# Gaal György magyar népmese-gyűjteménye (3. kötet)

## Part 4

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/gaal-gyorgy-magyar-nepmese-gyujtemenye-3-kotet-39352/index.md

Elindult most a zöld vitéz, és nem sok ido múlva meglátja távolrúl a vasorrúnak fényes rezidenciáját. Midon haza ért, lát kint szomorúan üldögelni egy tisztes öreg embert; köszön neki, a ki is fogadja könnyes szemekkel, és megöleli a zöld vitézt és monda: Oh csakhogy láthatok még is embert, aki is oly igen régtol fogva kivántam már látni. Monda Zöldike: Hallod-e barátom, mondd meg énnekem, itthon vagyon-e az a vasorrú? Emez pedig mondá, hogy elment a Veres tengereken túl gyógyító füvet szedni magának, mivel az állát valaki levágta a más világon. Kinek mond a Zöldike: Hallod-e jó öreg, azt én cselekedtem, hanem még az életit is akarom venni; csak mondd meg hogy mikor jön o haza, hogy bizonynyal tudhassam. Monda az öreg: Hallod-e hatalmas vitéz, figyelmezz szavaimra, akkor szerencsés leszel. Majd ha o haza jön, tehát marasztani fog ebédre, és te bátorságossan megmaradhatsz, és ehetel bátran minden ételébol! de ha egyszer ebéd után a szobából ki fog menni, te mindjárt utána indulj, mert ha mindjárt utána nem indulsz, tehát szerencsétlen leszel, minutum alatt annyi katonát hoz rád fegyverrel, hogy ha még oly erovel birsz is, meg nem szabadúlhatsz. Bevitte azután a vitézt a szobába, és italt ad nekie. Ezennközben haza ért a vasorrú bába is, és meglátja a zöldvitézt, és nyájasan köszöntvén, marasztalja otet ebédre; midon ebédeltek, kérdi a vasorrú, hogy miért utazik, holott már tudta, de még is tudakozta tole. Ebéd után kifordúlván a szobából, tetteti magát hogy neki különös dolga volna, de a vitéz utána indúl hirtelen, és midon a szobát rányitotta volna, a vasorrú már a szövéshez akart fogni, akit is azon a helyen mind székestül együtt összeaprított. Ezzel kiment az öreghez s monda neki: No jó öreg, én már kivégeztem a te ellenségedet a világból, nem fog már az többé neked ártani; kinek azután elbeszélte az öreg az o sok bújait, és hogyan pusztitotta el a vasorrú az o egész birodalmát. Ezek után estve lett, és mind a ketten nyugvásra mentek.

Reggelre kelvén, kimegy Zöldike a fris levegore, és midon a tágas mezoségen sétált, meglát távuról egy gyönyöru sétáló helyet, amely csupa cédrusfából volt, és egy szép fris forrás huvösíttette, a forrásnak feneke pedig aranyfövenyt termett. Ezt látván Zöldike, nagyon csodálkozott ennek a szép helynek a környékén: ilyen andalgásaiban leült egy süru bokorba a szép pázsitra. Nem sok ido múlva lát hét fejér hattyút a forrás mellé leszállani, és megrázkodván lett mindegyikbol egy-egy hajnali szépségu leány, de egyik koronát viselt fejébe: ez szebb vold mindegyiknél; ezek után megfürdvén, viszont hattyúképekben elrepültek. Ezt hogy meglátta Zöldike, nem tudta mire vélni ezt a tündéri látományt. Ily képzelodései között tehát visszafelé ment, és feltette magában, hogy akarmint teszi szerit, de oneki ezt a kimondhatatlan szépséget meg kell nyerni és magáévá tenni. Ilyen gondolkozásában haza ért az öreghez, kinek elbeszéllette, hogy és miként járt, kinek monda az öreg: Bár ne láttad volna, jó fiam, ezt, mert az leszen neked végso veszedelmed, mert nincsen olyan ero, hogy azt megfoghassa, hanem ha te az én szavamat megfogadod, akor szerencsés lehetsz még, és otet elfoghatod, és magadévá teheted, Zöldike mindenre igéri magát, csak hogy tanácsoljon neki az öreg olyast, amikép azt a leírhatatlan szépséget magaéva tehesse. Mondá az öreg: No hát figyelmezz szavaimra. Eredj holnap reggel viszont a forráshoz, és ott ahol fürdöttek, vagyon egy nagy ko, és mellette egy bokor, rejtsd magad a bokorba, és midon látod, hogy az akit te óhajtasz, a koronáját leteszi fejérol a kore, tehát ragadd el a koronát, és szaladj vele ide; de azt mondom, hogy ha szaladásban fogsz lenni, akarmit mond és igér, tehát vissza ne tekints, mert hogyha visszatekintesz, ha ezer lelked lesz is, meg kell halnod: hanem csak te jöj: majd eljön o is te veled egész ide hozzám, azután bánjál vele amint tetszik.

Megköszöni Zöldike az öregnek jó akaratját, és nagy nehezen várja a naplementét; s még hajnal elott kimenvén elrejtette magát a megmondott helyen, és várta a szerencsés kimenetelt. Végre eljöttek a tündérek, és viszont levetkeztek; Zöldike pedig kiugorván a bokorból, elragadá a koronát a szikláról, és szalad vele nagy sebességgel. Ezt észre vevén a szép tündér, utána indúl, és monda: Hallod-e kedves Zöldikém, ne szaladj tolem, úgy is tereád várakoztam már régen mint leghatalmasabb vitézre; nézzed csak a te kedvesedet! ne hadd magad után szaladni. Ezen szép szavakra visszatekint Zöldike, a szép tündér pedig már sarkában volt, és a koronát elkapta tole, és otet arcúl csapta, és monda: No te szemtelen! miérthogy így bántál velem, tehát légy az én forrástavam mellett egy vak aranyszarvú szarvas; aki is mindjárt egy szép aranyszarvú szarvas lett, de mind a két szemére megvakúlt, és a tündérek onnand eltávoztak mindjárt.

Ezek így történvén, a fekete vitéznél pedig a fejér kendobol vércseppek látszottak csepegni; ez mindjárt megnyergelte paripáját, és indúl kedves barátjának felkeresésére. Végre el is ért a vasorrúnak a házához, kit is az öreg osz ember nagy nyájassággal fogadott. Kérdi az öreget, hogy nem látott-e itt egy ily meg ily formájú vitézt? akinek az öreg mindent szórul szóra elbeszéllett; mondá hogy: már otet máskép meg nem látod, míg te is a tóhoz nem mégy, és ott a forrás mellett otet le nem vágod, és hogyha levágtad, tehát a testit vessed a forrásvízbe, amelybol is o ép és egészségesen fel fog támadni. Megköszönte az öregnek a jó akaratját a fekete vitéz és elindúlt, és reá talált a forrásra; épen akkor is az o barátja mint szarvas ott futkosott; hozzá közelítvén úgy vágta a szarvast a kardjával, hogy a nyaka mindjárt elszakadt a testibol, és megfürösztötte a forrásba, és még szebb ember lett belole mint azelott volt. Ez köszöni a jó barátjának jó akaratját, hogy otet ebbol a szörnyuségbol kiszabadította. Ezek után haza mentek mind a ketten az öreghez, aki is örvendezett, hogy még viszont láthatja az o megszabadítóját.

Másnap viszont mondja Zöldike az öregnek, hogy o még el fog menni, és még egyszer meg fogja próbálni a szerencsét. Kérte az öreg hogy ne menjen, mert viszont szerencsétlenül fog járni, de o nem maradhatott, hanem más nap barátjának ellenére is elment, és viszont midon elrejtése után a koronát elkapta volna, szalad vele, de a szép kisasszony megint utána, és kéri, hogy ne vinné el a koronáját, mert úgy mond, a te szerelmed térden állva könyörög; sajnáld meg a te jövendobeli kedvesedet, és add ide a sajátomat: már a nélkül is csak a tiéd vagyok. Megsajnálván otet Zöldike, visszanézett, és a tündér elkapta a koronát, és monda: Mivel oly édes a te gondolatod, tehát legyen beloled a Bakhus erdeiben egy kas, és beloled a méz szüntelen folyjon, és soha meg ne álljon; és Zöldike elragadtatott, és úgy lett amint a szép tündér megátkozta.

Viszont a fekete vitéznek a kendojén vércseppek voltak; és mindjárt észre vette, hogy a barátja megint bajba van, de már most az öreg sem tudta, hol és merre lenné? Itt felkészül, és elbúcsúzik az öregtol, és elútazott. Azt meg tudta mondani az öreg hogy mivé változott, de hogy merre légyen az a tartomány, azt meg nem mondhatta. Így útazott a vitéz keresni barátját hegy völgyön egyiránt, kérdezi a városokba a Bakhus erdeit, de senki neki arról hírt nem tudott mondani. Midon már így útazna sok ideig, végre talál egy nagy vadon pusztára, melynek közepibe volt egy kunyhó, és a kunyhó elott ült egy rettenetes ember, kinek három rof volt a szakálla, és a homlokán egy szeme volt; aki is meglátván a vitézt, még távulról mondja: Mit keresel itt te fekete vitéz? Kinek monda a fekete vitéz: Én barátomat keresem, aki is el van átkozva, és mint egy kasból foly a méz belole a Bakhus erdeibe. Hogyha nekem azt meg tudnád mondani, örökös köszönetemet tenném. Kinek monda az egyszemu: Én barátom azt nem tudom, de várj, majd jobbágyamait összehivom, és megkérdezem oket; talán tud valamelyik róla valamit mondani neked. Ezek után elovett egy nagy vadászkürtöt, és oly hathatósan kezdett a világ négy részei felé fúni, hogy még a föld is megindult alatta; ezzel annyi méhcsoportok jöttek, hogy már nem volt füszál, a hova leszállhattak volna a méhek. Kezdi tehát egyenként számlálni a méheket, de még egy méh hibázott, melyet nem várhatván be, azt gondolták hogy megszökött, kiadta tehát a parancsolatot az egyszemu, és mondá nekik nagy felhangon: Halljátok, ti már az egész világ részeit bejártátok, nem tudjátok-e hogy merre vagyon Bakhus erdeje? Ott kell lenni egy kasnak, melybol a méz patakmódra foly ki. Hogyha valamelyitek nekem azt megmondaná, annak nagy kegyelme lenne elottem. De itt senki sem tanálkozott, aki megmondaná neki. Végre eloljött az az egy hátra maradott méh, és nagyon meg volt terhelve és nem jöhetett, tehát kérdi tole az egyszemu: Hát te hol maradtál? Monda a méh: Kegyelmes uram, hallgasd meg szavamat: én most egy nagy erdobe voltam, és ott nagy kasra találtam, amelybol magából foly a méz és ott megterheltem magamat nagyon, tehát azért nem jöhettem. Ezt hallván a vitéz, monda: No uram, én épen azért járok, hogy azt megtalálhassam. Ezzel parancsolá a méhek királya, hogy ezt az embert, úgy mond, mindjárt vezesd a legközelebb való úton oda. Ezt megköszönvén a vitéz az egyszemunek, elment a méhecske után amely is kevés napok alatt elvezette otet. Midon már oda ért, elbocsátotta a méhecskét, maga pedig közelít a kashoz, és fogta a kardját és keresztül vágta a kast, és azonnal felkölt Zöldike, es monda? Óh kedves barátom, hogy szolgálhassam meg én neked ezeket a sok fáradságaidat? Midon már sok ido múlva elértek a vasorrúnak a házához, az öreg a legnagyobb barátsággal fogadá oket, és a legjobb ízu étkeket hozta elejekbe, és ételközben monda: Nem-e megmondottam, édes jó barátom, hogy, ha szómat nem fogadod, mely szerencsétlenul fogsz járni? Monda neki Zöldike: De bár már kétszer megpróbáltam, még harmadszor is megpróbálom. Másnapra kelvén, viszont elrejtette magát a megmondott helyen; és midon a szép tündér megjelent, és koronáját viszont elragadta, a szép kisasszony utána eredett; de bármint könyörgött és mit igért, még sem nézett Zöldike vissza; így szerencsésen egészen haza vitte a koronát; a leány pedig mindenhol nyomába volt, és otthon a koronát az öreg kezibe adá, aki azt nagy hirtelen a tuzbe vetette, hogy többé vissza ne vehesse. Ekkor monda a szép leányzó: No már most, kedves Zöldikém, én a tiéd, te az enyém. Így Zöldike a nyert szépet elvette, és vele megesküdött; a fekete vitéz pedig a másik elobbeni királykisasszonyt vette el, és a más világon nem félvén többé a vasorrú bábától, a legboldogabb életet élték.

XXXII. A SZEGÉNY EMBER, KI AZ ÖRDÖGÖT MEGCSALTA.

Volt egyszer egy szegény ember, kinek egész gazdasága egy kaszából állott, és egy fenkobol. Midon egyszer egy erdoben egy tó mellett kaszált volna, tehát egyszer amint már a kaszája nagyon eléletlenedett volna, tehát elment a közel lévo tóhoz, és megmártotta a követ, és kezdette a kaszáját köszörulni. Amint itt a dolgát végezte volna, tehát kijön a tóból egy sánta ördög, és kérdi tole hogy mit mível? A szegény ember megrettent az ördögnek szavára, és az fenkövet a tóba ejtette; és megharagszik, és mondja: No ilyen adta ördögje, már most hogyha ezt a kincset, melyet én most beejtettem, ki nem hozod, tehát ezt a vizet most mindjárt kihordom a helyibol; melyen nagyon megijedvén az ördög, mondá: Hallod-e barátom, ne hordd ki ezt a tavat, mert ez a pokol ajtaja; inkább adok neked egy véka aranyat. Ezt hallván a szegény ember, mondá: No csak hozd elo te a mit igértél, mert hogyha nem hozod, tehát mindjárt kihordom ezt a tavat; melyen még jobban megijedett az ördög, és mondá hogy: no mindjárt kihozom; és azzal lement a víz fenekére, és kihozta nagyhamar a véka aranyat, melyet nagy örömmel elvett a szegény ember; az ördög pedig elment a Belzebughoz, és mond: Hallod-e uram, most megmentettem az egész pokolt az nagy veszedelemtol, amiért, is adtam egy véka aranyat. Melyet hallván a Belzebug, monda: Hallod-e, tégedet nagyon megcsalt az a szegény ember; hanem hogyha azt a kincset mindjárt vissza nem hozod, tehát megbotoztatlak, mivel úgy mond, az a jószág amit neked mondott hogy elvesztett, az csak egy fenkobol állott, melyet a pokol drabantjai már visszahoztak.

Ezek után elindúl nagy szomorúan a sánta ördög, és elment a szegény emberhez, s monda: Hallod-e barátom, add vissza nekem a pénzt, melyet neked adtam. Monda a szegény ember: Én neked azt vissza nem adhatom, hanemha te oly nagy szelet eresztesz, mint én. Monda az ördög: No hát megállj, megpróbálom, s elkezdi az ördög a dolgát annyira, hogy a szegény embert a szél felemelte, melyet midon látott az ördög, monda a szegény embernek: Hallod-e, miért emelkedel oly magassan? Melyre monda a szegény ember hogy: a lyukakat, melyek a ház fölében vagynak, be akarom dugni, hogy te itt fúlj meg. Ezt hallván, elmegy az ördög, és monda a Plútónak: Uram, azt az embert nem gyozhettem meg, mert így és így bánt velem, még a szobába meg akart fojtani. Megharagudván az ördög; monda: Eredj vissza, és a te átkod szerint kezdd otet átkozni. S elment ezek után az ördög a szegény emberhez, és monda: No te szegény ember, már most tégedet úgy megátkozlak, hogy a ruha sem marad rajtad, hanem hogyha te is engemet meg nem átkozol, tehát én elviszem az egész kincset toled. Melyet látván az ember, egészen elnémult, és monda: No tehát átkozz ha tudsz. Ezzel elkezdette az ördög az átkát, és úgy szidta a szegény embert, hogy a ruha mind lehullott róla. Monda az ördög: No már én nem tudok többé átkozni, hanem add elo amit már most te tudsz. Ezek után bemegy a szegény ember az ördöggel egy kis szobába, ahol volt egy kendergereben felakasztva, levette a gerebent a szegrol, és az ördögöt a falhoz állitotta, és monda neki: No már te engem oly nagyon megátkoztál, tehát már most én kezdek átkozni. Melyet látván az ördög, monda: No kezdd el, tudom hogy úgy csak meg nem tudsz átkozni, mint én megátkoztalak. A szegény ember tehát veszi a gerebent, közelít az ördöghöz és monda: Verjen meg téged a Péntek, és bele vágta az ördögbe a gerebent irgalmatlanúl. Mond ekkor az ördög: Hallod-e barátom, a második átkod is oly kegyetlen fog lenni? Monda a szegény ember: No csak hallgasd az átkomat; viszont a gerebent bele vágja az ördögnek a melyibe, és monda: Verjen meg a Szombat is. Melyet már az ördög nem állhatott hanem mondá a szegény embernek: Hallod-e barátom, én a te átkodat ki nem állhatom, hanem ereszsz ki, és én elmenek dolgomra. Monda a szegény ember: Nem úgy van az mert, te is háromszor átkoztál, és én is háromszor átkozlak; ezzel viszont, eléfogja a gerebent, és mond: Verjen meg téged a Vasárnap is, és újra bele vágta a gerebent, és az ördög kezde kiabálni: Óh mely nagyon kemény átkod van barátom; ereszsz el, én többé hozzád nem jövök. Ezek után az ördög eltávozik, és mond a Plútónak: Hallod-e barátom és uram! nincs oly átok aki azon kifogjon, mert én úgy megátkoztam, hogy már a ruha is lehullott róla: de ellenben o is úgy megátkozott engemet, hogy már énrólam a hús is le kezdett potyogni, Megharagudván a Plútó, mondja: Eredj és verd agyon mindjárt, mert hogyha nem teszed ezt, tehát majd segítek én, rajtad. Ezek után megyen az ördög a szegény emberhez, és mond: Hallod-e barátom, hogyha te nekem a pénzt vissza nem adod, én ezzel a nagy póznával agyon verlek, amit most velem hoztam. Monda a szegény ember: No hallod, nem bánom, gyere verj agyon azon szobába, ahol megátkoztalak. Monda az ördög: Én nem bánom. Midon már elindultak, tehát az ördög bedugta elore a hosszú póznát az ablakon, és midon bementek a kis szobába, tehát bezárja a szegény ember az ajtót, és veszi a bunkós botját, és monda az ördögnek: No kutya-fitta ördögje, már most, hogyha nem takarodol tolem, tehát agyon verlek. Melyet hallván az ördög, monda: Majd megtanítlak, csak a pénzemet vissza ne add. Ezek után veszi a szegény ember a bunkósbotot, és kezdi a ördögöt abrakolni: az ördög is kapkod a nagy póznájához, de nem ért vele semmit, mivel az ablakon kivül volt a fele a dorongjának; így a szegény ember jól megverte bunkós botjával az ördögöt, és az ördög elszaladván, monda a Plútónak: Uram könyörulj, mert már Belzebug nem akar könyörögni dolgomon. Melyet egész törvénybe felvettek az ördögi társaságok, és a sánta ördögöt hat esztendei sáncra irták, hogy pokol tornácába egész hat esztendeig dolgozzék. Így lett végi az ördögi törvénynek, es az égig magasztalta a törvény a szegény embernek az okosságát; így a szegény ember nagy boldogságban élt, egész életének esztendeiben.

XXXIII. A SZALONNAVÁR.

Egy királynak három fiai voltak; és a király oly gazdag volt, hogy egy várat csináltatott szalonnábul. Egyszer a szalonnát meglopták. A király nagyon megharagudott hogy ki lopja az o szalonnáját? azért strázsát rendelt oda hogy orizzék, de senki meg nem mert közölök maradni a helyén. A király nagyon búcsúlt, hogy senki meg nem orizhette várát; hát az öregebbik fia azt mondá: Fölséges király, én elmegyek, és megpróbálom ha megorizhetem azt? és elment a strázsahelyre. Amint ott állott, hát látja éjféltájban, hogy egy szörnyu nagy sárkány ment oda és fölkap egy darab szalonnát, s elmegy vele. A királyfi haza szalad ijedségében, és semmit sem tudott mondani felole. Másnap a közepso is elment, az is szintén úgy járt mint a bátyja; az is haza futott. Harmadik éjtszakára a fiatalabbik ment a szalonnát orizni: az is ott várakozik hogy mi történik vele hát látja hogy egy szörnyu nagy sárkány megy a szalonnát lopni. A sárkány elmegy a szalonnával, az ífju pedig mindenütt utána, hogy hová viszi: hát látja hogy egy lyukba beereszkedik, o pedig haza megy, s az atyjának megbeszélli, hogy mit látott.

Más nap elmegy a kovácshoz, és csináltat magának egy negyven mázsás botot; azzal haza megy, s a bátyjainak mondja: No most gyertek velem, eresszetek engem abba a lyukba, majd megkeresem a mi tolvajunkat. Hát csakugyan el is mentek mind a hárman a lyukhoz, s a fiatalabbik öcscsöket leeresztik. Mikor már jó messzi lement volna a föld alatt, oly szép világosságot látott, mint a napfény, és lát egy szép várat, a mely egész a földig rézbul volt csinálva; bemegy abba a várba, és lát egy gyönyöru szép leányt a várba, a leány mondá neki: Jaj szegény ífju, mit keressz itt? menj hamar oda, ahonnét jöttél, mert az uram egy nagy irtóztató sárkány, hogyha haza jön, megöl, ha ezer lelked legyen is. Az ífju azt mondja: Én nem megyek nálad nélkül, ha meg kell is halnom. Akkor a leány egy üveget ad neki, s azt mondja: No hát igyál ebbül, ha iszol, hétezer ember erejével birsz. Akkor a királyfi az italt megitta. Hát a sárkány nagy haraggal jön, és megütköznek egymással; de az ífju csakhamar megölte; azután bemegy a leányhoz, és mond neki: Én megöltem az uradat, már most enyém vagy, joj velem. A leány azt mondá: Jaj! nekem még két öcsém van, azokat is oly átkozott sárkány birja: szabadítsd ki azokat is körmei közül. Kérdi az ífju: Hát hol vannak ezek, mutasd meg. Akkor mutat neki két várat, oly szépek voltak, hogy messzérol is tündököltek. És csakhamar elmegy s egy ezüst várat talál, és bemegy a várba, s lát egy szép leányt, aki sokkal szebb volt mint az elso; akkor a leány azt mondja neki: Jaj szerencsétlen ífju, mit keressz itt? menj hamar oda honnat jöttél, mert ha az uram haza jön, megöl ha ezer lelked legyen is. Mond az ífju: A nénédet már megszabadítottam: téged is meg akarlak szabadítani. Akkor a leány egy üveget adott neki, és azt mondá: Igyál ebbül, nyolc ezer ember erejével birsz. A királyfi az italt megitta. Hát jön a sárkány nagy haraggal, mert megérezte, hogy idegen ember van a várában; az ífju csakhamar eleibe megy, összeütköznek, azt is csakhamar megölte. A leány, mikor látta hogy gyozedelmes lett, nagyon örvendett rajta, eleibe futott, és nyakába borúlt, s azt mondá: Az isten hozott tégedet ide, jó ífju, hogy minket megszabadíts; mind a hárman király leányai vagyunk, és atyánktúl ezek az átkozott állatok elragadtak: hanem még az öcsénk abban a másik várban vagyon: ha lehet, azt is szabadítsd, de az a legsúlyosabb lesz, mert annak az ura legerosebb, kilenc feje vagyon neki; hanem kérlek csak menj, és szabadítsd meg azt is. És nagy sietséggel elmegy az ífju a harmadik várhoz, s látja hogy ez aranybúl van, bemegy abba, s látja a leányt, és mindjárt fölgerjedt szerelmire; a leány pedig azt mondá: Jaj mit keressz szerencsétlen ífju itt ezen az elátkozott földön? Menj hamar innen, mert meghalok ha az uram téged megöl, mert téged a szívem szeretni kezd. Az uram egy eros sárkány, ha haza jön, megöl. Mond az ífju: Inkább meghalok, mint nálad nélkül éljek; a nénéidet már megszabadítottam, már most nálad nélkül el nem megyek. Akkor monda a leány: Fogd ezen gyurut, mert ennek több ereje vagyon, mint amit az én nénéim adtak neked; hogyha elfáradsz, fordítsd meg az ujjodban, és mintha csak akkor kezdenéd el a verekedést, úgy tetszik. Akkor hozzá készült az ütközethez, és a sárkány oly mérgesen jött, hogy haragjába ordított, és csak összecsaptak, s úgyannyira verekedtek, hogy mind a ketto a földre esett, s ott hogy eszibe jutott a királyfinak, hogy a gyurut meg kellenék fordítani, csakhamar meg is fordítá az ujjában, és mindjárt eros lett, hogy az ero a földrol felemelte, s fölugrott; de a sárkány is mérgesen fölemelkedett, újra összecsaptak: a sárkánynak mind a kilenc fejébol úgy jött a láng, hogy szegényt majd megfojtotta, de o is megharagudott ám, s ime nyolc fejét levágta a sárkánynak, és magát is megölte; azután bement a várba, és összeölelték és csokolták egymást az ífju s a leány.

Akkor mondá ez: Ne most ez az arany vesszo, vágd meg vele a várat; és megvágá a várat a vesszovel, és aranyalma lett belole, kit a tarisznyájába tett; a leány azt mondá: Látod, most alma, de ha akarod hogy vár legyen, vesd fel az ég felé, mindjárt vár lesz belole. Azután az ezüst várhoz mentek, és ott is úgy cselekedett, és a harmadiknál szinte úgy. Azután mind a hármat a lyukhoz vezette, és legelsoben az öregbiket a kötélre ültette, azt felhúzták a bátyjai, és hogy látták hogy oly szép, mindenik akarta feleséginek elvenni: azután a közepsot húzták fel, az még sokkal szebb volt mint az elso, azon is veszekedtek; azután harmadszor a fiatalabbikat húzták föl: az még sokkal szebb volt mint az elsok; akkor mindenik ezt akarta; végre összebeszéltek, s mondák: most húzzuk fel az öcsénket, de azután ereszszük vissza, hadd haljon meg, mert ha egészen fölhúzzuk, elveszi tolünk a szebbiket. Leeresztik tehát a kötelet, az ífju pedig így gondolkozott oda len: hogyha botját magával együtt a kötélre köti, nem tudják fölhúzni, azért csak a botot kötötte a kötélre; mikor egy darabig fölhúzták, visszaeresztették: akkor vette esziben a bátyjai álnokságát. A bátyjai azt gondolták hogy meghalt, azért haza vitték a leányokat, és mindenik a kisebbiket akarta elvenni, hanem a leány azt mondotta: Várakozzatok három esztendeig, akkor meglátom. Azok nagy szomorúsággal várakoztak három esztendeig. Az öcscsök pedig járkált a föld alatt.

Egyszer akadt egy vén asszonyra, a kitol kérdezte, mondván: Öreg anyám, nem tudna kend rajtam segiteni, hogy én innét hazámba mehetnék? A vén asszony azt mondá: Fiam, én rajtad nem segíthetek másként, hanem itt van egy griffmadár, akinek tojásai vannak; és minden esztendoben a záporeso agyon verte; és most nem sokára lesz a zápor; azért menj föl és ülj rájok, hogyha megtarthatod, az majd elvisz a hazádba. O csakhamar fölment a fára, és a griffmadár tojásaira ült, és mikor a zápor jött, nem verhette agyon oket: a griff nagy sikoltással röpült, mert azt gondolta hogy a tojásait az eso agyonverte. És mikor oda ért, látta hogy az ífju a tojásain ült, és monda: Amit akarsz, én megcselekszem. Akkor azt mondá az ífju: Én mást nem kivánok, hanem engem az én váramba vigyél az atyámhoz. Erre a griff egy ökröt készített, ezt a körme közé fogta, azt meg hátára ültette: úgy elröpült a tengeren keresztul egész a határig, és ott letette; ez pedig megköszönte neki; azzal egymástul elváltak.