# Fekete gyémántok ## Part 22 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/fekete-gyemantok-55647/index.md – Ne igérjen ön olyan dolgot, a mit nem kérek öntől. Mert akkor azt fogom hinni, hogy azt sem tartja meg, a mit igazán kértem. Egyet kötök ki magamnak öntől. Egyetlen egy embert nem szabad önnek elfogadni soha, sem levelét felbontani, sem ajándékát elfogadni, sem koszoruját a földről felvenni, sem tapsolását észrevenni. Egyetlen egy ember nem létezik önre nézve, mintha Theophratus láthatatlanná tevő sipkáját viselné fején, s ez ember Waldemar herczeg. – Oh! uram, én gyülölöm ezt az embert! utálom, gyülölöm, irtózom tőle! – Szeretem e kitörést hallani öntől. Hanem ez az ember gazdag. És szép férfi. És ön után őrjöng. És a nőknek utoljára is hizeleg az, ha tudják, hogy valaki őrjöng utánuk. Jöhetnek kényszerítő körülmények. A gazdagság nagy csábító, s a szegénység nagy kerítő. Jön idő, majd a mikor én nem leszek. Én pedig azt akarom, hogy mikor én már porrá vagyok válva, még akkor se fogadjon ön el Waldemar-tól semmit, és ne viszonozzon neki semmit. – Esküszöm önnek, uram, arra, a mi előttem legszentebb: anyám emlékére! – Úgy engedje megcsókolnom homlokát. Most megyek Kaulmanhoz, és végzek vele. Köszönöm önnek, hogy megemlékezett születésem napjáról. Hiszen mások is megtudhatnák azt, csak egy conversations lexicont ütnének fel, nevemet s életirásomat felkeresni. A kis himzett tárczával ön engem nagyon gazdaggá tett. Én igen dúlt kedélylyel jöttem ide s igen nyugodt szivvel megyek el innen. Ezt meg fogom önnek hálálni. Isten önnel, kedves Eveline! – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – Néhány nap mulva Eveline beköltözött a Maximilian-utczai úrilakba, hol Bondaváry Tibald herczegi fénynyel vette őt körül. A világ azt hitte, hogy a herczegnek kedvese; a herczeg abban az illusióban élt, hogy unokaleánya; Eveline pedig azt hitte, hogy hitvesi kötelességet teljesít, mikor azt teszi, a mit neki az ő ura és hitves férje parancsolt. – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – Szinte azon időben megkapta a kőszén- és olvasztóconsortium is Bondaváry Tibald herczeg helybenhagyását a Theudelinda grófnővel kötött szerződésre nézve. És így a bondavári uradalom mind a két tulajdonosának a lábai alól ki volt már huzva! Azt pedig ugyan megmenthette volna Angela grófnő a maga és családja számára, ha Berend Iván szavaira hallgatott volna. – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – De hát miért volt e makacsság Angela grófnőtől? Mentheti-e őt valaki azért, hogy ennyire szeszélyes? hogy ily kiméletlen nagyatyja iránt, hogy tetszik magának ebben a daczban? Bolondság-e ez? S védelmezi-e magát e bolondság, ha az? Mondjunk egy szót a védelmére. Az a Sondershain herczeg, a kihez Angela grófnőt oly szivesen akarta volna nőül adni Tibald herczeg, ugyanaz a bizonyos Waldemar, a kiről már annyi szó volt. És Angela grófnő tudta mindazt, a mi szó van a neki szánt vőlegényről. Tehetett-e máskép? Fogadhatta-e meg azt, a mit Iván tanácsol neki? Ezt itéljék meg a nők, férfinak nincs joga hozzá. A PÉNZTUDOMÁNY. A bondavári uradalom tehát már megvan. Most még csak a tízmillió beruházási tőke hiányzik. Azután még egy vasut, mely azt a világpiaczczal összeköti. Lássunk legelőször a tízmillió után. A bondavári kőszéntelep megéri azt. Még többet is. De ki tud felőle? Ki hiszi el? Journalistikai reklámok, «Beküldetett»-ek veszteni kezdik már hatásukat. Minden ember tudja ezt a mesterséget. «Isten áldása Kaulmannál! Ki vesz hamburgi sorsjegyeket?» Az élczet kezdik érteni. Az utóragban az élcz, hogy: «nál» van ugyan, de «tól» nem jön az áldás. Hanem hát sok új dolog van még a nap alatt. Mikor Félix azt a szivességet tette Ivánnak, hogy vitt neki egy felügyelőt, beszélgetés közben meglátott az asztalán egy darab szénlapot, melyben valami ujjas növény lenyomata volt látható. Az a bondavölgyi tárnából került ki. – Ah! ez valami ősvilági madár lábnyoma! mondá Félix. – Nem! mondá Iván, ez egy növény levelének lenyomata. – Nekem is van egy szép kövület-gyűjteményem. – Hát akkor vidd el ezt is hozzá! Félix elvitte a kővületet. Mikor azután a bondavári részvénytársulat fellépése közeledett, egyszer csak jön egy nagyon elterjedt német lapban illustratióval ellátott leirása annak a legujabban talált madárnyomnak, mely a bondavári kőszéntárna mélyéből került elő. Doctor Felicius volt az értekezés alá irva. «Hadd lássuk azt a madárnyomot!» kiáltának a tudósok. A felfedező tudós nevet is adott az állatnak, mely lábnyomait a még akkor lágy (!) kőszénbe nyomva hagyta: «Protornithos lithanthracoides.» «Hohó! megállj!» kiáltott rá egyszerre valamennyi geolog, physiolog, paleontolog, tanárok, tudósok, ártézikut-furók. «Ez nagy szó!» Egyik csoport tudós azt állította: lehet, másik azt állította: nem lehet. Miért nem lehet? Azért, mert a kőszénalakulás korszakában még nem voltak madarak, sem emlős állatok, a kőszénben nem találni mást, csak növényi maradványokat, csigákat s nagy csodára egy-egy halat. S miért lehet? Azért, mert a mit nem talált még senki, találhat ezután valaki. Lám, Humboldt megesküdött rá, hogy nem volt az ősvilágban majom, mert ásatag majom nem találtatik sehol, és íme, azóta már találtak Angliában egy, Francziaországban három ásatag macropythecust. Erre a madártagadók tábora újra felzúdult, leszamarazta a madárhívőket; hiszen még hüllők is csak a barna szénben fordulnak elő! Hát az anthracothérium mit vétett? De madárról szó sincs! Végre miután minden illustrált lapon keresztűl ment a veszekedés, miután felzajdította a német, angol, franczia közönséget, a nagy érdeket költött pernek akként vetettek véget, hogy egy öt tagú, tekintélyes tanárokból álló választott biróság küldetett ki a kérdéses kövület megvizsgálására és elítélésére. Doctor Felicius ezer darab aranyat ajánlott fel fogadásul annak, a ki bebizonyítja, hogy az ő madárnyoma nem madárnyom. A tudósok tribunálja azután megvizsgálván az illető kőszenet, egyhangulag kimondá a verdictumot, miszerint az a nyom semmiféle Protornithosnak sem nyoma, hanem az «annularia longifolia» levelének lenyomata. Nem is lehet semmi másnak maradványa, mint növénynek, mert ez a széndarab nem barna szén, de a legtisztább fekete szén, a minek korszakában nem volt még madár. Doctor Félix Kaulman azután kifizette szépen az ezer aranyat s megköszönte igen szépen azt a szívességet az egész tudós egyetemnek, hogy a bondavári szént így elhíresztelték az egész világban. Negyvenezer forinttal nem tudott volna ilyen reklamot csinálni. Már most kiabálhatja mindenki, hogy a protornithos humbug! hanem a bondavári kőszén renommeéja tudományosan meg van állapítva. Tehát közeleg a kedvező időpont, a melyben a vállalatot a börze szinpadán debütiroztatni lehet. Mert ez a legnagyobb tudomány a világon. Vannak a börzének derült napjai és borus napjai. Néha teli van villanynyal a levegő, birkák ficzkándoznak a mezőn; másszor meg lehajtja valamennyi a fejét a földre, s nem akar hozzá harapni a szép zöld mezőhöz. Néha bégetve kéri a juhászát, hogy nyirja már meg, nagyon nehéz a gyapja. Másszor meg összedugja valamennyi a fejét, kifelé fordítja a hátulját s nem hallgat semmi biztatásra. Egyszer-egyszer meg, a nélkül, hogy tudná valaki, miért? nekiiramodik a vezér ürű s utczu, utána valamennyi. Sem juhász, sem komondor meg nem állitja futásában. Tehát főtudomány: megtudni, mikor van jó idő a börzén? Mert néha vannak olyan áldott jó idők, az emberek olyan üdvezülő állapotban, a tárczák, erszények oly tuláradó kedélyben, hogy olyankor minden sikerül: még ha valaki a Gellérthegy felaprózására és elárusítására keresne consortoriumot, arra is találna vállalkozót és részvényeseket. Máskor meg még a török vasuti kölcsönre sem hederítenek. Tehát egy ilyen, minden füvet megnövesztő szép napon lett feltéve a bondavári kőszéntelep vállalata a bécsi börzén, s a kiirás napján a Kaulman bankház előtt s a hitelintézet utczájában katonasággal kellett kordont húzni, hogy a tömegesen rohanó aláirók ribillióját valahogy rendben lehessen tartani. Az aláiró publikum már reggel elfoglalta a kapukat; könyökkel tört magának utat, a ki bízott az erejében; a tolongásban bevert kalap, leszakadt kabátszárny számításba nem jött; verbal injuriák a legnagyobb mértékben, tettleges bántalmazások a második és harmadik fokig fel sem vétettek. Az utczára nyiló ablakok bezuzattak, azokon kiabáltatott be: «Én irok alá tízezret, százezret, milliót! Itt a biztosíték!» Derék tornászok felhasználták testi előnyüket, hogy a szomszédjaik vállára felhágva, onnan felkapaszkodjanak az erkélyre, ott dugják be a fejüket az aláirással boldogított terembe: «fél milliót!» S midőn végre ütötte a délutáni hatot, s a kapuk bezárattak, a fegyveres erővel szétoszlatott tömegnek, mely nem volt szerencsés az aláiráshoz juthatni, fennen kiáltottak alá az erkélyről: «Az aláirás be van zárva! Óriási túljegyzés. Tízmillió helyett aláiratott nyolczszáz húsz millió forint!» De hát itt van az a sok pénz ezeknél az aláiróknál? Dehogy van! Az aláirt összeg tizedét biztosítékul leteszi mindenki másféle értékpapirokban. Pénzt még nem látott a consortium. Azok, a kik itt egymás kabátját letépik a nagy tolakodásban, sem pénzbőségben nem szenvednek, sem a szénproductióval legkisebb közük sincs, hanem most épen jó idő van a börzén: lehet nyerni. A bondavári kőszénrészvények parin felül vannak jegyezve; azt a kis nyereséget szeretné minden ember be erszényezni s nem bánja azután, akármi lesz az aláirt részvényeivel. Hanem gondoskodva van róla, hogy a fák ne nőjjenek az égbe. Ott áll csatakészen az ellenfél: a contremine! Waldemar herczeg az élén a contreminenek. Egyike a leghíresebb börzefejedelmeknek. Igen természetes, hogy a mint azok az emberek, a kik csak rögtön nyerészkedésre irtak alá, a börzére viszik a részvényeiket s ott kezdik elárusítani: az emelkedés rögtön megakad, az agió visszamegy s lassankint egészen elenyészik. Ha életrevaló a vállalat, ha a részvények szilárd kezekbe jutottak, azután meglehet, hogy ismét felemelkedik. Hanem ez ellen is talált ki a tudomány valami ellenszert. Az igazgató-tanács választ egy syndicatust. A megtörtént reductió után a syndicatus rendelkezik a felett, hogy mikor adja át az aláiróknak a részvényeiket? Ez időközt pedig felhasználja arra, hogy a börze-ágenseknek ád valami ötszáz részvényt ajándékba azért, hogy lancirozzák a vállalatot. Ezek azután gyilkos lármát csapnak a coulissában s a parquetten. Verik fel kétségbeesetten a részvényeiket. A certificátokat nagy agióval ragadozzák ki egymás kezéből: hanem még részvényt nem lát a börze. Hanem a cursus jegyzi szépen a «pénz» és «áru» rovatokat. A tapasztalt emberek tudják, hogy ez csak szinpadi háború, hogy a ki igazi pénzt akar adni, kaphat annyi részvényt al pari a kutfőnél, a mennyit csak parancsol; s a contremine csak leskelődik, hogy mikor csapjon az agioteurök közé, mikor verje le egyszerre parin alul a vállalat részvényeit, hogy azután akkor vásárolja őket össze csúf áron? s azután nőhetnek megint felfelé. A ki azután ebben a játékban elhull, az a szegény jégre tánczolni ment apró tőkepénzes, a kinek kiénekli a fiókjából a keveset kamatozó kis tőkéjét a nagy bacchanali zaj az arany borju tiszteletére, s a ki besompolyog a bizonyos nyereségre, s mikor azután fellobban a contremine, nagyot huznak a hátára, otthagyja a részvényeit, a differentiáit, mint a rák a lábát, s szalad haza és hálát ad az Istennek, hogy legalább a csizmáját megmentette. Ez már így megy. AZ ELŐÉNEKELT TALLÉROK. X. városban van egy utcza, melyet ma is «görög utczá»-nak neveznek. Szép, díszes házak sora, melyet egykor görög kereskedők építettek; a sor közepén a templom, márvány homlokzatával, pompásan aranyozott tornyával, melynek harangjai a legcsengőbbek az egész városban; azt mondják, mikor azokat a harangokat öntötték, a görögök marokkal hányták az ezüst tallérokat az olvadt érczvegybe. Derék, élelmes, kedves faj volt ez a görög. Ők voltak a szilárd kereskedelem legelső megalapítói Magyarországon; a zsidónak még akkor nem volt szabad fekvő birtokot szerezni, azért csak a görög kereskedő házán lehetett meglátni, minő uraság van az észben és szorgalomban. Azután macedon eredete daczára soha sem vette azon észre senki, hogy nem tősgyökeres magyar ember. Magyar volt az anyanyelvük, a többit úgy tanulták. Nem is különítették el magukat, mindenűtt ott voltak, a hol más. Többnyire nemes emberré lettek, s büszkék voltak magyar ármálisaikra; ott ültek a zöld asztalnál, s csak arról tudta meg a világ, hogy külömbség van közöttük és a többi lakosok között, hogy mikor már a többiek rég le is hántották a husvéti piros tojásokat, a görögök akkor kezdtek el tizednapra egy fatáblán két kalapácscsal nagypénteket kalakolni. X. városból ez az egész ragaszkodó faj kiveszett már. Méltó volna physiologiai buvárlatra, utána járni, mi okozta, hogy elmultak? Miért haltak el férfiaik mint agglegények, leányaik mint hajadonok? pedig délczeg, daliás termet, tüzes vér, lángoló szemek, nemes arczél tüntették ki férfi- és nőnemét. Elhaltak egymásután. Elvégre csak egy maradt, az is agg legény már: az öreg Csanta Ferencz. Hajdan jovialis czimbora, vidám előénekes a «no gája»-ban, gazdag, bőkezű, szép asszonyoknak udvarló, gavallér, merész kártyás; időjártával magába zárkózott, emberkerülő, fösvény, zsugori, zene- és énekgyülölő és uzsorás. S mentül inkább magára maradt, annál nagyobbat nőttek sivár tulajdonai. A mint egy-egy régi czimborája, rokona, üzlettársa meghalt, annak a házát sietett megvenni; az egész utczasor az övé volt már, csak a tőszomszédjában lakott még valaki a saját házában. Az is egyik görög fajrokonának a háza volt, kinek azonban maradt egy leánya, s az a leány kivételképen nem maradt aggszűznek, hanem férjhez ment egy zongoramesterhez, a kinek Belényi volt a magyarosított neve. Annak azután született egy fia, s azt valósággal Árpádnak is keresztelték. A vén görögöt mindez nagyon bántotta. Miért megy valaki az utolsó görög leányok közül férjhez? miért egy zongoramesterhez? miért születik annak fia? s miért keresztelik azt épen Árpádnak? S miért történik mindez épen az ő szomszédságában? Már most az az egy ház esik közbe, hogy nem lehet az övé az egész utcza! Pedig övé már a templom is. Senki sem jár bele, csupán csak ő. Senkinek sem tartja a pap a misét, csupán csak neki. Ő a patronus, ő a gyűlekezet, ő a curátor, a presbyterium, az alapítványok pénztárnoka: minden. Ha ő is meghal, becsukhatják a templomot s fű nőhet a küszöbén. Abban a mellette való házban pedig épen nem szándékozott kihalni az új ivadék. Az Árpád gyerek olyan eleven volt, mint a csik. Öt esztendős korában sokszor áthajigálta a lapdáját a vén görög háza tetején annak az udvarára. A vén görög a lapdát persze soha sem adta neki vissza. Még más keserűségeket is okozott neki az a fiatal sarjadék. A városon egy szép patak foly végig, két öl széles, fél öl mély. A házaknak erre a patakra hajlanak le a kertjeik. Szép, üde hely az egész környék. A vén görög a maga részét a patakból elzáratta vasrostélylyal. Neki még a vizébe se mászkáljon bele más. A patakvíznek pedig az a szokása, hogy nem marad meg egy gazdánál, akármilyen vasrácsot húz is eleibe, hanem odább foly, s más jön megint helyébe. Belényiék háza fölül volt a patak mentében. Az Árpád gyereknek pedig az a gonosz szokása volt, hogy a mikor csak leszökhetett a kertbe, azonnal papiros-hajókat csinált, azokat megterhelte mindenféle kerti virággal s más afféle giz gazzal, s eleresztette a vizen; azok szerencsésen átvitorláztak a rács között s rendszerint kikötöttek a szomszéd partján, ki a hajótörötteket azután reggelenként ott találta s rettentő dűhös volt érte. Hogy ez megsértése a tulajdonjognak! Mit ereget az a semmiházi gyerek papiros-flottákat az ő vizére? Volt is érte elég bajuk Belényiéknek, kik váltig tiltották Árpádnak a nauticai kisérleteket. De fogad is szót az ilyen rossz kölyök! Azután valami háborús idő jött. Miért, miért nem? már nem igen lehet megtudni, a honvédek meg a német katonák egymásra puskáztak. Az ujabbkori historikusok szerint az egész «gyermekjáték» volt csak s olyasmin keletkezett, hogy a magyar sipoy-ok, a kik mohamedánusok, nem akarták a töltényüket fogukkal leharapni, melyeket a németek disznózsírral kenve készítenek. – Vagy ez Kelet-Indiában történt? No – mindegy. Nem tudni már bizonyosan. A mi egyebet beszélnek róla, azt mind a poéták találták ki. Nem is egyébért tétetik erről említés, csupán azért, hogy kiderüljön, mi oka volt Berend Ivánnak Belényiék házához kerülni? Hát ő ott valami ostromot, vagy mit? segített visszaverni a háborús időben, s azalatt náluk volt szállva. Igen szerették, mert jó vígkedvű fiú volt. Egyszer azután a szegény zongoramestert, mikor csendesen menne haza az utczán, egy messze elpattant bomba darabja úgy ütötte főbe, hogy rögtön meghalt. Így lett árva az Árpád gyerek, így fogadta őt fiának Iván. A kinek azután egyszer le kellett tenni a fegyvert, el kellett menni valahová, de hogy hová és miképen? az már olyan régen történt s olyan unalmas história, hogy jobb, ha nem beszélünk róla. Ezért adta oda Iván minden aranypénzét Belényinének, hogy azt Árpád zenei képeztetésére fordítsa. Veszendő pénz volt, okosabb helyre nem tehette. Ha magával vitte volna, ki tudja, ki osztozott volna meg rajta? Ugyanebben az időben történt az meg, hogy X. város piaczán kidoboltatá egy magyar kormánybiztos, hogy a kinek német bankója van, hordja fel a piaczra, ott lesz egy máglya, azon azt megégetik. A ki másként tesz, rosszul jár. És valósággal, a ki rosszul nem akart járni, felhordta a német bankót, azt meggyujtották, elégették. Belényinének is volt egy pár száz megtakarított forintocskája. Hová legyen vele? Sajnálta nagyon tűznek vetni. Azt tette, hogy megszólítá gazdag szomszédját, a vén görögöt, nem váltaná-e azt be neki magyar bankóra? Az eleinte majd kiverte a házából, de később csak megesett rajta a szíve, adott neki érte magyar bankót. Még többet is adott azután neki. Egy hét mulva odament az asszonyhoz s azt mondá neki: – Én nem akarom a te pénzedet kezelni, a mit az apád nekem hat perczentre átadott. Itt van a tízezer forintod, csinálj vele, a mit akarsz. – S kifizette neki a nála levő tőkéjét magyar bankóban. Másik hét mulva azután jött egy másik kommendáns a városba, az meg német volt. Az meg azt doboltatta ki, hogy a kinél magyar bankó van, hordja be rögtön, hogy elégethessék, mert a kinél egyet megkapnak, halál fia! A szegény Belényiné futott kétségbeesetten a szomszéd úrhoz: mit tegyen? az egész összeg, a mit neki visszafizetett, mind ott van még a fiókjában! Koldussá van téve gyermekestül, ha azt mind elveszti. Minek fizette most meg? Minek váltotta át a német bankóit, ha tudta, hogy ilyen világ következik? – Hát ki tudta? förmedt rá Csanta uram, s még neki állt feljebb a panasza. Ha te koldus vagy, én háromszor koldus vagyok. Egy elátkozott fillér sincs a házamnál, nem tudok min húst hozatni ma a mészárszékből. Százezer forintom ég a tűzben. Oda vagyok, koldus vagyok! És azzal elkezdte szidni, átkozni mind a két hadakozó fél kicsinyét, nagyját, úgy, hogy Belényinének kellett csitítania, hogy ne kiabáljon, az Istenért! meghallják odakinn, s még felakasztják érte. – Hát hadd hallják! Hát akaszszanak fel! De kimegyek a piacz közepére s ott mondom a szemükbe, s ha ők fel nem akasztanak, majd felakasztom én magamat. Csak azon gondolkozom, hogy hova akaszszam magamat? a kútágasomra-e, vagy a toronyban a harangkötélre? Belényiné nagyon kérte, hogy azt semmiképen ne tegye. – Hát mit tegyek? – Elmenjek a kalapomba krajczárt koldulni? – Itt van az utolsó két garasom, ni! S mikor azt előhúzta zsebéből, sírva fakadt, omlott a könye, mint a zápor. Szegény asszonynak kellett őtet vigasztalni, hogy azért ne essék kétségbe; hiszen ád a molnár is, meg a mészáros is hitelbe; s közel volt hozzá, hogy megemberelje egy huszassal. – No majd meglátod! szólt zokogva a vén görög. Gyere csak holnap reggel át hozzám s meglátod, hogy itt lógok a folyosómon a vasra felakasztva. Ezt én túl nem élem. A szegény özvegyasszony azután hát mit tehetett egyebet, csak felvitte a nagy csomag pénzét a kommendáns úrhoz, csak elégették azt is a piaczon. Szörnyű nevetni való tréfa volt az. Soknak, mikor visszaemlékezik rá, még most is hull a köny a szeméből – a nagy kaczagástól. Az özvegy asszonynak azután nagyon szűk napjai következtek. Egész tőkepénzét elvesztette, a mit atyjától örökölt; nem maradt egyebe, mint a háza. Annak az első szobáit kiadta boltoknak, a hátulsókban lakott s úgy éldegélt szegényesen a sovány jövedelemből. Mindig félve tekintgetett a szomszéd folyosójára, vajjon az öreget egyszer nem látja-e ott lógni a vason? Mert ő maga nagyon sok nélkülözést kiállt. Biz az öreg nem akasztotta fel magát. Néhány ezer forintja ugyan neki is kárba veszett; hanem az csak polyva volt: megmaradt a garmada. Volt egy pinczéje, melyhez a házából egy szűk átjáráson lehetett eljutni a föld alatt. Az a pincze épen a patak alatt volt építve. Bécsi pallér készítette, a helybeliek nem tudtak felőle semmit. Az a pincze tele volt félakós hordókkal és minden félakós hordó tele volt ezüsttel. Számbavehetetlen kincs volt az öreg pinczéjében elrejtve. S egy titkos gépezet a hálószobájában képessé tette egyetlen rugó megnyomásával egy, a patak medrében elrejtett zsilip felnyitására, melyen át öt percz alatt az egész pincze víz alá volt helyezhető. Oda rabló hiába ment volna. A mi ezüst-, aranydarab Csanta uram kezébe került valaha, az soha többé napvilágot nem látott, vándorolt a víz alatti pinczébe. A szegény özvegy asszony pedig nélkülözött és varrt, himzett pénzért, hogy mindennapi kenyerét megkereshesse. Azt az aranypénzt, a mit Ivántól kapott, még éhhalál esetén sem fordította volna másra, mint a mire adva volt neki: Árpád tanítására. S a zongora-tanítás olyan drága! Az Árpád gyerek lángész volt! Hanem, mint minden gyereknek, megvolt az a gonoszsága, hogy a mire az Isten talentumot adott neki, azt nem művelte olyan kedvvel, mint a hiábavalóskodást. A házból nem volt ugyan neki szabad kimenni soha az anyja nélkül, hogy más gyerekektől valami rosszat ne tanuljon, hanem hiszen talál ki a gyerek magától is elég sok istentelenséget. Ott volt például a kert. A mint oda levehette magát, nekiállt a bodzafának, levagdalta a tavalyi hajtásokat róla, csinált belőle malmot, rátette a vízre és azzal a gonoszsággal töltötte az idejét, hogy óraszámra elnézte: hogy forognak annak a malomnak a kerekei. Ez még hagyján. De még más gonoszságot is kitalált. Ugyanabból a bodzafából faragott magának tilinkót s azon a primitiv játékszeren furulyázott mindenféle parasztnótákat. Klempler úr, a zongoramester, vigasztalhatlan volt, mikor megtudta, hogy tanítványa tilinkón furulyál. Hisz ez öngyilkossága a zongoraművésznek! De még ez sem minden. A tilinkó-szóra az átellenes kertből, melyet a patak választott el házuktól, meg szokett jelenni egy kis szöszke ötesztendős leány; annak Árpád papiroshajókat fújdogált át a vizen keresztül, az meg visszafújta neki a vizen keresztül a hajókat. Ez meg már éppen elvetemedettség! Üldözték is e miatt Árpád urat erélyesen. De soha sem sikerült nyomára jönni, hogy hová rejti el a malmához való eszközöket és a tilinkóját? Mire lejött valaki a kertbe, minden el volt takarítva. A malmot és tilinkót Árpád úrfi elrejté egy pinczegége nyilásába, rákötve egy sodronyból készített rézlánzra, melyen át leeresztette azt a mélységbe, hogy senki se akadhasson rá. Ez a tilinkózás pedig végtelenül boszantotta a szomszédot. De még inkább a napestig hangzó zongora-gyakorlatok. Minden órájában a napnak kellett azt hallania. Még éjjel is azzal álmodott, hogy c, d, e, f, g, á, h, c!