# Gróf Gvadányi József és Fazekas Mihály (Magyar remekirók 6. kötet)

## Part 14

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/grof-gvadanyi-jozsef-es-fazekas-mihaly-magyar-remekirok-6-kotet-45246/index.md

Hajdann egy falubann, a Nyírenn-é, vagy az Erdő- Háton, vagy hol esett, jó szerrel nem jut eszembe, Már csak elég az, hogy: volt hajdann egy öreg asszony, Özvegy volt, s egy rossz fia volt. Ez munka fejében Nyáronn a legyet a szárán csapkodta napestig, Télenn a tüzelő mellett a piszkafa végén Ácsorgott el egész napokat. Jó anyja eléggé Zsémbelt rá; de akár a száraz falra marokkal Borsót hintett volna, szitok, mocsok és a hurítás Annyit tett Matyinak (Matyi volt neve a sihedernek). Ily tunya életet élt ő jó ideig; hanem egyszer Holtra elúnta magát; hosszúknak kezdte találni A napokat s nem elég tágasnak az anyja telekjét: Addig nyújtódzott hát, hogy valahára szokatlan Bajra vetette fejét, s kigyaloglott a falu végén Lévő dombig, a hol szoktak volt mindenik innep Délyesténn az időtöltők karikába’ hasalni. – Mint sziszeg a fót lúd idegenre: Matyinkat is akként Gúnyolták ki az ő vele nőtt egyforma korású Virgonczok; de csak ott volt már ő s nem sok időre Öszvegyalúlódott velek. – Innen láta először A mi fiúnk, nézvén szana-széllyel, az ég karimáján Dalmahodó hegyeket; más részről mint ugyanannyi Nyársakat a távol helységek tornyait; itten Vette ki a szóból, hogy szomszéd vármegye is van; És a többek közt, hogy a híres döbrögi vásár Egy hét múlva esik. – Felperczene benne az ország Látására való kívánság; már az eszében Kezd sok gondolatok forrása mozogni, pezsegni; Nincsen nyugta; fejét töri, míg végtére előtte Rés nyílik, mellyen szándéka folyásnak eredhet. – Anyjának húsz szép anyjányi libái valának Egy vén gúnárral, s egy pár öregecske tojóval, Jókor költek azok, maga bajmolt véllek az özvegy, Hogyha szerencsésen, úgymond, fel tudja nevelni, Majd egy kis télére valót árúlna belőllök. E lúdakra fené fogait Matyi, kéri az anyját, Bízná rá azokat, hogy hadd próbálna szerencsét; A vásárra bemenne velek; jó móddal eladná; S így kapadozva talán kupecz is kerekedne belőlle, Melly úton sok rácz úr lett abbann az időben. – «Korhely! léhűtő! majd a vásárra, pokolba! Mit keresél az egész nyáron? jobb hogyha dologhoz Látsz itthonn»: – az anyó így s így mocskolta le Mátyást. Ő pedig a vásárra menést feltette magába, Már pedig ő, a mit feltett furfangos eszébe, Azt onnan sem tűz, sem víz nem ütötte ki többé; És addig kunyorált, hogy csak rávette az anyját: «Ám no hiszen legyen úgy, úgymond, áldjon meg az Isten, Csak lendíts valamit, mert héj nagy bűn a henyélés.» Kedve derűl Matyinak, szerez egy jó kézbeli fütyköst, S a sutból kivon egy pókháló-lepte tarisznyát, Melly öreg apjának sohasem szállott le nyakából. Ebbe az anyja rakott túrót, hájat, kenyeret, sót S fokhagymát; azalatt ő a vén lúdakat arrább Hessegeté; az eladni való húszat kiszakasztá, És egy körmöm font ostorral az útra riasztván, Anyjának minden jót kíván s ballag utánnok. Döbrögben vala hát ekkor vásár, a hatalmas Döbrögi úr örökös jószágában, ki magáról Azt tartotta, hogy ott neki a felség se parancsol; A mit akart, a volt törvény, s tetszése igazság. – A portékáknak maga szokta kiszabni az árát, És a mely darabért többet mert kérni az áros, Elconfiscáltatta, meg is büntette keményen. Hogyha pedig nétán más ólcsón vett meg akármit És neki megtetszett, csak azért kivetette belőlle, Hogy fenntartódjon fegyverrel nyert ösi jussa. – A mint Döbrögi úr ekkor sétála alá s fel A mi Matyink és a szép húsz liba tűne szemébe, Annyival inkább, mert minden süvegelte személyét, Csak Matyinak volt fenn egyedűl a főre valója. Kérdi az úr: «Ki ezen lúdak gazdája?» «Magam la!» Így szólott nagy nyers-nyakason Matyi. «Ejnye gazember! Nem tudod itt ki az úr? majd emberségre tanítlak! Hol vagyon a süveged? mi ezen lúdaknak az ára?» – Bényomván süvegét s megrázintván kaczagányát: «Három márjás», úgymond, «párja az illyen amollyan!» – Kérdi az úr: «Id’adod fele áránn?» – «Ő biz az apja Lelkének sem alább párját egy kurta forintnál.» Döbrögi vág egyet sinkójával; nosza három Fogdmeg toppan elő; Matyit a kastélyba czibálják; Lúdjait elhajtják; és a kapu közt hevenyébenn Ötvent vágnak rá, mellyet süvegelve faránál Egy ispán híven számlált, és Döbrögi bőrös Karszékből szemlélt. – Matyi így szólt, hogy felereszték: «Én uram a fizetést köszönöm; ha az Isten erőd ád S életben megtart, majd megszolgálom; azért csak Róvja fel e kapufélfájára, hogy el ne felejtse: Háromszor veri ezt kenden Lúdas Matyi vissza!» Ezt csak alig végzé, néhány zöld ingesek agyba- Főbe verék, s kiveték jól meghurczolva hajánál Fogva, hogy a földet még a lábújja sem érte. Míg húzták-vonták, még egyszer vissza kiáltott: «Osztán háromszor veri meg Lúdas Matyi kendet!» Hogy már ott kinn volt, így szólott a sokasághoz: «Majd meglássátok, háromszor megverem azt la!» Ezt minden neveté; de kivált a Döbrögi-háznál Őrültes szavain Matyinak hahotára fakadtak.

MÁSODIK LEVONÁS.

A mi Matyink, könnyen lehet elgondolni, hogy anyja Háza felé képpel sem fordúlt; búgva morogva Elment földetlen földig; s elvitte magával A bosszúállás lelkének is ördögi mérgét. Hogy dühe czéljához juthasson, pénz-kuporásra Adta magát; jócskán keresett is, hol napi számmal, Hol szolgálattal; s néhány nyelvekbe eléggé Jártas lett, mert sok nagy városokat bebarangólt; S annyira mennyire sok mesterségnek kitanúlta A csínját-bínját. Bízván hát mind az eszéhez, Mind erszényjéhez: «Hogy Döbrögi meg ne csalódna, – Úgymond, – már egyszer vele számot kellene vetni.» Képe azólta nagyon elváltoza néki; azomba Döbrögi házánál elenyészett híre nevével. Bátrann elmegy hát a nyílt udvar kapujáig, A melynek küszöbén nem igen kedvére hasalt volt. Látja, hogy a füstös nagy ház hellyére azólta Pompásabb palotát újabb ízléssel emeltek, A fala fel van már építve, de a fedeléhez Még faragatlan fák vagynak halmozva rakásra. «Meg lesz már, így szólt Matyi, meg lesz Döbrögi verve.» Elfordúl onnan, veszen egy félkézi szekerczét, Zsebbeli ölmérőt, s plajbászt egy irha kötővel; És egy vándorló olasz ács formába jelen meg. Eljutván a nagy kastélyhoz, mint ahoz értő A falnak szélét hosszát mérkéli szemével; Onnan vizsgáló képpel megyen a farakáshoz; Olykor fel-fel-néz, a fákat megmosolyogja; S csóválgatja fejét. Meglátja az úr is az embert, Arra felé sétál; mit akar? megkérdezi. «Semmit, – Úgymond – méltóságos uram! csak ezen vala útam, Meg sem is állhatnám, hogy az illyent meg ne tekintsem, Mert mesterségem; látom, hogy akárki csinálta, A palotában a kőmíves munka királyi, Bár csak már fedelét láthattam vólna; reménylem E díbdáb fákkal nem akarja az úr bekeverni.» Mondja az úr: «Ezeket bizony én vágattam az erdőn Csak hozzá vetvén.» «Jók, jók, – úgymond Matyi, – apróbb Házaknak, de nem illy kastélynak; Róma felé kell Forgani, hogy pompás fedelet láthasson az ember. Én, nagyságos uram! láttam s dolgoztam is egy-két Herczegi munkákat: de bizonynyal mondom, ezekből Nem képes takaros mívet készítni.» – Kirántja Mérőjét, – mérkéli – «Be kár, hogy öt ujjnyi hibázik; Ám de hisz e’ nem az én dolgom, senkit se gyalázok, Sem magam ok nélkűl más munkájába nem ártom.» Menni akar; de az úr megtartóztatja. «Barátom! Még nekem – úgymond – nincs egy ácscsal is alkum. Az úr hát Járt az olasz földön? – tessék béjönni! – Ebédje Volt-é már ma? – Ha a munkám fog tetszeni, nem fog Nálam az országban nemesebb gazdára találni.» Elmosolyodja magát Matyi és dícséri az úrnak Építésbeli ízlését, sajnálja, ha itten Tán alkalmatosabb fákat nem lelni ezeknél. «Óh! – mond Döbrögi, – nincs a földön oly jeles erdő, Melly az övénél jobb s gyönyörűbb fát tudna nevelni.» Látni szeretné azt Matyi. – Döbrögi pontba parancsol Egy hintóba fogatni. – Szakács tálaljon azomba! Míg bémennének, Matyi mondja, hogy arra való fák Hogyha találtatnak, jó volna talám kijegyezni, Sőt tán egyúttal vágatni is. – Egybe az ispánt Szóllítsák! – kétszáz fejszést rendeljen az erdő Sarkához. – Készen az ebéd; jól laknak; a hintó Ott terem. – Egy pillantat alatt kinn vagynak az erdőn. A fejszések is ott vagynak már. – Járja az úrral A roppant tölgyest Matyi, és vágatja, ha szép fát Sejt meg. – Már minden munkást elrendele széjjel, Kedve szerént: nem tud még egy szál fára találni. Beljebb mennek hát, – vizsgálódnak, Matyi egyszer Mondja, hogy ő már lelt. – Egy sűrű völgybe lecsalja. – «Illyen lenne derék, hahogy ölnyi kerűlete volna.» Döbrögi mellé áll s által próbálja ölelni. Akkor megkapván Matyi túlnan két keze szárát, Egy gúzszsal, mellyet csak azért font, öszveszorítja. «Nem vagyok én, uram, ács, hanem a Lúdas Matyi – úgymond, – Kit kend megcsapatott, és elrablotta libáit, S háromszor fogadá, hogy visszapüfölgeti kenden. E’ most hát első.» Vág egy jó tölgyfa husángot, S azzal tarkótól-talpig meghányja keményen. Döbrögi hasztalanúl hánykódott, mert fa mohával A száját jól bétömködte; azomba az erdő Rengett a sürű kopogástól, s a rohanó fák Vad morgásaitól. – Mátyás az urat megagyalván És a lúd árát a zsebjeiből kikeresvén, Törli szemét száját, és a sűrűbe elillant. Már a fejszések, nem lévén munka, pihentek. Már jobbára ledöntve hevert a czímeres erdő Legszebb része; menő félen már a nap: az ember Bárha dologtalan is, de az ácsorgást is elúnja: Még sem jő sem az úr, sem az ács. Végtére az ispán Nem veszi a dolgot tréfának, hoppogat: erre Hoppot mond itt, ott, meg amott a rengeteg erdő. Hallgatnak: de csak a baglyok huholási szakasztják Félbe az alkonyodást követő vadon estveli csendet. – Már most mindnyájan kurjantnak; a hangok özönje Zengeti a zordont; beljebb-beljebb morog, a míg Mélyen elnémúl. – Figyelem van utánna, sehonnan Egy kukk hang se felel. Most-most szeppen meg az ispán, Széjjel rendeli a látványságot, hogy az erdőt Hajtsák meg, mert már bajnak kell lenni akárhogy. – A mint egynéhány hajtók a völgyet elérik, Hallanak egy ollyan horkantást, mint mikor a kant Megdöfik, és szívét-ért sebje miatt az utolsót Elhergette. Mi az? megdobban az ijjedezésre Rákapatott jobbágy; hátrál; ordítja az ispánt; Ott terem az, s félénk népét bíztatva lemégyen Ólálkodva az aljra velek: – mit látnak? az Isten Mentse az illyentől még a jó krími tatárt is! Fához kötve urok, fa mohával szája betömve, És a drága ruhák szét vannak rajta feselve. Elvágják a gúzst, és szájából kifeszítik A mohot; a réműlt ispán instálja alássan, Hogy mi pogány gyilkos kínozta meg illyen erősen A nagyságos urat? Felelet hellyébe aludt vér Ömlött Döbrögiből; sok csuklás közbe sokára Úgy nyöghette ki, hogy Lúdas Matyi meggyilkolta. Egyik jobbágy a másiknak kurta gubáját Megrántá; más a mellette valóra könyökkel Titkon bökdöse, míg urok óbégatva könyörgött: «Óh fiaim! vigyetek szaporán, mert meghalok», úgymond. Megfogadák ezek a jó emberek, és az ölökben Vitték a kocsihoz, mások famohát szedegettek És derekának lágy fekvést puhogattak, az egyik Szűrét tette alá, másik betakarta gubával. – Hogy haza czammogtak vele a lovak, egy banya két pint Szappanos égett bort kent széllyel rajta; az udvar Egy kis mákszemnyit sem aludt, minden köhenésre Öt-hat férjfi cseléd, és szintugyanannyi fejér nép Ütköze egymáshoz; nagy volt egyszóval a hűhó!

HARMADIK LEVONÁS.

Hát Matyi hol jár most? vátig keresék, de az éjnek Jó oltalma alatt hamar által ment a határon, És már új módon gondolkozik a mi urunknak Más izrombeli megpüföléséről. Mikor elsőbb Vándorlott, egy vén doktornál jó darab ízig Szolgált (hajdann ez valamely külföldi seregnél Felcser volt). Minthogy híven szolgálta, bizonynyal Tudta tehát, hogy még jó szívvel látja: ez úgy lett. Még életbe lelé, s hozzá beszegőde inasnak, Olly feltétel alatt, hogy az esmeretes nyavalyáknak Czifra nevére, haszonvehető fűvekre, porokra, Érvágó, köppöly, kristély, lánczéta, borotva, S más borbély-szerszám hasznára, sebekre való szer, Fördők s párgolatok készítésére, kenőcsre Oktatná őtet. – Feje jó volt a mi Matyinknak S egy-két hét csak alig múlt, hogy vagy római nyelven Vagy görögül, sok rossz nyavalyákat elő tuda bölcsen Mondani, mellyek azon században műbe valának; És az azokra való szer kotyvasztáshoz is értett. – Elkéré ekkor doctor Scorbuntzius úrtól Ócska parókáját, spádéját, vén paripáját, Bőr bugyogóját, és a tábori régi kabátját, Hadd csapjon velek egy farsangot földesuránál. Ráállott az öreg, minthogy jó zálogot ígért. – Felveszi hát a vén haczukákat; doktori módon Kezdi viselni magát; illett rá tászli, paróka, Koszperd és bugyogó; úgyhogy Scorbuntzius úr is Megfogván a hasát, majmát majd hóltra nevette. Ő meg búcsút vesz, s Döbrögnek ereszti fakóját. Döbrögi még szintén meg sem szabadúlt az elébbi Megpüfölés szedres daganatjaitól; ihol újra Látogatásra megyen hozzá Matyi hajdani szörnyű Igéretje szerént. Hijjába keríti magát bé Puzdrás és láncsás hajdúkkal: nincs neki annyi Lelke, hogy a bosszús Matyinak kikerűlje husángját. – A végső faluhoz jutván Matyi, ott maga mellé Egy vezetőt bérelt; mikor osztán Döbrögöt érte, Ott a bírótól katonás hangon kalaúzt kért, _Mert ő menni muszajn szakkerment a generális_, _Quartély a ki betegh._ (Hihető, abban az időben Történt volt e’ meg, mikor a sokféle keresztes Ponyva hadak szanaszét kóborlották be hazánknak Nagy részét.) Bíztatja Matyit szóval, hanem elsőbb Földesurához fut bíró uram, és bejelenti, Hogy hadi orvosló vagyon itt; mert Döbrögi fűhöz Fához kapkoda, és a kit csak ajánlani tudtak, Bárha kerékgyártó, lóorvos, marhakuruzsló Volt is, kínjában mind meghallgatta tanácsát. Kéreti hát ezt a felcsert is, hogy ha az Istent Féli, tekintse az ő nyomorúságát, s ha csak egy-két Pillantást szánjon megnézésére; jutalmat Várakozása felett ígér, és a kocsijában Küldi el a generál szállásáig. Matyi gazda Egy darabig vonogatta magát; végtére az egymást Felváltó posták elvitték csaknem erővel. (Bárha nem említném, lehet elgondolni csak úgy is, Hogy Matyi a képét okosan bé tudta vakolni És különös módonn elváltoztatni beszédét.) A mi urunk, ki szegény, még vagy három daganattal, Mellyek a hátáról nem akartak eloszlani, ágyban Kornyadozott: hogy vélt orvossa felé közelített, Majd kirepűlt szedres bőréből; kéri az égre S földre, hogy ily nyomorúlt sorsán, ha lehetne, segítsen. Megtapogatja erét Matyi, és veszedelmes hevűlést Érez megromlott vérében; hogyha azonnal Fördő nem készűl, és köppöly, még ma bizonynyal A szívére megy és –. Ekkor vállat von az álnok. Kéri az úr minden szentekre, hogy a mit az Isten Értésére adott, rendeljen. – Doktori módon Harmadik újjával megbökvén homloka búbját: «Fördő-viz szaporánn, – úgymond, – és fűvek!» Ezeknek Elszámlálja külön neveket; száz erdei, réti Dudvák voltak ezek; nyúl-, farkas-, békacseresznyék; Medve-, szamár-, disznó-, eb-, egér-, kutya-, macskatövissek; Hát meg az angyal-, szent- s ördög-gyökerek (mivel akkor A fűvek neve csak barom, ördög, s szent vala; Fűvész- Könyv még nem lévén). Nosza ispán, szolga, poroszló, Hajdú, kukta, szakács, kertész, szoba-, konyhaleányok, Béres, strázsa, kocsis, fullajtár, bába, favágó, Egyszóval minden, valamely’k csak elől vagy utól volt, Fusson az udvarból a rétre, ligetre, mezőre; Addig az üstben víz legyen, és hadd égjen alatta. A nép mind kirohant, egyedűl egy sánta banyára Hagyvánn a tüzelést; hanem a szemfűl Matyi ettől Így szabadúla meg: a paphoz küldé, hogy az Istent A fűveknek erőt szerző mennybéli malasztért Kérje a hívekkel. – Maga megvizsgálja az úrnak Vak szemeit; kendőt vesz elő s addig simogatja A két szárnyával, hogy száját béfedi; ekkor Megköti hátulról tarkójánál. «Uram! – úgymond, – Nem felcser vagyok én, hanem a Lúdas Matyi, kit kend Megveretett s lúdját elvette; de hasztalan a szót Nem szaporítom; elég hogy most másodszor adom meg, A mit megmondtam; főkép hogy kend is a hosszas Várakozásba magát ne gyötörje sokára, csak essünk Által rajta; ha még nekem a jó Isten erőt ád, Harmadszor se fogok majd késni.» Előveszi osztán Döbrögit, és a vert testét megdöngeti rútúl. Ekkor az ágyfőből a pénz kulcsát kikeresvén, «Lúdjaim árát és költségemet elveszem,» – úgymond. Azzal búcsút vesz, kimegy; a paripára felugrik; S illa berek. – Haza jő a fűvészcsorda rakottan: Bészalad egy szobalyány, meglátja az úr csuda képét; Elsikkantja magát, kifut, öszve rikoltja az udvart. Egyik kérdi, mi baj? másik, hogy hol van az orvos? Kúcsolják kezeket, tanakodnak, hogy ki az ördög Fojtá bé ismét száját nagyságos uroknak? Óldjuk meg szaporánn. – A félholt Döbrögi ekkor Már csak alig szuszogott, és minden pontba’ elájúlt, S csak lassan nyöghette ki, hogy Lúdas Matyi volt az, És hogy agyon kínzá. – Mind lóra kap, a ki csak ülhet, Kergetik a Matyi hűlt nyomait, de haszontalan, ő már Tudj’ Isten hol járt; bizonyos, hogy csalfa örömmel És degesz erszénynyel tért meg Scorbuntzius úrhoz.

NEGYEDIK LEVONÁS.

Már most ám igazán rosszúl lett Döbrögi; rendes Orvosokat hívtak, s currenst küldöztek az ország Minden részéhez, Lúdas Matyi megfogatása Végett; csakhogy az ő képét igazára leírni Nem lehetett, minthogy mindég más színbe jelent meg. Hogy pedig ez nem más földön, hanem a mi hazánkban Történt, a’ bizonyos: megtetszik az akkori törvény- Tévők gondjából, kik az ő csúfjára, örökre Feljegyzék a nagy törvénykönyvben, hogy az ollyan Rossz úton járó kutyafog, mint a mi Matyink volt, Lúdasnak neveződjön: ez hát nem puszta találmány.[72] – Nem jött kézre Matyink, mely Döbrögi úrnak eléggé Bokroztatta baját, és már egy ízbe reménység Sem volt éltéhez: hanem a bölcs orvosok által Nagy nyavalyájánn a munkás természet erőt vett, És lassan-lassan keze szennyét csak kiheverte Mátyásnak; hanem a Lúdas név annyira fészket Vert szívébe, hogy a vídék lúdját kiölette, Mert csak lúd-tollat látott is, azonnal elájúlt; Még a ludimagistert is ki akarta csapatni A jószágából; de az azt ígérte, hogy inkább Rectornak hívatja magát s minden követőit. Húsz láncsást csak azért tartott, hogy tíze napestig, Tíze viszont éjjel mindég őrt álljon az udvar Környékén; – hozzá közelítni akárki fiának Sem lehetett, ha ugyan csak előtte nem esmeretes volt. Hogyha az udvarból a jószágába kiment is, Tíz láncsás lovagolt mindenkor hintaja mellett. – Ezt Matyi is mint más, jól tudta, de hasztalan; ő azt Háromszor fogadá, hogy megveri Döbrögit: annak, Bárha törik-szakad is, csak meg kell lenni akárhogy. –

Országos vásár esik egykor Döbrögi úrnak Városkájában; Matyi ott, mint más igaz ember, Megjelenik paripánn; a lóvásárba bolyongván, Meglát egy virgoncz lovat egy idegen sihedernél; Kérdezi, hogy mire tartja? «Uram, csak száz arany» – úgymond. «Czimbora, hogy lehet az? – Matyi így szól – úgy-e komázol? Tíz lovat is veszek én annyin, tán jobbat is ennél.» «Úgyde uram! – felel a siheder, – jó nagy Magyarország, És mégis ki hagyom mindjárt vájatni aczéllal Mind a két szememet, ha csak egy lova hág is elébe.» «Úgy én a lovadat megvenném, mond Matyi, hogyha Megbizonyíthatnád, pedig így meg nem veszi senki. – Int neki, – félre megyen vele, – nézd ottan lakik egy úr, A Lúdas Matyi név iszonyú félelmes előtte, Tán tudod azt magad is, – majd itt kocsikázik el arra; Tíz láncsás katonák lovagolnak hintaja mellett; Majd ha az erdőnél járnak, nyargalj oda, mondjad Szembe az úrnak, hogy: te vagy a Lúdas Matyi, osztán Kotródj ám, mert száz lelked lesz, még is az ördög Elvisz ecsém, ha azok megcsípnek; hogyha nem, úgy én Megveszem a lovadat; felpénzül, hogy bizonyos légy, Tíz aranyat feladok; majd meglelsz engemet itt s itt.» Tetszett a tűzről-pattant sihedernek az alku, És nehezen lesi, hogy mikor indúl már az az úr ki. – Egyszer lárma esik, – riogatják széjjel az embert; Döbrögi jő hintón! – Útjából félre vonódik Minden igaz lélek. – Pezseg a pozsgás sihederbenn A jó vér, s csak alig várhatja, hogy a kerek erdőt Érjék Döbrögiék; mint a nyil utánok ereszti Ráróját. – «Lassann, lassann uraim!» – kiabálja: Mellé szöktet a hintónak, – «Tudod-é uram – úgymond, – Hogy ki vagyok? tudd meg, Lúdas Matyi én vagyok!» – «Uczczu! Rajta legény!» – ordítja az úr – egyszerre utána Hajt a tíz láncsás, de mi haszna, nyomába se hágnak. «Fogd ki kocsis nyerges lovadat, – mond Döbrögi, – jobb ez Mind a tízénél, mondjad, hogy száz arany, a ki Elfoghatja! – szorítsd!» Maga a hintóba felugrik, És kíváncsi szemét düllyesztve mereszti utánok, Hogy fogják már el Matyit. – Ő pedig a kerek erdő Sarkánál elbújva fülelt, s látván, hogy az úr már Csak maga van, kilopószkodik, és megrántja ruháját: «Mit bámúl az uram? nem fogják azt ma el – úgymond; – Osztán nem Lúdas Matyi az, hanem én vagyok, a kit Megveretett kelmed, s lúdját elvette erővel.» Döbrögit a mennykő ha azon nyomban megütötte Volna, talán sokkal könnyebb lett volna szegénynek. Öszverogyott, és a kocsiból ájúlva zuhant le. Ott Matyi szánakozás nélkül megverte utólszor; S erszényét a lúd árába viszont kiürítvén Mondja: «Ne féljen az úr, már többször nem verem én meg.» Azzal lóra kapott, s elment dolgára örökre.

A tizenegy lovasok nagy későn visszakerűltek, Vert lovaik csak alig húzván inokat, valamint a Megzsákolt urok is, kit elérkezvén, kocsijában Bágyadtan leltek; mondják, hogy nem vala képes Tarkón csípni Matyit. «Nem is a volt – Döbrögi mondja, A négyelni való, megvert háromszor. – Az Isten Így bánik, s bánjon valamennyi kegyetlen urakkal.» Ezt mondván, megtért a kastélyába, s azonnal Elküldötte a húsz láncsást, kegyelemmel akarván Ójni magát ezutánn az erőszaktételek ellen; És törvénytelenűl nem bánt, hanem úgy, a hogy illik Embertársaival; jól is végezte világát.

KISEBB KÖLTEMÉNYEK

RUSZÁNDA A MOLDVA SZÉP.

A nyúgodalomnak útján Még nem is messze mentünk, A borzasztó csata után Még csak alig pihentünk; A hadra feszült ereink Még jól le sem lankadtak, Tüzünktől felforrt ereink Még le sem csillapodtak: Még is mely gyenge mozgások Melyek bennem pezsegnek, A harcz után nem szokások Igy verni az ereknek. Óh hányféle indulattól Hányódunk és vetődünk! Most a hadi ábrázattól Talpig felhevítődünk, Majd egy szép szem csillámjától Lobbant fel egy tekintet, Melynek igaz bírásától Márs vas bottal elintett. Most is a török puskája Nem lőtt meg oly mérgesen, Mint egy oláh kis lyánkája, Rám tekintvén édesen. Nem láttam én még vad fának Soha ily szép gyümölcsét, Egy havason nőtt oláhnak Ilyen nyájas erkölcsét. A Mahomed mord vitézze Elfelejti vadságát Dühösségében, csak nézze E természet virágát; Én is ha magyar nem volnék, Érte nevem letenném, Vagy halnék vagy megbomolnék, De Ruszándát elvenném. Ha nem volnék, a mi vagyok Lábom azt is ígérte, Hogy – a Karpatusok nagyok – Mégis megmászná érte. Oláhszűrt vennék magamra, Kérges bocskort kötöznék, Fejszét vennék a vállamra, S a hegyekbe költöznék. Ha kimennék a juhokkal, Ruszándát is kicsalnám, Talpig megraknám csókokkal Örömömben felfalnám. – Vess véget hazai hűség E lágy gondolatoknak, A puhának gyönyörűség, Pálma kell a bajnoknak.

A GRÁCZIÁKHOZ.

Óh kellemesség és kegyek asszonyi! Kik a halandók napjait a kemény S bal sors viszontagsági közt is, Mellyeket öblöget a szerencse,

Eltűrhetőkké tészitek egy szelíd Kis rajzolással, sőt a halál komor Tekintetén is bájoló szint Tudtok az ember elébe vonni –

Ugyan mi csint tett lelkem előttetek, Hogy csalfa képek festegetésivel És altató ledérkedéssel Összezavart eszemen cziczáztok?

Hahogy nem illik mennybe vezetnetek Egy véges élőt, menjetek el tehát Előlem a tündér hazába, És nevetek ne legyen Ruszánda.

EGY VÉRES ÜTKÖZET ESTVÉJÉN SERKENT GONDOLATOK.