magányos beszélgetést, olyannyira, hogy egy szép indiai leányzót mindenütt magával hordozott. Úgy látszott, mintha belőle egészen más asszony vált volna.

A gróf ezt meg nem foghatván, gyötrődni kezdett. Egyszer csakugyan magát lelvén, lábaihoz borult s ama kérésével: mondaná meg neki, mivel bántotta meg? sokáig kínozta. Édes Manczim! mondá neki több ízben, küldj el magadtól, ha tetszik; cselekedj velem, a mit tetszik; csak szivedet ne vond el tőlem.

Manczi egy darabig habzott, ha feleljen-e, vagy sem? már jobbra, már balra nézett, csakhogy a grófra ne kelljen tekintenie; azután mosolygásra fakadt, végtére pedig zokogó sírásnak eredt. A grófnak karjait megfogván: Mind haszontalan, úgymond, édes Laczim! tusakodásom mind haszontalan, melylyel indulatomon győzedelmeskedni akarok. Halljad bajomat és ne utálj meg. Szeretlek! sokkal jobban, buzgóbban és hevesebben szeretlek, mint akárkit e világon. Könyörülj meg tehát rajtam és hagyj magamat, hogy valaki bennünket itt együtt meg ne lásson. Ezzel kitolta a gallyasból és Nákit, az indiai leányzót, fennszóval kiáltotta.

A gróf úgy hagyván el a gallyast, mintha álmodott volna: Mi lehet ez? úgymond magában; mit akar Manczi ezzel mondani? Egész nap elmélkedett Manczinak szavain, a nélkül, hogy azoknak értelmét megfoghatta volna.

Manczi szinte oly hideg volt a grófhoz azután is, mint e jelenés előtt, kivévén, hogy lopva, ahol csak lehetett, már érzékeny tekinteteket vetett reá, már szemeivel integetett neki, már meg szerelmének oly különös jeleit adta, a minőket tőle még eddig a gróf sohasem látott. Ha Russel kiment és Náki talán elfordult, csüggedő tekintettel adta a grófnak értésére, hogy szívét az indulat dühösen szaggatja.

Egynéhány nap mulva egy gyönyörű reggeltől fogva egész estig Russellel sokkal barátságosabb volt, mint egyébkor s a gróffal magányosan csak szót sem szólott. Estefelé a grófnak megsúgta, hogy a jövő éjszaka jelenjen meg a kertnek legtávolabb fekvő gallyasában. A gróf úgy megijedt, hogy szinte reszketett, a nélkül, hogy okát tudta volna. Éjszaka? mondá magában. Oly különféle és többnyire nyughatatlanító gondolatokba merült erre a gróf, hogy egész estig szinte csak ébren álmodozott. Az éjszaka meglepte, minekelőtte magát meggondolhatta volna. Elment ő a kirendelt gallyasba, hol kevés szempillantások után Manczi is megjelent reszketve. Óh Manczim! óh édes Manczim! mondá a gróf fennszóval. Lassabban beszélj, mondá susogva Manczi, hogy valaki bennünket meg ne halljon. Boldog Isten! ha ezt Russel megtudná!

Russel? kérdezé a gróf komoran. Mondd meg nekem, Manczi! minek rendeltél te engemet ide?

Manczi szemérmetesen a grófnak karjai közé omolván: Oda vagyok, úgymond, mély sóhajtással. Édes Laczim! én örökre oda vagyok!

Oda vagy? kérdezé a gróf. Még az én karjaim között vagy, ne félj te, édes Manczim! semminemű veszedelemtől. Jöjj velem! Itt nekünk nem szabad együtt lennünk, mihelyt Russel róla semmit sem tud, semmit se tudjon.

Erre Manczi hevesen kiragadván magát a grófnak karjai közül, térdre esett előtte és zokogva így szólott hozzá: Jól mondod. Laczi! itt nekünk Russel tudta nélkül lennünk nem szabad. Isten hozzád, édes Laczim! Itt lennünk nem szabad. Isten hozzád! Óh! ha tudnád, micsoda mélységtől mentetted meg Manczidat! Köszönöm és köszönni fogom ezt neked, még élek! Ezzel a házba szaladt és a grófot magát hagyta. Ez a kertben megvárván a napnak keltét, Russelhez ment s megölelvén őt hevesen: Hallod-e Russel! úgymond, te azt jól mondtad, hogy Laczi gonosztévő nem lehet. Nekem tőletek el kell válnom. Russel! szeretsz-e még engemet?

Szeretlek, Laczi! Testvéremet jobban nem szerethetném. Az Isten látja lelkemet, hogy én a te nemes szívedben mindenkor bíztam, bíztam még akkor is, mikor Manczinak hozzád való buzgó és majdnem lángoló szerelmét láttam. Te engemet el akarsz hagyni? Az Isten engedje, hogy te és Manczi a belső nyugodalmat ismét feltaláljátok, melyre nemes szíveitek oly annyira érdemesek. Ezt én tiszta szívemből kívánom s reménylem is. Én a te szívedet ismertem és így csak egy szempillantásig sem voltam nyughatatlan. Hova akarsz menni?