# Giroflé és Girofla: Regény (2. kötet) ## Part 2 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/girofle-es-girofla-regeny-2-kotet-40801/index.md Vidovics nem akart mindakettőjükkel találkozni s azért ott maradt a posztján. Tudta, hogy Ritának a következő fölvonásban erre kell jönnie, épp akkor, mikor Lola a szinpadon lesz. Ezt az alkalmat nem akarta elszalasztani. A dekorátoroknak meglehetősen útjában volt. Kastélyokat, sőt egész tájakat cipeltek el mellette; hol jobbra, hol balra kellett húzódnia. A szinfalak közt csak egy urat ismernek: a nagyközönséget. Valaki azonban egy csöppet se respektálta se a közönséget, se azt a lázas munkát, melyet e percben a szinpadon folytattak. Ez a valaki egy mezítlábas öreg asszony volt, aki vidáman haladt el a kulisszák mellett, egy köteg ételes csészével a kezében. Aligha vette észre a nagyságos urat, mert az ajtócsattogás és díszlettologatás zajában bátor füttyszóval ment ki az udvarra. – Ej, be vígan van az öreg! – szólt Vidovics magában. – Mi az ördög tehette ilyen jókedvüvé?… Akinek az ételt hozta, nem lehet valami nagy úr és lám, ennek a szerény exisztenciának a cselédje milyen gondtalan tud lenni!… Különben igaza van az öreg asszonynak: az élet nem érdemli meg, hogy komolyan vegyük. Most maga Zampa kapitány közeledett feléje méltóságos léptekkel. Vidovics szeretett volna egy pillanatra láthatatlanná válni, de az öreg tenor észrevette a színügyi bizottság elnökét, aki már vagy két hete nem mutatkozott a szinházban. Lehetetlen volt meg nem kérdeznie, miért, hogy olyan régen nem volt szerencséjök. Vidovics iparkodott nyájasan felelni, de éppenséggel nem örült a találkozásnak. Attól tartott, hogy ha Mira meglátja őket, elmenekül előle s ő nem állhatja útját a rossz kis gyereknek. – Vinne az ördög Bukarestbe! – bosszankodott magában. – Bukarestben talán megtalálnád a hangodat valamelyik csapszékben. Végre megszabadult tőle. Csak most vette észre, mennyire ideges. – Itt hagytam önként, – pirongatta maga-magát, – itt hagytam hideg, nyugodt lélekkel, hogy akár ne is lássam többet. Megvoltam nélküle vagy tíz napig, bár semmi igaz okom nem volt rá, hogy kerüljem; másfelé jártam, _car tel était mon plaisir_. És most alig tudom megvárni ezt a pár percet!… Pedig semmi sem történt azóta; éppen semmi. Egy párszor eszembe jutott az arcocskája s néha azt kérdeztem magamtól: vajjon gondol-e rám? És egyre sűrűbben kérdezgetem magamtól ezt az ostobaságot. De hát végképpen elment az eszem?!… Eh, mikor jön már?!… Végre megjött. Lassan, kissé elgondolkozva közeledett. A pillantása szórakozott volt s látszott az arcán, hogy rosszkedvü. Az öltözőjéhez támaszkodó embert nem vette észre. Vidovics, mintha tréfálna, útját állotta s megfogta a kezét. Aztán halk, gyöngéd hangon azt kérdezte tőle: – Ismer még? Mira megrezzent s mintha vissza akart volna húzódni. De ahogy fölnézett, arca kiderült s még csak a kezét sem húzta vissza. – Igen, – szólt Vidovics, – itt van ő, itt van ő, itt van ő. Rosszul fogadjuk? A leány nem felelt, csak nézett a szemébe s mosolygott, de úgy, mint aki mindjárt sírva fakad. – Édes, kedves, drága! – szólt a másik halkan. Mira intett neki, hogy ne szóljon; a tekintete is azt könyörögte: „Hallgass!“ De látszott rajta, hogy nem haragudott meg: piros volt, a festék alatt is, a haja tövéig. Körülnézett; senkit sem látott a közelben. A két középső színfal elbujtatta őket a szinpadon lévők szeme elől, s az öltözőkhöz vezető folyosó néptelen volt. Ahogy visszafordult, a szemök hirtelen összevillant, s a Mira ellankadt pillantása egy pillanatra foglyává lett annak a másik égő tekintetnek. A lány sietett kibontakozni a tekintet forró öleléséből s egy kicsit visszahúzódott. – Miért jött vissza? – kérdezte, épp olyan halkan, mint ahogy a másik szólt. – Kérdezze inkább, hogy miért mentem el? Elmentem, mert őrült voltam s visszajöttem, mert nem tudok úgy élni, hogy ne lássam! – Ne beszéljen így… s várjon egy kicsit rám, itt, ezen a helyen; mindjárt visszajövök. Befutott az öltözőjébe, de azonnal visszatért. Egy fátyol-kendőt hozott magával, hogy eltakarja kifestett arcát. – Nem akarom, hogy így lásson, – szólt. – Mert így még nem látott soha. – De legalább láttam. Míg most… – Hagyja, hadd maradjak így. Tudom, hogy a színpadon nem tetszem magának, de… minek is jött ide? Igaza volt. A Rita bokorugró ruhájában kisebbnek s fejletlenebbnek látszott, mint máskor: a szegényes, kopott kosztüm, évtizedek óta megbarnult aranyrojtjaival, lerítt üde, fiatal szépségéről. S a festék meg ez a fátyol-maskara, úgy nem illettek kiáltóan leányos alakjához! De, különös, megjelenésének a szegénysége csak még kedvesebbnek tüntette föl az előtt, akivel beszélt. Mintha betegnek, szenvedőnek látta volna, gyöngédsége csak növekedett iránta; elhanyagolt, szegény kis gyermekre talált benne, bájos, édes kis gyermekre, akit nem elég szeretni, ápolni is kell. – Hogy miért jöttem ide? Mert nem tudtam holnapig várni, hogy lássam s hogy halljam a szavát!… Mert nem akartam a szinpadon látni, ott nekem idegen!… Mert beszélni akartam magával, elmondani, hogy… már magam sem tudom mit… Mert azt akartam, hogy újra lássam a mosolyát… Eh, tudom is én: mért. Bizonyosan azért, mert szeretem! – Óh, Istenem!… Hallgasson! Hallgasson! Miért is jött vissza! Egy darabig csak néztek egymásnak a szemébe. Érezték mind a ketten, hogy most ezeknek a szavaknak kellene következnie: „Miért hallgassak? Szeretlek, te is szeretsz engem, légy az enyém örökre!“ – s tudták, mind a ketten, hogy ezek a szavak nem fognak elhangzani. És mégis, mialatt az élemedett Zampa a zsinórpadlás felé fordulva kereste a neki igen magas hangot, egy percre belefelejtkeztek abba a gondolatba, hogy: óh, mily édes nem törődni semmivel a világon, csak nézni két szembe, melyek az Örök Szerelemtől ragyognak!… A leány szólalt meg először. – Azt hittem, hogy nem látom többet… Miért is jött vissza?!… De tekintetének a sugárzása egyebet mondott, azt beszélte, hogy: – Milyen jó, hogy visszajöttél!… – Visszajöttem, – felelt a másik, – mert nem tudok élni a nélkül, hogy lássam!… Nem tudok beletörődni a gondolatba, hogy a maga édes hangját ne halljam többet!… A közelében akarok lenni; azt akarom, hogy szóljon hozzám s hogy felelhessek a szavára. Mindennap. Mindig. – Az úgy sem lehet. Nemsokára el fogunk válni. Aztán egy darabig gondol rám és végre el fog felejteni. – Nem. Utána megyek, akárhová megy. Voltak már efféle alakok a világon. Én is ilyen alak leszek. Mindegy. – Óh, ne ijeszszen meg. Ne mondjon ilyeneket. Hisz tudja, hogy az lehetetlen! – Csak azt tudom, hogy nem válhatok el magától soha. Igen, azt hiszem, soha. – Ugy-e, maga is fél attól, amit mond? Nem való ilyeneket beszélni. Majd szépen elbúcsúzunk, szépen elbúcsúzunk… – Mira, édes kis Mira, hallgasson rám!… – Nem, ne szóljon. Nem akarom magától hallani. Az én utam más, mint a magáé, tudom. De nem akarom magától hallani. Lássa, jobb lett volna, ha nem találkozunk többé. Mit akar velem? Nem akar szerencsétlenné tenni, ugy-e? Maga jó és szeret, érzem. Nos, ha szeret, váljunk el most. Hogy mindig úgy éljen az emlékemben, amilyennek most látom! – Azt hiszi, világok választanak el bennünket? – Igen, világok. A maga világa, meg az én világom. Ne is beszéljünk erről. Igérje meg, hogy jó lesz hozzám, s mindig szót fogad nekem! – Azt teszem, amit akar. Csak engedje meg, hogy lássam!… Amikor lehet; mindig, amikor lehet. – Nem tudom, hogy mit feleljek. Félek a jövőtől. A legjobb volna, ha már holnap el kellene utaznunk innen, s aztán egy kis idő mulva… nem mindjárt holnap… elfelejtene. A szinésznőket könnyen elfelejtik, de én magának nemcsak az voltam, ugy-e?… Óh, Istenem, a jelenésem… De előbb mondja még egyszer, hogy szeret. Még soha senki se mondta eddig. – Édes, édes!… – és a hangjában benne volt az is, amit a másik hallani akart. A folyosón egy árnyék jelent meg. Lóla volt, aki Mirát kereste. – Mira, az istenért, hol vagy? – Megyek már… Kezet nyujtott a fiatalembernek s halkan így szólt hozzá: – Ha akarja, ma haza kisérhet bennünket… – Ha akarom-e?!… Lola ezalatt odaért hozzájok. – Ah, ön visszatért, Vidovics úr? Nem igen figyelt a feleletére. Ez a tíznapos kimaradás tökéletesen megnyugtatta s azóta, hogy váratlanul megszabadult a mindennapos ostromtól, a Vidovics-nemzetség nem érdekelte többé. Visszamentek a szinpad másik oldalára s Vidovics egyedül maradt. Tudta, hogy sokáig kell várnia, de azért nem hagyta el a helyét. Ki akarta kerülni az alkalmatlanok és közömbösek társaságát; féltette tőlük friss emlékeit. És ahogy újra maga előtt látta azt a sugárzó, kedves, meleg tekintetet, ahogy messziről meghallotta a zengő hangot, mely az imént mély, felejthetetlen szavakat suttogott előtte, valami édes borzongás fogta el. Az ifjúság bőséges örömökben: de hiába vagy a huszas évek végén, hiába nézed e kitünő pozicióról, mint egy gyönyörü hegység magasáról, felsőbbséggel a kalandok és flirtek olcsó léhaságait, hiába vetted ki részedet a mindenféle fajta szerelmekből, s hiába nézed köznapi dolognak a legtöbb szerelmi románcodat, mikor érzed, hogy egy szép, fiatal teremtés, aki még gondolatában sem volt soha senkié, átadta neked a lelkét egészen, s elvégezte rólad, hogy azt téssz az életével, amit akarsz: legyen a neved bár Don Juan Tenorio, valami olyan melegség járta át egész lényedet, amelyről eleve tudod, hogy élj akármeddig, nem sokszor lesz hozzá szerencséd; ezt ugyan nem fogod megszokni. – Persze, ön számon kéri tőlem a barátját, – szólt Lola Vidovicshoz az előadás után. – Nem szolgálhatok vele; úgy hallom, szegény, szoba-áristomot kapott. Hanem a kutyáját, azt visszaadhatjuk. Hűségesen kitartott mellettünk, amint mindjárt meggyőződhetik róla. Csakugyan, _Lecocq úr_ már ott várta őket a szinház udvarán. A derék állat eszeveszett ugrándozással üdvözölte a gazdáját, de aztán udvariasan körültáncolta a lányokat is. – Ezt ugyan hatalmába kerítette a szinházi szenvedély, – szólt Vidovics. – Tartok tőle, az lesz a sorsa, ami az őrült angol lordnak: mindenüvé követni fogja a társulatot. De ez a könnyelmü kutya már teljesen eljátszotta az érdeklődésemet; beszéljünk inkább Cipriániról. Miért kapta az áristomot? – Egy vendéglői jelenet miatt; azt mondják, hogy kötekedett s nem volt egészen igaza. Nem tudom tisztára a dolgot. Épp akkor este történt, mikor a _Remete csöngettyűjé_-t adtuk s ez ránk nézve olyan nagy esemény volt, hogy nem igen törődtünk egyébbel. – Cipriani különben se volt kedves emberük. – Soha sem rajongtam érte, az igaz. S akkortájban a legkevésbbé. Amúgy is rossz kedvem volt a _Remete_ után… – A _Remete_ után? Miért? – Csak udvariasságból tesz úgy, mintha nem tudná, mi történt? – Semmit sem tudok. Délután érkeztem meg; estig nem találkoztam ismerőssel. Legelőször is a szinházba mentem, s ott… – Az történt, – szólt közbe Mira, – hogy a _Remeté_-ben megbuktam. – Ez túlzás. Bukásról szó sem lehet… – Nem pisszegtek ki, de ennek is kevés volt a hijja. – Nagy sikert vártunk és ez elmaradt. Ennyi az egész. De azért igen el voltunk keseredve. – Azóta tűrhetően énekeltem el két kisebb szerepet. Lolát ez megvígasztalja. Engem nem. – Tudja, a dologban a legrosszabb az, hogy attól fogva nem győzök eleget vitatkozni vele. Nem volt szorgalmas; sem a duettet, sem a nagy hármast nem tudta eléggé. S most azzal bosszant, hogy neki nincs tehetsége. – Minden bizonynyal okosabb lett volna, ha tanítónőt nevelnek belőlem. – Ilyen hanggal!… – Hagyjuk el, kedves Lolám. Mindez egy csöppet sem érdekli Vidovics urat. Vidovics úr sietett tiltakozni. De Mira másra terelte a szót s Lola elhallgatott. A szőke lánynak szeget ütött a fejébe a Vidovics úr föltünő tájékozatlansága. – Te, Mira, – szólalt meg, a mikor otthon magukra maradtak, – ha a _Remete csöngettyűjé_-ről, meg a többi, egy szót se szóltál neki, miről beszélgettél vele egy fél fölvonáson át? – Okos dolgokról, – felelt Mira, s ezzel véget vetett a vitának. Sietett levetkőzni, s bebújt az ágyába. VIII. _Özv. Fröhlich Nándorné – Haller Xav. Ferenc urnak_ _Budapesten._ Kedves Rokon! Szegény boldogult férjem, akit, ha Isten életben tartott volna, most nem volnék Önnek terhére… pedig még élhetett volna vagy tíz esztendőt, mások elélnek hetven-nyolcvan éves korukig, s őt hatvanhárom éves korában szólította el az Úr, ámbár rendes életü ember volt, bort se ivott soha… azt szokta mondani, ne fujd, ami nem éget s Isten mentsen engem, hogy más dolgába avatkozzam, kiki maga tudja legjobban, mit tegyen, mit ne tegyen s én már csak azért sem szeretek beleszólni abba, ami nem tartozik rám, mert az ember csupa jó szándék és csak kellemetlensége van belőle, én pedig mindennél többre becsülöm a nyugalmat. A világért sem akarnám megzavarni a Kedves Rokon lelki békéjét, ámbár gondolom, most már mégis csak vége lesz a sakk-versenynek, még az is kifáradhatott bele, aki csak nézte, mint a Kedves Rokon s Isten látja lelkemet, semmi kincsért nem akarnám a Kedves Rokon ügyeit bírálni, de nem tudom megérteni, mi mulatságot adhat egyeseknek – nem erre az esetre mondom – elnézni, hogy mások hogyan mulatnak. Azt fogja mondani, Kedves Rokon, hogy egy szegény öreg asszony ne szóljon bele mindenbe, mert egy szegény öreg asszony nem szinügyi tanácsos. A szegény öreg asszonyok hallgassanak. Ebben igaza van. Szegény Nándorom, Isten nyugtassa meg, azt szokta mondani, hogy az asszonyokat, mihelyt elérték a harmincadik évöket, be kellene szüntetni. Ő ezt nem rosszakaratból mondotta, mert akkor mindössze huszonhárom esztendős voltam; az édesanyámra értette, nem én rám. De csak később láttam be, mennyire igaza volt; Nándoromnak csak egyszer nem volt igaza; amikor meghalt. Nem is írnék önnek, Kedves Rokon, mert ne szólj szám, nem fáj fejem. Az ember ne lásson, ne halljon, ne beszéljen; csak így lehet hosszu életü a földön. De Lola nem hagy békét. Azt mondja, vannak dolgok, amelyeket egy kisasszony, bármennyire fölvilágosult, nem tárgyalhat az édesatyjával; s a tisztes személyek éppen erre valók. Tisztes személyek alatt, teljes megvetéssel, mindig engem szokott érteni. Rajtam tehát ne muljék. Én ugyan nem látom a helyzetet olyan kétségbeejtőnek, mint Lola; de mit tud ehhez egy szegény öreg asszony?! A fiatalember jónevelésü, illedelmes s nem csinál nagyobb botrányokat; de hát a mai világban a lányok olyan fölvilágosultak, hogy mindent jobban tudnak, mint a tapasztalt öreg asszonyok. Mert kérdem, Kedves Rokon, mi rossz van abban, hogy egy fiatalember minden este más kalapban jön a szinházba s a fölvonások után úgy néz körül a nézőtéren, mintha mindenkit pofon akarna vágni?! Igaz, hogy mindenki az ő fehér kalapját nézi, akkora karimája van, hogy az egész közönség dühös, mikor ez a kalap megjelenik a nézőtéren, de ki tehet róla, hogy Párisban most ilyen furcsa kalapokat viselnek?! Előadás alatt leveszi a fejéről s végre is ez a fő-dolog. Az, hogy a kutyája mindig vakkant, ha öreg nő lép a szinpadra, bizonyára illetlen dolog; de hogy Nizzából hozat virágot Mirának, egy cseppet se találom botrányosnak. Lola a multkor egy szekérre való virágot dobott ki az utcára; én ezt nem helyeseltem. Végre is ő a szinügyi bizottság elnöke, s a tekintélyes egyének iránt mindig figyelemmel kell lenni, mert ez világ sora. Istenem, az én időmben, mikor Pepita járt nálunk, az egész fiatalság meg volt bolondulva; később aztán meggyógyultak, s egyik-másik mint miniszter fejezte be pályafutását! De többet mondok. Mikor a vörös haju Murska Ilma egész Magyarországot bejárta _Lammermoori Luciá_-val, szegény Nándorom oly dühösen énekelte a „Te, ki szellemszárnyaiddal“-t, éjjel-nappal, két esztendeig, hogy végre is bronchiális katarust kapott, s lelkesedését soha se tudta egészen kiheverni. Azért, Nándorom, Isten áldja meg a haló porában is, a legjobb férj volt a világon, s a Murska Ilma erényén se esett csorba. Abban se látok rosszat, hogy a fiatal ember mindig itt lóg, s ha Mirát nem láthatja, órákig is elsétál az utcán. A mióta rászóltunk, nem jön lóháton, s azt meg kell adni, hogy, leszámítva a kalap-viseletét, elég tisztességesen viseli magát. Mivel Lola nem ereszti be a szobába, leül a tornác lépcsőjére s elbeszélget a béresekkel, meg a házmester porontyaival. Mikor aztán Mira előkerül, haptákba vágja magát, eldiskurál az időről, a hadgyakorlatokról, meg arról, hogy mit végeztek a nő-egylet választmányában, s lovagló ostorával betüket ír a porba. Aztán szalutál s elmegy. A baj csak az, hogy Mira semmi kincsért se beszél erről az úrról, s egy idő óta olyan, mint a penészvirág. Ez a konok hallgatás nekem se tetszik; s néha olyan ellenséges tekintettel néz ránk, hogy szinte megijedek tőle. Amikor egy fiatal nő panaszkodik, s szidja az egész világot, az rendjén való dolog; még jobb, ha veszekszik, s legjobb, ha kiáll az utcára és úgy pöröl, hogy az emberek összeszaladnak. De ha egy fiatal nő hallgat, azt én nem szeretem. Nándorom azt mondta, hogy a nőt fecsegésre teremtette a jó Isten; amikor nem szül gyermekeket, ez a legfontosabb élethivatása. És csakugyan, nem tudom miért, de úgy vagyok vele, hogy szinte szégyellem magamat, mikor egy fiatal nő hosszasan hallgat. A multkor – Lolát vártuk, akinek próbája volt – vagy egy félóráig megsétáltattak a nagy férfiakról elnevezett aszfaltos utcákon. A fiatalember elmagyarázta neki, hogyan játszák a tenniszt, s mik a football-játék szabályai; Mira szokása szerint hallgatott. De koronkint úgy néztek egymásra, mintha férj és feleség volnának, s én megesküdtem, hogy többet soha se megyek velök. Én még nem mondtam le arról, hogy Nándorommal együtt leszek az égben. Sajnos, ez még nem minden. Tegnap este – mindjárt meg fogja érteni, Kedves Rokon, miért írom ezeket a sorokat – Lolának, előadás után, nagy jelenete volt Mirával. A szinházban, talán harmadszor, a _Remete csöngetyüjé-t_ adták. Mira még ma sem tudja Rózsit becsületesen, s a második fölvonás nagy hármasába majdnem belesült; Lolának kellett kisegítenie, aki Georgette-et énekelte. Mirát ez egy cseppet se bántotta, s a harmadik fölvonásban olyan kedve kerekedett, mintha pezsgőt ivott volna. Ön bizonyára emlékszik Rózsi menyasszonyi kupléjára: „Ő szeret, ő szeret! Mi édes érzet!…“ s az ördög tudja még mi. Mira ezt a kuplét egyes-egyedül a furcsa kalapot viselő fiatal embernek énekelte, aki ezuttal födetlen fővel, de a kutyája társaságában ült egy elsőemeleti páholyban, s iszonyu világmegvetéssel figyelt a szinpadra; rá se hederítve a földszintre, amely csak őt bámulta. Mirának, mikor oda ért, hogy: „Ő bizony engem választott, sírjatok irigy parasztok!“ – kipirult az arca: a tekintetében ezer pici tűz csillogott s az egész lány hirtelen oly idegennek tünt föl előttem, hogy ijedtemben szívdobogást kaptam. Csodálatos hangja, mint egy drágakő, melyet csak épp akkor emeltek ki valami arany-szelencéből, egyszerre beragyogta a roppant termet. A villámos lángok mintha elfakultak volna; a hatalmas hullámokban patakzó meleg, ifju hang átjárt minden szívet s átjárta az öreg emberek gerincvelejét. Persze, ahogy végére ért a dalnak: „Engem választott, akármilyen csunya, szegény leány vagyok!“ – az a moraj futott végig a nézőtéren, mely mintha azt mondaná: „Nini, hisz ezt nem ismertük!“ s a férfiak olyan tapsolásban törtek ki, aminőt a berényi szinházban már régóta nem hallottak. A kutya, mely előbb egész lélekkel figyelt a szinpadra, örömében ugrándozni kezdett a páholyban; az asszonyok Miráról a páholyra s onnan a szinpadra tekintgettek, szóval a botrány tökéletes volt. Lola mindezt a szinfalak közül szenvedte végig. Mikor aztán magunkra maradtunk (mert a fiatalember minden este hazakisér bennünket), szemrehányásokkal halmozta el hugát. Mira egy darabig hallgatott, aztán kifakadt: – Igen, neki énekeltem. Kinek mi köze hozzá? – Fájdalom, – szólt Lola haraggal, – nekem igenis közöm van hozzá. Ha kompromittálni akarod magadat, azt én nem akadályozhatom meg. De engem ne kompromittálj, ahhoz nincs jogod. – Ne félj, – felelt Mira, – nem tart sokáig. S ezzel a pár szóval, mely inkább fenyegetőzés volt, mint igéret, aznapra befejezte a társalgást. Tudja, Kedves Rokon, én az efféle beszédekre nem adok semmit; ha az asszonynép mind beváltaná azt, amit mérgében mond, már régen vége volna a világnak. Azt se gondolom, amit Lola egész komolyan erősítget, hogy Mirának rossz hírét fogják költeni. Ha van szemök, nem mondhatnak róla semmi rosszat; egy kis kacérkodás még nem a világ. De félek, Mira kezdi komolyabban venni ezt a bolond mezővárost, mint egész Európát; s ez baj volna, mert Önnek igaza van, ilyen hanggal kár férjhezmenni. S mindenből úgy látom, hogy nincs is szó férjhezmenetelről. Isten látja a lelkemet, nem akarok rosszat mondani erről a fiatalemberről. Nagy a vagyona, tekintélyes családból való, a szinügyi bizottság elnöke, szóval igen derék fiatalember. Antipatikusnak se találom, mert jó a modora, s megbecsüli azokat, akik érdemetlenül rossz sorsba jutottak. De szegény Nándorom azt szokta mondani, hogy az embert igazán csak két dologból lehet megismerni. Először abból, hogy milyen házasságot, és másodszor abból, hogy milyen testamentumot csinál. Ő, szegény, egyáltalán nem csinált testamentumot, de azért mégis igaza volt, s nekem a házassága is elég ahhoz hogy mindig tiszteletben tartsam az emlékét. Már ami a szóban forgó fiatalembert illeti, azt hiszem, őt soha se fogjuk igazán megismerni; mert úgy nézem, mostanában legalább, nem fog megházasodni. Igen sajnálnám, ha Mira másképpen gondolkoznék erről a dologról. De ő okos lány, s bár nem ismerheti a világot, annyit mégis tud, hogy azok a fiatalemberek, akikre a főispánság vár, a szinésznőket nem szokták feleségül venni. Lola azt hiszi, hogy vannak dolgok, amelyeket nem lehet elég sokszor ismételni. S igen szeretné, ha a Kedves Rokon mindezt személyesen is megmagyarázná a makrancos leánynak. Remélem, hogy erre semmi szükség. Isten mentsen, Kedves Rokon, hogy tanácsokat adjak önnek. A szegény öreg asszonynak, aki e sorokat írja, már régóta nincsen véleménye. Kötelességét azonban tudja, s továbbra is illő tisztelettel marad V.-Berényben, ápril hó 28-án. hű és hálás rokona: _Fröhlichné_. Haller Xavér Ferenc kétszer is elolvasta ezt a levelet. – Ejnye, ejnye, ejnye! – szólt magában, s igen kezdett bosszankodni, maga se tudta, hogy kire. Aztán tovább nézte azt az érdekes sakk-partit, melyet e levél kedvéért tíz percre elhanyagolt. – Persze, persze, persze, – beszélgetett magában, mialatt a sakk-körből hazafelé tartott, – le kell mennem, hogy a lelkére beszéljek. Az apja vagyok; nem engedhetem meg, hogy valami bolondot csináljon. Mihelyt a Roecknitz-Prohászka-macsnak vége lesz, azonnal megindulok. A Roecknitz-Prohászka-macs azonban holtversenyben végződött s Roecknitz kijelentette, hogy nem osztozik meg a jutalmon Prohászkával, hanem újra kezdi a mérkőzést. Az új verseny csak májusban ért véget. Így történt, hogy a szegény Haller Xavér Ferenc soha sem látta többé azt, akit a sakknál és a zenénél is jobban szeretett, nevető leánykáját, a kicsi Haller Mirát. IX. Egy gyönyörü májusi éjszakán Vidovics Feri, akinek eddig jó álma volt, mint a parasztnak és a házőrző ebnek, hirtelen fölébredt s pörölni kezdett egy láthatatlan valakivel. Ez a láthatatlan valaki ott ült egy széken az ágya lábánál. – Látod, barátom, – szólt a vendég, – így jár, aki lányoknak udvarol! No, meg vagy elégedve? Kivánságod szerint történt; halljuk, hogy mit szólsz hozzá? – Nem akartam én semmit a világon. Ami történt, az természetes, mint az istenáldás. Mint ez a szerelemszövő májusi éj. Mint az, hogy tavaszszal a növény kibúvik a földből. Azon kezdem, hogy nem történt semmi. Eljött a tavasz, ez az egész. – Nagyon boldog lehetsz, hogy ilyen könnyen beszélsz. – Nagyon boldog vagyok. – És gondolni sem akarsz rá, hogy mi lesz ezután. – Gondolni sem akarok rá, igaz. – Pedig jó volna; a másik helyett is. – Eh, nem vagyok a gyámja! – Szóval: utánad az özönvíz. Bánod is te a többit. – Az se volna csoda, ha így gondolkoznám. Fiatal volnék, vagy mi. De íme, szóba állok veled. – Fogadd elismerésemet. Látom, hogy csupa jó szándék vagy. Egy egész poklot lehet kikövezni a jó szándékaiddal. – Ne beszélj nekem pokolról. Kiben esett valami kár?