# Fekete gyémántok ## Part 28 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/fekete-gyemantok-55647/index.md «A gazemberek! Egy millió kárt okoztak a társulatnak! Bár döglöttek volna ott meg valamennyien! Mit vesződnek a megszabadításukkal! Vesszenek ott! A részeg gazemberek!» A dolgozó emberek nem feleseltek vele. Először azért nem, mert nem értek rá, másodszor mivel mindegyiknek be volt kötve a szája. A tárnanyitás nagyon csendes munka. Hanem egyszer azután találkozott egy munkással Rauné úr, a ki, mikor legjobban átkozódott s szidta az elsíroltakat, egészen odaállt eléje és merően a szeme közé nézett. Az is épen olyan iszapos, szénnel befent alak volt, mint a többi. Arcza épen úgy, mint a többinek, kendővel szeméig bekötve, azon felül korommal belepve, hanem a szemeiről azért ráismert. A ki egyszer ezekbe a szemekbe nézett, soha sem felejtette el azoknak tekintetét. Azok Iván szemei voltak. Rauné úr elhallgatott rögtön s elkotródott onnan mérnökével együtt, s hagyta azontúl Ivánt működni, a hogy neki tetszik. Négy nap, négy éjjel szakadatlanul folyt az erőfeszítő munka. A derék emberek leküzdöttek minden akadályt, utat törtek a szabad tárnáig. Iván ez idő alatt nem evett asztal mellett s nem hált ágyban. Ott falatozott, mikor ráért, a legközelebbi kövön, s aludt egy-egy órát, mikor elnyomta az álom, akárhol, a hol utban nem volt. Egy órára sem távozott el a tárnától. Negyedik napon találták meg a munkások a legelső embert. Embert? Dehogy! Egy tömeget a falhoz tapasztva. Valaha hús volt és csont. Néhány öllel odább feküdt a földön egy másik ember, a kinek nem lehetett megtalálni a fejét. Azután találtak egy gyalogszekeret, minőn a szenet tolják kifelé, darabokra szakgatva, forgácsai egy emberi hullát szurkáltak össze-vissza. És azután ismeretlenné perzselt alakokat. Azokat már a láng is érte. Egy helyen tizenöt embert sajtolt egy csoportban össze egy leszakadt palakő-réteg, száz mázsányi súlyú. Azokat ott kellett hagyni. Napokig fog tartani, míg azt a követ szétdarabolhatják. Most a még talán élőket felkutatni sürgős az idő. Mindenütt, a tárna minden folyosóján lehetett találni halottakat; de az még mind nem adta ki az elveszettek számát. A részvény-tárna munkásai azt mondák Ivánnak, hogy ha valahol lehetnek élve megmaradtak, az csak a lerakodó helyen lehet, a hol munka kezdete előtt iszákjaikat le szokták tenni s munka után ismét előkeresni. Hanem a folyosókban oly rombolás történt, hogy maguk az ott jártas munkások is alig tudták magukat tájékozni; néhol kitörte a robbanás a közfalakat, másutt betemette a bejáratokat, vagy átszakított két egymás fölött levő folyosót. Kutatni kellett még a jártasnak is, hogy merre a tájékozó főutcza? Végre úgy tetszett Ivánnak, mintha egy nagy halom kőszén és palakő-tördelék alól halk nyöszörgés ütné meg füleit. – Itt kezdjünk el ásni! mondá munkásainak. Az omladékot félre kezdték hárítani s a mint az eltisztult, a részvény-tárna munkásai kezdték tájékozni magukat. «Igen! Itt van az ajtó, mely a lerakodó-terembe vezet!» A légnyomás bizonyosan becsapta az ajtót, az oldalfalat rádöntötte s betakarta vele, s míg egyszerre eltemette a bennlevőket, egyuttal megvédte őket az agyonperzseltetéstől. Úgy volt! A nyöszörgés, a segélyhivás egyre hallhatóbb lett az omladványon keresztül, már látható lett az ajtó s a mint azt sarkaiból kiemelték, Iván volt az első, ki lámpájával bevilágított a sötétségbe. Nem hangzott eléje örömkiáltás. Nem rohantak térdeit átölelni kárhozatból kimentett alakok. Az élet végküzdelmének torzalakjai feküdtek ott. Száznál többen. Még mindannyi élt! De minő élet! Kiaszva az éhségtől és szomjtól. Elfojtva a bányalégtől. Megtörve a kétségbeeséstől. Száz emberi csontváz emelé fel lankadt kezeit, bágyadt fejét a besütő világosságra. A hajnalcsillag volt az a sírban. A csontház mozdult meg a feltámadás szavára. És egy szivreszkettető nyöszörgés, melyben már semmi emberi hang nincsen, hangzott fel száz ajakról, hogy annak, a ki azt hallotta, egész életére volt elborzadni valója tőle. Ezek a robbanás perczében iderekedtek. A légnyomás egyszerre kioltá lámpáikat s világot gyujtaniok őrültség lett volna. Azóta itt vannak a sötétségben eltemetve. Veszedelmüket szaporítá az, hogy az elboríttatás után nem sokára kezdék észrevenni, hogy a viz lassanként szivárog abba a terembe, mely nekik menedékül és csontházul szolgál. A terem fél öllel mélyebben fekszik, mint a folyosó. Akkor a sötétben elkezdtek a terem deszkáiból és czölöpeiből emelvényt alkotni. Erre az emelvényre kapaszkodtak fel mindannyian. Ott várták a sokszoros halált. Az éhség, a bányalég vagy az emelkedő viz hozta halált. Mikor a szabadítók rájuk nyiták az ajtót, a viz már épen a küszöbig ért s az emelvény padlatát nedvesíté. Iván intézkedésére csendben, rendben szállíták ki a nyomorultakat síri fekhelyükből. Azok nem tolakodtak előre. Mindegyik feküdt veszteg a maga helyén s várt, míg rákerül a sor. Nagyon csendes emberekké tette őket az a halottak próbája. Némelyik a szemeit sem birta már felnyitni; de Iván úgy találta, hogy még mindannyi él s az emberi természet csodatevő! Ezek tehát meg voltak szabadítva. De még ezzel nem volt bevégezve a munka. Hát ha még az áttörésnél is lehetnek elsírolt emberek? Azután az iránt is bizonyságot kelle szerezni, vajjon csakugyan úgy történt-e, a hogy a mérnök feltételezé, hogy az első robbanás bevégezte a két tárna közti áttörést, s most ebből amabba is át lehet menni? a mi nagyon megkönnyítené a szabadítók munkáját, a keleti tárna áldozataira nézve. Az áttörési alagut szájánál ott feküdt egy ismerhetlenségig összeégett alak. Kezében volt még akkor is a Davy-lámpája kinyitva. Tehát ez volt az az átkozott, a ki a rémtettet elkövette! Tehát csakugyan emberi őrültség gondolta ki e pokoli rombolást! A hulla ismerhetlen volt. Öltönyei leégtek róla. Hanem a bőrövén volt egy aczéltokocska. Abban a tokban találtak egy arany órát, melynek lapjára zománczczal egy szép hölgy mellképe volt festve. Iván Evelinára ismert e képben. És a kép mellett volt egy százforintos bankjegy, erősen megbarnítva az izzó lemeztől, de meg nem égve. E bankjegy hátuljára ez volt irva: «Kaptam ma egy éve, visszafizetem ma». Borzasztó visszafizetés volt! – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – Iván most már értette az egész összefüggést e rémítő ember tettei és szavai között, kit az emberevés emléke ily óriási embergyilkolásig üldözött. A fenyegetőzést menyasszonyának elszöktetésekor. A hirtelen elvállalt szolgálatot a részvénytárnában. Az utolsó pálinkaivást. És azt a vésztjósló lehelletet Iván arczára. Ez egy antikrisztusi jellem volt. Egy emberi testbe öltözött dæmon, ki feláldozza önmagát, hogy boszut álljon mindenkin, a ki őt megbántotta, meglopta, kinevette, kigúnyolta, lenézte, bolonddá tette, toasztokkal megtisztelte, gazdagságával inzultálta, pompájával ingerelte, együgyüségét orránál hurczolta! Hogy fognak utána esni valamennyien, hogy rúgta ki alóluk a talpkövet s hogy fognak zuhanni az ő sírjára egymásután: pap, bankár, tőzsér, diplomata, miniszter és komédiásnő! Ennek már nincs mit tanulni a pokolban! – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – Iván gondolatokba mélyedve állt a hulla fölött és e perczben az eget érte fejével. Pedig a föld alatt volt. Az ő szivében is dúltak ezek az indulatok mind! Őt is meglopták, megrabolták, kinevették, gazdagságukkal agyonnyomták, szive közepébe mérges gyilkokkal szúrtak ugyanazok az emberek, a kikre ez a másik önté ki a boszu mérgét! És ő most ellenségei életét, vagyonát siet megmenteni. Nem csak az emberéletet, hanem őszintén az emberi vagyont is. Hisz az a roppant kincs, a mi itt a föld alatt hever, nem csupán ellenségei kincse, hanem az emberiségé is; az állam gazdagságának, az ipar emelkedésének titkos tárháza ez. És még egy nagy félelme volt. Nem merte azt senkinek mondani, mert ha közölné gondolatját munkásaival, a kik eddig minden vészen keresztül követték, egyszerre visszafordulnának és futva igyekeznének a szabad légre feljutni. A Davy-lámpák sodronyhengere szinültig van telve vörös lánggal, a mi azt hirdeti, hogy még mindig egy harmadrész a könlég a tárnában, csak kétharmad az éltető lég: a többi halálgőz. De már a bányagáztól nem félnek. Ennek a rettenetes szellemnek fényárasztó szemeibe meg szokták bátran belenézni. Még akkor is, midőn szétroncsolt áldozatainak tetemeit rakják a hord-ágyra. De van egy másik szellem, a ki lehunyt szemmel jön. Azzal nem mer találkozni senki. Az a szénlég a bányában. Annak a jelenléte rettenetes! Midőn az alagút áttöréséhez értek, csakugyan úgy találták, a hogy a mérnök előre mondta. A közfalat kirúgta a robbanás s most csak ennek az omladékait kellett elhárítani, hogy a keleti tárnával meg legyen nyitva az összeköttetés. A feladatot teljesítő munkások egyike sem birta sokáig az ott dolgozást. Néhány percznyi munka után egymásután visszatértek s köhécselésről panaszkodtak, s hogy a lámpa azon a helyen rosszul ég. A folyosón még az egész hengert félelmesen megtölti a lámpa lángja s az omladéknál már csak pislog. Ez még félelmesebb. A legutóbb visszajött munkás azt mondá, hogy a mint egy nagy széndarabot megmozdított, oly kellemetlen szag hatott át szájtakaróján, hogy nem birta kiállani. Hasonlított az a szag a romlott savanyú káposzta bűzéhez. A vén munkások már tudták, hogy mi az a káposztabűz a tárnában? Az öreg Pál figyelmezteté Ivánt, ki maga ment oda vizsgálódni, hogy őrizkedjék lélekzetet venni szájkendőjén keresztül, s sietve jöjjön vissza. Iván fogta a vasrudat és a lámpát s lélekzetét visszatartva, oda sietett a romtörés felé. Két kézre fogott vasrúdjával teljes erejéből meglökte a széntömeget, mire az nagy robajjal omlott be túlfelől. Akkor a rúd kecskekörme közé csiptetve lámpája fogantyúját, betolta azt a támadt résen. A lámpa egyszerre elaludt. S a mint a sötétségből a résen áttekintett Iván, borzadva látta, hogy a tulsó tárnában valami vöröses izzó fény dereng, mely az egész folyosót végig világítja. Tudta jól, mi az? Olyan jól tudta, hogy rémültében ott hagyta a vasrudat is, s sietve futott onnan, a hogy birt. – A keleti tárna ég! mondá elrémülten a munkásoknak. Azok egy szót sem szóltak többet, hanem megkapták Iván karjait kétfelől s sietve vonszolták el magukkal, nehogy hátul maradjon. A mi utánuk jön, az a rémséges bűz, az nem a rettenetes viheder többé, a ki fenyeget s összezúz, ha felgerjesztik haragját, hanem az alattomos széngáz, mely a tárnaégésből fejlődik, mely nem hagy magával daczolni, nem becsüli a bátor szivet, s a kit egyszer megfojtott, életre nem engedi dörzsölni, vagy vissza imádkozni többé. Ez elől futni kell. Perczek mulva üres volt a tárna. Mikor a napvilágra kiértek, a hol a tömérdek asszony, gyermek örömsírása, vagy jajveszékelése vevé körül a kiszabadult élő halottakat, feltalálta Iván a mérnököt. Iván most már letépte szájáról a kendőt. – No uram! most már megmondhatom önnek, hogy mi van odabenn! A végpusztulás. A keleti tárna ég! Több nap óta kell neki égni, mert az egész folyosót izzani láttam. E látmányt soha el nem felejtem. Ez nem emberi gonoszság műve, nem Isten csapása többé, hanem egyenesen a felügyelők hanyagsága. Azt ön, mint nagy physicus, tudni fogja, hogy a kőszéntárna az által gyullad ki, ha a kénkovacsos kőszéntörmeléket, a mi hasznavehetlen, halomra hagyják gyűlni. Az ott megfülled, s a mint szabad lég éri, magától kigyullad. Az önök tárnái teli vannak ily tűzélesztő szeméttel. És már most jó éjszakát önöknek is, nekem is. A tárnatüzet el nem oltja senki. Ismeri ön a duttweileri égő hegyet? Százhúsz éve, hogy kigyulladt benne a kőszén. Még most is ég. Itt lesz neki a párja. Jó éjszakát, uram! A mérnök vállat vont. Mit tartozik ez ő rá? Iván elhagyta munkásaival együtt az istenverte telepet. Hát az ő telepe mivé lett azóta? Saját jószágára nem is gondolt négy nap és négy éj óta… DU SUBLIME AU RIDICULE. A ki meg akarja érteni e mondat jelentését: «A magasztos a nevetségestől csak egy lépésnyire van», játszék a börzén. Ott majd megtanítják rá. Ma olyan voltál, mint egy «kis isten», holnap olyan leszesz, mint egy «kis kutya». Ma mind a hatvan «agent de change» rekedtté kiabálja magát vállalataid nevével a «corbeille» kerek sorompója mellett; ma minden börzefejedelem meglátja, hogy ott vagy a «parquetten» s lesik az arczodon, víg vagy-e? nincs-e valami rejtett árny az arczod ragyogásában? Ma, mikor az egy órát üti s megszólal a börze harangja, tódul utánad a coulissierek serege, az agent de change-ok messziről mutogatják eléd «carnetjeiket», telijegyezve javadra kötött «affaire»-ekkel. Ma a coulisse népe egymás hátára teszi papirjait, úgy jegyzi irónnal részvényeidre tett fogadásait. Ma minden kéz mutogatja a «pointage»-t ujjaival a levegőben, emelkedésed tanuját. Ma elállják a passage de l’Opera átjáratait a tömegek, a kik nevedre spekulálnak. Ma dühösen kiabálják papirjaidra: «je prends! je vends!» kötik rájuk a szerződéseket «fin courant»-ra, «fin prochain»-re. «En liquid!» Még a börzén kívül is, honnan a «szépnem» ki van zárva, mert asszonynak nem szabad a börzén játszani törvény rendeleténél fogva, tehát játszanak a börze kerítésén kívül, ezernyi pénzvágyó kapzsi némber lesi a carnetes bizományost, ki a vasrácson keresztül kiáltja ki a «bourze des femmes»-nak, hogy állnak a részvényeid? S a sétány tulsó oldalán a nagy úrhölgyek, kik szégyenlenek közel jönni, de nem szégyenlenek játszani, kihajolnak hintóik ablakán, megtudni, mit nyertek «rajtad?» Ez ma van. Holnap pedig nem vagy sehol. A nevedet kitörli mindenki a jegyzőkönyvéből. A parquetten azt látják, hogy nem vagy «ott», s arról tudja minden ember, hogy nem vagy a világon. Még a vén asszonyok is a börzerácson kívül, tudják már, hogy nem vagy többé. Ember sem vagy, senki sem vagy. Üres hely vagy. – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – A Kaulman-czég a diadal tetőpontján ragyogott. Félix úr és kebelbarátja, az apát, egy délutáni siesta alkalmával, az illatos latakia füstfellegébe burkolózva építék fényes fellegváraikat. – Holnap lesz feltéve a börzén a magyar egyházi javak pápai kölcsöne, mondá Félix. – Holnap kapom meg a kinevezést Bécsből, az erdélyi püspöki székbe, szólt Sámuel apát. – A pénzkirályok milliókig érdeklik magukat kölcsönünkben. – A pápa áldását adta hozzá, s a bibornok-kalap már fejem fölött libeg. – A legitimista pénzfejedelmek neheztelnek érte, hogy egy asszony, a ki nevemet viseli, a színpadon van. Ez a szent kölcsönt alterálhatja. – Könnyű elválnod tőle. – Semmi szükségem rá többé. Holnap felvilágosítom őt helyzetéről. – Azt mondják, hogy Waldemár herczeg Párisba érkezett. – Úgy beszélik, hogy a szép asszony után. – Hátha pénzügyi míveletünket akarja zavarni? – Arra semmi tehetsége többé. Mióta a bondavári részvényvállalatnál és vasutnál olyan érzékeny vereséget szenvedett, el fog hallgatni a contremine hosszú időre. – Tehát csak Evelineért járna Párisban? – Belé van bolondulva egészen. Azt mondják, ha Eveline utazik, mindenütt utána jár, s a hol Eveline megszállt egy fogadóban, Waldemár megvesztegeti a pinczéreket, hogy abba az ágyba fekhessék bele, a melyből ő kikelt, s a fürdő-intézet szolgáját, hogy abban a kádban, abban a vízben fürödhessék meg, mely előbb Evelinet fogadta be. – Különös bolond! S az asszony pedig ki nem állhatja őt. – Az az ő kára. – Tibald herczeg bajosan fogja sokáig vinni. – A hogy én megkisértém pénzügyeit rendezni, alig viheti két esztendeig hitelezői összehivása nélkül. – Ha ugyan valamivel korábban az ujdonsült vő meg nem indítja ellene a birói gond alá vétetést. – Volt már róla szó, mikor eljöttünk Bécsből. – Nem fog az a bondavári ügyekre visszahatással lenni? – Semmivel sem. A részvényeiért hitelezett tőke épen a bondavári uradalomra van betáblázva, mely tiszta. Oh! a bondavári vállalat gyémántsziklára van építve. A távirda-hivataltól sürgönyöket hoztak a két úrnak. Kaulman házához voltak czímezve az apát úr levelei is, miket bécsi tudósítóitól kellett kapnia. – «Lupus in fabula!» szólt, az első sürgönyt feltörve Kaulman s odanyujtva azt Sámuel apátnak. Az apát ezt olvasá belőle: «B. Tibald herczeg ellen a birói gond alá vétel törvényesen elrendeltetett». – Szegény Eveline! Ezzel ő járta meg! mondá cynicus humorral Félix. A pap is feltörte a magáét s egy percz alatt végig olvasta. – Ezzel meg «én!» A sürgönyt átnyujtá Félixnek. Abban e sor állt: «A miniszterek mind leköszöntek. A császár elfogadta. A rendszer változik.» Adieu püspöki infula! Adieu kardinál-kalap! Adieu reichsrathi bársony karszék! A harmadik sürgöny felbontásánál összedugták fejeiket, hogy egyszerre olvassák azt. Abban pedig ez volt tudatva: «A bondavári tárna felrobbant. Az egész tárna ég.» – Ezzel pedig mind a ketten! rebegé Félix, kihullatva kezéből a távsürgönyt. A három csapás úgy jött egymás után, mint a háromágú mennykő! Ez a legutóbbi a legnehezebb volt. Ha ezt Waldemár herczeg megtudja, a contremine minden tűzaknája egyszerre lángba borul. Valamit kellene tenni a veszély elhárítására, de gyorsan. Mit? Csak a nagy egyházi kölcsön kiirásáig lehetne időt nyerni, azután ily apróság, mint holmi bondavölgyi vállalat, számba sem jönne többé. De hogyan elhallgattatni az ellenfélt? El lett határozva, hogy Evelinével beszéljen még ma a pap. S Waldemár herczeggel Kaulman. … A ragyogó arczok milyen nagyon elsötétültek! Hát most egy asszony mosolygásának selyemszálán függ-e a férfiak minden dicsősége? KÉT GYERMEK. Eveline sajátságos divat idején érkezett Párisba. Akkor volt ez, a mikor Eugenia császárné letette a krinolint s monsignore Chigi, a pápai nuntius kedvéért meghagyta udvarhölgyeinek, hogy az elfogadáson mindannyian nyakig érő ruhákban jelenjenek meg. A rossz nyelvű világ és megromlott hirlapirodalom azt a megjegyzést tevé rá, hogy ez nem is igen volt kedvére a magas nuntius úrnak. A krinolin-letevés epochalis datuma még ugyan nincsen a naptárban a vörös betüs napok közé jegyezve, hanem arra mindnyájan emlékezünk, hogy ez esemény valódi üdvös forradalmat (hogy ne mondjam: restauratiót) idézett elő az egész hölgyvilágban. Sötét szinű ruhák, felül nyakig felmenők, alul szűkek, feszesek, jelentek meg a közhelyeken; fekete ékszerek, nagy lánczok, olvasószerű kőszén-gyöngysorok, kereszttel a végükön, jöttek divatba. És a külső divattal a belső costume is összhangzásba hozatott. A jó izlés templomba járt, prédikácziót hallgatott. A hölgyközönség tanult elegantiával fohászkodni és imádságos könyvbe sütni le szép szemeit. A bűnbánat s a világ romlottsága feletti elszomorodás még intensivebb hatású tényekben is nyilatkozott. Az elegans úrhölgyek elkezdtek kegyes adakozásokat gyűjteni magasztos czélokra, minők a szent szék védelmére toborzott lelkesült vitézek felpénze, elitélt igazhitű kegyes ujságírók pénzbirságának helyrepótlása, székhelyeikből az istentelenek által kizavart buzgó főpapok prófétái ellátása, mely magasztos czélokra a leghirhedettebb szépségei a salonoknak és színpadoknak nemcsak ismerőik körében gyűjtötték a szeretet adományait, hanem annyira vitték a kegyességet és alázatosságot, hogy kiálltak a templomok ajtaiba perselylyel s a templomlátogató közönségtől szedték be a kegyeletes filléreket. Kaulman úr soha kedvezőbb időszakot nem választhatott volna Sámuel apát nagyszerű tervének realisálására. S ezen kedélyszinezete a párisi divatvilágnak Eveline lelkületével egészen összetalálkozott. Párisba érkezte után néhány napra nyomorék testvére meghalt. Valami hires orvos olyan műtétet vitt rajta véghez, a mitől meggyógyult örökre. Evelinet nagyon elszomorítá e veszteség. Úgy érezte, hogy most már senkije sincs, a kiért éljen. A meghalt nyomorék kopott mankóit ott tartotta boudoirjában, kétfelől a pipere-asztalhoz támasztva s minden héten kétszer kikocsizott a temetőbe, friss koszorukat vinni sírkeresztjére. Őt tehát egészen szive szerint ragadta magával ez a vezeklési divat. Sokkal örömestebb énekelte a templomban Mozartot és Haendlt, mint az operaházban Verdit. Sőt egyszer arra is elhatározta magát, hogy egy kegyes hangversenyt rendez saját salonjában magas belépti díj mellett, melynek jövedelméből valami nagyon kegyes czél fog előmozdítást szenvedni. Talán valami zuáv-csapat, vagy más afféle. Bizonyosan nem tudom. Majd kiderül, hogy miért nem tudom? Mikor legjobban töri a fejét a programm készítésén, berohan hozzá minden bejelentés nélkül, nagy szeleburdisággal az ő régi kedvencz bohó-pajtása, Árpád. Eveline rögtön lecsapta a tollat kezéből, eléje futott kaczagva és átölelte. – Ah! maga nagy bohó! Hát hol veszi magát itt egyszerre? – Járok a mesterségem után, szólt Árpád nevetve. Nézem, hová tehetném le a czimbalmomat, hogy egy concertet adhassak? – Soha jobbkor! Mintha csak híva lett volna. De hát hogy akadt rám? – No ugyan nagy mesterség önre ráakadni! Ha a színlapon meg nem találnám a nevét, meg kellene látnom a St.-Eustache affichejein. – Hát hallott már engem? – Mind a két helyen. A színpadon is, meg a templomban is. Hanem mondhatom, hogy ez utóbbi helyen nagyon drága az entrée. A míg az operában megkaptam önt tizenkét frankért, a templomajtóból el nem eresztett az a pénzszedő herczegasszony húsz frankon alul. – Oh maga nagy bolond! Hogy engem megkapott tizenkét frankért! Már micsoda kifejezés az? Majd megkapom én magát mindjárt! Mennyiért kapható? – Az a kérdés, hogy mire? – No nézd a kis csacsit! Hisz csak nem kávédarálásra akarom elfogni? Mennyiért zongorázik egy este? – Önnek egy szép kézszorításért, másnak ötszáz frank szabott ár. – De hátha jótékony czélról van szó? – Arra sem ingyen, sem pénzért! – No no! Micsoda beszéd ez. Maga cynicus ember! Hát senki iránt sem érez részvétet. A szegényekért nem tenne semmit? – Nekem van egy szegény asszonyom, a kinek én mindennel tartozom: az az anyám. Minden garas, a mit másnak adok, a világ legigazságtalanabbul kifosztott szegényétől van elvéve: az anyámtól. Adja vissza a világ az anyámnak azt, a mit tőle elraboltak s én a világnak adom mindazt, a mivel birok. Addig mindenem az anyámé. – No, maga anyámasszony katonája. Hát megkapja az ötszáz frankot, hanem valami szép szent symphoniákat kell zongoráznia. Liszt miséjét, vagy Haendl oratoriumát. – Mit? Talán bizony valami római zuávtoborzó concert készül? – No, igen! Én rendezem. – Én abból nem eszem. – De hát miért nem? – Miért? Azért, mert én Garibaldi ellen nem muzsikálok. – Oh! maga hallatlan ostoba gyerek! Hogy nem muzsikál Garibaldi ellen! – Nem! nem! tüzelt a fiú, s hogy nagyobb nyomatékot adjon ellenkezésének, felszakította mellényét a keblén s azt kétfelé nyítva, oda mutatta Evelinének. – Látja ezt? Vörös ing volt azon. Eveline féktelenül nevetett azon. – E bizony vörös-inges lett! Még megérem, hogy maga is elmegy garibaldistának. – El is mentem volna régen, ha az anyámat nem nézném. – Hát ha azután ellőnék a kezét, akkor mit csinálna? – Beállnék valami úrhölgyhöz házikoldusnak. Valaki csak eltartana. Ekkor Eveline egyszerre sírva fakadt. Árpád el nem tudta gondolni, hogy mi lelte? Odament hozzá, kérlelte, vigasztalá, kérdezte, hogy megbántotta-e valamivel? míg végre kizokogta a hölgy: – Lássa, a szegény Jánoska meghalt. Itt vannak az asztalom mellett a mankócskái. – No, azt igazán sajnálom. Sok derült órát töltöttünk szegény fiúval. – Úgy-e, ön is szerette? Lássa, nekem olyan üres most a világ, hogy nem hallom mankói kopogását a lépcsőimen. Nem tudom, hogy miért élek még? Úgy szeretnék valami olyan emberért élni, a ki nem tud magával jól tenni, csak ha én ápolom. Képzelek magamnak valami festőt, a ki elvesztette szeme világát, valami zenészt, a ki elvesztette jobb kezét, valami nagy politikai hőst, a kit üldöznek s nem hagyhatja el a szobát, s a kinek én volnék mindene, jóltevője, kenyérkeresője. Menjen ön Garibaldihoz! És azután nevetett ő is. – De hát beszéljen arról, hallott engemet énekelni? Nos, mit szól hozzá? – Ha úgy tudna ön énekelni az ördögöknek is, mint az angyaloknak tud, akkor ön igen nagy művésznő volna. – De mit ért ön az ördögök alatt?