# Gaal György magyar népmese-gyűjteménye (3. kötet)

## Part 5

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/gaal-gyorgy-magyar-nepmese-gyujtemenye-3-kotet-39352/index.md

Akkor bement a királyfi a városba mint egy mesterlegény, s mindjárt akadt egy szabóhoz. A szabó kérdezte, hogy tudna-e menyasszonynak való szép ruhát varrni? mert épen akkor akart a lakodalom lenni, de a leány azt mondotta hogy elobb oly ruhát csináltasson a király neki, mint a milyet o az o várában viselt. Azért sok mesterembert kerestek, de senki sem akadt, aki végbe tudta volna kivánságát vinni, és oly ruhát csinálni neki. Az a szabó nagyon örult, hogy az ífju magára vállalta a munkát; ez pedig egész nap aludt, hanem mikor az ura már lefeküdt, akkor kiment, az arany almát feldobta, mindjárt vár lett belole, bemegy a várba, a legszebbik ruháját kihozta belole, azután a vesszovel megcsapta, megint csak alma lett a várbul, megint bemegy s lefekszik. Reggel felkel az ura, és hozzá megy, hogy ha kész-e a ruha? adja elol a ruhát. A szabó csak elcsudálkozott rajta, mely szép, beviszi a királyhoz, a leány mindjárt rá ismert, az mindjárt tetszett neki, mert tudta hogy már nem messzi van az o mátkája. A legény azután vargához ment, ott beállott, és ott is szinte úgy cselekedett. A leány azt mondá: már most ruhám is van, cipom is van, de gyurumnek is kell lenni, amit felváltok a mátkámmal. A király a várban aranykovácsot tartott, akkor pedig ahoz mene mint ötvös legény, és munkát keresett. A gazda azt mondta: Nekem ugyan most legény nem kell, hanem ha olyant találnék, aki a királykissaszonynak kedve szerint való gyurut csinálna, azt megfogadnám. O azt mondá: Ne búsúljon az úr, mert amit én csinálok, az, bizony tudom, hogy tetszeni fog. Akkor megfogadta, és a királykisasszonynak megjelentette, hogy most kapott oly legényt, aki kedve szerint való gyurut tud csinálni. A leány megörült. Mikor már az éjtszaka eljött, akkor a királyfi kiment, és az almát feldobta, s vár lett belole, onnan a legszebbik gyurut kivette, azután lefeküdt. Más nap korán a királyleány a muhelybe ment, a gyurut megnézni ha kész-e? a legényt megösmerte, és a nyakába borúlt, és megcsókolta, és mindjárt be akarta vezetni, hanem azt mondotta: Én holnap reggelig nem jelentem magamat: hanem akkor igen, és te se szólj senkinek addig: s úgy elváltak egymástúl. És másnap reggel az almákat feldobta, és három vár lett: akkor felöltözött királyi ruhába, és úgy ment be a várba a bátyjaihoz. Ezek bezzeg megijedtek, de o szépen mondá nekik: Látjátok bátyáim, ti rosz atyafiak vagytok, engem meg akartatok ölni, hanem az isten nem engedte: most pedig én mindeneket megbocsátok nektek. A bátyjai is megkövették, hogy bocsásson meg nekik, és tegyen rendelést köztök, hogy hogyan lesznek. Akkor azt mondá az öregbiknek: Te vagy az öregbik, fogd az öregbik leányt, s vidd a rézvárba, a másik a közepsot vigye az ezüstvárba: én megyek a kissebbikkel az aranyvárba. Így megegyezvén szépen, most is úgy gazdálkodnak, ha még meg nem haltak.

XXXIV. BABSZEM JANKÓ.

Volt egyszer egy szegény ember, akinek közönséges gazdasága volt, de semmi magzatja még nem volt. És mondja egyszer az asszony, hogy az isten bár csak onekik akkora gyermeket adna is, mint egy babszem, azt is jó neven venné, és nagy örömet találna abban is. Kevés ido múlván megszólítja az asszony az urát, hogy otet az isten meghallgatta. Eljárván az ido, megszületett egy kis fickó, aki is midon megszületett, akkora volt mint egy öreg bab, és egyet ugorván, mondá, az anyjának: Adjatok kenyeret, mert már régen éhezem. Ezek megrémültek, mondván, hogy ez nem tiszta dolog; de a kis fickó csak hajtotta hogy ehetnék; kit mindjárt azután megkereszteltek, és Jankónak hívtak. Azután adtak nekie kenyeret, s monda az atyjának: Atyám, én elmegyek a kukoricaföldre, és ott fogok szántani. Mondja neki az atyja: Hallod-e, fiam, gyenge vagy te még ahoz. Mondja a kis Jankó: Atyám, te fogod az eke szarvát, én pedig majd hajtogatom az ökröket. Másnap az öreg befogja ökreit, a kis Jankó pedig bele ült az ökörnek a fülibe, és onnan kiabált az ökröknek. Midon már kiértek a szántóföldre, és ott hallgat az ökörnek a fülibe, és az ostorával pattogatott, arra megyen hintóval egy úr. Épen az országút mellett szántogattak. Akkor hallván az úr hogy kiabál valaki; és nem lát senkit az ökrök körul, oda megyen és kiált: Hallod-e hol vagy, aki az ökröket hajtogatod? Mond a kis Jankó: Itt vagyok; mi bajod ilyenadta? gyere ide az ökör fülihez. Az úr leszállván, oda megyen az ökrökhöz, és nézi a kis Jankót; hát nagyon megtetszik neki a Jankónak nagyon furcsa termete, és kérdi hogy az atyja hol vagyon? Azt mondja nagy haraggal Jankó: Nem látod-e hogy az ekénél amott forog? Oda menvén az uraság, mondja a paraszt gazdának: Hallod-e jó ember, nem adnád nekem el ezt a kis gyermeket? én neked jó pénzt adok. Mondá a szegény ember hogy: addig nem adhatom, míg a feleségemmel nem beszéllek. Mondá az uraság: Majd elmegyek hozzád, és felkereslek.

Hát haza megyen a szegény ember, és mondja a feleségének, kinek mond a feleség: Hallod uram, azt ne cselekedd, mert tudod hogy az a mi gyermekünk. Épen akkor ott járt Jankó és mondá az atyjának: Atyám csak adjon el engemet, mert itten leszek én három nap múlván, akarhova zár. Ezen megegyeztek és eladták a szegény Jankót az uraságnak. Ez mint legdrágább kincset a többi aranyai közzé a pénzes ládába zárta. Midon aztán onnat elutaztak tehát Jankó belülrol kinyitotta a zárt, és a ládából hányta kifelé az aranyokat, és midon már maga is kiugrott volna, haza szalad az atyjához, mondván: Csak gyere hamar, mert így van a dolog, hanem hozz magaddal egy zsákot. A szegény ember pedig siet a fia után, és bámészkodva nézi, és szedi a sok aranyokat, és haza vitték, és nagy gazdák lettek a sok pénzbol.

Egyszer midon disznót öltek volna, és az atyja Jankónak a vágószéken kolbászt töltött, mondja neki: Fiam eredj el innét, mert a kolbász közé keveredel és betöltelek a kolbászba. Jankó nem fogadott szót, és a vágótokén amint ült, elaludt, és a kezével az atyja bele keverte a hús közé, és a kolbászba töltötte. Jön épen akkor oda egy koldus és kéreget alamizsnát: és épen azt a kolbászt adták neki, a melyikbe Jankó volt. A koldus megköszöni, és elmegy. Midon a falun kivül ment, Jankó felfázott a kolbászba, mivel nagyon hideg volt; kiásta tehát magát nagy hirtelen, de a tarisznyából nem tudott kijönni. Észre veszi hogy otet valaki veszi, kiabál hát hogy ereszsze ki a koldus; a szegény koldus körülnézi magát, hogy honnan kiáltoznak neki, de semmit sem látott. Midon ismét tovább ment volna, megint kiáltoz a kis Jankó hogy ereszsze ki; de ez mivel sehol semmit nem látott, azt gondolta, hogy valami gyerek valami gödörbol kiáltoz utána. Végre mondá Jankó: Hallod-e, itt vagyok a tarisznyádba: hanem ereszsz ki, mert, ha ki nem eresztesz, mindjárt rosszúl jársz. A koldus levette a tarisznyáját a hátáról, és kifordítja; megharagszik Jankó, hogy otet a nagy hóba rázta ki, fogta a koldusnak a botját, és úgy vágta a koldushoz, hogy a szegény koldus csak úgy szédelgett; azután haza megy, és megpanaszolja az atyjának hogy és mikép járt, melyet az atyja nagyon sajnállott.

Egyszer viszont Jankó a kamrába egy puha gyapjas juhborön ült. Épen akkor ért oda egy borrel kereskedo zsidó, és kérdi hogy nem volna-e valami bor eladó; ezek pedig mondották hogy vagyon, melyeket mind egyig meg is vett a zsidó. Midon már a zsidó elvitte volna a boröket, egyszer éjtszaka a kocsin felérez a kis Jankó, és észre veszi hogy otet kocsin viszik: megharagszik hogy ki telte otet a kocsira? és kiabált, hogy otet ne vigye, hanem: állj meg, úgymond, hadd szálljak le. A zsidó körülnézi magát, és senkit sem látott; és viszont Jankó kezd kiáltozni, hogy álljon meg. A zsidó egészen elrémult és megijedt, hogy valóba ördög, leugrott a kocsiról, és elszalad magába; Jankó pedig a lovakat maga haza hajtotta, és többé nem ment aludni oly helyekre, mert félt, hogy talán egyszer majd a vízbe vetik, és el kell neki veszni.

XXXV. A KIGYÓ-KIRÁLYFI.

A hajdan idok lefolyásiba volt egy igen nagyon megöregedett király és királyné. Már ezek nem messze voltak életek végétol, és semmi gyönyöruséget már nem éreztek, mivelhogy életek napjait szüntelen azon való búsongásban töltötték, hogy nekiek semmi gyermekek nem volna, akire a birodalmat hagyhatnák. Egyszer ezen való búsúltába a vén királyné így gondolkodik magába: hogy nem bánná ha akármicsoda rút formájú gyermeke lenne is, csak épen hogy maga után örököst tudna hagyni: akkor megnyúgodott szívvel végezné élete folyását. Mikor így aggódik magába a királyné, bemegyen hozzá egy bubájos asszony, egy csomó virágot megszagoltat az öreg királynéval, s ez abba a minutumba teherbe esett. Kevés ido múlva szül oztán egy kigyót fiu helyett. Itt minden tanácsosokat és bubájosokat behivata a király, hogy mitevo legyen a kígyóval? Jobbnak itélték hogy meghagyják, és végére várjanak a dolognak inkább, mint hogy megöljék. A kigyó napról napra jobban nevekedett.

Egyszer, mikor a kigyó már valami hét esztendos volt, szüntelen egy nagy fára járt fütyölni. A király mindenektol tudakozta hogy mi lenne annak oka, hogy az o kigyója szüntelen fütyölne, de még csak gyanítani se tudta senki, hanem azon bubájos asszony, aki a virágot a királynéval megszagoltatta, azt mondá, hogy a kigyó házasodni akarna. Itt a királynak nagy gond támadt a fejébe, hogy hol lelnének ennek feleséget. Egy igen vén, és leányságába maradott királyleányt adának neki feleségül, de ezt a kigyó mindjárt a legelso éjtszaka megölte. Nem tudták hát mitevok legyenek; hanem egy abban a városban levo szegény embernek egy szép és jó erkölcsu leányát vevék meg szüleitol a kigyó feleségének. Ezen személyhez a kigyó a legszelídebb és nyájasabb volt: együtt voltak egy darab ideig, soha a kigyó nem tágított a feleségitol, hanem mindenkor vele volt. Néhány napok eltelése után észre vette a kigyó felesége, hogy a férje éjtszakára kigyóborét mindég leteszi, és a legszebb királyfi leszen belole, milyennél szebbet még csak nem is lehet képzelni. Ezt a kigyó felesége megmondá az öreg királynénak; ez mindjárt azon mesterkedett, hogy miképen tudná tole azt ellopni. Egy éjtszaka igen erosen befuttetett egy vas kemencét, és alattomban az öreg királyné belopódzott éjtszaka a fiu szobájába, és a feje mellol ellopta a kigyó borruháját. Felébredvén a kigyóbort viselo királyfi, s nem találván sehol a ruháját, minthogy már az anyja megégette, akkor így szól feleségének: Engem soha nem láttok többé, ha nem tudtál még egy keveset hallgatni, míg az ido eltelt volna. Most maradj magadnak, és azt kivánom hogy míg engem fel nem keresel, és én reád kezemet nem teszem, soha addig magzatod, melyet mostan viselsz, meg ne szülhessed.

Annakutánna elbújdosott a királyfi; ment sok országokon keresztul mind addig, míg a tündérek országába nem ért. Itt a tündérkirálynéval megesmerkedvén, elvette feleségul; az ide haza maradott felesége pedig szüntelen búsongott. A szulés ideje is megjöve, de minthogy megátkozta férje, nem tudta megszülni magzatját. Elhatározta tehát magában, hogy addig soha meg nem áll, míg a férjét fel nem találja. Elindult, és sok útazásai után eljuta a szelek királyához. Kérdezte a szelek királynéját, ha nem tudná-e hogy merre lenne egy országát oda hagyó, és magát is bujdosásra elszánt királyfi? Amire a szelek királynéja így szóla: A világnak nagyobb részét egy óra alatt befutám, de sehol járásomba észre nem vettem. Innét hát vég búcsút vett a bujdosó királyfi felesége, és utjára ment: de minekelotte a szelek királyának lakhelyét elhagyta volna, a szelek királynéja megajándékozta egy arany orsóval, ezt mondván, hogy ha feltalálja párját, használja az ajándékot, ahogy tudhatja. Innen folytatá utját a holdvilág felé, ahova eljutván, ismét kérdezte a férje hollételét: de itten csak anyit hallott hogy sehol sem vették észre járásába. Amint itten a jó szállásadást megköszönte, egy arany fonó rokkát kapott ajándékba. Azután eljutott a nap kastélyához, ahol hasonlóképen kérdezte, hogy nem vett-e észre valahol valamely vándorló királyfit? Melyre a nap így szóla: láttam bizony én, és tudom is hogy hol van a te urad, a kigyóformát viselo királyfi. Tundérországba lakik o, és már a tündérkirálynénak hitves párja. Nem sok idok lefolyása után oda fogsz érni; hanem ime egy arany karszéket adok neked, és mikor oda fogsz érni, ülj a király kapujába, és ott áruljad ezen eszközöket, amelyeket ajándékba kaptál; de akarmennyi pénzzel kinálnak, ne vedd el, hanem csak azt mondjad, hogy ha megengedi a királyné hogy az éjtszaka a királylyal legyek, úgy oda adom az arany orsót. Másnap eljuta az utazó királyné a tündérek királynéja városába, ahol épen a királyi udvarba lévo leányok a király és királyné fejér ruháit mosták. Egy leánya mosás közben mindég sírt. Kérdi az utazó királyné, hogy miért sírna? Azt feleli, hogy a királynak van ime egy kendoje, ami átokkal adatott neki, hogy azt addig soha ki ne tudhassa mosatni úgy, hogy a benne lévo vér kimenjen, míg a maga kedvese, akit elhagyott, keze között ki nem mossa. Ezen kendo ki nem mosásáért sokan életeket vesztették, és tudom hogy más nap engem is el fog a királyné veszteni mivel hiába mosom, nincsen semmi haszna. Ekkor az utazó királyné míndjárt megesmerte tulajdon kendojét, és megbizonyosodott a felol, hogy a királya ottan légyen. Mindjárt elvevé a királyné a leánytól a kendot, és egy keves mosás után egészen kiment belole minden pecsét. Ekkor csak szemébe néztek minden szolgálók, nem gyozték csodálni hogy olyan jó mosó lenne, megköszönték szivességét hogy annyit megmentett közulök a haláltól. Annakutánna szegény útazó királyné az ajándékba nyert arany orsóval a király kapujába leült, és ottan árulta. Ezt a királynénak hírul vitték; mire is a királyné egy szolgálót küldött ki hogy tudakozná meg, mennyiért adná el a királynénak? Amire az így szóla, hogy o pénzért nem adná, hanem ha megengedi hogy egy éjtszakát a királylyal legyek, úgy általadom. Nem örömest engedte meg a tündérkirályné, de minthogy az újság megszerzése szerelmétol nagyon égett, még is megengedte, így gondolkodván magába, hogy majd álomhozó port fogna a király borába estve tölteni, hogy mélyen aludjék, és semmit se tudjon felole a király hogy ki volt vele. Úgy is lett; beteljesítette kivánságát az idegennek a tündérkirályné, de semmi haszna és sikere nem lett, mivel az álomporral kevert borból boven ivott, és még az asztalnál jókor elaludván, elaludva vitték a hálószobájába is, hol már feküdött elobbeni felesége. Ez egész éjjel csak azt mondá urának: Kelj fel, szivemnek szép szerelme, ereszd kezeidet reám, hadd szüljem el aranyhajú fiadat! de minden sirása és epekedése semmibe ment: a király fel nem ébredett. Eltelt így az éjtszaka; és mindjárt hajnalba kiutasították a rezidenciából a szegény asszonyt. Másnap megint a rokkával ült a király kapujába: azt ismét úgy adá által, hogy ha a királyné, a királylyal való lételt meg fogja engedni. Megnyerte másodszor is, és akkor is csak annyi haszna lett, mint az elébbeni hálásának: de a királynak egy oldalszobájába levo inassa egész éjtszaka hallgatta mind a kétszer, hogy valami siránkozó asszony mindég azon kéri, hogy bocsássa reá kezeit, hadd szülje el aranyhajú fiát. A király mondotta inassának: Én nem is tudom, hogy mi lehet az oka, hogy már két éjtszaka annyira álmos voltam, hogy a lételemet sem tudtam, és mindég még az asztalnál elalszom. Amire az inas azt mondotta, hogy hát álmosbort adnak Felségednek innya, és azért aluszik olyan mélyen; hanem ennekutánna jobban vigyázzon magára és tetesse alvását. Úgy is lett. Harmadik és utolsó napra virradt a szegény útazó királyné, szüntelen sírt, hogy minden igyekezete füstbe megyen; úgy gondolkodott, hogy talán megvetésbol nem szólott hozzá a férje. Harmadik éjtszaka is megengedte a királyné a hálást, tudván hogy férje semmit sem tudna felole, mivel soha csak egy szót sem említ. Jól van; a harmadik estveli vacsoránál a király magára vigyázott, és az álmosbort másféle borral felcserélte, és mintha attól volna álmos, elaludt tettetésbol. Levevék róla ruháját, és egyenesen vitték a már reá várakozó szerencsétlen királyné mellé, ahol a király a legnagyobb csendességbe volt, tetetvén mintha aludna. Egyszer így szól a régi felesége: Mostan harmadszor és utóljára jöttem hozzád, ne légy oly kegyetlen, hogy siránkozásaim elott bedugjad füleidet. Szánj meg engemet, sok nyomorúságokat és fájdalmakat szenvedo feleségedet, és bocsássad reám kezeidet: hadd szüljem el nagy reménységu fiadat. Ezt hallván a király, megindúlt szívvel megcsókolá, és minden elébb történt dolgokról egymástól engedelmet kértek, és örök huséget esküvének. És reggel a király a huségtelen tündérkirálynét öszvevagdalta és úgy elébbeni hitves feleségével tulajdon országába nagy pompával visszament, és uralkodott kedves feleivel sok számos esztendokig csendes békességben.

XXXVI. A BUBÁJOS LAKAT.

Volt Amszterdam városába egy ördöngös praktikájú zsidó, aki nem csak a földi emberek elott tudta magát hatalmasnak mutatni, hanem még a levegoi és tüzi lelkeknek is tudott hatalmasan parancsolni, úgy, hogy ha elohívta oket, tehát akármely parancsolatokat adott nekik, szívesen és a legnagyobb serénységgel teljesítették. Az o hatalmas egyik ereje egy könyvbe volt, melyet ha balra megnyitott tehát a tüzi lelkek jöttek elo és engedelmeskedtek neki; más ereje pedig egy gyurube volt, melyet ha a kövivel megfordított az ujjába, tehát a levegoi lelkek jöttek szolgálatjára. Az ördöngös varázslót Matadájnak nevezték. Ez evvel a nagy praktikájával és erejével annyi kincset gyujtött már magának, hogy sem gazdagságra sem erore hozzá fogható ember nem találtatott. Egykor szobájában üldegelvén, az o varázsló könyvét elovette, és némely különös dolgokat a könyvbol nézvén, magát kecsegtette. Többi között azt is feltalálta, hogy vagyon az indiai setét tengereken túl egy hegy mely alatt fekszik egy megbecsulhetetlen kincs melynek drágaságát és szépségét emberi elme meg nem foghatja, és hogyha ki annak a kincsnek birtokához juthat, az magát az egész világon leghatalmasabbá teheti. Ezt hogy a Matadáj megtudta, örömibe székirol felugorván, és már a halhatatlan kincs birtokosának gondolva magát, örömiben tapsolt. Csak nagy hamarsággal paripát nyergeltetett, és kisétált a városon kivul lévo téres mezore, és midon a könyvit megnyitotta volna, tehát a tüzi lelkek megjelentek rémeszto nagy sokasággal; kevés vártatva pedig megfordítván közép ujjában lévo gyurujét, ennek erejével a levegoi lelkeket mind elolcitálta. Midon a nagy sokaság már mind együtt lett volna, és fuszálként reszketve várták a hatalmas Matadájnak parancsolatját, egyszer megnyitván száját, mennydörgo parancsolatját mindjárt teljesíték, és nekie a föld alatt elrejtett kincsét, azaz megbecsülhetetlen Szaksza várát, mindjárt elolhozzák. Matadájnak eros parancsolatjára a lelkek morgolódó szavakkal sopánkodva mondották, hogy onekik az nem állana hatalmokban, hogy azt elhozhatnák, mivel az a föld alatt levo lelkeknek vagyon hatalmába, és azok tízszer annyi erovel bírnak, mint ok; hanem ha el akarod hozni, mondották, tehát ennek megszerzéséhez szükséges egy ártatlan zsidó gyermek, melynek Lámek a neve; azután ha a gyermeket megtalálod, tehát majd akkor mit mívelj és miként bánjál vele, megtanítunk, mert nincs olyan ero aki azt a kincset onnan felhozná, egyéb az oly ártatlan gyermek, melyet Lámeknek hívnak. Erre a nagyra vágyó öreg Matadáj, megvakarván a fejét, a lelkeket magától elbocsátotta, maga pedig haza ballagott, de nyugtát sehol sem találta. Így harmad napig magában tünodvén, végtére magában elvégezte azt, hogy elmegy és felkeresi a világban akárhol azt a Lámek nevu gyermeket.

Így tehát lovat fogat a hintajába, és megindúl Ázsiának részeiben keresvén az Izráel népei között a Lámek nevu gyermeket. De sehol nem tudtak ily nevut találni. Végre sok fáradságai után elkedvetlenedve és a dolog felol egészen kétségbe esve, elérkezik Konstantinápolyba. Amint tehát Konstantinápol utcáin alá s fel járna, és a gyermekeket, akik az utcán játszottak, egyenként kérdezné, hogy melyiket hogy neveznék? és amely gyermek a maga nevét neki megmondotta, tehát megajándékozta azt: ezt látván a gyermekek egymást nevekrol kiáltozván, hogy jonének ide mert ez az öreg úr pénzeket osztogat; végre egy hét esztendos gyermek felszóval kiálta pajtására: Lámek, jöszte ide, kapsz te is ettol az úrtól pénzt. Ezt hallván Matadáj, jobban szemlélte a gyermeket, ki végre hozzá jutván, kérdi tole: hogyan híják, és az atyja hol lakik? Ki is mondja, hogy otet Lámeknek hívják, és az atyja ide nem messze (ujjával mutatván) ebbe a házba lakik. Matadáj örömiben egészen magán kivul ragadtatván, megfogja a gyermek kezét, és kényszeríti hogy vezetné otet atyjához. A gyermek megörülvén az ajándéknak melyet nekie Matadáj adott, egyenesen az atyjához vezeti, ki szegény sorsú ember lévén nem tudta mire vélni a dolgot hogy kit tiszteljen Matadájban, mivel látta uri személyét és gazdag öltözetit. Kérdezvén tehát nagy alázatosan Matadájt, hogy kihez legyen szerencséje? mondja neki ez, hogy o idegen országban lévo kereskedo légyen, és mivel most erre járok, tehát semmiképpen el nem mulaszthattam hogy tégedet mint régi oseimrol maradott atyámfiát meg ne lássalak, kit már régen feltaláltam irásaimban hogy te nekem atyámfia vagy. Tégedet is, úgymond, boldogítani akarlak mivel nekem az egek eleget adtak: de tudod-e, kedves atyámfia, add ide nekem a fiadat, hadd nevelhessem és taníthassam otet; hidd el, derék embert építek a fiadból, melyet magad is meg nem fogsz bánni. Az öreg Lámek örvendett, hogy szegény ember létére ily nagy úr neveli fel a fiát: így nagy hamar meglett az egyesség, mivel a szegény sok ajándékokat kapott, a melyen nagyon örvendett.