# Giroflé és Girofla: Regény (1. kötet)

## Part 5

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/girofle-es-girofla-regeny-1-kotet-30232/index.md

– Furcsa ember maga, Vidovics. Úgy tesz, mintha száz éve ismerne s mintha én is oly régóta ismerném magát. Mintha öröktől fogva így volna, ahogy ebben a pillanatban s mintha azt hinné, hogy mindig, a jövő évben, tíz esztendő mulva is így fogunk sétálgatni: kiséretünkben két vidám kutyával, vígan magunk is. Bizalmasságokat mond nekem s nem kérdi, hogy érdekelnek-e. Őszinte, mint egy igazgató s goromba, mintha a férjem volna. Pedig hat hét mulva Isten hozzád-ot mondunk egymásnak s ha még egyszer találkozunk valahol, talán meg se ismerjük egymást.

– Megérdemlem a leckét, de az én tolakodó barátságom természetesebb, mint a maga roppant hűvössége. Istenem, még nincs egy esztendeje, hogy a szinpadon van s máris milyen ridegen nézi az embereket! Egy tizenhét esztendős kis lány! Lássa, nekem fáj, hogy maga a két vidám kutyát, engem, a katonát s az egész Berényt csak _staggione_-nak tekinti, staggione-nak, amelyet hat hét mulva tökéletesen el fog felejteni… Mert nekem ezek a napok nagyon, de nagyon kedvesek!

– Mit akar? Ez már a negyedik állomásom. Ilyen viharos mult után, akarva, nem akarva, észre kellett vennem, hogy az emberek mindenütt ugyanazok. Nem érdemes nagyon érdeklődni irántuk; a másik staggioné-n is megtaláljuk őket más név alatt, közönségesebb vagy finomabb kiadásban.

– Azt hiszi, hogy engem is meg fog találni még egyszer, más név alatt, finomabb kiadásban?…

– Meg fogom találni. Lehet, hogy csak közönségesebb kiadásban, de meg fogom találni.

– Nem sokra becsüli a barátságomat. Pedig mindig kevesebb jó emberünk van, mint gondoljuk; s már csak azért is érdemes számon tartani őket.

– Mondja meg: ugyan miért venném komolyan ezt a barátságot?

– Igaza van: mit ér az olyan jóbarát, akitől hat hét mulva örökre elbúcsúzunk?! Egy cseppet se fogja sajnálni, hogy itt hagyja ezt a bolond, lármás kis várost?

– Nem tudom mi lesz hat hét mulva. De fogadni merek, hogy maga sem fog túlságosan meggyászolni bennünket.

– Olyan bizonyos benne? Tudja, én nem szeretek erre az időpontra gondolni. És nem is várok annyi ideig, hogy ellent mondjak magának. Nem kell jósolgatnom, hogy mi lesz; már most is szeretném azt mondani a tünő pillanatnak: „maradj, oly szép vagy!“ Már most is szüntelen az jár a fejemben, hogy: „O wenn es doch immer so bliebe!“ És nem tudok megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy: nem lesz mindig így.

– De hisz maga verseket mond nekem! Akkor hát ez szerelmi vallomás?

– Valami olyanforma.

– Köszönöm. Ez az első sikerem ezen a téren. Kár, hogy nem írta le s így nem tehetem el az emlékeim közé.

– Mért csúfolódik?

– Mert nem szép, hogy így hazudik, világos nappal, a mikor látom a mosolygó arcát. És versekben! Nem szégyenli magát? Megérdemelte volna, hogy úgy tegyek, mintha komolyan venném, amit mondott. De tudom, hogy van egy mentsége: az, hogy hivatalból udvarol minden szinésznőnek.

– Mintha Lolát hallanám.

– Ezzel csak hízeleg nekem.

Vidovics elhallgatott.

– Tessék, – szólt magában – nem is olyan naiv, mint hittem. Igazán, nincsenek többé gyermekek!

El akarta hitetni magával, hogy nem volt őszinte. De ahogy rápillantott Mirára, látta, hogy ez a kisérlet hiábavaló. A rossz kis gyerek olyan szépen, olyan nagyon szépen nézett rá, mintha egy kicsit megbánta volna, hogy csúfolódással felelt a Mirza Schaffyból kölcsönzött sóhajtásra.

– Jézus Mária!

Ez a fölkiáltás Lolától eredt, de nem kellett hátrafordulniok, hogy megtudják, mi okozta az ijedelmet.

A szűkös Pázmány Péter-utcában haladtak s a kocsiúton, őrületes pace-ben, egy rosszul hajtott bricska közeledett feléjök. A lovak nyilván részegek lehettek, mert cikk-cakkosan vágtattak s hol jobb, hol balfelé rángatták a kocsit. Messziről úgy látszott, mintha a megőrült bricska minden boltajtóba be akarna rohanni.

Lola attól rémült meg, hogy a kiszámíthatatlanul szeszélyes járómű nekiront Mirának s a fölkiáltásával vészjelt akart adni, hogy a gavallérok legyenek készen az eshetőségre.

Élénk sajnálatomra kénytelen vagyok megvallani, hogy hősömnek nem volt alkalma a hősnő életét megmentenie. A következő pillanatban az ijedős Lola is meggyőződhetett róla, hogy nincs semmi komolyabb veszedelem. Mire a kocsi közelükbe ért, a műkedvelő Phaëtonnak már sikerült a felbőszült állatokat megfékeznie.

A műkedvelő Phaëton, aki tilos-gyors és fölötte szabálytalan hajtásával ennyire föllázította lovait: Van der Kerkhoven kisasszony volt.

A Haller-lányok díszőrsége éppen akkor került a lefülelt bricska szomszédságába, mikor a hollandus hölgy átadta a gyeplőt a diszkrétül mosolygó kocsisnak, aki előbb hátul kucorgott. Ahogy leszállott, észrevette a két ismerőst. A gavallérok köszöntek neki s Cipriani odament hozzá.

– Még nem hajt tökéletesen, – szólt a báró, – de annál inkább gratulálok a lélekjelenlétéhez.

Van der Kerkhoven kisasszony egy pillantást vetett a társaságra s aztán habozás nélkül magához szólította Vidovics urat.

Vidovics bocsánatot kért a szinházi hölgyektől s elbúcsuzott tőlük. A Haller-lányok tovább siettek. A két kutya velök tartott; az ő jobb értesültségüket ez a kis intermezzo nem vezethette téves útra. S utánok rohant Cipriani is, magukra hagyva azokat, akiket egymásnak szánt a hir.

– Ön nem utazott el, Monsieur Vidovics? – örvendezett Van der Kerkhoven kisasszony.

– Egy kis baj támadt a gazdaságomban – rögtönözte Vidovics – nem jelentékeny dolog, de ilyenkor semmi sem pótolhatja a gazda szemét. Nem utazhattam el olyan messzire.

– S még most is elfoglalja ez a kellemetlenség?

– Néha találkozik egy-egy szabad napom. Olyankor bejövök a városba.

– Akkor hát minket is meglátogathat még egyszer, mielőtt elhagyom ezt a szép országot.

– Hogyne! Meddig lesz még szerencsénk?

– Ebben a hónapban még nem megyek haza. Egy-két kirándulással adósom Terka; ezeket nem engedem el neki. Igaz, nem tartana velünk holnapután a szilas-almási tóhoz? Vagy a városban is van valami elfoglaltsága? Kik voltak ezek a fiatal hölgyek?

– Óh, szinész-kisasszonyok!

– Gondoltam. Szóval számíthatunk önre?

Egy kicsit bajos volt nem-et mondani. Vidovics úgy tett, mint aki a fogorvos előtt meg akarja mutatni, hogy férfiasságát egy kis fájdalom még nem teszi próbára.

Nem, nem teheti magát nevetségessé amiatt a rossz kis gyerek miatt.

– Természetesen. Köszönöm, hogy gondolt reám.

– Tehát a viszontlátásra. Holnap ugy-e?

– Holnap.

Elbúcsuztak s Vidovics tovább sétált a Sugár Mariska utcája felé. Tudta, hogy amazok már hazaértek, de Mira néha egy kis cerclet tartott az ablaknál s ezt ma Vidovics nem akarta elmulasztani.

Pedig bátran lemondhatott volna erről az örömről.

Mintha várták volna. Lola ott könyökölt az első ablakban, a nagyobb tekintély kedvéért Fröhlichnével. Mirát nem látta rögtön, de a házból kihallatszó zongoraszó elárulta, hogy Sugár Mariskánál van, ami csak azt jelenthette, hogy nem igen hajlandó holmi erkélyjelenetekre.

– Hallja, édes Vidovics, – szólt Lola, – ha nagyon kedves akar lenni, megtehetne nekem egy szívességet. (Még sohasem szólította ilyen nyájasan; már ebből is látszott, milyen dühös.) Ne hordozza magával a barátját. Külön-külön még csak meg tudok barátkozni magukkal, de elefántnak ez az úr egy kicsit unalmas.

– Mit tegyek? Nagyon ragaszkodik hozzám. Mindent legyőz a szeretet!… mint nem tudom, melyik drámában éneklik.

– Én nem tréfálok. Egyikük vonuljon vissza. Önre bízom, hogy melyikük legyen az, aki visszavonul.

– Hová lett, szegény?

– Nem akart még egyszer találkozni közös ideáljukkal, a bolygó hollandi nővel, s kerülő uton tünt el. Azt hiszem, attól tart, hogy kompromittáltuk a csokoládé-gyár előtt. De, jónapot, menjen ön is ebédelni.

És Fröhlichnével egyetemben visszahuzódott az ablakból. Az audienciának vége volt.

– Miket beszélhetett össze-vissza ez a boldogtalan huszár? Három napig se tudom kibékíteni őket.

Nagyon kedvetlenné tette, hogy Mira nem akart mutatkozni. De megpillantotta jó tündérét, Mariskát s megostromolta a másik ablakot is.

Mariska egy negyedóráig tartotta szóval. Végre Mira is megjelent az ablaknál; de nem szólt, csak nagy komolyan hallgatta őket. Ha Vidovics hozzá intézte a szót, csak igennel vagy nemmel válaszolt.

A béke-angyal magukra hagyta őket.

– Haragszik? – kérdezte Vidovics.

– Valamit akarok magának mondani. Nézze barátom, ha az ember házasodni készül, ne udvaroljon másoknak, még szinész-kisasszonyoknak se. Adieu.

És szépen betette az ablakot.

V.

Vidovics Feri, akit a _Vasgyáros_-ra emlékeztető, büszkeséggel és titkolt szerelemmel teli szinpadi jelenetek egy csöppet se hatottak meg, ezután a kissé szinészies, hirtelen adieu után nyugodtan megebédelt, aztán átment a kávéházba s esti hét óráig tökéletes lelki békében biliárdozott Ciprianival.

A katonának nem volt szerencsés napja. A biliárdban szégyenletes vereséget szenvedett s közben kegyetlen szemrehányásokat kellett zsebre vágnia.

– Huszárban még nem láttam ilyen kofát, – kezdte Vidovics. – Mi jut eszedbe, hogy himen-hireket hordasz szét a városban? Vagy kedveskedni akartál nekik? S ha még igaz volna!

– Hagyj nekem békét! – felelt Cipriani, akit Vidovics egy ötvennyolcas szériessel végképpen elkeserített. – Ki akartalak menteni, hogy a faképnél hagytad őket.

– No ugyan szépen kimentettél.

– Eh, majd töröm a fejem, hogy mit beszélek szinész-leányoknak. Mit tartozik rájok az egész história?!

– Ebben igazad van.

S talán elintézték volna az ügyet, de Ciprianit izgatta a dolog. Egy félórai szótlan küzdelem után önmaga tért vissza az imént letárgyalt, kinos fejezetre.

– Különben nekem beszélhetsz, amit akarsz. Ennek a sok hencegésnek az lesz a vége, hogy igenis, bele fogsz harapni a csokoládéba, ha az öreg Rotterdam is úgy akarja. Egész márciusban kint laktál Árokszálláson s mikor engem a kövér lánynak bemutattak, már láttam, hogy a kövér lány ki van készítve.

– Azért úgy vettem észre, ugyancsak ütötted a vasat.

– Azt hittem, hogy a lánynak van izlése s hogy az uniformis mégis csak uniformis, még Amsterdamban is.

– És aztán?

– Kiderült, hogy a lánynak nincs izlése.

– Nagyon gyakorlati, mi?

– A kétszerkettő, parfőnnel leöntve.

– Látod, ezt szépen mondtad.

– Egyszer arról beszéltünk, hogy a tulipán megterem-e Magyarországon? Azt feleltem neki, hogy a búza jobban fizet. A búzáról te jutottál eszébe, s megkérdezte tőlem, van-e jelzálogkölcsön a birtokodon?

– Ez, távolabbról nézve, csakugyan burkolt vallomáshoz hasonlít. S te már bizonyos vagy benne, hogy Szent-Jánoson, egy-két esztendő mulva, a merre a szem lát, csak óriási tulipán-táblákat látni. Árokszállás megtelik _mynheer_-ekkel, a nőegylet bálja után, itt, a szeparéban, a leglármásabb urak hollandi nyelven fogják énekelni, hogy: „nem kell nekem rántotta, csak az, aki rántotta!“, mi pedig elhuzatjuk nekik, hogy: „Hires város az alföldön Rotterdam!“

– Ne tedd magad előttem. Te ugyanazt akarod, amit én akartam. Csakhogy te okosabban csinálod a dolgot. Úgy, ahogy a színházban szokták. Mikor más ember becsületesen leiszsza magát, te az _Ueber Land und Meer_-ből szavalsz előtte; s mikor más alszik, elhiteted vele, hogy gyönyörüen állana neki a bunyevác népviselet. Egyik nap folyton a sarkában vagy, másnap érzékeny jelenetet csinálsz neki, aztán ellovagolsz, mint Mazeppa, vagy nem tudom, hogy hívták azt a lengyel jockeyt… Játszod a megbántottat, a közömböst, a rejtelmes embert, vagy nem tudom mit. Ma elutazol, holnap nem utazol el. Érdekessé teszed magad előtte s nyakra-főre udvarolsz két kis szinész-lánynak, hogy egész Berény beszéljen a dologról. Bele kötsz a legjobb barátodba, csak azért, hogy elmondják neki: megverekedett, nem tudom kiért, mindig megverekszik valami semmiért! Ha esik az eső, szalmakalapot téssz föl, ha fú a szél, fütyölsz és azt mondod, hogy segítesz neki. Okos ember vagy. Látod, már utánad jött! Azért akart behajtani minden kapuba, hogy okvetetlenül megtaláljon. Én, én nem ilyen vagyok; katona vagyok. Huszár-atakk: vagy-vagy. Megostromlom a várat s ha a roham sikerül, dobpergés mellett vonulok be. Ha nem sikerül: rükverc, tisztelegj! Katona vagyok.

– Szamár vagy.

– Ugy-e, erre nem tudsz felelni?

– Azt felelem rá, hogy ha akarsz még egy ötvenes partit, nem bánom.

– Jól van. De _for_-ok nélkül. Ezt meg fogom nyerni.

– Úgy látszik, tűzbe jöttél. Igaz, még egyet. Ne fecsegj folyton ezekről a szegény leányokról. Nem vétettek neked azok.

– Bántja őket az ördög. Te használod őket játékszernek. És én beugrom elefántnak. Nem én mondom; maga Lola mondta.

– Azt mondta, hogy játékszernek használom őket?

– Nem, hanem hogy még soha sem látott lóháton elefántot. Gyöngéd célzás.

– Viccnek elég rossz vicc.

– Én is azt hiszem.

– Szóval, nem kellene annyit társalognod. Egy katona mindig veszít, ha sokat beszél. És te hirekkel látod el a szinésznőket. Hogy katona vagy?… Ugyan hagyj békét! Nem katonának születtél te, hanem szerkesztőnek. Zentai nem csinál ilyet.

Zentai a _Berény és Vidéke_ szerkesztője volt. Bevándorlott ember, aki még ifju korában elvesztette valahol a párbajképességét s aki, mióta Berénybe betette a lábát, példátlan harciassággal akart szert tenni némelyes társadalmi pozicióra. A tisztek még csak a nevét sem akarták kimondani; szükség esetén mint „ama bizonyos, többször megfenyített egyén-“ről emlékeztek meg róla. De Zentai azért nem tett le arról az ábrándjáról, hogy egyszer majd csak kimódolja a maga kardaffaire-ját s a legrosszabb esetben mint a szoldateszka brutalitás egy ujabb áldozata szerez, ha nem is országos, legalább helyi népszerűséget. Ujságjában minduntalan a hadsereg dolgait feszegette s ez annyival inkább boszantotta a tiszteket, mert arra nem adott okot, hogy egyszerüen elverjék.

Cipriánira a Zentai neve olyan hatással szokott lenni, mint a bikára a vörös posztó. Általában is lenézett mindent, ami valamelyes összeköttetésben állott a könyvnyomtatás szerencsétlen találmányával, de Zentai különösen a begyében volt. Ezt az urat nem igen lehetett megtorlatlanul emlegetni előtte. De ez egyszer a bomba szétpukkant s nem okozott bajt.

– Látom, – szólt, – hogy minden áron belém akarsz kötni. De én nem ugrom. Ha megint hősködni akarsz a kövér lány tiszteletére, keress magadnak más baleket. Én nem nevettetem ki magamat. Jegyezd meg, hogy ugyanegy Ciprianit csak egyszer lehet lóvá tenni, kétszer nem. Kaszaboltasd le magad más valakivel.

– Soha se kapkodjál a fringiádhoz, – felelt Vidovics. – Azért, hogy ezt a pártit is elveszíted, még nem kell hajba kapnunk.

– Azért boszantottál, hogy elszórakozzam a játékot? Hallod, ez nem járja. Akkor ez a párti nem gilt; kezdjük újra.

– Nem. Hét óra elmult; gyerünk a szinházba.

Elmentek a szinházba, de a lányokat nem találták ott. A szinészpáholy egész este üresen maradt. És másnap is hiába rostokoltak a kávéházban déli félegy óráig. A leányok csak nem akartak mutatkozni.

– Ejnye, a haszontalan! – szólt magában Vidovics.

– Talán nem is volt próbájok? – tünődött fönhangon a katona. – Hiszen csak észre vettük volna őket?!…

– Kikerültek bennünket, – felelt Vidovics. – Vége a barátságnak.

– Nem értem.

– Hát én értem? De így van.

Fölkelt, előkereste a kalapját s fütyölt a kutyájának.

– No hát így is jól van, – szólt, mintha magában beszélne.

S mialatt átmentek a vendéglőbe, megkérdezte Cipriánitól:

– Nem jössz ki?

– Hová?

– Árokszállásra.

– Kilovagolsz?

– Nem, a gyorsvonaton megyek.

– Ebben a szép időben?

– Ruhát is viszek magammal, mert meglehet, ott maradok három-négy napig. Nem szeretek a Jóska ingeiben járni ez előtt a csokoládé királyné előtt.

– Mit csinálsz ott annyi ideig?

– Kirándulunk Szilas-Almásra.

– Fürdőzni? Áprilisban?

– Barátom, ez a hölgy a szamócát januárban, a szőlőt februárban, a tó vizét pedig áprilisban szereti.

– Fene gyerek, az igaz. Szeretnék veled menni, de szolgálatom van.

Ebéd után elbúcsúztak egymástól. Vidovics haza ment, pakoltatott s kikocsizott a vasúthoz.

Mikor Van der Kerkhoven kisasszonynak megigérte, hogy velök fog tartani, még úgy gondolt erre a kirándulásra, mint valami igen-igen problematikus dologra. Kényelmetlennek tartotta kifogásokat rögtönözni, annyival inkább, mert nem akart abba a hírbe keveredni, hogy holmi szinházi princesszek miatt visszavonul az egész világtól. De reménykedett benne, hogy majd csak közbe jön valami, ami elmossa ezt a nem nagyon érdekesnek igérkező kirándulást. Például földindulás támad, vagy a sok Vidovics közül valamelyik agg rokon náthát kap. Egy staféta elvégzi a többit s Van der Kerkhoven kisasszony bizonyára vigasztalódni fog.

De tegnap óta változtak a viszonyok. Most már kisértésbe sem jöhetett, hogy kibujjék az igérete alól. Mától fogva semmi oka rá, hogy kibujjék alóla. S elhitette magával, hogy úgy is kiürítette volna a keserü poharat. Amit egy gavallér megigér, azt meg kell tartania s talált volna-e mentő ürügyet? Nem. Elég az hozzá, minden jól van úgy, ahogy van…

Hanem azért a vasúton is ugyanaz a gondolat foglalkoztatta, amely délelőtt a kávéházban.

– Ejnye, a haszontalan! Kacérkodik velem, mint akármelyik komédiásné? Sértődöttnek, kevélynek és titokzatosnak óhajt feltünni? Meg akar gyötörni, hogy annál kivánatosabbnak találjam? De hisz nekem ehhez a banális, sokszorosan lejátszott _flirt_-höz semmi kedvem! A szinésznőkből már elég volt; úgy a műkedvelőkből, mint az igaziakból. S ha azt sejtem, hogy olyan, mint a többiek: bizony, egy lépést sem mentem volna utána. Azt hittem, bolond véletlen, ha szinésznőnek tartják s hogy valójában nem komédiáshölgy, hanem egy édes, kedves jó gyermek, akit csak a szegénység dobott ezekre a nyomorult deszkákra. Nem az volna, akinek képzeltem? Én voltam a naiv, nem ő? Lám, lám. Fölhúzza az orrocskáját, mert azt hallja, hogy megházasodom! S ha úgy volna, mit tartozik rá ez a história? Csak nem gondolta, hogy majd őt veszem el? Nem, annyira nem lehet gyermekes. Ezzel tisztában lehet, akármilyen fiatal s akármilyen kevéssé szinésznő. És ha csak egy kicsit érdeklődik irántam: mit törődik a jövővel, mért ingerli a gondolat, hogy egyszer, valamikor, nekem is meg kell házasodnom? Számítana valamire? Mire? Vagy nem számít szegény semmire a világon, csak egyszerüen fáj neki, hogy más nő képét hordom a szivemben?

Eszébe jutottak a szavai s eszébe jutott a tekintete. Néha, igaz, a kulisszák tájékán divatos pojáca-nyelven szólalt meg; máris úgy beszélte a komédiások nemzetközi jargonját, mintha ott született volna Arkádiában, a vidámság, a pajkosság, a könnyüvérüség és a hazugság világában.

De milyen más volt a tekintete! Ha koronkint komolyan, figyelmesen hallgatta, amit egy léha életü, de alapjában szomoru ember beszélt neki, olyan szépen tudott nézni, mint soha senki más.

S mikor erre a meleg, odaadó tekintetre gondolt, kedve lett volna kiszállni és tüstént visszafordulni.

– Eh, mindegy! Úgy van jól, ahogy van.

A vonat megállott.

– Árokszállás!

*

Mikor benyitott a kancelláriába, Horváth Jóskát nagy dologban találta. A főszolgabíró úr pedagógiával volt elfoglalva.

Leckét adott egy tizenkét esztendős ifjunak, aki mint ő, a Horváth Jóska nevet viselte, s akinek kerek koponyáján és hatalmas vállcsontjain mindjárt az első pillantásra meglátszott, hogy véréből való vér.

Nem mintha Vidovics mindezt most vette volna észre (mert a fiatal úr feje és vállai láthatatlanok voltak), de nem lehetett kétsége, hogy ki a családi kettős másik szereplője, mert a jelenet félreérthetetlen volt.

A minta-gimnázium derék, érdemes tanárai bizonyára fejcsóválva nézték volna ezt a jelenetet. Ők, akik a büntetés maximumát akképpen alkalmazzák, hogy nevén szólítják a vétkes ifjut s szemrehányóan integetnek neki a mutató ujjokkal, igen elitélik a Horváth Jóskáéhoz hasonló eljárást, s meg kell vallanunk, hogy ez idő szerint Közép-Európa legtöbb gondolkozója nekik ad igazat.

De Horváth Jóskának a nevelés terén is megvoltak a maga önálló nézetei. Az újkori eszmék nyomtalanul tüntek el feje fölött, mint bérc fölött a szél; vagy meglehet, el se jutottak hozzá. Az őstatár nevelési módszert ellenben, mint kipróbált és századokon át célszerünek bizonyult metódust, igen helyeselte; és megmaradt mellette.

Szóval, a térdei közt tartotta sarjadékát olyképpen, hogy kényelmesen oktathassa a fiu legkevésbbé érzékeny testrészét. A nádpálca szorgalmasan pótolta Pestalozzit; a láthatatlan fej ordított; s Vidovics úgy jelent meg, mint egy mentő angyal.

– Miért bántod szegény Józsi komát? – kérdezte a vendég, mikor a váratlanul megszabadult fiatalember sietett elhagyni a kancelláriát.

– Nem hagyta békén a szobalányt, – felelt az öregebb Jóska elégedetten.

– S a szobalány panaszkodott?

– Van esze, hogy panaszkodjék! De véletlenül rányitottam az úrfira. Azt képzelte, valahol messze járok.

– Nos aztán? Volenti non fit injuria. Ha a leány megbocsátott neki, miért ez a szigoru példa-adás?

– Hja, barátom, a fődolog: a rend. Ennek már így kell lenni. Ha valaki a függetlenségi jelöltre akar szavazni, azt én természetesnek találom. De ha van mód rá, azért mégis csak lecsukatom az illetőt. Mert ez a rend.

– Nem volnék ilyen szigoru a komához. Az apja se volt jobb a Deákné vásznánál.

Ezt nem igen lehetett tagadni. A koma már vagy hat esztendős volt, mikor Horváth Jóska megházasodott. S csak tavaly történt, hogy Joannovics Terka, sürü könnyhullajtások között, adoptálta a magától jött emberkét, akiről addig nem is tudott.

– Hja, barátom, nem arról van szó. Én, mint magánember, helyeselhetem a kölyök eljárását; bizony nem is szeretném, ha valami anyámasszony volna. De más a filozófia és más a kötelesség. Az apai tekintély arra való, hogy gyakoroljuk; ezt már így rendelik az institúciók és a pandekták is, nem tudom, melyik. Páter familias est, quem… különben te jobban tudod nálam a római jogot.

– Azt hiszem, egy kicsit szabadon értelmezed Gaiust és Justinianust. Ha jól emlékszem, az institúciók és a pandekták egyáltalán nem intézkednek az ilyen esetekről. Nem látták előre, hogy a magyar virtusnak tizenkét esztendő is elég a virágzáshoz. Szeretem a komát. Ezt a fickót ugyan anyától született ember nem fogja az asztal alá inni.

– Remélem. Csakhogy attól tartok, húsz esztendős korában annyira tele lesz mindenféle bölcsészettel, hogy a leheletétől a hegyi kristály is mindjárt kávéházi tükörré válik. De ma nem akarok búslakodni.

– Máskor se igen érsz rá.

– Mit csináljak, barátom? Olyan gyönge szervezetü vagyok, hogy ha egy-két liternyit búsulok, már megárt az egészségemnek. Azért hát nem is búsulok; nem akarok Karlsbadba kerülni. Aztán meg miért is szomorkodnám, mikor van még egy jó barátom, aki nem felejtkezett meg rólam végképpen, hanem elnéz hozzám, hogy egy-két poharat koccintson velem?! Te, fiu, nem is tudod, milyen nagy jót tettél velem! Áldjon meg érte az Isten, hogy eljöttél!

– Pedig nem hozzád jöttem, hanem az asszonyokhoz.

– No azt meg éppen jól tetted!… Mert ha hozzám jöttél volna, soha se volnánk biztonságban. Míg, ha föláldozod magadat a hazáért, visszaadod a szabadságomat, az életemet, az ifjuságomat!…

– Ejnye, be sokat mondasz! Úgy látszik, nem bájolt el a vendéged. Hát ez az a híres beduin vendégszeretet, mondd?

– Mit akarsz? Mindjárt két hónapja, hogy németül kell ebédelnem, pedig magyarul se szeretek beszélni, amikor eszem. Aztán meg, köztünk szólván, egy kicsit sok is nekem ez a hosszu robot. Tudod, egy idő óta átkozottul gyönge a szervezetem. Mióta ez a Brabanti Elza itt van, félig-meddig özvegységre vagyok kárhoztatva s hidd el, semmi sem árt annyira az egészségemnek, mint az özvegység.

– Nem is Brabantból való, szegény. Hollandia és Brabant, az török, görög, de nem egy ördög.