# Gróf Gvadányi József és Fazekas Mihály (Magyar remekirók 6. kötet)

## Part 2

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/grof-gvadanyi-jozsef-es-fazekas-mihaly-magyar-remekirok-6-kotet-45246/index.md

Viszontagságok és jeles hadi tettek közt 1763-ban véget ért a hétéves háború a hubertsburgi békével s egyszersmind befejeződött Gvadányi katonai pályájának harcztéri része. Ekkor 38 éves volt, s 20 év óta katona. Még 20 évig szolgált, mindig a lovasságnál, de ez, hogy úgy mondjuk, garnison-szolgálat volt, háborúra többé nem került a sor. A békekötéskor őrnagy volt. Ebből az állásból emelkedett lassanként vezérőrnagyságig húsz év alatt. 1765-ben lett alezredes, 1773-ban ezredes, és csak 1783-ben, negyven évi szolgálat után nyugalomba vonúltakor vezérőrnagy. De megvolt az az öntudata, hogy minden állásába kizárólag saját érdemei emelték. Nem egyszer mellőzés is érte. Akkoriban megtörtént, hogy ha elmúlt a háború, egyes ezredeket redukáltak, illetőleg feloszlattak. Így Gvadányi ezredét is, a palatinális regementet, melyet különben 1766 óta b. Török Andrásról neveztek, feloszlatták 1775-ben, és Gvadányit, noha már előbb önálló ezredes volt, a Kálnoky-huszárezredbe osztották be másodezredesnek. 1779-ben a Nádasdy-regementbe került szintén másodezredesül. Az idők már nem voltak olyan szépek, mint egykor. A hadseregben megkezdték az egységesítést, behozták a papirkorszakot, s mindez nem kedvezett az egyéniségeknek; a magyar ezredeket békében is kivitték az 1770-es években külföldre – Gvadányi is Galicziában tartózkodott a Kálnoky- és a Nádasdy-ezredekkel; továbbá a magyar tisztikarokat keverni kezdték német elemekkel. Gvadányi jó bajtárs volt, német tiszttársaival jól megfért, legfölebb kedves dévajsággal megtréfálta hiányos magyarságukért, de a magyar ezredek elnémetesítését kedvetlenül látta, épen úgy, mint pl. a Græven-ezred tisztjei, gróf Festetics György és társai, a kik később az országgyűléshez folyamodtak a magyar hadsereg magyarsága érdekében; egyébként ezt a példát követték a Nádasdy-ezred tisztjei is akkor.

A húsz évi békés katonáskodás nagyobb részét Északkeleti Magyarországon töltötte el Gvadányi, kisebb részét pedig Galicziában. Mind a két korszak nevezetes az ő írói volta tekintetében, de különösen az első.

A hubertsburgi béke után Gvadányi ezredét hazarendelték s négy megyében: Szatmár-, Bereg-, Ugocsa- és Máramaros-megyékben szállásolták el. Ezekben a megyékben élt Gvadányi is vagy tizenkét esztendeig. Itt rakodott meg lelke azokkal a motivumokkal, melyek verses munkáinak legvonzóbb elemeit alkotják; megrakodott friss szemléletekkel, a magyar élet és természet képeivel és a magyar lélek humorával.

Víg és közlékeny ember volt. Eleven érzékkel volt megáldva az élet furcsa vagy jellegzetes vonásainak felfogása iránt és a társas örömök iránt. Kereste az embereket, jól mulatott velök, lelki gyönyörüsége telt beszédjökben és lelkökben. Az alsóbbrendűeket is szerette: katonáit, a parasztnépet és rendkívüli részletességgel fogta fel és őrizte meg emlékében szokásaikat, erkölcseiket, beszédök módját és minden sajátságaikat. Ez a részletes érdeklődés nem ekkor kezdődött nála; gyermekkorától kezdve, a háborúk idején is megvolt, bizonyság rá a Rontó Pál sok helye; hanem a régi készlet itt sok új anyaggal felfrissült a magyar népéletből és az Alföld helyismeretéből. Sokat érintkezett a vidék földesuraival, kiknek házában kedves vendég volt, honoráczioraival, papjaival, jegyzőivel, megjegyezte magának anekdotáikat, jellemző történeteiket és sajátságaikat.

Az első harmadfél évet Badalón töltötte, ebben a beregmegyei tiszaháti faluban, melyet temérdek almájáról _Almahuppanás_nak keresztelt el a néphumor. A háború izgalmai után itt ugyancsak csöndes napok következtek. A társaságkedvelő főtisztnek alig volt kivel érintkeznie. Tavaszi áradás idején pedig a falun kívül eső lakóházát úgy körül fogta a Tisza kiöntése, hogy hónapokig nem volt társasága. Olvasott – s nagyon szeretett olvasni, hegedűlt – s kitünően játszott; lovaihoz sétált az istállóba, vagy strázsakatonáival beszélgetett. Ha néha mégis megunta az egyhangú életmódot, különösebb időtöltésre is talált alkalmat. Egyszer a falu fiatalságának rendezett mulatságot a maga szállásán. Máskor a helybeliek indítványára árvizi vadászatra rándult, csónakosan, az ártéri fákra húzódott vadakra; szerencsével jártak, de végül vízbe fordultak mindnyájan, sőt Szatmárra az ezredtörzshöz az a vakhír ment, hogy Gvadányi a Tiszába fúlt, úgy hogy külön staféta jött tudakozódni felőle; Gvadányi személyesen bement Szatmárra, s elevenen czáfolta meg a mendemondát, élményeinek elbeszélésével majd holtra nevettetve az ezredesnét. Majd egy jezsuita-prior rokonát csalta ki magához, sétalovaglásokat rendezett vele és alantas tiszteivel és sok tréfát követtek el egymással. Szóval természeti vidámsága győzött az unalmon.

A nyugalom és apró időtöltések ez éveiben kezdett íróvá is lenni. Itteni élményei szolgáltatták az anyagot első nagyobb költeményéhez, s talán még itt, badalai tartózkodása vége felé írta meg, 1765-ben.

A versírás előkelőinknél a XVII. és XVIII. században általánosabb divat volt, mint ma. Általán a memoire-, levél-, napló-írás és versszerzés hihetetlenül el volt terjedve. Jóformán minden második, harmadik főrangú ember versiró is volt. Gvadányi is megtartotta ezt a régi jó szokást, s ha kedve támadt, vagy épen felkérték, már azelőtt is írt egy-egy verset, kivált tréfásat. «Megvallom, hogy én, mivel a poesisi tudományba eleitül fogva gyönyörködtem, valamint énekeket, úgy névnapokat üdvözlő s több más mindenféle mulatságos verseket is eleget munkáltam, de előre által nem láthattam, hogy elmémnek csekély szüleményei valaha a közönség előtt kedvességet nyerhetnének, azért is azokat mihent azoknak megküldöttem, a kiket illettek, azonnal munkáimnak töredékeit elszórtam, vagyis (= vagy) fojtásokra használtam.» Alkalmi versei közül fenmaradt egy párhuzamos köszöntő verse 1765 tájékáról; ennek egyéb érdeme nincs, mint az az elmésség, hogy a sorok lefelé olvasva átkot fejeznek ki, végig olvasva, a szemköztiekkel együtt áldást. Ez a vers kézről-kézre járt akkoriban, sokan lemásolták, némelyek mint magukéval kérkedtek vele még Gvadányi előtt is, a ki jól mulatott rajtuk. Az «énekek», fájdalom, elvesztek; pedig ezek volnának Gvadányi fiatalkorának költői emlékei s egyáltalán az ő költészetének lyrai része; kár volt őket elszórni és ellövöldözni. De a XVIII. század közepén nem volt meg az a tudat, hogy a költészetnek általános értéke, sőt nemzeti értéke van. Megírni megírták a verseket akkor is, de a szerzők maguk sem becsülték meg annyira, mint pl. a XVII. században. Ki meg épen nem adták. Még Amade, még Faludi sem.

Nagyobb terjedelmű költeményeket azonban, úgy látszik, csak ez időtől fogva kezdett írni Gvadányi. Első nagyobb munkájához az unalom adta a tárgyat is, később megírásához az alkalmat is. Egy jó hosszú versben megírta a badalai dolgokat, ottani életmódját, a parasztbált, az árvízi vadászatot, a prior savókuráját és a tisztekkel való évődéseit. A vers compositiójában nincs semmi művészet, az egész időrendi elbeszélés; de van benne természetes jókedv, s egy rendkívül becses tulajdonság, a mi Gyöngyösin kívül egy magyar poétában sem nyilvánult eddig ily mértékben: _éles megfigyelő tehetség a részletek érdekessége iránt, a kedvtelés a részletek kirajzolásában_ s ez párosul nála egy másik tulajdonsággal, a mi Gyöngyösinél sincs meg, mert annak a rajzai képzeletből vannak összeállítva: _a genreszerűség, a typusok és a népélet detail-festése_, realisztikus, néha vaskos, de hű vonásokkal, és jóízű humorral. Négyes rimű verselése pedig gyakorlott technikájával rávall mesterére, Gyöngyösire, noha nyelvében kevés a művészet s inkább jó magyarságot éreztet, mint választékosságot és finomságot. Annak a részletrajzolásnak, a mi Aranynál később annyi művészettel jelentkezik, Gvadányinál látjuk első, naturalista kezdeményeit irodalmunkban. Szinte látni benne a művészlélek kedvetelését a maga munkájában, a mint apró részletességgel rakja egymás mellé a találó, hű vonásokat azokról az élményekről, melyeken átment. A kép hűségében maga gyönyörködik legjobban. Unaloműző mulatság volt neki annak találó lefestése rímekben, a mivel unalmát elűzte volt. Nem is gondolta, hogy sokakat érdekeljen, legfölebb személyes ismerőseit, a kiknek szóval is elmondta a történteket. Ezt a versét csak 1795-ben adta ki _Időtöltés_ czimű kötetében, miután a Falusi nótárius meg a Rontó Pál megkedveltették rajzoló erejét és humorát.

Azzal a véleménynyel szemben, hogy Gvadányi e költeményét később írta s az 1765. évszámot csak jámbor elhitelésül tette a vers alá, okunk van hinni, hogy a vers legalább nagy részben csakugyan Badalón készült.

«Ezek után értem immár vígabb időt» – írja a badalai dolgok vége felé. Alezredesnek Szatmárra került, s ott nemcsak az ezredtörzs tisztjeivel telt jól az idő, hanem összejárt a környék földesuraival is; gyakran megfordult Nagy-Peleskén, melynek ura, Becsky György igen jó barátja volt; sok vidám napot töltöttek együtt, mulatságok és bohó tréfák közt. Megfordúlt Zajtán és más közeli falvakban és nemesi kastélyokban. Mindenütt nyitott szemmel és derült életbölcseséggel élvezte a typusok és egyének eredetiségét, a néposztályok szellemét és erkölcsét.

Mindennek nagy hatása volt reá. Nem mintha itt ismerte volna meg a magyar népszellemet. Az ő magyarsága, nyelvben, érzésben, képzetvilágban oly gyökeres, hogy annak az alapja gyermekkorából való. Magyarsága még a külföldi táborozások idején sem hanyatlott. Mindig magyar ezrednél szolgált és a hadvezetőség iránti köteles engedelem mellett is az ezredek közti természetes versengés kedvezett a magyar csapatok erős nemzeti szellemének. Volt akárhány magyar tiszt is, a ki lenézte a hadsereg idegen elemeit. A magyar huszárság mindig tudatában volt faji és nemzeti kiválóságának. Hogyne, mikor II. Frigyes is mintául használta a magyar huszárságot s mindent elkövetett, hogy a magyar uniformist a magyar huszárvirtussal együtt meghonosítsa seregében; gyorsan szaporította magyar mintára szervezett ezredeit s minden módon csábította magához a magyar legénységet és a tiszteket. Az örökösödési háborúban a harczi szellem alapja a magyar nemzeti érzés volt, s a hadi siker a magyar nemzet becsületi ügye. A hétéves háborúban is legalább faji érzés hevítette katonáinkat bravourjaikban. Általán hadseregünk nem is állt még egészen német lábon. Így Gvadányi is mindenkor magyar tisztnek érezte magát s büszke volt magyarságára. S valamint faji érzése és nemzeti öntudata, úgy szemléleti világának és eszmekörének magyar alaprésze, továbbá az ő magyar nyelvérzéke is állandóan táplálkozott a magyar katonákkal való szíves és leereszkedő társalgásból. Így ő folytonos érintkezésben volt a magyar népszellemmel és népkedélylyel. De most, hogy állandóan itthon lakott, az egész magyar élet közvetlen hatása alatt, urak és parasztok közt, fogékony és érdeklődő lelke csak még jobban megtelt a magyar szellem és kedv elemeivel.

Szatmár környékén találta Gvadányi az anyagot és a modellt főművéhez. Innen valók a főalak jellemző vonásai, a helyszín, a patriarchális világnézet, sok humoros emlék. Ezt a művet azonban nem itt írta meg, hanem jóval később.

Máramarosszigeten laktában a Rontó Pál történetének egy részéhez nyert anyagot. Itt történt ugyanis a sótisztek összevagdalása, a miről okirat is tanuskodik. Galicziában pedig megismerkedett a lengyel élettel, a lengyelek jellemével, fényűzésével, szabadságszeretetével, mely oly könnyen csapott féktelenségbe; megismerte Rontó Pál és Benyovszky Móricz történetéhez a színtér és viszonyok egy részét.

Szatmári, máramarosi és gácsországi elszállásolásainak ezek az irodalomtörténetileg nevezetes oldalai.

Végre terhesnek kezdte érezni a katonai szolgálatot. Miután 14 táborozást végzett az ellenség előtt, elnehezedett, s 58 éves korában 1783-ban nyugalomba vonult. Ekkor egyúttal vezérőrnagygyá nevezték ki tíz évi ezredesség után.

Véglegesen Nyitramegyében telepedett meg, a határszéli Szakolczán, a hol közel volt anyai örökségéhez. Itt 1785-ben újra megnősült; nőül vette Szeleczky Katalint, Bakics ezredes özvegyét. Boldog éveket élt vele. Kedves társának mondogatja, szeretettel és becsülettel emlegeti, mint igazi magyar asszonyt, a ki ellensége az orczafestésnek és magyar főkötőt visel. Vele kapta azt az emeletes házat Szakolcza főterén, melyet Gvadányi megújíttatott és barokk modorban felékesíttetett. Itt élte életének hátralevő tizenhat évét. Környezetében volt nején kívül nagy leánya; míg fia, az utolsó Gvadányi katonai pályán volt. Az öreg úr hegedűlt, olvasott, gazdálkodott és kertjét mívelte, mely messze földön híres volt ujdonságairól. Jó ismeretségben volt a megye uraival, továbbá néhány szomszédos morva gróffal, a kikkel olykor mulatságos vadászatokat rendezett. Csak azt fájlalta, hogy azon a tótság-lakta vidéken olyan ritka a magyar szó, mint a fehér holló s el van szakadva a magyar közönségtől. Bejárt Pöstyénbe fürdőzni, olykor megfordúlt Pozsonyban; megjelent az országgyűlésen is Budán és Pozsonyban 1790–91-ben, mint főrend. A mellett azonban ekkor is katonának érezte magát, de _magyar_ katonának. A neve alá többnyire a «magyar lovas generális» czímet írta. Mikor II. József uralkodásának vége felé kiütött a török háború, egy könyvet írt a hadi mesterségről bandéristák és olyan ifjak számára, kik hadi pályára mennek és németül nem értenek, hogy a német hadtudományi irodalomhoz hozzáférhetnének. Ugyanekkor történt, hogy a mint ismét háború készült a poroszszal is, megemlékeztek Bécsben is Gvadányinak egy negyedszázaddal azelőtt a porosz hadakozások idején kitünt vitézségéről, s a haditanács azzal a tervvel foglalkozott, hogy Csehországban egy dandár élére állítja. Fel is hívták Bécsbe, megtudni, számíthatnak-e még szolgálataira. József császár kegyesen fogadta (1789. márcz. 8-án) és ezekkel a szavakkal bocsátotta el: «Generális uram sok háborút próbált, mint az arany sok tűztől próbáltatott, még egészséges, szolgálatra alkalmas ember; az ilyenekre van most nékem szükségem; még egyszer a huszárokkal a Mars mezején megjelenni készüljön.» A porosz háború elmaradt, szolgálataira nem lett szükség, de a haditanács és az uralkodó bizalma nagy elégtétel volt a jeles katonának, a kit békeidőn nem egyszer mellőztek.

Kardjának nem jutott többé szerep, de tollának annál fontosabb. Az uralkodót nem szolgálhatta többé, de szolgálta a nemzetet.

Ez alatt ugyanis nagy változások kezdődtek a magyar közlélekben.

Eszmélethez jutott a magyar hazafiság, mely a szatmári béke óta egyre jobban lankadt. A faji érzet ismét kezdett nemzeti tudattá válni. Ezzel szemben II. József addig példátlan őszinteséggel vette semmibe alkotmányunkat, intézményeinket, nyelvünket és egész nemzetiségünket, s rendezte be abszolutisztikus és nemzetellenes kormányzatát. A nyilt abszolutizmus és a germanizáczió azonban csak szította a nemzeti tudatot. A magyar alkotmány, a magyar nyelv, a magyar viselet nemzeti létünk palládiumaiként tüntek fel a hazafiak előtt, a kik lelkesen sorakoztak védelmükre. S bár a nemesség elsősorban előjogait védte az alkotmányban, de ezzel megtartotta országunkat is.

Egyúttal a XVIII. század új eszméi nyugatról megrohanták a nemzetet s eddig nem ismert kérdésekkel foglalkoztatták ébredező szellemét, szabadsággal kecsegtetve a gondolkodást. A hajdani felekezeti viták helyett maga a vallás vált vitássá, a nemzeti kizárólagossággal szemben terjedni kezdett kozmopolitizmus, a monarchikus szervezetű nemzet körében republikánus tanok jelentkeztek, az arisztokratikus társadalmi rendet demokratikus nézetek készültek erjeszteni.

E két áramlat hatása alatt pedig megszületett az, a mi azelőtt nem volt meg, a mit Gvadányi sem érzett, mikor baráti körök számára írta műkedvelő verseit: megszületett _a magyar irodalmi öntudat_. Ennek hiányában a század első háromnegyedében elkallódtak a tehetségek, nem ismerték munkájuk fontosságát, nem vettek tudomást egymásról, s a kiben derengett is az irodalmi eszme, elhagyatottságában hallgatott. De az 1770-es években Bessenyei György hazafiui lelke fölismerte a nemzeti nyelv irodalmi művelésének nemzetfentartó fontosságát s nemcsak fölismerte, hanem társaival együtt lelkesen hirdette is. A testőrírók átlátták, hogy a magyar nemzet elvész, ha nem művelődik; de ha más nyelven művelődik, nem marad meg magyarnak. S elkezdték a műveltséget, az új kor eszméivel együtt magyar nyelven terjeszteni, a franczia irodalom formáiban és nyomán. Művelni kezdték a magyart és művelni a magyar nyelvet. A hazafias buzgalom föllelkesítette latinműveltségű szerzetes-tanárainkat is. Ők is művelni kezdték, első sorban a nyelvünket és verstechnikánkat, a római költészet formáiban és nyomán. Íróink kezdtek csatlakozni, tömörülni, egymás iránt érdeklődni. Köztudattá vált a nyelv művelésének nemzeti fontossága s az irodalom helyet kezdett foglalni a nemzeti nagy feladatok sorában. 1780 óta már időszaki sajtó is szolgálta az írók érintkezését és törekvéseiket. Az utánzó irányok mellett egyes íróink a régi magyar költészet hagyományait akarták folytatni, de nemcsak mintegy ösztönből, hanem tudatosan. Így tett Dugonics András, a tudós piarista, ki már 1774-ben megírta Trója veszedelmét négyrimes versekben.

Különösen élénkebbé vált e mozgalom 1787 táján. Egész csoport új erő érkezett a régiek támogatására vagy felváltására. S ekkor kezdődött a felújult német irodalom erősebb hatása is nálunk s kezdi egy csoport író ennek a követését. Előtérbe lép Kazinczy, megjelenik a fiatal írók sorában az ősz Ráday Gedeon, feltünik Földi, Verseghy és a népies Pálóczi Horváth Ádám, kinek Hunniása 1787-ben jelent meg. Ez évben már a szépirodalomnak külön szerény kis organuma is keletkezett, a Magyar Muzsával, mely a Magyar Kurir melléklapja volt. Egy év múlva önálló szépirodalmi folyóirat indúlt meg, a kassai Múzeum és 1790-ben Kazinczy Orpheusa szintén Kassán. Péczeli fordításaival és folyóiratával egyre lelkesebben terjeszti a nyugati kulturát nyelvünkön. És ezt a mozgalmat mindjobban szította a II. József germanizáló és alkotmányellenes törekvéseivel szemben feltámadt nemzeti visszahatás, valamint a franczia felvilágosodás hatásaként a szabadabb eszmék terjedése és küzdelme a konzervativ felfogással, úgy hogy 1790-től kezdve egészen a Martinovics-féle összeesküvésig szinte lázas irodalmi élet bontakozott ki nálunk, melynek szépirodalmi, közművelődési és politikai ága egyaránt tekintélyes virágzásra emelkedett. Magyar társaságok alakúlnak, akadémiát terveznek, a szinügyet felkarolják, lapjaink, folyóirataink egyre szaporodnak és tartalmasabbak lesznek. Valóban az irodalom nemzeti közügy lett.

Ezek a politikai és szellemi áramlatok hullámzottak akkor, mikor Gvadányi a polgári életbe visszavonult. Ez áramlatok közül a két első: a felbuzdult hazafiság és a nyugati eszmék bizonyos tekintetben támogatták, más tekintetben gátolták egymást, s az emberek sajátos bonyolúlt helyzetben voltak, midőn állást kellett foglalniok. II. József reformjai egyre erőszakosabban folytak s egyre ingerültebb visszahatást keltettek. Az uralkodó törekvése kettőt jelentett: abszolutizmust a politikában, szabad szellemet a társadalmi berendezésben és a gondolkodásban. A történelmi jogok és a nemzeti hagyományok ellenében felvilágosúlt és haladó abszolutizmus volt az ő politikai ideálja. Ezzel szembe szegezkedett a konzervativ rendi alkotmányosság. Az eszmék sajátságos kereszteződése állt elé. József szabadelvü volt vallási, szellemi és társadalmi téren, de reakczionárius a politikában; a magyar nemesség konzervativ vallási, szellemi, társadalmi tekintetben, de szabadságát féltő politikai tekintetben. József szabadságot akar alkotmány nélkül, a nemesség alkotmányos szabadságát őrzi kiváltságaival együtt. E két véglet közt voltak átmeneti álláspontok. Némelyek örömmel üdvözölték a haladást, de szabad politikai intézmények keretében; mások mereven ragaszkodtak a nemzeti hagyományokhoz és visszautasították a szabad szellemet; ismét mások ragaszkodtak a nemzeti nyelvhez, de a nemzeti nyelven felvilágosodást és modern haladást akartak hirdetni.

Gvadányi egyenes elméje e bonyolúlt eszmeáramlatok közt is határozottan megtalálta a maga irányát.

A franczia eszmék nem kellettek neki. Vakbuzgó ugyan nem volt, de vallásos ember volt s jobban szerette a bibliát, mint Voltairet; a naturalistákat, deistákat, atheistákat, forradalmiakat ki nem állhatta. Régi világból való ember volt, jezsuita nevelés, megmaradt régi erkölcsű embernek, s a modernség nem volt inyére, nemcsak vallási és politikai tekintetben, hanem szokások és viselet tekintetében sem. Az új eszmék tehát nem vitték kisértetbe.

Annál hatalmasabban megkapta a nemzeti felbuzdítás szelleme. Az a fajszeretet, mely mindig megvolt benne, a ragaszkodás a nemzeti hagyományokhoz, erkölcsökhöz és nyelvhez, most a nemzeti közszellem ébredésével az ő lelkében is nemzeti hitágazattá erősödött és nem volt nála lelkesebb magyar akkor, de konzervativ értelemben magyar. Föltétlenül dynasztikus érzelmű ember volt mint katona és főúr egész multjánál fogva és hű alattvalója II. Józsefnek, nem izgatott ellene mint Ányos vagy Dugonics, bizonynyal tisztelte nagy egyéni tulajdonságaiért is, de két dolog az uralkodó ægise alatt sem volt neki kedves: az új eszmék terjesztése és a magyarság elfojtása. Vérző szívvel látta a magyarság hátraszorítását a hadseregben, a közéletben, majd a magánéletben is s mint a magyar nemesség tagja, fájlalta alkotmányunk eltörlését. Műveltebb volt, mint középnemességünk zöme, tudott németül és francziául, olvasta a német és franczia írókat; de megmaradt konzervativ nézeteiben s gondolkodása szerint a magyar középnemességhez lehetett számítani; világlátott ember létére, vagy annálfogva is, szerette és élvezte a magyar különlegességeket és karaktert. S míg föltétlen hódolatot érzett az uralkodó személye iránt, lelke mélyén nem értett egyet túlzásaival; s ezt a csöndes ellenmondást annál inkább összeegyeztethette dynasztikus érzületével, mert élte javát más dynaszta alatt élte le, a mikor nem ezek voltak az ideálok. József túlzásait csak az egykorú dynaszta időleges félrecsapongásának tekinthette, alkotmánysértéseiért nem kivánt megtorló rendszabályt s kárhoztatta azokat, kik II. József halálakor a Habsburgház jogát a magyar koronához megszüntnek hirdették.

S épen mert nem látta ellentétben dynasztikus érzésével hazafiságát és erkölcsi meggyőződését, annál inkább hirdethette a ragaszkodást nemzetiségünkhöz. De nem a közéletet és iskolát germanizáló uralkodó ellen fordult, hanem a magánéletben terjedő idegen divat, nyelv, szokás és erkölcsök ellen, terjesztőik és követőik ellen. A politikát nem hozza bele a versbe, nem is annyira abban konzervativ, hanem a szellemi, vallási, társadalmi, erkölcsi kérdésekben.

1787 a Gvadányi irodalmi fejlődésében is nevezetes dátum. Ez évben jelent meg első munkája nyomtatásban és ez évben írta főművét.