# Figurák. (Furcsa emberekről furcsa históriák.)

## Part 3

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/figurak-furcsa-emberekrol-furcsa-historiak-41683/index.md

A léggömbhöz egy üres csónak volt erősítve, a melyben két férfi és egy nő ült. Hatalmas széláramlat vitte őket kelet felé. Városunkat egy nagy teleszkóppal vizsgálták s homokot szórtak ki, mire néhány pillanat alatt oly magasra emelkedtek, hogy csak borsónagyságú fekete pont gyanánt látszottak az égen. Kik lehettek a léghajósok, nem tudhatjuk, mert ez idő szerint sehol sem eresztettek föl léghajót.

Ismét bátorkodtam megjegyezni, hogy ha sehol sem eresztettek föl léghajót, hát ez sem lehet igaz; mire ő azt felelte, hogy csakugyan nem igaz egy szó sem belőle, de hát hír kell, és a nélkül, hogy észrevette volna a furcsa befejezést, diktált tovább:

=Vakmerő rablótámadás.= Az éjjel a gyöngytyúk-utczában egy helybeli úri embert ismeretlen tettesek megtámadtak és elvették tőle az óráját, tárczáját és gyűrűit. A túlnyomó erő ellen nem védhette magát. Persze, _rendőr_ megint nem volt sem közelben, sem távolban, s ez szerencse is, mert talán a rendőrt is kirabolták volna.

Ennél a hírnél azt kérdeztem a szerkesztőmtől, hogy ez is költött hír-e?

– Persze, hogy az!

– De kérem, akkor miért méltóztatik szidni a rendőrséget?

Kicsinylő pillantást vetett rám.

– Látszik, hogy kezdő! Hát nem tudja, hogy a rendőrség tisztán arra való, hogy szidjuk. Hát kit szidjunk? A római pápát? – Akkor nem fizetnek elő a papok. A kormányt? – Akkor nem fizetnek elő a megyei hivatalnokok. A függetlenséget? Akkor nem fizet elő a polgárság. A városban nem szidhatunk senkit, mert mindenkinek van pártja s köztük előfizető, hát így nem marad más hátra, mint a rendőrség, a melynek tiszteletpéldánya van.

S diktált tovább:

=Talált erszény.= Ma délután egy tömött bőrerszényt hoztak szerkesztőségünkbe. Van benne 16 zálogczédula, 30 kifizetetlen számla, egy bábaoklevél és egy operaária a «Kunok»-ból. A ki elvesztette, kellő igazolás mellett átveheti.

– Ez sem igaz?

– Persze, hogy nem!

– Hátha valaki kéri?

– Nem igazolhat olyant, a mi nem igaz.

Beláttam, hogy igaza van.

– No hát, most próbáljon magátul irni.

Rágyujtottam egy szivarra s azután kisütöttem a következő hírt:

=Botrányos verekedés.= A szobában ketten voltak: a főispán és a polgármester. A főispán mindig füstöl, a polgármester mindíg köhög. Ez utóbbi arra kérte az előbbit, hogy kímélje meg a füsttől; de az előbbi rá sem hederített az utóbbi szavára. Ezen azután összekaptak és kidobálták egymást a szobából. A melyik kiesett, az mindig visszatért és kidobta a másikat, nem csekély épülésére a hivatalnokoknak.

Szerkesztőm igen jónák találta ezt a hírt, csupán annyit változtatott rajta, hogy a «=Botrányos verekedés=»-ből «=Kedélyes mulatozás=»-t csinált, a polgármester és főispán helyett «Pál és János» testvéreket irt, a füstöt és köhögést kitörülte és azt írta, hogy a két testvér tréfából dobálta ki egymást az ajtón, s a megbotránykozó hivatalnokok helyett «kedélyesen vihogó csőcseléket» irt, s legvégül odatette: «_Rendőr persze itt volt, mert nevetni lehetett._»

Ezt a kifejezést «Rendőr sehol» és «A rendőrség távolléte által tündöklött» – a szedők soha sem osztották széjjel, mert csaknem minden rendőri hírnek ez volt a vége.

Mikor aztán a lap megjelent, 16 ilyen hír volt benne. Úgy olvasták, mint a szentirást.

Hát még, mikor igazán volt hírünk! Öngyilkossági esetet kihúztunk két hasábra, sokszor egy oldalra is.

Például egyszer a rendőrségnél ezt a hírt kaptam:

«_Bodza András 35 éves zsákolót ma reggel a diófán találták fölakasztva. Felesége és két gyermeke maradt._»

Én meg is irtam hírnek ezen módon, de a szerkesztőm egészen máskép dolgozta át. Ezt irta ebből a két sorból:

=Szörnyű öngyilkosság.=

_Mi történt ma a város végén?_

A társadalom rákfenéje, az öngyilkosság, ijesztő mértékben terjed a legalsóbb néprétegekig.

Ma reggel ismét egy polgártársunk dőlt önkényt a hideg halál jégkarjaiba.

Egy fiatal élet, _Bodza András_ zsákoló, a diófa lombtalan ágára hurkolta önnyakát.

_Az öngyilkosság előzményei._

Miként saját kiküldött tudósítónk irja: az öngyilkos Bodza Andráson bizonyos melancholia volt észrevehető a zsákolások alatt, csupán akkor aranyozta meg a jókedv az orczáját, ha _Finkelstein_ Salamon, a gazdája, bagót adott neki. Az öngyilkosság napján korán kelt s midőn fölült az ágyban és kezébe vette a csizmáját, feleségéhez így szólt:

– _Lyukas a csizmám!_

A felesége nem is sejtette, milyen mély értelme volt ennek az egyszerű megjegyzésnek!

Azután szalonnát evett kenyérrel és a szalonnát erősen megpaprikázta.

Mikor ezt elvégezte, kiállott az utczaajtóba és így szólt:

– Komisz idő lesz!

Felesége ezeknek a szavaknak sem tulajdonított mélyebb értelmet.

Mikor az utczaajtóból befordult és a kertbe ment, a felesége még látta, hogy vakaródzott.

_Az öngyilkosság._

Bodza András kivitte a köpülőt. Odaállította a diófa alá, azután egy sóhajjal a szájában és egy madzaggal a kezében fölállott a köpülőre, átvetette a madzagot a diófa keleti oldalán levő vastag ágon, azután hurkot kötött rája, ezt a fején át a nyakába húzta és így szólt:

– Isten veled világ!

A következő perczben összeszedte lelkének és lábainak minden erejét és elrugta maga alól a köpülőt. Szemei kimeredtek, nyelvét kiöltötte és lábaival olyanféle mozdulatokat tett a levegőben, mintha káposztát taposott volna.

_A hulla felfödözése._

Bodza Andrásné azt hitte, hogy a férje már elment dolgozni; át akart futni a kerten át a szomszédba, a hol a komaasszonyával egy garasára törkölypálinkát szoktak hozatni en moitié, vagy a mint ők fejezik ki magukat: «mutyiba».

A mint át akar osonni a kerten, látja, hogy valami függ a diófán.

– «Ez nem dió, – úgymond – hanem ember.»

Közelebb menve, egy 15 másodperczig tartó éles sikojt hallatott s így kiáltott föl:

– «_András! Mért akasztotta föl kend magát?_»

András nem felelt, csak a szomszéd kutyája válaszolt egy végnélkül tartó fájdalmas vonítással.

_A hulla levevése._

Bodzáné sikojtására és az eb vonítására összefutottak a szomszédból és _Bugyogó Kelemenné_ szül. _Lekvár Juliánna_ elkérte kölcsön a _Szűk Ferencz_ ködmönszabó 16 krajczáros fekete csontnyelű bicskáját, melyet _Szűk Ferencz_ a túri vásáron vett egy Feigelstock Izsák nevű czeglédi kereskedőtől és ezzel a bicskával elmetszette a madzagot.

A hulla nagy súlylyal esett alá és ökle úgy rázuhant _Bibircsók János_ favágó arczára, hogy ennek orra azonnal földagadt és a pipa kiesett a szájából.

A köpülő a tett színhelyétől 3 méternyire és 96 czentiméternyire feküdt.

Tetején egy láb rugásának nyomai láthatók; az egyik abroncsa nem rozsdás.

És így ment ez tovább a következő czímek alatt: _A hulla bejelentése. A hulla elszállítása. A bonczolás. Kapotnyak Zsófia véleménye. Az özvegy könnyei. A temetés. A városban uralkodó hangulat. Az öngyilkosság mint társadalmi kór. A zsákolók magatartása._ Stb.

Ezt lapunk főszerkesztője mind ama két sornyi hír után csinálta. Úgy nem látta Bodza Andrást, mint a hogy én nem láttam, s mikor ezt az eseményt irta, akkor még sem a bonczolás, sem a temetés nem történt meg.

A lap másnap megjelent. 500 példányt vettek meg belőle külön s még az utczasarkokon is olvasták.

Ugyanazon napon arról értesített a rendőrség, hogy az egész akasztási történet csak tréfa volt, valami névtelen polgártárs tréfálta meg vele a rendőrséget.

Másnap azután kénytelenek voltunk azt irni, hogy «A lapunk mult számában megirt akasztás nem történt meg, hanem lapunkat a _fejetlen, mihaszna rendőrség_ vezette félre, miért is az egészet visszavonjuk».

Denique, itt is a rendőrség húzta a rövidebbet!

Klein és Ábelesz.

(A gizehi pergamenlapokból.)

Vala pedig Ádámnak két fia: _Klein_ és _Ábelesz_.

Klein gabonaszenzál volt. Ábelesz pedig juhszőrkereskedő.

Daczára annak, hogy testvérek valának, nem éltek együtt békességben.

Onnan támada pediglen közöttük az ellenségeskedés, hogy Ábelesz a juhszőrrel együtt gabonát is vásárolt egy közalapítvány-uradalmi bérlőtől, a mi által jelentékeny rebachtól ütötte el Klein urat.

Ezen ok miatt először csak maguk között zsörtölődének, később azonban a hírlapi nyiltterekben folytatták a személyeskedést.

Az egykori tőrténetírók följegyzéseiből kiderül, hogy az ekkori hírlapoknak sok jövedelmet hajtott ez a nyiltterezés.

Az egymásra szórt vádak és gorombaságok mindig vastagabbak lettek, s ki tudja mi lett volna a vége, ha egy sajtóhiba más fordulatot nem ád a dolognak.

Ábelesz ugyanis ezt irta a nyilatkozatába: «_Klein te nem vagy igaz ember!_» – a «Paradicsomi Hiradó» pedig így hozta ezt a kifejezést: «_Klein te vagy gazember!_»

A sértett gabonaszenzál a magtár padlásáig ugrált mérgében.

Alig várta, hogy személyesen találkozzanak.

Ez meg is történt másnap az utczán.

A szemtanúk hiteles följegyzései szerint a következő párbeszéd folyt le közöttük:

– Na csakhogy megfogtalak te gyapjúharisnya! – kiáltott Klein.

– Nem félek tőled korpás zsák! – felelt vissza Ábelesz.

– Hát, hogy mertél te engem gazembernek nevezni, te becsületrágó? – ordítá Klein és mellen ragadta Ábeleszt.

Ez férfias bátorsággal ugrott hátra, azután orrára csapván a czvikkerét, így szólt:

– Uram, ha ön dsentlmen, és kifogása van személyem ellen, akkor cselekedjék úgy, mint dsentlmenhez illik; ha pedig ön párisi gamin vagy bécsi hendelfanger, akkor legfeljebb a policzáj közvetítésével társaloghatunk.

Klein meghökkent, a hóna alá nyúlt, kivette onnan a hőmérőt s kezében tartá addig, míg csak le nem higgadt a nyugodt állapot fokaira, azután elővett egy névjegyet és e szavakkal nyujtá át:

– Segédeink elvégzik a többit.

Ábelesz fejet bólintott rá, és nyugodt, hideg arczczal sétált tovább.

Másnap a városon kívül hat ember szállott le az _omnibuszról_.

Klein volt és Ábelesz, meg a szekundánsok.

A legidősebb segéd elővette a _Bolgár_-féle párbajszabályokat és azokra hivatkozván, szavukat vette, hogy egymást nem lövik agyon, sem a segédeket oldalba.

A felek két darab sápadt igent bocsátának a ködös levegőbe.

Ekkor Klein és Ábelesz kétszáz lépésnyire mentek egymástól, a segédek pedig az omnibusz alá bujtak.

Onnan kiáltott a vezénylő segéd:

– _Fáj!_

Klein behunyta a szemeit, Ábelesz bedugta a füleit; a kakasok hideg csikorgása hangzott a levegőben és ezután két iszonyú durranás.

E pillanatban az omnibuszos lovai megijedtek és elragadták az omnibuszt. A segédek közül, kinek a fülén, kinek a lábán, kinek a gyomrán ment át a kerék.

Irtózatos ordításukba belevegyült a Klein üvöltése:

– Wáj mir!

– Mi baj? kérdezte a vezérszekundáns, a kinek csak a nyakán ment át az omnibusz.

– Agyonlűtt az Ábeles.

– Már hogy lőtt volna agyon?

– Csak vizsgáljanak meg kérem, érzem, hogy golyó van bennem.

Nézegetik, tapogatják, levetkőztetik, összeforgatják, debizony nem találtak rajta olyan lyukat, a mi golyótól származott légyen.

– Hát az Ábelesz? kiáltott fől az egyik segéd.

Csak most jutott eszükbe, hogy Ábelesz is van a világon.

Ott feküdt az árokban, összeguborodva, mint a sündisznó.

Kiemelik onnan, hát meg van halva, annyira meg van halva, hogy soha ember úgy még meg nem volt halva.

Klein göndör haja egyszerre kiegyenesedett: a rossz lelkiismeret belevágta oldalaiba a sarkantyúját: elrohant onnan és meg sem állott Hamburgig, a hol mint a későbbi histórikusok kiderítették, jegyet váltott Amerikába és Panama-hózentráger-gyárossá lőn.

Ábeleszt pedig fölbonczolta a rendőrorvos és konstatálta, hogy a «nagymérvű drukk és a pisztoly pukkanása következtében előállott, kívülről előzetesen befelé és belülről oldalt tekervényesen ki – lefelé ható szívszélgörcshűdetiütetimeneti ijedelvény» okozta halálát.

A hétfejű sárkány és a műkedvelők.

– Mese. –

Hol volt, hol nem volt, nem bizonyos, hogy volt, az sem bizonyos, hogy nem volt, de az bizonyos, hogy még az Operenciás tengeren is túl volt…

Én ugyan azt sem tudom, hol volt az Operenciás tenger, sőt a mappacsinálók sem tudják, de a kik szeretik a meséket, azok már kétségen kívül ismerik ezt a tengert, a melyet bizonyosan valami h..... német födözött föl, s titokban is tartotta örökre, hogy hol fekszik.

A geografiára kétségen kívül sajnálatos ennek a tengernek a titokban maradása, de a mesekomponálókra nézve nagyon is örvendetes, mert senki sem járhat utána, hogy igaz-e, a mit elbeszéltek.

Tehát, hogy a mesémet folytassam:

Ezen a nagyszerű Operenciás tengeren túl volt egy aranyerdő, ebben az aranyerdőben egy ezüstkastély, ebben az ezüstkastélyban egy tündérszépségű királyleány.

Ha már most az Operenciás tengeren is volna zónatarifa, kétségen kívül rögtön utaznátok álmos hallgatóim, hogy nehány □-méter fát szállítsatok haza abból az aranyerdőből és legalább egy küszöböt elemeljetek az ezüstkastélyból; dehát mit tehetek én arról, hogy az Operenciás tengeren _Baross Gábor_ nem uralkodik!

Persze, így a tündérszépségű királyleány iránt nagyobb lesz a figyelem.

A mesecsináló nem is foglalkozik Jutkával, Böskével, hanem mindíg csak királykisasszonyokkal, a kik, mintha mind egy anya szülte volna, mind tündérszépségűek.

Ez a tündérszépségű királykisasszony lakott ott az aranyerdő közepén levő ezüstkastélyban.

Hogy miért lakott ott a tündérszép királykisasszony, azt is elmondom.

Hát bizony nem a maga jószántából: egy sárkány vitte oda.

Abban az időben nagyban grasszáltak a sárkányok; minden városnak megvolt a saját külön hétfejű sárkánya, a mely rettenetesen ordított, rugott, kapált és évenkint néhány szűz leányt megevett.

Az én sárkányom azonban minden sárkányokat fölülmúlt: igazi telivér sárkány volt, oldalági rokonságban állt a híres Behemothtal, azonban a sárkánypasszusa elveszett és így a tulajdonképeni származásáról mit sem tudok.

Csupán egy hű kabinet-fénykép után írhatom le ezt a szörnyű fenevadat.

E szerint ez is hétfejű volt. Minden fején tüzes tarajt viselt és monoklit, de borotválkozni nem borotválkozott, mert nem akadt olyan borbély, a ki meg merte volna borotválni. A lábai tele voltak köszörült nagy körmökkel, a háta közepén pedig árboczszerűen fölálló hegyes sörték voltak. A szeme akkora volt, mint egy tésztástál, a nyakát olyan hosszúra föl tudta nyujtani, hogy esténkint nyalogathatta a gönczölszekér kerekéről az olajat s a fiastyúk egy-egy csirkéjét elkaphatta.

Nagyon természetes, hogy egy ilyen kolosszális barom nem volt képes becsületesen megélni: legelni méltóságán alulinak tartotta, pecsenyéhez pedig nem juthatott mindíg, mert minden jóravaló ember féltette tőle a veséjét, velőjét.

De nem hiába volt ám hét feje az én sárkányomnak, ki is eszelte nagy furfanggal, hogyan juthasson ő fáradság nélkül emberpecsenyéhez; belopódzott ugyanis egy király udvarába, kiemelte a királykisasszonyt az ágyából és elvitte abba a bizonyos aranyerdőbe, ezüstkastélyba, a nélkül, hogy valaki észrevette volna.

A király persze nagyon megijedt, mikor meghallotta, hogy a leánya eltünt; azonnal elküldötte az inasát a rendőrségre, a mely rögtön intézkedett, hogy a lapok napi ujdonságok között hozzák a következő sorokat:

=Körözés.=

Közhírül adatik, hogy ő felsége 77-ik Torontárius király kárára egy leányt elloptak, minek okáért elrendeltetett ennek országos körözése.

_Személyleirása:_

_Neve:_ Lybamilla;

_születéshelye:_ Pinkócz;

_kora:_ 17 éves és 6 napos;

_vallása:_ délnyugati g. kath.;

_állapota:_ nős;

_foglalkozása:_ királykisasszony;

_nagysága:_ 160 cm.;

_testalkata:_ takaros;

_arcza:_ gö-gö-gö-gö-gömbölyű;

_arczszine:_ mikor puderos, fehér, mikor nem puderos, akkor rózsaszinü;

_halya:_ szőke, föl van sütve;

_szemei:_ hamisak;

_orra:_ divatos;

_bajusza:_ nincs;

_ajkai:_ csókratermettek;

_beszél:_ virágnyelven, legyezőnyelven, zsebkendőnyelven és bélyegnyelven;

_ruházata:_ egy fehér úszónadrág, ibolyaszinű harisnya és ribizliszinü harisnyakötő.

_Különös ismertető-jele:_ mikor hátat fordít, arczát nem lehet látni.

Nevezett személyre ezen körözőlevél kiadatván, fölhivatnak az ország összes rendőrhatóságai, hogy területeiken nyomozzák, s föltalálás esetén hazaszállítsák.

Kelt Pinkóczon. Krisztus előtt 10 ezer esztendővel, Szent Genovéva napján, éjjel 12 órakor.

A főkapitány fürdőnlétében:

_=Báró Kendermagvölgyhasadéki Kendermagvölgyhasadékky Pukk,=_

kir. rendőr-középkapitány, mint h. főkapitány.

Daczára annak, hogy ez a körözés minden lapban megjelent, s hogy a rendőrök tömérdek szőke kofát és egyéb hölgyeket összefogdostak a királykisasszony helyett, úgy eltünt ez, mintha csak a föld nyelte volna el.

Végre félév mulva a _Hölgyek Lapjának_ rózsaszínű borítékja vezette nyomra a keresőket.

A borítékon ugyanis a következő szellemes kérdések jelentek meg a «_Társalgó_» rovatnak «_Kérdések_» című csoportjában:

_6778872-ik kérdés._

Ki tudna nekem fölvilágosítást adni a következő kérdésekre:

1. Illik-e egy hölgynek piros pecsétet használni levélre?

2. Ki irta a «Boci-boci tarka» kezdetű dalt és hogyan van ez a dal tovább?

3. Tojnak-e a kappanok, és ha tojnak, miért tojnak titkon?

4. Miről tudhatja meg egy hölgy azt, hogy migrainje van?

5. Miként lehet a baraczklekvárt megóvni a penésztől, és Beethoven irta-e a «Nyomorultak» című regényt?

6. Kell-e pirulni a szűz leánynak, ha egyedül van?

_=Lybamilla.=_

Mikor ezt a néhány sort elolvasta a király, akkorát ugrott örömében, hogy a koronája csücske letörött a mestergerendában.

Azonnal elküldöttek a _Hölgyek Lapja_ szerkesztőségébe és ott, miután 19 papirkosárnak a tartalmát vasvillával széthányták, rá is akadtak arra a borítékra, a melyen rajta volt a keresett postabélyeg.

Túl az Operencián. SÁRKÁNYVÁR Kre. 1592673. év ápr. 1.

Ebből azután megtudták, hogy sárkány ragadta el a királykisasszonyt és hogy a sárkányvár az országon kívül, az Operenciás tengeren túl van.

A király gyászruhát szabatott magának és újra beletétette a lapokba a leánya személyleirását és azt is hozzácsatolta a közleményhez, hogy azé lesz a tündérszép _Lybamilla_, a ki haza birja hozni.

Persze, nagy lett a riadalom az ország vitézei között. Különféle ifjak: katholikus ifjak, pereces ifjak, jogász ifjak, kefekötő ifjak és minden rendű-rangú ifjak siettek az Operenciás tengerre. Tutajok, ladikok, szandolinok, bárkák, úszóhólyagok és más egyéb vízi tárgyak segélyével igyekeztek áthatolni a tengeren s fölkeresni a sárkányvárat.

Természetesen a sárkánynak éppen csak ez kellett, hogy ne ő neki kelljen az emberek után járni, hanem ezek menjenek őhozzá.

A csalétek a királykisasszony volt.

Ettől a naptól fogva a sárkány úgy nyeldeste az ifjúságot, mint a ludak a cserebogarakat.

Megette őket bugyogóstul, frakkostul, legföljebb azt köpte vissza, a melyik olyan sovány volt, mint én.

A tündérszép királykisasszony egyedül bolyongott ezalatt a kastélyban; néha strimpfliket stoppolt, néha szonátákat játszott, néha pedig a Hölgyek Lapját olvasta és lekvárt főzött, mint ezt a kérdéseiből már előbb is kivehettük.

Sok vitéz és deli ifjú elvérzett ezen idő alatt a kapu előtt.

Hiába próbálták a sárkányt karddal megölni, megette a lovagokat kardostul, sarkantyústul, lovastul együtt; hiába próbálták Ucháciussal lelőni: azt hitte svájci labdacsokat lődöznek feléje s lenyeldeste az ágyúgolyókat is; hiába raktak alá dinamitokat: egyet ugrott s csak ennyit szólt a robbantásra:

– _Ejnye teremtette!_

Elgondolhatja akárki is, hogy az összes ifjúság kétségbe volt már esve, s utolsó kísérletül fogadta el egy zenetanárnak azt az ajánlatát, hogy próbáljanak kiváló műkedvelők egy hangversenyt adni a sárkánynak. Talán így megjuhodik és el engedi vinni a tündérszép királykisasszonyt.

Tömérdek műkedvelő ajánlotta föl erre a tehetségét: üsttel, dobbal, citerával, hegedűvel, gitárral, dudával, cimbalommal, furulyával, zongorával és okarinával rohantak mind a zenetanárhoz, hogy szerepeljenek a hangversenyen, de a zenetanár csak 24-et fogadott el közülök; ezek között volt egy kisbőgőművész, egy nagybőgőművész, egy dorombművész, egy pikulaművész, két baritonista, egy tenorista és egy szóló-bassista. A többiek hegedűn és zongorán játszottak.

Mielőtt azonban elindultak volna, illendőség szerint egy nagy programmot nyomattak és elküldték azt a sárkánynak.

A sárkány meg volt hatva. Különösen meghatotta pedig az a figyelem, hogy a helyárakról szó sem volt a programmon, s így nem kellett neki átrepülni az Operenciást, hogy zálogba tegye az ezüstkastélynak valamelyik kilincsét.

A hangversenyzők megérkeztek hozzá és kört foglaltak előtte.

Legelőször a dorombművész játszotta el a «_Tévedt nő_» nyitányát.

A sárkány nyugodtan hallgatta, mert valószínűleg semmit sem hallott belőle.

Azután egy hegedűművész játszott Paganinitől valami ábrándot.

A sárkány nyugtalankodni kezdett.

Következett egy duett nagybőgőre és okarinára: előadták Wagner Lohengrinjét.

A sárkány az egyik fülét betapasztotta sárral.

Azután egy vonónégyes játszott Bachtól.

A sárkány kijelentette, hogy nem hallgatja végig.

Ebből aztán már látszik, milyen nagy barom volt: nem tudta, hogy a műkedvelő-hangversenyt _muszáj_ meghallgatni.

A vonónégyes olyan hosszan muzsikált, hogy a többi műkedvelők sem birták bevárni a végét; kiki a maga szerszámán hozzálátott a kontrához, primhez, szekundhoz és basszushoz és forte-fortissime egyik előbb, másik hátrább egy taktussal, húzták a szonátákat.

A sárkány ordított.

A műkedvelők nem hallgattak.

A sárkány ugrált dühében és a fogait csattogtatta.

A műkedvelők helyükön maradtak és bőszülten játszottak.

A sárkány közéjük ugrott és szétvágta őket a farkával.

A műkedvelők széthemperedtek a gyöpön és fekve játszottak tovább.

A sárkány őrülten forgott, ordított ekkor; a földet hányta, kávéházi habot fujt és rakétákat eregetett az orrából, végre neki ugrott a bandának és enni kezdte őket.

A műkedvelőket még ez sem zavarta meg: tovább játszottak a szájában, a pikulás benn a sárkány gyomrában pikulázta a primet, a cimbalmos a sárkány hátán cimbalmozott, a violinista a szájában hegedült, a nagybőgős félig lenyelve, félig kihajolva a sárkány szájából húzta a bassust.

Végre a sárkány egy óriási, föllegeket érő ugrással beleöngyilkolta magát az Operenciás tengerbe.

A műkedvelők közül néhány életben maradt. Ezek őrülten húzták még azután is.

Csupán egy süket kisbőgőművésznek jutott eszébe, hogy kivezesse a királykisasszonyt a kastélyból és haza vigye.

A király neki adta az országát és tündérszép leányát, a műkedvelő kisbőgős pedig nászajándékul lemondott a kisbőgőn való művészkedésről.

Az életben maradt műkedvelőket az «_Fátum_» nevű teherhajón hazaszállították, de a józan észt soha sem tudták nekik visszaadni. Még most is élnek, ha meg nem haltak és hangversenyeznek veszettül.

A jövő évezredből.

I. Öngyilkolás.

Minthogy az orvosok már a jövő évezredben mindenféle betegség ellen tudnak szert adni, nagyon természetes, hogy az emberiség elszaporodik és így érdekében fog állani az államoknak, hogy az öngyilkosságok elé akadályt ne gördítsenek.

Ez okból kimennek divatból a nadrágszíjra való önakasztások, a borotvával való gégeszelések, a vízbeugrás, gyújtóevés, revolver, érfölvágás és a széngőzgázhalál.

Ezek helyett az orvosok villámszülő masinákat fognak tartani, s ha öngyilkossági hajlammal kopogtat be hozzájuk valaki, azt nyakoncsapatják egy darab jól elkészített villámmal.

Nagyon természetes, hogy ez némi szabályok szerint fog történni, a minek illusztrálásául elmondok egy ilyen jövő évezredbeli jelenetet.

*

_Hangszini_ Kelemennek a menyasszonya megszökött a «_Sárkány_» nevű gőzléggépen egy gyémántcsinálóval.

Hangszini Kelemen elkeseredett.

Volt is rá oka, mert annyi bankót kapott volna hozományul a menyasszonynyal, a mennyivel egy réceszaporító gazdasági gépgyárat tudott volna fölállítani.

Nagyon természetes, hogy Hangszini Kelemen nem kívánt tovább élni.

Rágyujtott hát egy önmagától égő illatos Teuvigside szivarra és a városi központi fonografnál meghallgatta az _államilag engedélyezett gyilkoló intézetek_ hirdetéseit.

Ezek közül egy így hangzott:

_=Életet elhagyó hölgyek és urak becses figyelmébe.=_