# Gróf Gvadányi József és Fazekas Mihály (Magyar remekirók 6. kötet)

## Part 10

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/grof-gvadanyi-jozsef-es-fazekas-mihaly-magyar-remekirok-6-kotet-45246/index.md

Mondá: No jó uram! mindjárt haza megyek, És szülőim előtt majd letérdepelek, Megmondom, hogy többé illyet nem viselek, Reménylem, hogy tőlök engedelmet nyerek.

Menjen kisasszonykám! az Isten segélje, Hogy meg ne engednék, azt éppen ne vélje, Csak kérem; ezeket hogy öszvemetélje, _Karakóját_ nyelje el pokol veszélje.

Elment a sátorból, én is kisétáltam A Rudasfördőig, s a mint ott megálltam, Felém jönni én egy személyt hogy megláttam, Ezt a többi között leginkább csodáltam.

Nem tudtam felőle ítéletet tenni, Férfi-é? asszony-é? nem tudtam kivenni, Ez _hermafrodita_[51] gondoltam, fog lenni, Ki légyen? mi légyen? melléje kell menni.

Vereses _tintuchból_ vólt főkötő fején, Fél réf hosszaságú _másli_ az elején, Olly nagy, mint egy szita, vala kerűletén, Vége, mint zsúp függött hátának közepén.

Homlokán lecsügve hordta nyírett haját, Sok foga vólt híja, ha nyitotta száját, Öregség ránczai gödrözték arczáját, Börzsenynyel festette e vénség hibáját.

Mint reszked a pitle, mikor őrel darát, Úgy riszálta ez is, ha ment, a vén farát, Ha vigyorgott s nyitá két hitván agyarát: Hinnyogni gondoltam barátok szamarát.

Férjfi öltözet vólt többi öltözete; De mégis gondoltam, hogy asszony lehet-e? Szava is ollyan vólt, ha szóllt, vagy nevete, Legyezőt kezével a nap ellen vete.

Magos, száraz vólt ez, véltem: látok halált, Majd feldűltem, hogy rám lehelleni talált, Oly büdös vólt szája, hozzám közel is állt, Magyarúl köszöntött és tabákkal kínált.

Megköszöntem s mondja: Jaj be elfáradtam! Bálba vóltam, mindég tánczoltam, vígadtam, Igaz kedvem szerínt magamat mulattam. Egész éjjel csak egy órát sem aludtam.

Mondám: Anyámasszony! tám Szent Gellérthegyén Mulatott ez éjjel s tánczolt a tetején? Igen köhög! úgy-é _catharus_ van melyjén? _Purgácziót_, kérem, végyen bé idején.

Bezzeg nem kellett több! mert ezen _Xantippe_[52] Szidott, mocskolt: hajat majd fejemről tépe, Kiönté testére mérgét az ő lépe, _Hidrát_, _baziliskust_ mutatott a képe.

Te gazember, bolond! azt mered mondani, Hogy Szent Gellérthegyén vóltam én mulatni? A hol boszorkányok szoktak csak vígadni, És még _anyámasszony_, hozzám úgy szóllani?

Húsz esztendős vagyok, mégis öregnek vélsz, Tudod-é: te díb-dáb ember! kivel beszélsz? Megmutatom néked, hogy mit tészen a félsz; Mert magad erőddel földről majd fel nem kélsz.

Megíjedtem, dúlt-fúlt e mérges Pandora, Mint mérges pókának függött kánya orra, Féltem: ha boszorkány, majd tör engem porra, És juttat kínok közt végső halál torra.

Azért szépen kértem, hogy ne haragudjon, Ezen szavaimon úgy fel ne indúljon, Engesztelődjön meg és haragja múljon, Nem méltó a dolog, azért könyve húlljon.

Mondám: ő csak azért tetszett nékem vénnek, Mert csúfos ruhája tészi őtet ennek, Ketrecz főkötője szépségét fejének Eltakarja, azért tetszik ő ilyennek.

Te ostoba! Módis főkötőm nem ketrecz, _Furó_ köntösömnek neve, mellyt te nevetsz, Falusi dőre vagy, te ehhez nem értesz, És csak kicsiny ember, pokolba elmehetsz.

Tudjad, Szegeden vólt bíró az én atyám, Itt, az harminczadon _contralór_ a bátyám, Postán íródeák uram; özvegy anyám. Engemet titulál egész világ: _Madám_.

_Szervitőr Trezümbl_, mondám, drága madám! Nem tudván, ki légyen, nem vétettem talán, Illő titulussát hogy én meg nem adám, Vígyázok ezentúl, hogy ne hibázzon szám.

Tudom már: melly nemes, melly nagy nemzetsége, Bátyjának, urának hogy jeles tisztsége, Téntatartó, penna czímere szépsége, Postasípot fújni tud ura készsége.

Hogy csak húsz esztendős; azt mondja a madám? _Multiplikáltatik_ ha háromszor e szám, Úgy elhiszem: máskép, k..va apám, anyám, Nem hiszem én, mert lész tízzel is több talám.

_Furó_ a ruhája? sok esztendeje múlt, Azólta a hóld is számtalanszor újúlt, Sokszor a zőld fáknak levele is lehúllt, Miólta a madám illyen dologhoz nyúlt!

Jobb vólna, jó anyó! térne ked eszére, _Tintuch_ helyett kötne fátyolt a fejére, _Furó_ helyett mentét öltene testére, És bál helyett menne inkább vecsernyére.

Héjába festi ked már ránczos arczáját, Héjába csipézi zsugorodott száját, Héjába pólczolja két melyje czapáját, Öszvefőzte vénség dere már pofáját.

Azt gondolja, hogy szép, ha farát riszálja, Oda van! meglohadt, szoknyát alig állja, Vigyázzon; mert farát ha gyakran szitálja, Elveszti azt, s magát pendelybe’ találja.

Hát még a tánczba is el szokott ked menni? Ha előtalálja a köhögés venni; Nem engedi kedet abba megpihenni, Rút vége lesz annak; mert büdöst fog tenni.

Jobb vólna, hogy ha ked olvasót csörgetne, Vagy űlne guzsalyhoz és orsót pergetne, Magyar őltözetén senki sem nevetne. Nem világ czégére, de példa lehetne.

Ez vólt a szent leczke: a _Diő_ már madám! Akarom, szívemen a mi vólt kimondám, Örvendem, ha erét kednek megtalálám. Ott hagytam; de mégis magamat meghajtám.

Bóldog Isten! ezen pokol _Megérája_, Mint nem szidott, mennyi átkot mondott szája, Csipás volt mint Lia; de szeme szikrája Tűz vala, méregtől zőld volt két pofája.

Elmentem; utánnam kiabált és morgott, Néhány fogaival mérgesen csikorgott, Hányta, vette magát, mint szélvész úgy forgott, Epéjétől gyomra és a hasa korgott.

Csakhamar elértem én a szállásomat, Nevettem meglátván főldim s pajtásimat, Tettem vacsoránál én _discursusomat_, Dámákkal folytattam mint _processusomat_.

Mond a _cancellista_: Te nagyon szurkálod, Gavalérok, dámák módiját piszkálod, _Flegmájokat_ egyszer ha vesztik, meglátod, Mely _labyrinthusba_ magadat találod.

Főldi! már több dolgom ő vélek nem lészen; Mert gondolatimat kiöntém egészen, Tám bennek beszédem _impressiót_ teszen, Sok álarczás módi végső _válét_ vészen.

TIZENEGYEDIK RÉSZ.

Lefeküdvén a nótárius a szobájába, éjtszaka az útczán lármát hall, felkelvén regvel, látja tele lenni néppel az útczákat és mindeneket lát nyughatatlanságba lenni. Béjövén a cancellista a szobájába, szomorúan jelenti nékie, hogy török háború vagyon: erre ő a Duna hídjára fut, itten egy nagy úrra akadván, e megbeszélli nékie, mért vagyon a török háború. Leírja, mit látott a Duna hídján. Megijedt, haza készűl. Eladja zsufa fakó lovát egy kapitánynak. Aztat is leírja, mint viselte magát, hogy a kapitány próbáltatta.

Ezzel én főldimnek mondék jó éjtszakát, A mellyben én háltam, bézártam a szobát, _Morpheus_ bocsátván szemeimre álmát, Aludtam; de néha hallék mégis lármát.

Más nap látván, _Títán_ feljött szekerével, Bélepte a főldet ragyogó fényjével, Felkeltem ágyamból: hát város népével Az útczák megtöltek, s nem vóltak békével.

Főldim béjött hozzám, láttam hogy szomorú, Ijedve ezt mondja: Háború! háború! Jön a török sűrűn, mint égen a ború, Majd viszi a népet, légyen bármely korú.

Illy hírtelen dolgon nagyon álmélkodtam; Azért a Dunának hídjára futottam, Ottan egy nagy úrra hogy reá akadtam, Örűltem, hogy tőle mindent megtudhattam.

Mondá: Uram, tudjad, a fényes portának Azólta szűneti nincsen haragjának, Miólta a _Mosqua_ czárné _Krimiának_[53] Asszonyja lett egész _Tauritániának_.

Ez országba _Cherzon_ várát építtette, Sőt koronáztatni magát itt hírdette, _Bessarábiát_ is szultántól kérette,[54] Mondván: ha nem adja, fegyvert fog érette.

Azért is a czárné most tőlti bosszúját, Izente ellene tenni háborúját, Konstántzinápolba Mahomet zászlóját, Országja határin kitészi lófarkját.

A héttornyos várba követjét záratta, Bassáknak tudtokra háborúját adta, Jancsárjai számát megszaporítatta, Spahiság[55] kész légyen, megparancsoltatta.

Egyfelől ezeket gyűjti a nagyvezér,[56] Másfelől ama nagy bassa seraskier,[57] A vad jancsárokba úgy felbuzdúlt a vér, Hogy ágájok nékik szólni keveset mér.[58]

Utban van számtalan égyiptomi török, Többnyire szerecseny, fekete a bőrök, A fejeken éles apró bodor szőrök, Fegyvere ezeknek kard és hegyes tőrök.

A tatár kán siet számos tatárival,[59] Jön tegezzel s tőltött nyilas puzdráival, Végein méreggel megkent szigonyival, Testnek hogy nagyobban ártsanak annyival.

A _kaputzi_ bassa sok hadihajókkal[60] A tengeren uszkál, küszködik habokkal. Francziaországból jött pattantyúsokkal. Ütközni kíván ez _mosqua matrószokkal_.[61]

A nagy _Mosqua_ czárné felséges urunkkal _Alliáncziába_ vagyon czászárunkkal, Készen kell hát lenni egész táborunkkal, Pogányság rosszúl bán máskép országunkkal.

Így beszélvén láttam, eggyik kurir Bécsbe, A másika pedig sietett Berlinbe, Párisba egy gárda veres öltözetbe, Bécsből kűldetett, űlt pósta szekerébe.

A másika méne sebesen Londonba, Harmadika nyargalt Petroburgba nyomba, Gondoltam: udvarunk van most nem kis gondba; De a burgereket csodáltam azonba.

Egész nap hallottam csak _projectumokat_,[62] Belgrádot megvenni hogy kell, _plánumokat_, Itt Budán törökkel sok tőltött halmokat, Nevettem e téntás vitéz bolondokat.

Sok közzűlök megjött már Jeruzsálemből, Az Úr koporsóját a török kezéből Kivette; de láttam a Jordán vizéből Sokat ivott, részeg: tetszett beszédjéből.

Mi lész a dologból, még öt nap itt vártam, Délelőtt, délutánn a hídra sétáltam, Ezt mindenkor néppel én tele találtam, Számtalan sok hajót Dunán jönni láttam.

Terhelve közöttök sok vala lisztekkel, Sok pattantyúsokkal, sok pedig pékekkel, Sok inzsenérekkel, sok regementekkel, Ágyúkkal bombikkal s más hadiszerekkel.

A faispitályt is, mellyt Bécsbe csinálták, Elszedték egymástól és hajókra rakták, És így ezt is Dunán az ácsokkal hozták, Péterváradjára innét leúsztatták.

Mint mondám: a Duna fedett vólt hajókkal, Mellyekben sok fegyver villogott, zászlókkal, Látszott granatéros süveg kaskétokkal, A szép muzsikálás, sípolás, dobokkal.

A Dunának partján lovas regementek, Szűneti nem vala, lefelé mint mentek, Ezek pallost, s kardot még quártélyba fentek, Trombiták harsogtak, a réz dobok zengtek.

A mezőkben hol itt, hol amott a huszár Nyargalván úgy tetszett, hogy száll sólyom madár, Kócsagtollas tisztje úgy ment, mint páva jár; Ha ezek töröktől vesznének, lenne kár.

A vasasok vóltak elől s hátról vasba. Fejök is borítva vala vas sisakba, A föld ezek alatt rengett, lévén _marsba’_ Tart fene jancsárság ezektől a harczba’.

Az ország szélein a mérész horvátság, Kiállott a székely s oláh katonaság: Így folynak a dolgok, látom a barátság A törökkel bomlik, bomlik a szomszédság,

Hallottam _Mosqua_ is népe nagy számával, Kiszállott mezőre három armádával, Próbát akar tenni a török csalmával, Már is _kolit_ kiált kozákja[63] lármával.

A _Mosqua_ felette erős nemzet s kemény. Hideget nagyon bír, bár süssön verőfény, Mindkettőt szenvedi, nincs benne semmi kény. Hogy török hódolni fog nékik, van remény.

Jól _exerczírozott_ infantériája, Első karban vagyon _artilleriája_, Mint töröké könnyű _cavallériája_, Hinni kell: részekre fordúl Márs koczkája.

Sőt azt is hallottam, hogy már megmérkeztek, És Oczakóv táján törökkel ütköztek, Hol törökök közzűl sokan vízbe vesztek, Kiket le nem vágtak, rabszíjjakra fűztek.

Mindezeket hallván nagyon megszeppentem, A nagy készűletet látván megrezzentem, De mint nótárius kardomat nem fentem, Hanem a szállásra főldimhez elmentem.

Mondám néki: Sógor! rosszúl van a dolog! Eddig Temesvárnál tám az ágyú morog! Ládd-é: katonaság mint őgyeleg s forog, Jön a török! e nem sánta, nem tántorog.

Az ország is adja a sok rekrutákat, Béreskocsisokat és vonyómarhákat, Szénát és abrakot, a sok gabonákat: Levisznek pálinkát, sert, bort, szalonnákat.

Tudja Isten: hogy van otthon feleségem! Talám rekruták már fiam és cselédem? Ha elfogyott, mennyit hagytam, eleségem, Nem török: de éhség lész én ellenségem.

Hogy ezeket mondám, az ajtót nyitotta Egy lovas kapitány, magát meghajtotta, Rám nézvén, kérése vólna, azt mondotta, Nálam, és beszédjét imigyen folytatta:

Uram! az úré-é azon paripa ló, Mellynek szőre, a mint láttam, zsufa fakó? Ha nem hibás s nem vén, katonának való, Megveszem az úrtól, hogy ha az eladó.

Mivel a serfőző aztat jól tartotta, Mindennap háromszor megabrakoltatta, Kocsissával kétszer egy nap vakartatta, Bizonyos órákra meg is itattatta, –

Felvette ő magát és megkövéredett, Csikó lévén felnőtt, tizenöt markos lett, A sok jó abraktól meg is tüzesedett, Napfényen a szőre, mint az arany fénylett.

Egy katona eztet udvarra vezette, Kapitány vizsgálta, körűl nézegette, Agyarát és körmét mind megtekíntgette, Hány marok fog lenni, kétszer méregette.

Katona felűlvén hátára megállott, Megindúlván mindjárt nagyon fennyen hágott, Megállván lábával főldet és port vágott, Hogy megeresztette, szemével nem látott.

Futását végezvén jött vissza játszodva, Ollykor eggyet szökött, tetszett, jön tánczolva; Nyaka, mint hattyúnak, fent kőlt vólt s hajólva, Két szeme fejére ki vala forogva.

Mintha dagasztana, hátrúljával úgy ment, Egy bokát a máshoz nem ütött és nem fent, Bokros hosszú farkát viselte mindég fent, A színe mutatott ennek szép fejér lent.

Kapitány fakómat nagyon megszerette, Hogy adjam el néki, kért igen felette, Gondoltam: majd otthon mást vészek helyette, Hatvan aranyakat letéve érette.

Sok szép áldásokat kívántam melléje, Hol fog kelni, járni, légyen szerencséje, Rajta a nagyvezért elfogja, elérje, Szultán sok aranyját kalpagjával mérje.

TIZENKETTŐDIK RÉSZ.

Eladván a lovát a nótárius megbúsúlt, hogy miképpen megyen haza. A cancellista tanácsot ád nékie, hogy menjen által Pestre; mivel éppen vásár vala, ott fog találni szathmári görögöket, vagyis szigethi őrményeket, a kikkel haza fog mehetni. Meg is alkudott és leírja, a serfőző miképp bocsátotta el, melly reménységgel. Leírja búcsúzását és útját, míg Szathmár várossába ért.

Bú érte fejemet, eladván lovamat, Nem tudtam, hogy haza mint tégyem utamat, A gyalog menésre nem adom magamat, Hogy a _bagázsiám_ nyomja a hátamat.

_Cancellista_, hogy bús vagyok, vette észre, Vásár vagyon, mondá, menj által te Pestre, Tudom, fogsz akadni szathmári görögre, Avagy Mármarosból szigethi őrményre.

Azért a vásárba kimenni siettem, A sátorok között tétól tekíntgettem, Őket szerencsémre hamar fel is leltem, Mivel sátorjokat már régen esmertem.

Hat forintba vélek mindjárt megalkudtam, Előpénzt nékiek két forintot adtam, Hogy hétfőn indúlunk azt nagyon akartam, Gond miatt fejemet többé nem vakartam.

A vásárról vissza szállásunkra tértem, Gazdánk templomból jött, őtet utólértem, Ebédet hamarább ennénk arra kértem, Ez utólsó dolgot cselekedje értem.

Ez utólsó dolgot? mondá; s csodálkozott. Uram! tám valaki néked bajt okozott, Én házamban miben lettél botránkozott? Látom menni készűlsz, mondd, arra mi hozott?

Mondám: Drága uram! az anyám méhében Olly jó dolgom nem vólt annak kebelében, Mint te házadnál vólt; mert mindenfélében Részes vóltam, s éltem javad bővségében.

Te én nékem szállást tisztességest adál, Érdemeim felett asztalodnál tartál, Legnagyobb jóltévőm e világon valál, Akkor felejtlek el, mikor elvisz halál.

Itten Budán immár elvégeztem dolgom, Tenéked is régen alkalmatlankodom, Görögökkel menni vagyon most jó módom, Házamhoz megtérni elég fontos okom.

Hiszem, tudja az úr, mivel már nem újság, Hogy a törökökkel lészen háborúság, Szemmel látjuk, miként megy a katonaság, Szörnyű a készűlet, ez hát szent igazság.

Hitvesem s gyermekim meg fognak ijedni, Illy lármás időbe’ nem tudnak mit tenni, Szükségek van reám, otthon kell hát lenni, Hétfőn korán reggel el is fogok menni.

A falunak is lész most gyakran gyűlése, Lész a rekrútáknak fogása, szedése, Mind én fejemen áll ezek rendelése, A rekrutáknak is madzaggal mérése.

Beszédemre Frántzli lyányát szóllította, Hogy útra kalácsot süssön, parancsolta, Ehhez egy pár sódart főzessen mondotta, Leánya is mindjárt kezeit mosdotta.

Gyorsan hozzá fogott a kalácssütéshez, A szakácsné pedig a sódarfőzéshez, Szarvashúst is sütvén, látott az _espékhez_, Borjú czímeréhez és más pecsenyéhez.

Mindezeket maga rakta iszákomba, Egy pinczetokot is megtöltött azomba Jó budai borral, ezek utánn nyomba Fínom somlai bort csapolt kulacsomba.

Másnap vasárnap vólt, adott jó ebédet, Mellyhez magunk űltünk, nem hívott vendéget, Tett az asztal felett sok tréfa-beszédet, Ivott mindenféle verses egésséget.

Látta: hogy kedvem nincs, kérdé, mért nem eszem; A mit ő cselekszik; azt én mért nem teszem? Asztalról a pohárt mért hogy fel nem veszem? Tám félek? Törökről gondolkodik eszem?

Mondám: A töröktől én éppen nem félek, Katona nem vagyok, nem lész csatám vélek, Mikor ők vágnak le, ha én addig élek, Világ végezetig bennem lész a lélek:

Hanem drága uram; bánat bánt engemet, Szomorúság árja borítja szívemet, Nem is fogom nyerni hamar meg kedvemet, Vajha még ne érje betegség testemet!

Majd hasad a szívem, hogy téged elhagylak, Látlak-é valaha? vagy sohasem látlak. Te valál gyámolom, azért méltán szánlak; De sok jó tettidért halálomig áldlak.

Mondá: hogy csekélység az, mit ő nékem tett, Hozza azt magával emberi szeretet. Kért: arról ne tégyek több emlékezetet, Sőt most utoljára mutassak jó kedvet.

Eléri azt: Budán fog még látni egykor, Mert az urak engem emlegetnek gyakor, _Prézesnek_ szájából hallotta már sokszor, _A consiliumnál_ hogy lészek _janitor_.

Mondám: a mit egek felőlem rendelni Fognak, azt kelletik nékem, nem mást tenni, Ajtó sarkát ugyan úgy meg tudom kenni, Hogy nem fog nyikorgást nyílásával tenni.

Új _systémáját_ is törvénynek felvettem, Pontomra mint most foly, mindent följegyzettem, Szent _Ivó_ képét is immár megszerzettem, Mindenre magamat alkalmasnak tettem.

Hallom: _projectánsok_ közt ki _primárius_, Abból válik legjobb _consiliárus_, Törvényzavarókból lesz _cancellárius_, Ha főldet jól méri, _proto-nótárius_.

Majd azt fogom tehát én itt _projectálni_, Budának nem lehet, hol most áll, ott állni, A tokaji hegyre kell néki felszállni, Griff-madár-szárnyakat nékie csinálni.

Fogom _disputálni_: hogy _jus criminale_ _Est cum canonico ad punctum aequale_, _Liquidum solvatur_, az vólna _fatale_: Gyilkosnak fejéhez illik _gratiale_.

A föld kerekségét réffel fogom mérni, Megmondom, búzaszem hány fog ebbe férni, Hány szemet ád kalász, ha ez meg fog érni: Hanem _diurnumot_ fogok ezért kérni.

De most mégis szükség útamat követni, Otthon mint foly dolgom, meg kell tekinteni, Ha hogy _decretumot prézes_ fog küldeni: Egybe, higyje az úr, itt fogok teremni.

Délutánn mindenem rakták kocsijára, Azutánn magam is felűltem én arra, Görögöknek Pesten mentem szállására, Ahhol is letettem azt egy garmadára.

A görögök mondák: gondjok lesz ezekre, Mindent fel is raknak még ma szekerekre, Kértek: nálok legyek idején reggelre, Mert hálásra érni akarnak Gyöngyösre.

Visszatértem, űltünk hamar vacsorához, Űltetett ő közel engemet magához, Mutatta jó kedvét, mint illik gazdához, Hogy felköltünk, közel vóltunk viradtához.

Itten búcsúzásom akartam kezdeni; De lehetetlen vólt egy szót is ejteni; Mert kezdték fájdalmak szívemet sérteni, Szemeim könyveket mint záport önteni.

Zokogva borúltam a gazda nyakára, Megcsókolván, húllott könyv az arczájára, Néma vóltam, nézvén lyányára, magára, Elmentem, meghajtván magam utóljára.

_Cancellista_ főldim Pestre által késírt, De ő is magával bánat miatt nem bírt, Mert a mint én sírtam, ő is szinte úgy sírt, Egy levelet adott, mellyet atyjának írt.

Szekerekbe lovak bé vóltak már fogva, Mindketten egymástól búcsúztunk zokogva, Mondám neki: Frántzlit vegye el, susogva, E szavamra láttam, hogy vólt mosolyodva.

Megcsókolván egymást, Pestről elindúltunk, Már szekéren űltem, mégis kezet fogtunk, Gyöngyösre estvére jókor béhajtottunk; Igen jó út vala, azzal bóldogúltunk.

Nem vólt sehol bajom haza megtértemben, Mint vala Budára való feljöttömben, Sokan lévén, bátrak vóltunk mi mindenben, Vígabb útam ennél nem vólt életemben.

Görög természetből fösvény szokott lenni, Nem is láttam őket valami jót tenni, Csak olajos babot láttam őket enni, Én magamban mondám, nem fogok így tenni.

Mert én hol szarvashúst, hol meg sódart ettem, Néha kulacsomat, néha czipóm szeltem, Somlyai, budai borom elővettem, A mellyikből tetszett, poharam tőltöttem.

Valahol átmentünk, minden helységekben Muzsikát hallottunk zengeni ezekben, Rekruták ugráltak, vóltak jó kedvekben; De anyákat láttam sírni keservekben.

Ötöd napra délre béértünk Szathmárba, Örvendeztem nagyon, hogy vagyok hazámba; Képzeltem: estvére a falu nagy számba Házamnál Peleskén mint köszönt szobámba.

UTÓLSÓ RÉSZ.

A nótárius a görög háza előtt lármát hallván, kimégyen s látja, hogy azt a verbunk tészi, megréműl, közöttük mundírban Sándor fiát látván. Ezzel való beszédit leírja és mint adta atyai áldását reája. A szomszédja szekerén estvére haza megy Peleskére. Leírja melly pompával jött a tanács köszöntésére és melly oráczióval ő is viszont fogadta aztat. Leírja Sándor fia miatt felesége szomorúságban lévén, aztat miként nyúgosztalta meg, miket szóllott Sándorról nékie. Végtére megegyezett a feleségével; mivel még egy Laczi nevezetű fia vólt, hogy vele elvétetik a mester leányát, hogy így ha felnőnek ezen gyermekek, mellettek halhassanak meg.

Leírja, hogy csak nótárius maradott, béfejezvén verseit azzal,

Hallok én azomba igen nagy lármázást, Görög bótja előtt hangos muzsikálást, Kimentem és láttam, hogy a kiábálást Katonaság tészi, tartván verbuválást.

_Hiripi Súgárral_[64] húzták a száraz fát; Ámbár ezek _pártest_ nem tudnak, sem kótát, De mégis olly rendin megvonják a nótát, Hogy ki őket hallja, elfelejti hóltát.

Kimenvén reájok szemeim vetettem; De majd elájúltam, én úgy megijedtem, Mert immár mundírban köztök megsejtettem, A fiamat Sándort, s könyveket ejtettem.

Sújtással meghányott czifra vólt ruhája, Olly nagy mint egy tallér sarkantyútarája, Tajtékból, mint csupor, nem kissebb pipája, Tánczolt: _rytmusokat_ kiáltott a szája.

Mondám: Fiam Sándor! ugyan mit míveltél? Mi vitt téged arra, hogy katona lettél? Lám holtam utánn is javamból élhettél, Engemet anyáddal így keserítettél.

Tudjad, hogy _Budára_ vissza fogok menni; Táblánál _janitor_ mivel fogok lenni, Téged _auscultánsnak_ akartalak tenni, Nagy uraságodból örömömet venni.

Micsoda? _Auscultáns_? Adta szedte-vette, Hiszen főispánynak sincs illyen élete, Eszem, iszom és csak tánczolok mellette – Én a téntát, pennát útálom felette.

Nem is penna, csak kard illik a kezembe, Hogy azt török vérbe mártsam, van eszembe. Majd ha Belegrádnál vélek lészek szembe, Mint káposztát rakom fejeket verembe.

Mint húll kasza alatt a fű, majd a jancsár Úgy húll karom által, húll a krími tatár, Sok turbános bassa, húll csalmás tefterdár, Tisztségre felmegyek, lészek vicekáplár.

Nyúgodt szívvel légyen drága uram atyám, Kérem, ne sirasson kedves asszony anyám! Hogy ezen életre én magamat adám, Ezzel hóltig tartó uraságom kapám. –

Mondám: Fiam! mivel te ezen életre Ráadád magadat, látom van kedvedre, Adom hát atyai áldásom fejedre, Elmehetsz már bízvást tatárra, törökre.

Megcsókolván kezem köszönte s jót kívánt Mondá áldásomért fog tenni adományt, Török pipát, számos oka bassa dohányt, Bulya vásznát, kávét anyjának s egy kaftányt.

Éppen szomszédomnak üres szekerére, Ki búzát adott el s innét visszatére, Felűltem, és értem jókor Peleskére. Hogy már megérkeztem, el is futott híre.

Mindjárt a kis-bíró az öreg-bíróval, Az oskolamester a harangozóval, A polgári tanács egy veres zászlóval, Köszönteni jöttek illy _óráczióval_:

Ábrahám, Jákobnak, Izsáknak Istene! Senki hatalmadnak nem állhat ellene, Sem gulya, sem bika, légyen bármelly fene: Megtartod azt, kinek elveszni kellene!

Megmentéd Dávidot Góliáth kezétől, Az Izráel népét tenger mélységétől: Három iffiakat tűz emésztésétől, Nótáriusunkat bikák döfésétől!