# Gaal György magyar népmese-gyűjteménye (3. kötet)

## Part 8

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/gaal-gyorgy-magyar-nepmese-gyujtemenye-3-kotet-39352/index.md

A legény pedig elment más országba egy királynál szolgálatot keresni. Hogy magát bejelentette a királynak, a király azt mondá neki: Fiam, nekem egy leányom vagyon, hogyha azt meg tudod nevettetni, úgy megfogadlak szolgámnak. Felel a legény: Fölséges király, hogyha én akarom, nem hogy nevet, de még táncolni is fog. Felel a király: Az én leányom még soha sem nevetett, hanem hogyha meg tudod nevettetni és megtáncoltatni is, fele királyságom és a leányom a tied. A legény nem volt rest, a király szavaira elolveszi hegedujét, s hegedul: a leány pedig elsoben elkezd nevetni, azután kapja az atyját, úgy táncolnak hogy majd megzodulnek: a legény a muzsikálást elhagyja, a király pedig mindjárt papot hivat, s a leányával összeadja. A legény elso nap vele jól összeegyezett, de más nap hát megint csak olyan szomorú volt mint azelott; a legény hogy látta szomorúságát, elolveszi hegedujét, mindjárt nevetett és táncolt, azután valahányszor szomorú volt, mindjárt csak muzsikált, hogy kedve legyen, s azután így vígan éltek.

XLII. AZ OSTOBÁN ISTEN IS CSAK BAJJAL SEGÍT.

Volt egy faluban egy szegény ember, aki semmimódon sem szedhette föl magát, csak mindig szegény maradt; gyermekei voltak, de még kenyeret sem tudott nekik adni. Egyszer nagy bújában elmegy hogy koldul; bemegy egy vendégfogadóba; könyörög hogy adjanak neki szállást és enni valót; a korcsmáros pedig megverte, úgy oztán kidobta a szobábúl; az asszony pedig egy kevéssé jobb volt mint maga, azért mikor a korcsmáros lefeküdt, az asszony kenyeret és egy kis bort is adott neki, úgy oztán lefeküdt. Más nap felkel, elmegy az erdore, és egy favágó öreg osz embert talál ott; az öreg ember hogy látta, mindjárt elhagyta a favágást, hozzá megy, és kenyeret ad neki, azután azt mondja neki: Tudom hogy szegény ember vagy, azért adok neked egy abroszt: hogyha azt leteríted, enni és inni elég lesz rajta, hanem vigyázz rá, hogy el ne csalják tuled. A szegény ember elmegy haza felé, és azon korcsmába bemegy, az asztalt megteríti, mindjárt elég enni és inni való volt rajta; a korcsmáros gondolja magába: majd elcsalom tule hogyha lehet; hát éjtszakára szállást adott neki: Add nekem ezt az abroszt; majd elteszem, mert ellopják tuled. Az szegény odaadja neki az abroszt, és más nap, mikor kéri tüle, a korcsmárosné egy más abroszt adott neki, avval haza ment. A gyermekei ríttak hogy nagyon, mondá a feleséginek: Na édes feleségem, ne busúlj, most hoztam eleget enni és inni; akkor elolveszi az abroszt, az asztalt megteríti, de semmi sem lett rajta, mert a korcsmárosné kicserélte. Akkor az ember elszomorodott, a felesége pedig káromkodott, hogy miért tartja bolondnak. Felel neki az ura: Édes feleségem, engem megcsaltak, hanem majd elmegyek, talán még mást kapok. Elmegy hát abba a korcsmába, gondolta hogy a korcsmáros majd jól tartja, de megcsalódott, mert a korcsmáros hogy meglátta, nem hogy megkinálta valamivel, inkább kiverte, a szobába se szenvedte meg; hanem mikor a korcsmáros lefeküdt, az asszony behívta, kenyeret és egy kis bort adott neki, azután lefeküdt.

Másnap elmegy az erdore ahoz az öreg emberhez, kérdi az öreg: Na fiam, mi bajod? Felel neki: Tegnap bementem a korcsmába, a korcsmáros elcsalta tulem az abroszt hogy elteszi mert ellopják, más nap pedig elcserélte, mást adott, az enyimet pedig megtartotta. Akkor az öreg ember egy bárányt adott neki, és monda: Ez a bárány olyan, hogy ha megrázod, a szori közül sok arany foly ki, menj el, próbáld meg, és menj abba a korcsmába, hanem vigyázz hogy meg ne csaljon a korcsmáros. Elmegy a szegény ember, a bárányt megpróbálta, hogyha igaz-e? megrázta, és annyi arany folyt ki belole, hogy a szegény ember csudálkozott rajta; azután felszedte az aranyat; avval elmegy a korcsmába; mindjárt kér hogy adjanak neki enni és inni, a korcsmáros adott neki amit kért, azután kifizette mind aranynyal. Kérdi a korcsmáros: Hol vetted azt a sok aranyat? Felel a szegény: Az isten adta nekem, hanem egy bárányt is adott, a kibül arany foly, ha megrázzák; ha nem hiszed, nézd. Akkor elolveszi a bárányt, megrázza, és sok arany folyt ki a szoribül. A korcsmáros hogy ezt látta, gondolta: hohó! ez jó lesz nekem, majd elcsalom tule; akkor azt mondá neki: Atyámfia, a bárányod megdöglik a szobában, hanem rekeszszük az istállóba az én bárányim közibe, holnap elvihetedt. A szegény ember ráállott. Más nap a korcsmáros, nem azt, hanem más bárányt adott neki, azzal elmegy haza. A feleséginek mondja: Ne félj most feleségem, elég pénzt hoztam. A felesége alig várhatta hogy lássa, és mikor meg akarta próbálni, tehát semmit sem kapott. Akor látta, hogy megint meg van csalódva; a felesége pedig szidta s mocskolta, hogy miért játszik vele? Az embernek pedig még volt aranya, azt a feleségének adja, maga pedig elmegy.

Mikor a korcsmába megy, szint azon módon cselekedett vele a korcsmáros mint elobb, kiverte a szobábul. De ismét a korcsmárosné valami kicsint adott neki enni inni. Más nap megint az erdore megy a szegény ember az öreghez, az öreg ember azt mondja neki: No mi az újság? megint meg vagy csalódva? Felel a szegény: Megcsalt a korcsmáros. Felel az öreg: Most már látom hogy szerencsétlen ember vagy, hanem még egyet próbálok: adok egy tarisznyát, hogyha mondod: ki muzsika; mindjárt muzsika jön ki belole, és mindennek kell táncolni rajta. Másodszor azt mondd: ki kalapács! és mindjárt két kalapács jön ki, és azkit akarsz, azt megverethetd velek; hanem a korcsmároson kezdd el. Elmegy a szegény ember a korcsmához. Hogy meglátta a korcsmáros, mindjárt gondolta, hogy megint hozott valami újságot: hát kérdi: No mit hoztál most? Felel a szegény ember: Most muzsikát hoztam. Kérdi a korcsmáros: Hát hol van? Mondja az ember: Ki muzsika! azonnal nagy muzsika lett, a korcsmáros mindjárt táncolni kezdett a feleségivel; mikor eleget táncoltak, akkor a szegény azt mondja: Ki kalapács! és üssétek a korcsmárost feleségével együtt. A két kalapács úgy megveri a korcsmárost és a feleségit, hogy majd meghaltak, és addig ütötték, míg az abroszt és a bárányt vissza nem adták neki. Mikor visszakapta mindenét, akkor a tarisznyába küldötte a muzsikát és a kalapácsokat, és haza ment. A felesége kérdi: No hát mit hoztál? Felel o: Muzsikát hoztam. A felesége szidja, hogy: hogyha mást nem hoztál, az ördög vigyen el azzal is. Kapja tehát a szegény ember a tarisznyát, s mondja: Ki muzsika; és oly muzsika lett, hogy minden zengett, s a felesége és gyermekei táncolni, kezdtek. Mikor már eleget táncoltak, akkor a muzsikát leparancsolta, az asztalt megteríti: tehát minden elég lett rajta. Hát szegények örömmel ettek s ittak, azután mondja a feleséginek: Édes feleségem, még mást is hoztam; a felesége kérdi, hogy: mit hoztál édes férjem? Felel a férj: egy bárányt, és beviszi a bárányt, és megrázza, mindjárt sok arany folyt ki a szori közül, akkor hát örult a felesége, s így lett a szegény emberbol nagy gazda: így megsegítette az öreg ember oket.

XLIII. AZ ARANYHAJU HÁRMASOK.

Egy városban volt egy pék, kinek három szép leánya volt. És a péknek egy szép kertje is volt a király kertje mellett, a király pedig ífju volt. Egyszer kimegy a kertjébe sétálni, hát a pék leányai is épen a kertjekben voltak, s az öregebbik leány azt mondá: Ej édes öcsém, én szeretnék a király kocsisa felesége lenni. Felel a közepso: Én is szeretném hogyha a király inasa felesége lehetnék. Felel a kissebbik: Én pedig szeretném hogyha a király felesége lehetnék, én egyszerre három gyermeket szülnék neki, két princet és egy princesznét, akik mind hármoknak aranyhajok és a homlokokon aranycsillagok lennének. Ezt a király meghallotta, mindjárt haza ment, és a leányokat magához hivatta, és kérdi tülök hogy a kertben mit beszéltek? Az öregebbik azt mondá: Felséges király, én azt mondtam: szeretnék a felséged kocsisa felesége lenni. Felel a király: Jól van. Azután a közepsotol kérdezi hogy mit beszélt? az is felel: Én, úgymond, azt mondtam, hogy szeretnék a fölséged inasa felesége lenni. Felel a király: Az is meglehet. Hát te kissebbik, mit beszéltél? a kissebbik pedig nagyon félt, nem mert semmit se mondani, hanem a király reá parancsolt, hogy mindent megmondjon amit beszélt. Akkor mond a leány: Én azt mondtam, hogy ha én Fölséged felesége lehetnék, én egyszerre három gyermeket szülnék, két princet és egy princesznét, akiknek aranyhajok és a homlokokon aranycsillag lenne. Felel a király: Hogyha úgy vagyon, tehát legyen úgy. Mindjárt papot hívatott, a kocsissal az öregebbiket, a közepsot az inassal elvetette, maga pedig a kissebbiket feleségül elvette, és így egy füst alatt mind a háromnak a lakodalma elkészult, azután szépen éltek egymással.

Volt pedig a királynak egy vén anyja, az mindig haragudt a fiára és a menyire. Az ifju asszony teherbe esik, és szült késobb három gyermekeket: két fiat és egy leányt. A bába hogy meglátta a gyermekeket, csak elijedt, hogy aranyszál hajok és homlokokon aranycsillagok ragyognak; befut az öreg asszonyhoz, nagy álmélkodással beszéli neki, a vén királyné pedig a gyermekeket egy szatyorba teteti, és a tengerbe veti, az asszony alá pedig három kutyakölyköt tétetett. Az ifju asszony tudta hogy gyermekeket szült, de nagy álmábul felébredvén, látta hogy kutyák vannak mellette; hát nagyon el kezdett siránkozni, hogy mi történt vele; a király pedig háborúban volt, azért a vén asszony levelet küldött a királynak, hogy a felesége három kutyát szült a világra. Mikor a király ezt meghallotta, nagyon megbosszankodott, és levelet küldött az anyjának, hogy tömlöcre vettesse a feleségit míg haza fog menni. Mikor már a háborúnak végi lett, haza ment a király, és kérdezte hogy s miként vagynak? akkor a vén királyné még jobban elárulta a szegény menyecskét, úgy hogy a király azt parancsolta, hogy az asszony míg él, tömlöcben fog szenvedni. Így aztán a király mindig csak szomorkodott.

Már most a gyermekekhez fordúljunk. Azokat a tenger elvetette egy nagy sziget mellé, ott egy halász kifogta oket, és látja hogy a szatyorban három szép gyermek vagyon, haza viszi tehát, és a feleséginek mutatja hogy micsoda szép gyermekeket talált; a felesége nagyon haragudott, mondván: Minek hozod a más gyermekit, mikor magadnak is elég vagyon? Felel az ura: Hogyan édes feleségem? ha gyermekink vagyunk, ezeket is velek együtt felnevelhetjük, mert valami nagy nemzetbül valók ezek a gyermekek, mert látod hogy aranyszál hajok vagyon, és az homlokokon aranycsillag. Azután csak nevelték a gyermekeket, hanem a halász jobban szerette azt a hármat akit talált, mint a maga saját gyermekit, melyért az asszony még nagyobban haragudott reájok; azért egyszer egy hajóba hányta mind a hármat, s a tengernek eresztette, a víz pedig messzi elvitte, míg egy malomhoz értek. A molnár meglátta oket, és kifogta, és mivelhogy gyermekei nem voltak, igen nagy orömmel fogadta oket, és megnyíratta mind a hármat, és a parokás hat száz forintot adott neki a hajért; azért a molnár még nagyobban örult nekik, és gyakorta megnyiratta oket, és a hajokat eladta. Egyszer a leány észben vette, hogy az o hajokbul annyi pénzt vásárlanak, azért a bátyjainak ezt mondá: A mi hajunkbul sok pénzt vesznek be, azért én azt mondom: szökjünk el, mi magunk egymást megnyírhatjuk, és adjuk el, vegyünk magunknak egy házat, én majd fozök, tí pedig vadászni járjatok, így elélhetünk mind a hárman. El is szöktek mind a hárman, elmentek egy városban, egy házat vettek, abban laktak, a princek vadászni jártak, a húgok pedig fozött.

Egyszer az erdon összeakadt a királylyal, ugymint az atyjokkal; hogy a király meglátta a princeket, elcsudálkozott rajta, hogy micsoda szép ífjak, és mindjárt invitálta ebédre mind a kettot; az ífjak magokat ajánlották hogy elmennek, a király pedig haza ment, s az anyjának megbeszéli hogy mely szép ífjakra talált az erdoben, kiknek aranyhajok, és aranycsillag vagyon az homlokokon. A vén királyné hogy azt hallotta, elijedett mindjárt, azt gondolta, hogy azok lesznek azok a gyermekek, akiket o a vízben vettetett, azért csakhamar egy pulykát megöletett, azt megtöltette, és a tölteléket méreggel megkeverte, azután elküldötte a szolgálótul abba a városba ahol voltak a princek, hogy azt megegyék. A princeszné csak maga volt oda haza, a szolgálónak hát megköszönte a pulykát, és a királynénak; azonban bemegy a szobába, és a szobába lévén, egy kis kutyája a pulykát megkezdette, és mire kiment, a kutya meg volt dögölve. Azon elijedt, s a bátyjai hogy haza mentek, mindjárt megbeszélte nekik, hogy micsoda ajándékot küldött a király anyja nekik. Ezen az eseten megharagudtak a princek, és nem mentek el a királyhoz ebédre, hanem másnap megint az erdore vadászni mentek. Megint összveakadtak a királylyal; kérdi tulök, hogy miért nem mentek el hozzá ebédre? Ezek pedig felelnek neki: Fölséges király, nekünk igen szorgos dolgunk volt, az hátráltatott bennünket. Felel a király: Nohát ma eljojenek hozzám ebédre; azok pedig magokat ajánlották, hogy elmennek. A király haza ment, és az anyjának mondta, hogy: no ma eljön az a szép két princ, jó ebéd készuljön. A vén királyné pedig egy itce bort küldött, azt is méreggel megcsinálta, a leány elvitte a princesznéhez, az pedig megköszönte, azután kikísérte; a szoba teli volt madarakkal, még oda ki volt, a borbul ittak, s mind megdöglöttek. És hogy a princek haza mentek, megbeszélte nekik hogy: nagy ellenségünk van, mondá, el akarnak veszteni; azért a princek akkor sem mentek ebédre. Harmadik nap megint kimentek vadászni, és a királylyal megint összeakadtak; mond a király nekik: Ugyan nem tudom hogy miért tartotok engem bolondnak, hogy el nem jöttetek ebédre? Felelnek a princek: Mi azért nem mentünk, hogy felséged anyja minket meg akar öletni. Akkor megbeszéltek mindent, hogy mit küldött nekik, a király megharagudott, és haza ment, az anyját tömlöcre vettette, azután kocsira ult, és elment, mind a hármat magával a várba vitte, ettek ittak, azután kérdi a király, hogy ki gyermeki volnának? Felelnek ezek: Mi nem tudjuk hogy ki az atyánk, és ki szült e világra bennünket. Ekkor a király már tudta hogy az o fiai. Akkor a vén banya már nem tudott mit mivelni, meg kellett mondani, és mond a fiának: Kedves fiam mivel oly alacsony rendbül házasodtál, azért haragudtam reád, és én cselekedtem mind valami rosz történt a házadnál. Akkor a király haraggal mondá az anyjának: Tehát mit érdemel az, ki a házasokat egymástul elválasztja ily hamissággal, és ily szép gyermekeket úgy el akar veszteni? Felel a vén királyné: Én már magam a sententiát kimondom: azért te engem egy hordóban fenekeltess, és a hordót szögekkel veresd meg, s vitess föl egy nagy hegyre, onnét eresztess a tengerig, ez lesz a bérem. A király nem is késett, csakhamar megcselekedte, végire járt a vén anyjának amint maga kivánta, azután a feleségét fölhozatta a tömlöcbül, megkövette, és bocsánatot kért tule; az asszony megbocsátott neki, és nagy öröm lett az egész országban. De mivel a bánat megölte az ífju királynét, azért nem sokáig tartott az öröm, s harmadnapra megholt. Ezért a király nagy búba esett, de mivel az o kedves gyermekeit megtalálta, szomorúságát avval elfelejtette. Igy aztán örömmel élt gyermekeivel, s él mind maig, ha meg nem halt.

XLIV. A HATALMAS SÍP.

Volt hol nem volt, hegyen volgyön túl volt, erdon kösziklákon innen volt, de az óperenciás meg a gronlándiai tengereken is túl volt; volt Flandriában egy rongyos ringyes város mellett egy nagy szegénységü embernek egy kis házacskája, meg egy szolleje, mely csak kilenc rendben lévo útból állott, és három cseresnyefából. Midon az öreg megélemedett létire már érzette gyengeségét, fiainak általadta a csekély gazdaságot. Három gyermeke volt, tehát hárman el nem osztozkodhattak, hanem a szollot magok között felosztották; jutott egynek-egynek három rendbeli út szollo, és egy cseresnye fa.

Elközelgetett már a tavasz, mindenek a szollobe munkálkodtak, és a három fiu is elment nem annyira a dologért, minthogy a cseresnyét valaki tolök el ne lopja, így amint orzötték a cseresnyét, oda ment hozzájok egy vén koldus, a ki is kérte, hogy adnának neki egy kevés cseresnyét isten nevébe. Ezek egymásra igazították a vén koldust. Végre a legkissebbik, kit Palkónak híttak, mondja neki, hogy ha akar cseresnyét enni, tehát menjen fel a fára, és egyen amennyit akar. Az öreg leveti a szurit, és felmegy a fára, és eszik amennyit kivánt. Míg o oda fent ett volna, addig az ífju akié volt a cseresnyefa, kikutatta mi van az öregnek a szur-ujjába; és talált benne egy gyönyöru sárgaréz sipot; megörul a vén koldusnak a sípján, és eltette. Lejön az öreg a fáról, és felveszi a szurit, és mondja a fiúnak: Hogyha volna pénzem, most ugyan megfizetnék a cseresnyéért, hogy magad sem gondolnád. Ekkor mondja az ífju hogy, ha olyan jószívu volna, tehát adnád nekem, úgymond, azt a sípot, amely a szurödnek ujjába vagyon. Azt mondja a koldus: azt fiam nem adhatom neked, mert az tartogatja fel életemet. Mondja neki az ífju: De öreg, vagy akarod vagy nem, a síp nálam van. Már ezen elkezdte a koldus kérni az ífjut, hogy adná vissza, de ez nem akarja semmiféleképpen neki vissza adni; akkor mondja neki a koldus: Már ha úgy vagyon, legyen a tied, de tudd meg, hogy annak a sípnak az ereje oly nagy, hogy akármely nótát gondolsz magadba, tehát ha a sípot fújod, az oly nótával fog hangzani, s ami több: aki a sípnak hangját fogja hallani, tehát annak kell táncolni. Evvel elmegy az öreg, szerencsét kiván az ífju neki, azután elmegy a bátyjaihoz, és mutatja nekik hogy mit kapott; ezek pedig kinevették hogy miért adja o a tavaszi termését. Ez pedig mondja nekik: Oh de csak hallgassátok mely gyönyöruen szól, és elkezdi fújni, melyet emezek hallván, felugrándoztak, és a legnagyobb táncot járták. Ezt látván az ifju paraszt, hogy az o bátyjai mely szépen táncolnak, nagyon nevette oket, és elhagyván a sípolást, mondja bátyjainak: Kedves bátyáim, bírjátok ezt az én részemet is, és én elmenek a világba, és próbálok más szerencsét.

Ezzel elbucsúzik bátyjaitól, és elmegy, heted hét országon bújdosik, hegyeken völgyeken, erdokön, kosziklákon, még a jeges óperenciás tengeren is túl ment, ment, ment. Érkezvén egy nagy városba, mely városnak nincsen neve, és nagyon megéhezvén, bement egy nagy traktérba, ahol sok uraságok ebédeltek, és a szép muzsika hangjára némelyek pípáztak, némelyek pedig boroztak. Megáll o is közöttök, és kéri a fogadóst hogy nyújtson neki is valami kevés eledelt, mert igen ehetnék; ezt hallván a fogadás, rútúl kezdi otet pirongatni; mondván hogy inkább dolgozni menne, mint így csalja a világot. De o keveset hajtott a korcsmáros szavára, hanem csak ott állott és kunyorált a vendégektol. Ezt látván a kelner, megharagszik, veszi a bikacsököt, és kezdi Palkót fenyegetni hogy, ha el nem távozik, tehát jól megrakja otet. De o erre sem hallgatott; hanem midon látván hogy már több kettonél, és a kelner veszi a bikacsököt; tehát veszi o a sípját, és gondol egy stájer nótát, és azon nótán szólt a síp. Ezt hallván a vendégek, egybe fogódzván a fogadóssal együtt stájeres táncot jártak; mivel pedig az asztalok nagyon surun voltak, tehát nem fértek, az asztalokat mindenestol felforgatták, és a sok drága edény mind összetört. Annyira fújta pedig a sípját Palkó, hogy már a vendégek egészen kifáradtak a táncolásban. Kérvén végre a fogadós a Palkót hogy ne fúja a sípját, nem csak hogy ételt ad neki de még máskép is megajándékozza, csak hogy ne sipoljon: ezt hallván Palkó, felhágy a sípolással, és a fáradt vendégek erre amarra elduledeztek. Ekkor a fogadós Palkónak jól megrakta a tarisznyáját hússal, kenyérrel, és egy nagy üveg bort is adott nekie, csak hogy távozzon a házától.

Így megrakodva jól, tovább ballagott. Palkó elhagyván a várost, megy mendegél hát egész estig, be is setétedik reája, s amint egy nagy erdoben érkezik, rettenetes éjtszaka következett; a szél igen nagy zuhogással fújt, az ég mendörgött, és nagyon villámlott. Így botorkázott szegény Palkó, s az útat egészen elvesztvén, tébolygott; aztán távolról lát egy kevés világosságot, s a felé igyekezvén végre ugyan csak eléri, és csodálkozván örömibe, hogy egy kisded házacskát talált, benéz az ablakon, és lát bent egy igen vén asszonyt hogy a házban foglalatoskodik, kopogtat hát az ablakon, és kéri az öreget, nyitná meg neki az ajtót. Az öreg asszony nagy hamar megnyitván az ajtót, beereszti otet hajlékába. Mídon már leültette volna, kérdi hogy és merre, és miért utazik? Palkó pedig mondja a vén banyának, hogy o szolgálatot keresne; melyet hallván az öreg, mondja: Hogyha szolgálni akarsz, fiam, maradj meg nálam, én is adok neked szolgálatot: három napból fog az esztendod állani, és csak három kecskebakom vagyon, azokat fogod orzeni, ha pedig kitelik az idod, tehát a három bak a tied leszen; ha azonban ez ido alatt a bakok toled el találnak veszni, akkor leveszem a fejedet, és karóba húzom, a beledbol és csontjaidból pedig sövényt fogok csinálni. Ezt hallván Palkó, egy kevessé megbátorodott, és mondja magában: Hiszen vagyon nekem oly eszközöm, hogy az ördög sem tudna éppen három nap alatt tolem elszökni; kezit nyújtja hát a vén anyóknak, és mondja hogy o megmarad nála. Ekkor ki megy a vén szatyor, és hoz be a fiának egy kevés madárhúst sülve, melyet eleibe tett egy fejér cipóval. Midon már jól lakott volna, tehát lefekszik Palko, és békével aluszik egész reggelig; reggelre viradván pedig felöltözik, és az öreg asszony átadja neki a három kecskebakokat. De mely csodálkozása volt Palkónak, midon látta hogy a bakoknak aranyszarvai és körmei vannak; de még a szore is csupa arany volt; kezibe vett Palkó egy ostort, és egy botot, és hajtotta maga elott a kecskéket; de alig távozott el vagy háromszáz lépésnyire a háztól, tehát a bakok vissza akartak menni; fogja hát Palkó az ostorát, és verte a kecskéket, de ez nem használt nekie semmit; végre fogja Palkó a sípját, és kezdett sípolni, melyet hallván a kecskék, rettento ugrálásokat kezdettek. Így egész estig nem hagyta a kecskéket legelni, hanem mindig táncolni kellett nekik. Estve felé haza hajtotta, és a vén asszony csodálkozott nagyon, hogy a kecskék napközbe haza nem jöttek, és behajtotta végre maga az istállóba, és rettenetesen megverte. Midon így kinozná a bakokat, tehát elkezdette az egyik, hogy háromszor nagyobb ördög ez mint te, mivel egész nap kéntelenek voltunk táncolni. Mondja a vén asszony, hogy ha holnap haza nem jöttök, tehát a vas doronggal szétverem a fejeteket. Másnap reggel viszont kihajtotta Palkó a kecskéket, és viszont szerencsésen haza, mikor az estve elérkezett. A vén asszonyt majd megette a méreg, hogy a kecskék haza nem jöttek. Harmadik nap viszont kihajtotta Palkó a kecskéket, és viszont vissza akartak jönni, de o is megfúja a sípját, és a kecskék ugráltak még a fák tetején is. Déltájban pedig kocsik mentek arra, melyek fával meg voltak terhelve, melyet egy pap az erdon vágatott. Midon meghallották a sípnak a hangját, tehát leugráltak a kocsikról és táncoltak; az utolsó kocsin ült pedig a pap, ez egy nagy vastag fösvény ember volt: ez is hogy meghallotta a síp hangját, leugrott a kocsiról és táncolt, de mivel nagyon vastag ember lévén hamar elfáradt, kérte Palkót az istenért hagyná el; de ez nem is hallgatott reá, mivel féltette a kecskéit, hogy majd elszöknek ha nem sípol. Végre a pap kérte a kocsisát, hogy kötné a kocsi oldalához; a kocsis fogván a saroglyaláncot, az oldalhoz láncolta a papot, de ott is nyughatatlan volt, mindig mozgott, és a borit mind ledörgölte a hátárul. Ez így eltelvén egész estig, estve haza hajtott Palkó a vén banya kvártélyára, és a kocsisok is úgy tovább ballagtak. A vén asszony nem tudott mit mivelni mérgibe, hanem csak hallgatott, mivel már hatalma nem volt Palkón, ez pedig reggel eleibe vette a kecskéket mint saját jószágát, és elhajtotta a vén asszonynak legnagyobb átkai között.