# Gróf Gvadányi József és Fazekas Mihály (Magyar remekirók 6. kötet)

## Part 5

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/grof-gvadanyi-jozsef-es-fazekas-mihaly-magyar-remekirok-6-kotet-45246/index.md

E munka sokkal terjedelmesebb, mint a Falusi Utazás, de azzal semmi tekintetben nem vetekedhetik. Czélzata szerint úgy tekinthetni, mint a költőnek szellemi végrendeletét. A szabad gondolkodók ellen irányúl és pedig a szabad gondolkodók minden csoportja ellen. Ezeket épen oly kiméletlenül csúfolja, mint a Budai Utazásban az idegen szokások majmolóit. De Gvadányinak az a modora, hogy a saját szatirájának képviselőjét szintén humoros színben mutatja be, itt messze túlkalandozott a kellő határon. Gvadányi a nótárius rovására olyan drasztikus tréfákat enged meg magának, s vele mint emberrel olyan méltatlanúl és következetlenül bánik, hogy a nótárius ízetlen bábbá sülyed s az olvasó részint a nótáriust unja meg, részint a költőre boszankodik, ki egy jó alakot elrontott. Már Arany János megrótta azt a czinizmust, melylyel a mi jó nótáriusunkat úgy beszélteti testamentumában, mint a ki jegyzőtársait a falu becsapására oktatja s a kinek egész könyvtára az évtizedek során összegyűlt naptárakból áll. Valóban ezek a vonások nem illenek a többihez; ezek más typusból valók. Gvadányi a maga helyetteséből is csúfot űzött. Ezzel pedig czélzatainak is ártott. Mi súlya van a félművelt, sőt nem is művelt emberek szavának a XVIII. század eszméivel szemben? Ezekkel a naptárolvasó nótáriusokkal, meg a vámszedővel és társaikkal akarja Gvadányi legyőzni az illuminátusokat? A mellett a realizmusok olykor szükségtelenül undorító. Ebben a műben is sok a detail-rajz, a népszokások hű és eleven képe, többek közt a javasasszonyé, a falusi doktoré, a sirató asszonyoké, stb.; továbbá vannak vidéki anekdoták, pl. a megcsúfolt borbély boszúja a doktoron, Toty Dorkó esete stb. (_Toty_ egy szótag!) Ez utóbbi volt a géczi boszorkány, a ki Gaal darabjában megint szerepel, mint Tóti Dorka.

A szabadgondolkodókat még sem gyűlölte annyira, hogy közömbös téren munkáikhoz ne folyamodjék. Magát Voltairet is olvasgatta és felhasználta. Mikor 1792-ben kiadta XII. Károly svéd király életrajzát egy vastag kötetben, Voltaire művét vette alapúl, azt majdnem fordította. De felhasználta Péter czár naplóját is, valamint némely más forrásokat. Gvadányinak kedves tanulmánya volt a történet és kedves hőse XII. Károly a maga merészségével, hadi tudományával, tüneményes sikereivel és rettentő bukásával. A könyvet, mint komoly históriai és katonai munkát, neve teljes kiírásával bocsátotta ki. («_Tizenkettődik Károly’_ Svétzia ország’ királlyának Élete» stb.) Az előadásba helylyel-közzel alkalomszerü verseket, valamint egyéni megjegyzéseket iktat, hogy érdekesebb olvasmánynyá tegye. A hol a Mazeppa-mondát adja elő, megjegyzi, hogy ha mi magyar hazánkban is jól számba venné valaki, itt is sok olyan vitézt lelne, kik szomszédaik feleségét szeretik s ha vad lovakra felkötöztetné őket, abból nagyobb armada telnék, mint királyunk hada.

Általán Gvadányi nemcsak mulattatni kivánta a hazai mindkét nemű közönséget, hanem hasznos munkát is akart eléje adni. Hosszas tervezgetések után egy nagy világtörténelem szerkesztésébe fogott. Az első kötet előszava 1794. nov. 18-án kelt s a kötet 1796-ban került ki sajtó alól. Czíme: _A’ világnak közönséges Históriája_. A’ mellyet Magyar hazájához viseltető szeretettűl ösztönöztetven, és nékány jeles és hiteles Authorokból kiszedegetvén ugyan ezen Hazájának élő nyelvén bátorkodik nékie, mint igaz fiúi szeretetnek áldozattyát mély alázatossággal bé-mutatni _Gróf Gvadányi József_, Magyar Lovas Generális, stb. (A szerző arczképével.) A könyv főkép Millot abbé műve után van szerkesztve, azonkívül Rollin, Baumgarten, Schröck munkáját követi. A felekezeti türelmet azzal tanusítja a szerző, hogy lehetőleg kerüli az egyházi kérdéseket. A vállalat olyan terjedelmes, hogy az első jó vastag kötet csak a görög történelem végéig halad, a második a rómaiakét adja és így tovább. Gvadányi életének hátralevő évei főkép e munka készítésével teltek el. Összesen hat kötetet írt meg; a czenzura az utóbbi köteteknél eleget akadékoskodott s a megjelenés sokáig tartott. A hatodik kötet is már halála után jelent meg, a hetediket Kis János adta ki, a nyolczadikat Sikos István s ezzel a sorozat félbe is szakadt. A régies nyelvű munka nem jelent haladást történetírásunkban, de sok hasznos ismeretet terjesztett.

Ilyen munkásság közben egyszer az öreg generális betegeskedni kezdett és 1801 decz. 21-én meghalt. A szakolczai ferenczrendi-templomba temették el, a honnan hamvait később a báró Horeczky-család rohói sirboltjába vitette át b. Horeczky Nándor pozsonyi kanonok.

Felesége két évvel utána 1803-ban, leánya 1809-ben, egyetlen fia, Ignácz, mint nyug. ezredes, 1828-ban Pozsonyban halt meg s ezzel az egész magyarországi Gvadányi-családnak magva szakadt.

Egyik nekrológja így emlékezik meg róla:

«Nagy kedvelője volt a magyar litteraturának s itt a nagyoknak igen gyönyörű példával ment elő, de nemcsak, hanem elő is mozdította azt szép tehetségei szerént… Szerencsés volt kivált a mulattató versek szerzésében, s azoknak az igazságoknak oktatólag való előadásában, melyeket a köznép értelméhez igen jelesen tudott alkalmaztatni: de belőlük azért bármely rendű olvasók is tanulhattak. Ilyen a Peleskei nótáriusa és több munkái.»

Arczképei egészen azt a jellemet tükrözik, melyet munkáiban látunk. Magas nyilt homloka, beszédes, élénk szeme, szögletében egy hamiskás vonással, vidám, nyájas arcza épúgy hirdetik a derék jó lelket, mint a kipödrött bajusz, a varkocsba font haj s a bodros ingelő korának magyar divatját. Mozgásában és a társas élet formáiban rococo-gavallér volt, de magyar; régi jezsuita nevelés. Ellensége minden merészebb újításnak, de igaz hazafi, konzervativ értelemben. Hogy olasz vér, csak tréfáló kedve, utánzó és ábrázoló ösztöne éreztette; inkább temperamentumában vannak olasz elemek, mint érzésmódjában, műveltségében vagy ízlésében; előtte vagy korában is több író van, ki olasz kultura tekintetében megelőzi. Stilérzéke épen nem olaszos, nyelve ósdias is.

Egyben több volt a legtöbb korabeli irónál: tartalmat adott, nemzeti tartalmat. Nem keresett új formákat, sőt új eszméket sem, hanem a magyar lélek meglevő képzettartalmát használta fel s ebből teremtett új alakokat. Osdi formákban, hazai elemekből a szemlélet ujságát teremtette meg, bizonyos természeti, naiv művészettel. Volt saját ethikuma s társadalmi és nemzeti eszményeket hirdetett.

Gvadányi idejében egy író sem volt egyetemesen népszerű. Annyira különböző volt a nemzet osztályainak műveltségi iránya, annyira hiányzott az egységes nemzeti műveltség, annyira különböztek az ízlésbeli, formai és irodalmi elvek, hogy lehetetlen volt az egész olvasóközönségnek tetszeni. De bizonyos, hogy Gvadányinak volt legnagyobb közönsége, mert ő a legnagyobb körű közönségre támaszkodott, annak az ízlésében írt. Nem akarta új ízlésre tanítani olvasóit, inkább ő símúlt a közönség ízléséhez; de a csiszolatlan formában hangot tudott adni a közönség vágyainak és eszméinek és élő alakká tudta tömöríteni egypár kor- és néptypusnak a nép lelkében élő határozatlan vonásait. A költészetet nem igen vitte előbbre æsthetikai, vagy inkább formai tekintetben, új gondolatokkal, eszmékkel sem gazdagította, de egy-két képzeleti alkotással igen, a mi megmaradt és termékenyített. A nemzeti léleknek azt adta vissza, a mit tőle vett, ehhez a néhány képhez kötve, rímekbe szedve és az ő vaskos, de egészséges humorával megízesítve. Erős fajszeretete pedig, mely kezdetben csak művészies érdeklődés volt, később, a nemzeti lélek ébredésekor lángoló hazaszeretetté fejlődött, a nemzeti öntudatnak gazdag erőforrása lett és hatása nemzeti szempontból is történeti jelentőségű. Miután élte legnagyobbrészét arra szentelte, hogy a magyar névnek dicsőséget és a koronának fényt szerezzen, voltakép pedig kardjával az osztrák összmonarchia hatalmának segített alapot teremteni: élte végső másfél évtizedét olyan munkára fordította, a mit maga mellékesnek tartott, de a mi áldásosabb lett imádott nemzetére nézve még hadi sikereinél is. Életének ebben állt a szerencsés nemezise.

_Négyesy László._

EGY FALUSI NÓTÁRIUSNAK BUDAI ÚTAZÁSA

MELLYET ÖNNÖN MAGA ABBAN ESETT VISSZONTAGSÁGAIVAL EGYÜTT AZ ELALUDT VÉRŰ MAGYAR SZÍVEK FELSERKENTÉSÉRE ÉS MÚLATSÁGÁRA E VERSEKBE FOGLALT

_Mordet, ut sanet._ Keserű, de egészséges.

AJÁNLÓ LEVÉL.

_Sokáig gondolkodtam, megvallom, alacsony sorsú embet lévén, kinek bátorkodjam ajánlani ezen csekély munkámat. A dolog nagy tusakodást okozván bennem, végtére eztet mondám magamban:_

Audaces fortuna juvat, timidosque repellit.

_Tehát én eztet nemcsak egyedűl egy méltóságban lévő úrnak, avagy asszonynak fogom felajánlani, hanem mivel ehez fogtam 1787. eszt. skorpi havának másadikán és végeztem bak havának huszadikán, új esztendő ajándékúl az 1788-ban mindnyájának hazánkban élő érdemes, és minden renden lévő gavaléroknak és dámáknak mint tükört bé fogom nyújtani, s nyújtom is; tudván azt, hogy minden gavaléroknak s dámáknak_ toaletjén: _azaz öltöző asztalán ezen mostani nagy világba tükrök szoktanak lenni, hogy azokba nézvén, megláthassák, melly renddel rakta reájok a módit a kamarás inas, vagy a dámákra a kamarás leány. Táplál a reménység, hogy ezen tükör ajándékom azon tükröknél annyival kedvesebb lészen, mivel hogy ez nem Velenczében pallérozott kristályból vagyon csinálva, mint azok; egyedűl téntából s papirosból áll; mégis ebben jobban fogják magokat főtől fogva talpig meglátni mint a magokéban. Óhajtom egyedűl csak azt, és kérem is, hogy ebbe gyakran méltóztassanak tekínteni, hogy így meglátván magokat, mind azokat, a mellyek renden kívűl valók, és az egészséges elmét felmúlják, nehogy magokon viseljék; sőt mintegy majd bálványozást kiírtsák és számkivessék._

_Ha ezen czélját munkám eléri; akkor Názóval örömest fogom eztet énekelni:_

Ite triumphales circum mea tempora lauri

_mert így óhajtott tárgyomhoz jutok._

_Vegyék tehát kedvesen ezen újesztendő tükör ajándékomat hazánkban élő gavalérok s dámák, és legyenek bizonyosak, hogy vagyok_

_Mindnyájoknak_ Kőlt Nagy-Peleskén, Vizöntőnek 1. napján 1788. eszt. tökélletes tisztelője

_a Szerző_.

ELŐJÁRÓ BESZÉD.

Minap egy régi jó barátom ezen versekbe foglalt _Budai útazást_ Borsod-vármegyéből olly kívánsággal küldötte hozzám: hogy én a verseket elolvasván, ítéletemet adjam felőlök: hogy tudniillik megérdemlik-é a világ eleibe való terjesztést? vagy nem? és a hol azokban valamelly hibát fogok találni, azt megjobbítsam, hogy jobbításom által tökélletessebbé tétessenek a kiadásra. – Csodáltam, megvallom, ezen kívánságát jó barátomnak annyival is inkább, mivel ifjúságunknak zsengéjétől fogva esmérvén egymást, jól tudja: hogy én poéta sohasem voltam, mégis azt kívánja tőlem, hogy azok _censurámon_ menjenek által – de mégis, hogy kívánságának némű-néműképpen eleget tegyek: figyelmetes elmével néhányszor általolvastam és az egész munkát annyira latra vetettem, a mennyire csekély tudományomnak próbaköve engedte; de megvallom, hogy semmi ollyast nem találtam benne, a mi jobbítást és pallérozást érdemlene, és ha mi aprólékos lett is volna, semmiben sem változtattam meg; netalán tán a szerző ezzel torkolna meg: _Hos ego versiculos feci, tulit alter honores_. Éppen nem kívánom azt tulajdonommá tenni; mert a mint feljebb mondám: _Én poéta soha sem vóltam_. De azt is ellenben kéntelenítetem megvallani, hogy az ékes versek olvasásában eleitől fogva nagyon gyönyörködtem és ez is lészen a legfőbb oka, hogy ezen munkát jó barátom általkűldötte hozzám.

Ezen verseinek természet szerínt való folyása és szép magyarsága, nemkülömben, ámbár pallástolt, de jóra igyekző mivólta, nékem annyira megtetszett, hogy eltökéllettem magamban elsőben azokat – minthogy egyetemben folytanak – tizenhárom részekre felosztani és minden rész mit foglaljan magában, felől kis summában kitenni.

Másodszor: ollyan szavak mellé, mellyek _exoticumok_, vagy valamelly históriabéli tudományt foglalnak magokban, betűket helyheztettem, hogy minden levél alatt hasonló betű mellett azoknak megmagyarázását találhassák az olvasók.

Harmadszor: a _barbarismusokat_ és franczia szavokat valamint a magyar a magyar szavakat szokta írni, így írtam ide, jól tudván, hogy sok magyar légyen, a ki sem írni, sem olvasni francziául nem tud. Így tehát a a versek nem az én műhelyemben koholtattak, csupán azoknak tizenhárom részekre való osztások és betűk által való megvilágositások ezen előjáró beszéddel az én munkám.

_Mikroskopium_ nélkűl is által láttam én azt, hogy ezen verseknek sok _criticus_ Zoillussai és kikaczagó _Mómussai_ fognak támadni; azon okból tettem ezen előjáró beszédet eleikbe, hogy e légyen paizsok ellenek kilövött nyilak ellen: _quot capita, tot sensus_. – Ezenfelül az igen közönséges magyar példabeszéd szerínt: _Kinek tetszik papja, kinek a papnéja, kinek a pallástja_; és így Péternek ez a munka tetszik, Pálnak meg amaz. _Diogenes_ a hordóba vette lakását, _Aristoteles_ pedig _maczedoniai_ Nagy Sándor udvarába. Tehát _autor_ sincs, a mellynek munkája az egész világnak tessék. Ezen falusi nótáriusnak is a munkája nem mindennek fog tetszeni; sőt a mint feljebb írám, sok ócsáló Zoillussai fognak támadni. Egyike azt fogja előadni, hogy Szathmár vármegyéből Budáig tett útazás nem hosszas, azért is emlékezetre való dolgokat nem igen foglalhat magában és hogy az utjában történt visszontagságok is csak csekélységek. – De ha ezek hosszabb útazásak leírásában gyönyörködnek, útasítom őket _Magellán_ és _Kook_ utazások olvasására; ha ez is rövid volna, _Kolumbus_ és _Amerikus Vesputzius_ utazásokra vagy pedig _scyták_, _vandalusok_, _frankusok_, _normanusok_, _sclavusok_ vándorlássaira. Ha Jéruzsálembe jéruzsálemi János királyt fogják kisérni, tudom, meg fog _Palesztináig_ az üstökök izzadni. Mind ezeknek útazásai le vagynak írva, tehát olvashatják. – Ha mindezek sem tetszenek, már a dologba tovább én sem mehetek: hanem kérdezzék meg azon angyalt, ki Ádám első atyánkat a paradicsomból kikergette, hogy a szegény Ádám merre bujdosott? A _harangodi_ pusztának, vagy pedig a _Jatóságnak_ vette-é útját? – A szegény nótárius, mivel Mahomettel a hóldvilágon keresztűl nem útazott, hanem csak Budára ment, hosszasb útazását nem írhatta.

Ha történetei sem tetszenek, tehát javaslom ezeknek, olvasni _Cervantes_ munkáját, mely _Don Quisodról_ szól, vagy _Vieland_ úrnak könyvét, melyet _Don Sylvio de Rosalvoról_ adott ki, ezekben elég furcsa és nevetséges dolgokat fognak találni; de mégis csak meséket. Sok tómusokból álló románczok: azaz mesés könyvek vagynak, kik mégis kedvesek; annyival tehát nagyobb kedvet adhat a nótárius útazásának leírása az olvasáshoz, mennyivel az ő történetjei valóságosak és nem kigondolt mesék mint a fennt előhozatottak.

Fogják talán némelyek azért is rágalmazni, hogy sok deák szókat kevert versei közzé; de ebben is pártját fogom; mert kiki tudja, hogy a falusi nótáriusok így szoktak beszélleni, hogy ez által a közönségnek tudtára adhassák, hogy ők is jártak oskolába.

De ha ki magyarságában kivetést tészen, annak azt mondom, hogy a napban mocskot keres és netalán-tán más szemébe szálkát lássan, a magáéban pedig a szelemen gerendát nem érzi.

Némellyek fognak agyarkodni azért, hogy verseiben a magyar gavalérokot és dámákat annyira megillette, hogy a tisztelet küszöbén ebben általhágott. – Megvallom, hogy ellenek tett _satyrája_ egy kevesé darabos és nem oly csínossággal harapó, mint a _Horácziusnak_, _Juvenálisnak_ vagy _Rábner_ úrnak _satyráji_; de úgy tartom, hogy ő azt képzelte magában, hogy ezeken valami csínos és néműnémű élességgel való gondolatok igen keveset vagy éppen semmitsem fognának, valamint hogy a szó a rest lovon nem fog, hanem ostorral kell a vonásra megindítani; mert nem hogy a korcsosságot és állorczás öltözetet le akarnák tenni – de ó fájdalom! szégyenlik magokat magyar vérből származattaknak is mondani. Jól általlátta a nótárius, hogy ezek azok, a kik _Memphis_ templomában csak azért imádják az _Apis_ istent, hogy a szarva meg vagyon aranyozva. Tudta azt is, hogy a megélemedett cserfának a héját _pennacillussal_ le nem lehet faragni: hanem bárddal vagy fejszével szükség eztet véghez vinni. Vajha verseinek fúllánkjai olly hasznosok lennének, mint gyakran a méreggel kevert orvosság szokott lenni; de talán azt mondhatja a nótárius: _Aethiopem lavo_: Szerecsent mosok; de haszontalan, mert nem fejéredik. – _Perditio lua ex te Izrael_. Jobbat nem tehetnének ezek, mintha _Klimiussal_ a főld alatt lévő fa világba mennének, hogy így a főld színén dicső s nagyhírű nemzetünket bészurkozni, békormozni megszűnnének.

Utóljára: fognak megjelenni néhány őtet nemcsak kinevető, hanem ellene puskázó új _Mómusok_ is, – de vajjon kik lehetnek ezek? Nem mások, hanem két három esztendőtől támadott új magyar poéták; de ezt szükség előre tudni, hogy Neptunus három ágú kapájával a _Helikon_ hegy tövén egy gödröt ásott, a hol is forrás támadott, melly _Castalius_ kútjának neveztetik. – Ezen új poéták azt megtudván, némellyike _Merkuriustól_ kőlcsönzött szárnyakon oda repűlt. Némellyike a _Lybusa_ lován, mely Csehországban Prágánál a Siska hegyéről az úgynevezett Fejérhegyre ugrott, a Mátráról ezen _Castalius_ kútjához ugratott. Másika a _Mongolfié machinájába_ űlvén, egész addig hasította a levegő eget. A szegénye pedig csak gyalog ment. Mind ezek annyit ittak azon vízből, hogy megrészegedvén garázdálkodni mernek a szegény nótáriussal, a mint hallom pedig, csak éppen azért, mivel négysoros versekkel tette munkáját, azt állítván, hogy a mostani időben a kétsoros versek vétettek módiba, a négy sorúaknak folyása már kiszáradott, mint Temesvár körűl a posványság. – Ha ezen új poéták illyen mondásaikkal eggyenként találnának jönni hozzám, akkor mindenike ezen ígéket hallaná tőlem: _Et tu fili mi Brute!_ mellyek után tudnék a fülökbe valamit sugni. – De ez meg nem eshetik; mivel imitt s amott laknak a két hazában. Addig is míg fegyverhez kapnak, pennám légyen a beszéllő _túbusom_, melly által _ad antevertendum omne malum_ így szóllok hozzájok:

«Drága új Poéta uraimék! Megengedi kegyelmetek aztat: hogy miólta a magyar haza áll, még olly magyar poétát e világra anya nem szűlt, mint néhai Gyöngyösi István úr, T. N. Gömörvármegyének viceispányja vala, és talán mondhatom, egyhamar illyet nem is fog szűlni. Mutasson kegyelmetek csak egy munkáját legalább, a a melly kétsoros versekből álljon. Mutassanak több más jeles régi poétáknak legkissebb munkácskáját, a melly kétsorú versekkel légyen írva. Mit felelnek kegyelmetek ezen _thesisemre_? bizonyára nem mást: hanem _silentium indicentis_ stb.»

Végtére aztat fogják nyesni: hogy mostan a tudományok nagy _metamorfosis_ alá vetettek, kipalléroztattak, az ó _slendriánok_ eltörőltettek: következésképpen a négysorú versírás is obsitot kapott, mivel jobban és ékesebben hangzik a kétsorú versekből csinált munka. – Kedves új poéta uraimék! ne vonják bé kárpittal kegyelmetek a dolognak valóságát; mert a mostani világ pápaszem nélkűl az eltakart dolgokba is bélát; sőt vallják meg, hogy csak azért hangzik jobban és szebben a kétsorú versekkel épűlt munka: mivel kegyelmetek a dolognak a könnyebb végét fogják, s nem akarnak igazán dolgozni és fejeiket törni a szavok öszveszedésében; mert a munka mind későbbre haladna, mind annyi könyvek a prés alá nem szoríttathatnának, és így az erszény is későbben dagadna. Édes anyánk nyelve a szavakban és _synonimumokban_ olly gazdag, hogy egy nyelv sem nyithat bővebb szótárt ennél; de mivel sokkal könnyebb két szavat egyhanguakat találni, mint négyet, tehát ez a valóságos oka, hogy kegyelmetek _metamorfosis_ módijok kétsoros versekkel ír. – Égig magasztalom a füredi poéta urat, t. Horváth Ádám uramat, mivel ő kegyelme nemhogy a négysorú versírásnak obsitot adott vólna; sőt az új 1788. esztend. új _conventziót_ szabott nékie, mivel a mint értésemre esett, a Virgilius _Aeneissét_ hasonló négysoros versekben ezen új esztendőben szándékozik kiadni.

A _Magyar Kurírban_ olvastam, hogy egy valaki – kétségkívűl új poéta – azért berzeszkedik ellene, hogy a _Magyar Hunniássát_ négy sor versekkel írta. – Sokáig éljen és mindég így írjon. _Omnis mutatio periculosa_. Én előttem mintegy _rythmice_ hangzanak a kétsoros versek; de a négy sor versekkel való munka fontosságot, érett nehézséget és méltóságot foglal magában.

Vagynak szép munkák kétsoros versekkel is, megvallom, valamint t. Pétzeli József úr magyar _Henriássa_; mert ezen munka arany munka és minden dícséretre méltó. A mint is minden hízelkedés nélkül aztat mondom: hogy igaz és szépen folyó magyarságáért, válogatott gondolatokért, tökélletes poésisi reguláknak megtartásáért Gyöngyösi István munkáji mellett első helyet érdemel. – Óh ha ő kegyelme ezen munkáját négysoros versekkel tette vólna! még mennyivel méltóságosabb munka lett vólna! felől mondám: hogy arany munka; úgy is vagyon; de ide helyheztetem Andrád Sámuel úrnak a _Magyar Hunniás_ eleibe tett homlok versei közzűl ezen egy pár sor verseit:

Be szép a tudomány együtt az erővel, Az arany gyűrű is szebb a gyémánt kővel.

T. Pétzeli uram munkája is, ha négy sorból állana, ugyan briliantírozva volna, mert előttem a négy sorok a briliántok a versekben. – Hogy ő kegyelme kétsoros versekben tette ezen válosztott munkáját, ítéletem szerint csak a lészen az oka, hogy a mostani _methodushoz_ alkalmaztatta magát, vagy pedig erre másoktól késztetett; mert ollyan jeles és nagy poétának, mint ő kegyelme, csak egy lett vólna a négysoros munka is.

Ha _pro coronide_ ide valaki azt mondoná: hogy mégis csak módi most a kétsoros versírás: arra azt felelem, hogy csak ollyan módi ez, mint azon őltözetek, mellyeket a nótárius a gavalérok s dámák hátán ezen verseiben kefél.

Bézárom már előjáró beszédemet és dícsérem a nótáriust, hogy az igaz régi magyar poésisnek utjáról el nem tért. Végtére azt mondja:

_Feci quod potui, faciant meliora potentes._

Elég az tőle, hogy míg mások a napra henyélve néztek, ő addig falusi dolgai között üres időt nyervén, budai útját leírta. Történhet, hogy ha ezen munkája kedvességet nemzete előtt fog érdemleni, ennek utánna fontosabb dolgokról akár _in prosa_, akár mint most _in ligata_, fog irni. – És talán jövendő munkájáért, ha ezért nem is, vagy borostyánt vagy bojtorján koszorút fog nyerni. Most csak azt írja ide, hogy velem együtt marad:

_Egész kedves hazájának_

tökélletes alázatos tisztelője, az autornak testi lelki barátja.

ELSŐ RÉSZ.

A mellyben a szerző kiteszi, ki légyen, hol lakjon és mi okra való nézve tökéllette el magában Budára elmenni. Miképpen készűl fel és miként indúlt ki házától, előbeszélli, és minden történetjeit előszámlálja, valamik estenek, mindaddig, miglen Tisza-Füredet érte.

Tekéntetes, nemes Szathmár vármegyében, A kecsegés Szamos viznek lementében Lakásom én nekem van Nagy-Peleskében, Nótárius vagyok ennek helységében.

Híres Budavárát még soha sem láttam, Krónikában róla bár sokat olvastam, Aztat hogy láthassam, mindenkor kívántam, El is tökéllettem oda tenni útam.

Olvastam: hogy hajdan királyinknak széke Itt vala s itt lakott nemzetünknek éke, Rákosnak mezején, melly ennek vidéke, Tartott országgyülést a nemzetség szépe.

Mostan minden táblák tétettek Budára, Azon okból, hogy az van ország javára, Mert hazánk közepén fekszik Budavára. Mindennek eggyenlő majdnem útja arra.

Mindenféle dolgok ottan folytattatnak, Sok törvényes perek előhozatatnak. Igazságtételek ott kiadatatnak. Egy szóval: mindenek ott kormányoztatnak.

Dolgaim nékem is nehezek és nagyok, Mivel én falusi nótárius vagyok, Feltettem, hogy minden dolgomon felhagyok, Elmégyek, lesz hőség, legyenek bár fagyok.

Budán ha meglátom táblák _systémáját_, Mint foly, majd felveszem annak a formáját, Ha onnét megtérek, falunak tábláját, Ugy fogom intézni a _cynozúráját_.

Nyergem zsufa fakó lovamnak hátára Feltettem, s kulacsom az első kápára; Iszákom kötöttem a hermecz szíjára, Úgy hogy ne okozzon túrt ez a hátára.

Mennyi költségem telt, erszényembe tettem, Szalonnát is vinni el nem felejtettem, Sót és vereshagymát iszákba vetettem, Szathmári jó borral kulacsom töltöttem.