# Gróf Gvadányi József és Fazekas Mihály (Magyar remekirók 6. kötet)

## Part 4

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/grof-gvadanyi-jozsef-es-fazekas-mihaly-magyar-remekirok-6-kotet-45246/index.md

Sokkal fontosabb ez apróságoknál az 1790-iki országgyűlésről írt verses munkája: «_A mostan folyó ország gyűlésének salyrico criticé való leírása_, a’ mellyet Egy Isten mezején lakó Palócznak színlése alatt írta azon buzgó szívvel bíró Hazafi, a’ kinek pennájából folyt ki a’ Falusi Nótáriusnak Budára való Útazása; ezen Munkáját-is négy sorú Versekben Hazájának éleibe terjesztette 1790. Esztendőben, Bak Havának 25. Napján. Lipsiában, Wéber Simon Pétér költségével 1791.» A tárgy tehát már a politika, s a munka az akkori gazdag politikai irodalomnak nevezetes terméke; szelleme nemcsak hazafias, hanem dynasztikus is. A versek «költek Sikámbriába Rák havának 27. napján, végeződtek Písó várossába Bak Havának 25. napján 1790-ik esztendőbe.» Ez azt teszi, hogy Gvadányi Budán fogott hozzá jun. 27-én és az országgyűlés átköltözése után Pozsonyban fejezte be decz. 25-én. A munka előzetes terv nélkül keletkezett s azért szerkezete részben napló-, részben krónikaszerű. Gvadányi megjelenvén Budán az országgyűlésen, mivel sok szünetnap esett az egyes ülések közt, a bizottságok munkálkodása miatt, időtöltésül versbe szedte az országgyűlés addigi folyását. Az egész vers alig volt több eredetileg 6 lapnál; az, a mi most az «első tzikkely.» Kézirata nagyon kapós lett az országgyűlés tagjai közt s az akkori számos pasquillus közt is feltünt, noha Gvadányi nem írta pasquillusnak, egyáltalán nem személyeskedett, csak birálgatta benne egy együgyű vidéki ember (az istenmezei palócz) képében az országgyűlés menetét. A kik olvasták a verset, addig unszolták Gvadányit, míg meg nem igérte, hogy azon czikkelyt annyi czikkelylyel fogja szaporítani, míglen az egész diétát ki nem énekeli. Meg is írta a többi czikkelyeket is, mindössze tizenötöt, s a versezet 290 lapra növekedett. Benne van az országgyűlés mind budai, mind pozsonyi ülésezésének előadása, a pártok politikája, az üzenetek, a követségek és feliratok a koronázási hitlevél ügyében s végül a II. Lipót király pozsonyi koronázásának lelkes leírása. Mindezek közé beillesztette a szerző egy vértesalji vadászat rajzát, melyet még 1788-ban készített, de akkor nem adott ki. Ez az epizód több az egésznek egy harmadrészénél, költői tekintetben pedig az egészben legtöbbet ér. Eleven, részletes és ötletes rajza egy akkori nagyúri vadászatnak és a vadászszokásoknak; központja az agyafúrt palócz, a ki újabb és újabb tréfákkal tartja az egész társaságot; ennél jobbat Gvadányi is ritkán írt. A munka többi része nagyon egyenetlen. Az ülések leírása elég száraz; a palócznak ott kevés az ötlete, minden humor nélkül sopánkodik a meddő vitákon. A munka költői értéke csekély, de van korrajzi értéke, s kivált a pozsonyi koronázás és az akkori mulatságok leírása nagyon figyelemreméltó; Gvadányi politikai álláspontját is ez a munka világítja meg leghatározottabban. A vallási kérdéseket nem szivesen látta a sérelmi pontok közt; e tekintetben az az elve, hogy legyen a vallási kérdésekben türelem, a felekezetek közt egyetértés, de az uralkodó vallást ne érje sérelem. Fontosabb az alkotmány kérdése. A fő itt az, hogy biztosítsuk szabadságunkat, azért az alkotmányos szabadságot meg kell újítani, az adófizetést szabályozni, a kereskedést előmozdítani, s főleg az anyai nyelvet gyakorolni; jobbítani kell a törvényt, helyreállítani a régi rendet, eltörülni az önkényuralom intézkedéseit.

Nyoltz esztendőbéli mind kiirtattasson, Űző-eszközivel poklokra hajtasson.

Nemzeti hadsereg legyen alkotmányos szabadságunk biztosítéka. A hadsereget háborúban rendelje a király, a hová kell, de békeidőn lakjék itthon s idegen hadsereg ne élősködjék nálunk.

Erősítésünkre legyen garantiánk Nem más, hanem önnön mi saját armádánk, Maga fiaiból állítsa fel hazánk, Ördögtűl se féljünk, ha lesz ilyen bástyánk.

Hazához, királyhoz hitét ez letegye, Háborúban király hova tetszik, vigye, Országban lakását békességben vegye, Nem más nemzet, csak ez gyümölcsünket egye.

Kell észszel és vezéri tehetséggel kitűnő nádor. Az ország kormányzói közt ne tegyen különbséget a vallás; nepotizmus, pénz ne érvényesüljön a főtisztségek elnyerésében, csak az érdem. S ha mindezek biztosítva vannak, meg kell koronázni II. Lipótot, esküt adva neki és véve tőle. Ezeket mondja az író már az első czikkelyben. Még hathatósabban foglalja össze programmját a befejezés. A palócz ugyanis a koronázás után hazamegy Istenmezejére, de az országgyűlés még együtt marad, mert sok fontos tárgyat kell még végeznie. Az író a nemzethez fordul esdeklő szóval, hogy alkottassa meg ezen az országgyűlésen a jövendő alapjául a következő törvényeket:

1. Kötelezővé kell tenni a magyar viseletet mindkét nemre nézve; «fiscális actio vettessék nyakába», ki más ruhát hord, súlyos bírság, vagyonkobzás, csúfság érje. 2. Második törvény a magyar nyelv legyen, mert e nélkül semmi sem folyhat jól; egy nemzet sem szorul idegen nyelvre. Magyar legyen a törvénykezés, a törvényhozás nyelve s művelésére fel kell állítani a tudós magyar társaságot, melynek terve nyomtatásban be van adva az országgyűlés és a király elé (Révai Miklós terve; Révai tiszteletbeli tagokúl a főrendek közül épen gr. Gvadányi Józsefet és b. Ráday Gedeont ajánlta). 3. Legyen nemzeti hadsereg. A ki e hazában katonának megy, hazai ezredben tegyen szolgálatot, ilyen ezredbe idegent ne lehessen tenni; a katonaság függjön a nádorispántól, mint hazánk főkapitányától, ő parancsoljon a vezéreknek is; a vezérek magyarok legyenek, a sereg akkora, a mekkorát az ország elbir; esküt a királynak is, a hazának is tegyenek, békében tartózkodjanak itthon, háborúban menjenek, a hova a király küldi. Ha ez megtörténik, nem kell félni pogánytul, szabadságunk is biztos lesz, és nemzetünk «megtisztúl minden bojtorványtúl.» Ha pedig ezt nem teszi a nemzet, dolga nem válik jóra, keserves lészen minden óra, «térdet fog hajtani sok idegen szóra.»

Ezen három pontok az igaz gravamen; Kitűl nem nyújtatik ezekben levamen, Verje meg ily magyart a mennyei flamen, Szívemből kivánom, mind örökké, Ámen.

De ez a tüzes magyar, a nemzeti hadsereg, a magyar nyelv, a magyar viselet e bátor sürgetője egyszersmind hevesen kifakad a «filum interruptum» elmélete ellen, lelkesen ünnepli a pragmatica sanctiót és úgyszólván kárörömet érez azok felsülésén s réműldözésén, a kik a porosz udvarral kaczérkodtak és majdnem hűtlenségi kereset alá kerültek; ki nem állhatja az ellenzék akadékoskodását a diploma ügyében, bizalmat kíván az uralkodó iránt, magasztalja a megkoronázott uralkodó erényeit és ünnepli fiát, a nádort. Kazinczy káromkodva olvasta e szatirát, mely szerinte tele van setét gondolkodással, intolerantiát prédikálván, rossz hazafisággal, alacsonylelküséggel és erkölcstelen szemtelenséggel. A három utóbbi vád mindenesetre igazságtalan. Felekezeti tekintetben talán kissé elfogult volt, a szabad eszmék iránt türelmetlen is, a kifelé tekintők iránt szigorú, a sérelmi politika apróbb fogásai iránt nem volt érzéke; de rossz hazafi nem volt, a fődolgokban olyat követelt, a mit még maig sem tudott nemzeti politikánk elérni: a nemzeti hadsereget; tudta, hogy ehhez jogunk van s látta, hogy ebben van szabadságunk legfőbb biztosítéka. A részletekkel nem sokat törődött, de a dolog velejét egészséges itélettel eltalálta, követelvén a kétoldalú szerződésnek mindkét oldalról becsületes megtartását és a bizalmat egymásban. Dehogy volt rossz hazafi, inkább egyike azoknak a hazafiaknak, a kik egységben tudták látni az uralkodóház és a nemzet érdekeit.

Vidám és termékeny szellemének élvezői nem hagytak neki békét s újabb meg újabb mulattató műveket kivántak tőle, vagy a régiek kiadására biztatták. Így adta ki 1791-ben az Aprekasziónt is, tiz évvel azelőtt, még tényleges szolgálata idején Galicziában írt tréfás versét, melylyel egy idegen tisztnek tört magyarságát utánozta: «_Aprékaszión_, Mellik mek sinálik Fersben mikor mek tartatik Szent Francz Xavér Neve nat Pátron, Strenge Herr Kapitán Ur Nxxx (= Novák Ferencz), Nemes Regiment Excellens Gróf N*** (= Nádasdi) Huszáren» (Pozsony). Ezt valaki már 1785-ben kinyomatta Kassán, Gvadányi tudta nélkül, de sok hibával; az országgyűlés alkalmával kezébe került ez a hibás nyomtatvány s azért ehatározta, hogy kiadja a helyes szöveget. A czímlapon, ismét nem nevezte meg magát, csak a vers vége alá írta: _J. G._

Mikor 1792-ben Budán volt az országgyűlésen, egy előkelő hölgynél tett látogatása alkalmával a háziasszony és hét nő-vendége körülvették és kérve kérték, hogy az ő kedvökért még egy olyan játékos munkát adjon ki, mint a Nótárius. Ő hiába hivatkozott korára, anyag hiányára, meg kellett igérnie. Sokáig kereste a tárgyat, végre az ötlött eszébe, hogy megírja Rontó Pálnak, egy magyar lovas katonának és gróf Benyovszky Móricznak életét; hadd lássa a világ, hogy hazánk is szül olyan férfiakat, a kik ritka és nevezetes dolgokat vittenek végbe, sokkal nagyobbakat és jelesebbeket, mint ezer más idegeneké. – A munkát 1793 első felében fejezte be s még ez évben kiadta. Czíme: _Rontó Pálnak_ egy Magyar lovas Köz-Katonának és _Gróf Benyovszky Móritznak_ életek’, Földön, Tengereken álmélkodásra méltó történettyeiknek, ’s véghez vitt Dolgaiknak Le-írása, a’ mellyet Hazánk Dámáinak kedvekért Versekbe foglalt Gróf Gvadányi József Magyar Lovas Generális. (Pozsony és Komárom, 1793.) Az ajánló levél «Magyar Hazánk érdemes Dámáihoz» van intézve, mert nők kérésére írta. Udvariasságába némi iróniát vegyít.

Ez Gvadányinak legnagyobb terjedelmű (548 lapra terjedő) verses munkája s a Nótárius mellett a legfontosabb is. Két részből áll; az első hat czikkelyben csak Rontó Pállal foglalkozik, a második tizenkettőben főkép gróf Benyovszkyval s vele együtt Rontóval is. Az előszóban gróf Gvadányi József, a ki verses munka czímlapjára itt írja először a nevét s a munkát mint saját szerzeményét adja, egyenesen kijelenti, hogy «ne tartsa egy érdemes olvasó is ezen munkámat költeményes románnak, mert valósággal megtörténtek az abba foglaltatott dolgok». – Rontó Pál a vers szerint egy sajókeresztúri paraszt ember burokban született fia volt; gyermekkorában elkényeztették s mindenféle csínyekbe ártotta magát, végre el is kószált a szülei háztól; lett koldúsvezető, deák, bojtárfiú, betyárnövendék, utoljára felcsapott huszárnak a Nádor-ezredbe. A háborúban vitézül forgatta magát, de mikor egyszer az alóla kilőtt lova helyett rossz lovat adtak neki s ezért társai csúfolták, elkeseredésében átszökött a poroszhoz. Utóbb a mieink kezébe került s ekkor a hadi törvényszék halálra itélte, de Hadik gróf leánykája kegyelmet eszközölt ki számára. A hubertsburgi béke után Magyarországba tért vissza ezredével együtt. Máramarosban, Huszton egy kocsmában sótisztek kötöttek bele, azokat karddal és pisztolylyal megattakozta s e miatt másodszor is szökevény lett. Lengyelországba sietett s ott gróf Benyovszky Móricz szolgálatába lépett. A történet főszemélye innentől kezdve a gróf lesz, a kit a költő végig kisér kalandokban gazdag életén át Lengyelországban, Kamcsatkában, a Csendes-tengeren, Madagascarban, mig visszatér Európába, megfordúl itthon is, majd új expediczióra indúl Madagascarba s ott halálát leli. Rontó másodszor nem ment vele Madagascarba, itthon maradt s miután szülei már nem éltek, egykori deáksága helyén, Egerben házat vett s ott élte le nyugalmasan végső éveit. Alakját sok humorral tudta rajzolni a költő s a reá vonatkozó részek a legsikerültebbek. Benyovszky mellett is jut neki szerep az elbeszélésben s hol tréfáival, hol paraszthumorával belevegyül a távoli és exotikus világ rajzába.

Gróf Benyovszky a XVIII. század nagyszabású kalandorainak az egyik legnevezetesbike maga is megírta életrajzát franczia nyelven, de angolul adták ki 1790-ben s ennek nyomán világszerte végbement kalandjairól számos elbeszélés készült különféle nyelveken. Gvadányi ezekkel szemben gyakran helyreigazítással él, hivatkozva gróf Benyovszkynak személyes szóbeli közléseire. Benyovszky neki távoli rokona is volt s midőn Párisból haza is ellátogatott, Gvadányival Nagyszombatban négy napot töltött; ez idő alatt bőven elbeszélte viselt dolgait. Az ellenmondások esetében nem lehet mindig megállapítani Gvadányi adatainak helyességét; de az események főváza történetileg igaz, a mint Benyovszky is történeti személy (1741–1786). A naplók angol szövegét Jókai magyar forditásban 1888-ban kiadta s életrajzával bevezette.

Máskép van a dolog Rontó Pállal. Ilyen nevű alakot eddig nem sikerült kimutatni. Még az sem tünik ki Benyovszky emlékirataiból, hogy volt e neki Kamcsatkában magyar szolgája; sőt az emlékiratokban levő adatok inkább ez ellen szólnak. Gvadányi nagy életrajzának írója, Széchy Károly kutatta a Rontóra vonatkozó adatokat s arra a nézetre jutott, hogy Gvadányi itt is modell után dolgozott, még pedig két modellje volt. Egyik az a közhuszár, a ki a hétéves háborúban vitézkedett és dezertált s a ki Huszton összevagdalván a sótiszteket, újra megszökött, talán Kamcsatkában is járt Benyovszkyval; – neve is ismeretes abból a jelentésből, melyet Szilágyi István a kamarai levéltárban a huszti esetről talált: Erdei Mihály. A másik pedig az a Vlkolinszky Menyhért, a kit a helytartótanácsnak 1791-iki ápr. 21-én kelt körözvénye úgy ír le, hogy azelőtt körülbelül hat évvel Benyovszky Móricz gróffal idegen amerikai tájakra bujdosott. Az egriek nagyatyáik előadása nyomán emlékeztek egy Rontó Pálra, a ki öreg korában ott lakott a Rácz-utczában, le is írják, milyen volt; s emlékeztek egy Vlkolinszky Menyhértre is, a ki a Sánczban élt s a kit «gúnyosan» Rontó Pálnak neveztek, mert szerencsétlen keze volt mindenben; de megjegyzik, hogy ez a Rontó Pál nem tévesztendő össze az igazival. Széchy helyreigazítja az egriek emlékezetét s a helytartótanácsi körözvénynyel szembesítve az adatot, Vlkolinszky Menyhértet ismeri el az egriek valódi Rontó Páljának.

Mi a Rontó Pált illető kétségekkel szemben Rontót valóságos személynek tartjuk, és pedig egy személynek. Nem választjuk ketté. Hiszszük, hogy Kamcsatkában is ott volt Benyovszkyval, s az a Rontó, a ki Madagascarból hazajövet elbúcsúzott a gróftól és Egerbe vonúlt, ugyanaz, a ki a hétéves háborúban katonáskodott. A jó Vlkolinszky Menyhért nyugodjék békében; ha tudnók is, hogy ő volt a Rontó Pál második felének modellje, mit érnénk e puszta névvel? De neki igazán kevés köze volt Rontó Pálhoz, még kevesebb Gvadányihoz. Minden adat, a mit Széchy összeállít, egytől-egyig azt bizonyítja, hogy Vlkolinszky Menyhért _nem_ volt Rontó Pál, hanem – az utódja.

A ki Gvadányinak e munkáját nyilt szemmel olvassa, lehetetlen azt a hatást nem nyernie, hogy Gvadányi itt az élet után dolgozott s valóságos személyekről és történetekről hímezte ki elbeszélését. Már idéztük előszavának azt a nyilatkozatát, hogy senki ne tartsa e munkáját költött regénynek, mert valósággal megtörténtek a benne foglalt dolgok. S itt ez nemcsak ürügy és elhitető fogás, mint a minő a Nótárius előszavában előfordúl; ez a szó a Gvadányi _parolája_, a ki e művének czímlapjára teljesen kiírta a nevet s nem alakoskodik az előszóban, mint néha szokta. Hiszen a czélja is az, kimutatni, hogy nemcsak a külföldieknek, hanem nekünk is vannak rendkívüli kalandokban forgott embereink. S tehette volna-e mással ezt, mint való személyekkel? A hitelesség bizonyítása annyira megy, hogy sok helyen megszakítja a vers folyamát s prózában ad terjedelmes magyarázatokat és adatkritikát. Rontóra nézve mind az előszóban, mind a vers közti jegyzetekben közli velünk, hogy a hétéves háborúban ő alatta szolgált, ő volt a majorja s hivatala szerint ő vezette ki az akasztófa alá. Hogy pedig gróf Benyovszkynak messze világrészekben is követője és madagascari társa is ugyanez a személy volt, arra nézve ismét nemcsak a költemény, hanem az előszó is nyilatkozik. Megírja t. i. Gvadányi azt is, hogy ez a katona 1790-ben az országgyűléskor, megtudván az ő Budán lételét, őt, mint egykori főtisztjét felkereste s Gvadányi kilencz napig el sem eresztette; ez alkalommal elbeszélte a katona a maga életét és a grófét is, a Benyovszky-féle életrajz számos adatát pedig megczáfolta. Ugyane budai találkozást Gvadányi versekben is aprólékos hitelességgel leírja. Még azt is megemlíti, hogy Rontó utóbb is írt neki Szakolczára levelet, de 1792 őszén meghalt Egerben, a hol öreg napjaira (1734-ben született) magát meghúzta és a Rácz-utczában élt, jó módban. Olyan részleteket is felhoz egy jegyzetben, hogy abban az erszényben, melyet Benyovszky utoljára adott Rontónak, Rontó Pál állítása szerint 500 arany volt, de Rontó Madagascarból is hozott magával elég értéket. Mindez adatok olyanok, hogy ezek szerint Rontó igazi élő alak volt, ha talán nem úgy hítták is, s a Benyovszky Rontója ugyanaz volt, a ki a Gvadányi Rontója. Gvadányi némikép idealizálta az alakot, az elbeszélést kiszínezte néhol, talán egyes adatokat rá vonatkoztatott, a mi beleillett az ő szerepébe; de azt a két tényt, hogy a Gvadányi szökött huszárja és Benyovszky magyar kisérője egy személy és ez az ember 1790-ben világkörüli útjáról beszélt Gvadányival, kétségbe alig vonhatni. Hitelt nem tulajdonítani lehetetlen olyan jegyzeteknek, a minő a II. rész 5. czikkelye után következik. Itt Gvadányi, miután versben előadta a kamcsatkai szabadulást Benyovszky naplója nyomán, prózában is elmondja azon változat szerint, a mint Rontó neki Budán előadta. A budai találkozás hitelessége ellen nem bizonyít az, hogy a Rontó elbeszélése több részletre nézve máskép szól is, mint a Benyovszkyé, sőt természetes, hogy különböző szemtanúk egyazon dolgot máskép adnak elő. Ha Gvadányi egy költött alaknak akarta volna ezzel a hitelesség látszatát megadni, hogy ellenmond egy hitelesnek tekintett munkának, ugyan furcsa úton járt volna. Ellenkezőleg, az ő hűséges igazságérzete birta rá, hogy az eltérő előadást is kivonatolja, minthogy e részleteket az egyik szereplőtől ő így hallotta.

Ennyit Rontó Pál históriai voltáról. De nem ez a fő, hanem az, hogy Gvadányi ezt a jóízű alakot jóízűen is tudta rajzolni. Eredetije kitünő, jóhumorú alak lehetett, tele ötlettel és eredetiséggel. Gvadányi ez alakot nem költötte, de nem is ejtette a porba egyetlen jellemző vonását sem; a legnagyobb hűséggel megtudta őrizni elméjében a tőle hallott részleteket és a róla nyert benyomásokat. Gvadányi képzelete ilyen eleven alakot nem tudott volna költeni, de az eleven alakot nagy szemléletességgel tudta utánozni; az a hiány, hogy megmarad az utánzásnál s nem igen tud, vagy nem mer szabadon alakítani, itt is érezhető; Rontó Pálban nincs az egyén lelki élete következetesen fejlesztve; de gondolkodása módja, cselekedetei jó typust adnak, s az agyafurt paraszt kópé, meg a pajkos és furfangos huszár kitünő genre-jeleneteinek sorozata vonúl el előttünk. Ha a Peleskei Nótárius az úri rendnek tetszett, ez a népnek nyerte meg a kedvét és sokszor újra lenyomtatták, a ponyván is a legújabb időkig árulták. Rontó Pál a nép képzeletének kedves alakja lett, a minő régebben Toldi volt. De a párrímes alexandrinokat olvasni is szerette a nép, annyira természetes benne a beszéd, népies a nyelv, hű a rajz és annyira ismeri a szerző a népéletet. Inkább is a népnek való olvasmány, mint a dámáknak, a kiknek ajánlva volt, mert elég sok benne az olyan illetlenség, a mi miatt ma nem lehetne hölgyeknek ajánlani.

A Nótárius és a Rontó Pál olvasói többet és többet szerettek volna olvasni Gvadányitól s egyre unszolták régi kéziratos munkáinak kiadására is. Végre csakugyan kikereste régi papirosai közül a Badalai dolgokat, melyeket majd 20 évvel azelőtt írt; úgy látszik, kissé megfejelte, azaz befejezését megcsinálta; s mivel ez a darab magában sovány kötetet adott volna, belevette föntemlitett tréfás köszöntő versét, valamint egy szánkázás leírását, melyet 1788. márcz. 10-én készített «sokaknak kérésére», s még pár apróbb tréfás verset; – ezek együtt a kötet «első darabja.»

A «második darab» 1794-beli verses levelezéseit foglalja magában, Csizi István nyug. főstrázsamesterrel (őrnagygyal) és Molnár Borbálával. Az egész kötet czíme: «Unalmas órákban, vagy-is a’ téli hoszszú estvéken való _Idő-töltés_. A’mellyet a’ Versekben Gyönyörködőknek kedvekért, kiadott Gróf Gvadányi József magyar lovas generális.» (Pozsony 1795., 232 lap.)

A Badalai dolgokról már volt szó fentebb, itt a verses levelezést kell még érintenünk. Versben levelezni akkor divat volt. Kezdték a francziás iskola tagjai, folytatták a többiek s minden irodalmi műkedvelő üzte ezt a divatot, köztük épen asszony-poétáink is.

Így került Gvadányi is Csizi Istvánnal, majd két asszonynyal, végre másokkal is, így egy miskolczi tanuló ifjúval verses levelezésbe. Csizi István gyalogsági őrnagygyal több mint harmincz évi barátság fűzte össze Gvadányit; nem csuda, hogy fölkeresték egymást a nyugalom éveiben is levelekkel s ezek nagy részét versben írták, mint verselő emberek. Mert Csizi is, a ki Tokajban lakott, olvasott ember volt és verseket írt. Csizi a levelekben magábaszállt léleknek mutatja magát, Gvadányi pajzánabb s nemcsak a másvilágra gondol, hanem a mult emlékeivel is megtréfálja barátját. Csizi a Sátoraljaújhelyben lakó Molnár Borbálával, egy szegénysorsú, de olvasni és verselni szerető asszonynyal verses levelezést kezdett s a levélváltást elküldte Gvadányinak, a ki versben felelt s Molnár Borbálát is belevonta a versváltásba. A levelekben több a szertelen bók és a közhelyekből álló elmélkedés, mint a szellem vagy a költészet. De a versek gyakorlott kéz munkái s itt-ott akad tréfa is.

Később, 1795-ben, nemes Fábián Juliánna, Komáromban lakó nemes Bédi János csizmadiamester életepárja kereste fel Gvadányit verses levelével, a mire a gróf versben válaszolt s ezután egy darabig leveleztek. Gvadányi az asszonynyal megverseltette a komáromi földindulást. Fábián Juliánna elég könnyen verselt, de költői képzelődése nem volt s versei nem jelentékenyek. Gvadányi e levelezést 1798-ban kiadta. – Egy miskolczi tanulóval, Dodits Andrással váltott verses leveleit 1834-ben adták ki egy füzetben.

Gvadányi ezekből költőket és magának követőket akart nevelni; meg is mutatja nekik egy-egy versében pl. a leírás módját, de maga is abba a stiltelenségbe esik, hogy a verses levél többi részét meghagyja közönséges értesítésnek, versbe szedett prózának. E lelkes műkedvelők nem lendítettek a magyar irodalmon. Támadtak Gvadányinak később jelesebb tanítványai.

Maga még egyszer visszatért a falusi nótáriushoz. Uj könyvet írt róla, de most már párrímekben és kiadta 1796-ban 266 lapon. Czime: _A’ falusi nótáriusnak elmélkedései, betegsége, halála és testamentuma_, mellyeket két soros Versekkel ki-adott, és Új Esztendőbéli ajándékba, Hazánk Dámáinak és Gavallérainak nagy szívességgel nyujtya Gróf _Gvadányi József_ Magyar Lovas Generális ezen bé-állott 1796. esztendőnek első napján. (Pozsony.)

E munka rövid foglalata az, hogy a falusi nótárius meggyengülvén egészségében, az emberi sorsnak változandóságáról elmélkedik s e kérdés megvizsgálására összehívja a környékbeli jegyzőt, tanítót, vámost, oláh harangozót stb. s mintegy philosophus-akadémiában tárgyalja velök a kérdést. Miután azok elmondták véleményöket s kiki leczáfolta az előzőjét, maga is szót emel, valamennyit megczáfolja, s előadja a maga álláspontját. E szerint minden változás okai magok az emberek, a kik visszaélnek Istentől nyert szabadakaratukkal; okai különösen az atheisták, deisták, naturalisták, szóval a felvilágosodottak és a francziások. Közben a bő ebéd megterheli a nótáriust, rosszabbúl lesz, úgy, hogy Pesten tanuló fiát sietve kell hazahivatni. Fiával közli végső tanításait, lelkére köti az új tanok ellenzését, az Isten, király, haza szeretetét, a magyar viselet és az ép erkölcs fentartását, – s elbúcsúzva feleségétől, fiától, meghal. A tanács fiát ülteti a nótáriusi székbe, őt pedig nagy pompával eltemetik. Epitaphiuma és végrendelete zárja be a versezetet.