# Fekete gyémántok

## Part 13

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/fekete-gyemantok-55647/index.md

A grófnő még mindig azt hitte, hogy a gauklereinak az lesz a vége, hogy a gyémánt csak nem ég el a napban, s ő annál inkább megajándékozhatja vele Ivánt, hogy tegyen vele majd kisérletet nyáron, mikor tüzesebb a napsugár.

Iván künn az ablakból, eltalálva a sugárverés legkedvezőbb helyét, ráirányzá a tégelyre a gyútükör sugárgulájának hegyét. A gyémánt ezernyi szikrát szórt e megsemmisítésére törő napsugárkatlanban s pillanatokig úgy látszott, mintha ő maradna e harczban a győztes, minden rálövelt nyilát a napsugárnak a szivárvány hét szinére törve össze; hanem a gyútükör tüzösszpontja egyre szükebbre szorult körülötte, s egyszerre vakító napfény töltötte meg a kis szobát, oly világló, hogy ezüstnek látszott benne minden tárgy, s elenyészett benne minden árnyék.

Egy tűzkarika lövellt szét a tégelyből, villámnál világlóbb nyilakat szórva maga körül, s a következő perczben megszünt a gyútükör működni.

Iván még ott állt künn az ablakban. Onnan kérdezé a szobában levő grófnőtől:

– Mi maradt a tégelyen?

– Semmi.

Iván visszatért a szobába, felakasztá helyére a tükröt, s átadta a grófnőnek az üresen maradt melltűt.

Az apát úr nem hagyhatta megjegyzés nélkül.

– No ez olyan látvány volt, a minőt csak királyok engedhetnek meg maguknak.

A posta trombitált, a grófnő feladatta magára utazó bundáját, s midőn Iván a kocsiba felemelé, mégis csak kénytelen volt neki kezét nyujtani és rávesztegetni ezt a szép szót: «Isten önnel».

Mikor tovarobogtak, a grófnő azt kérdé az apáttól:

– Ugy-e bár, ez az ember egy bűvész?

– Nem, felelt a pap. Gonoszabb annál. Természettudós.

– Hm! Kellemetlen ember.

SUBLIMIOR MATHESIS.

A Kaulman-czég boltajtaja most is ugyanott van, hol ezelőtt ötven esztendővel. Még a boltajtó is ugyanaz, s ha lehetne, az üvegek is azok volnának, a miken keresztül 1811-ben a ház első alapítója, mint observatoriumból tanulmányozta az utczán járó-kelő főtisztek arczairól, hogy hausse készül-e, vagy baisse? Ő már tudta azt, hogy az az utczai physionomia milyen jó barometrum, s a járó-kelőktől elhullatott szóban mennyi proféczia van. Csak a meglepett ember s az elejtett szó mutat igazat.

Ezt a régi fakó boltczímert is meghagyták az utódok, az alig olvasható felirattal. Ez a bankárok aristocraticus tüntetése, a fakó régi czímer, félszázados firma, ősnemesség! A többi fényes új boltfeliratok, kirakatok, öles betük, aranyfüst-decoratiók, portálék között ez a kopott fakó tábla ragyog a legjobban. Erős ház! Ötven év feketedik rajta.

Benn a pénzváltó-boltban most is azon kikopott bőrvánkosu székek, azok a szúette, feketére festett iróasztalok, azok a faketreczek, s a faketreczen belül most is ott görnyed még az ősz, régi divatu könyvvezető zöld ernyővel a homlokán, shirting-boritékkal a könyökén; s ott pompáznak a fali állványon sorba rakott komisz kötésü könyvek, de a miknek sarkain ötven évig visszamenő számok olvashatók. Nemesi családfa!

A Kaulman-firma most is folytatja a régi lombard-üzletet, s széles jó hirben áll.

Talán méltán, talán nem.

Az ifju főnök nem helyez többé nagy súlyt az escompte- és lombard-üzletre; neki magasabb tervei vannak.

Lakása ugyanazon háznak első emeletén van, de már ott uri pompával és comforttal találkozunk.

Dolgozó szobája muzeum, s iróasztala csecse-becsetárlat, tele rakva majolicával, bronzokkal, antikokkal. Tintatartója Benvenutoi remek (ha ugyan nem galvanoplastika), benne kék és vörös karmin-tinta, tollszára aguti-tövis, rajta arany toll, gyémánt-hegygyel; porzója aranypor, porzóhintője pávakőkanálka, tolltartója nemes korallagancs, papirnyomtatója pompéji-i mozaik, gyertyaernyője valódi hegykristály, portefeuille-jének táblája chinai haliotys, papirvágója török handzsár, pecsétnyomója malachit-faragvány, maroquin papirtartójában rezeda-illatu szines levél, átlátszó szalmapapir, elefántcsont-velin, bristol-, regal-, bath-papir; hanem hogy valaha valaki ezen az asztalon irna valamit, azon még nem lehetett rajta kapni.

Az a tudomány, a mivel Félix úr foglalkozik, nem jár irkafirkával: az csak szellemi munka: dolgozik ő éjjel-nappal, még tán mikor aluszik is, csak hogy az nem hagy maga után papirra tett nyomokat.

Mikor azt hiszik róla, hogy mulat, tánczol, dőzsöl, lovagol, utazik, udvarol: ő akkor mindig dolgozik; van előtte egy kitűzött czél, azzal mulat, azért dőzsöl, annak udvarol, a felé tánczol, lovagol, az után utazik, és soha sem veszti el szeme elől.

Nem tollat mozgat ő, hanem embereket.

Néhány nap mulva a bondavári kastély nevezetes magárahagyatása után dolgozó-szobájában látjuk Félix urat egy kettős balzacon heverészve, melynek átelleni vánkosán Sámuel apát úr vidám homloka dereng. A két úr bizalmas beszélgetést folytat, mely úgy látszik, már idejövetelünk előtt kezdődött.

Előttük pompás sevresi porczellánban illatos mokka párolog, melynek aromája a drága latakia füstjével egyesül, mit az apát úr turquissal kirakott csibukból, Félix úr pedig tollszár-vékony cigaretteből ereget.

– No, a grófnővel a szerződésed már meg van, a hogy kivántad, harminczkét évre. Itt van, alá van irva, szabályszerüen. Hanem már most szeretném tudni, mit ér ez te neked, és a te consortiumodnak? Az nem elég, hogy a grófnő aláírta a szerződést, ha csak a herczeg is alá nem irja. Mert a grófnő csak élethosszig rendelkezhetik a bondavári uradalommal, s a mint meghal, visszatér az a herczeg birtokába, vagy a herczeg unokájára s akkor a ti szerződésteknek vége.

– Tudom, szólt Félix, leütve a hamut cigarette-jéről. De hisz épen azért lesz rá gondunk, hogy a grófnő sokáig éljen; hogy kedvet kapjon az élethez. Oh! hidd el nekem, hogy mikor egy ilyen vén hajadon kedvet kap egyszer a sokáig-éléshez, és pénze is van hozzá, borzasztó sokáig el tud élni. Aztán nem vagyok én olyan elővigyázatlan, mint gondolod. Ismerem a megholt herczeg hagyománylevelét, melyben körül van zárolva az a kikötés, hogy ha Theudelinda grófnő egyszer megdicsőül, bátyja, vagy annak utódai, a megdicsőült grófnő netaláni hagyományosainak, bérlőinek, vagy hitelezőinek mindazon építkezéseket tartozzanak megtéríteni, a miket az a bondavári uradalom területén tétetett. A jó herczeg arra gondolt, hogy leánya egyszer ájtatos kedvében valami fogadalmi templomot, vagy zárdát építtet uradalmában, azt hadd váltsák meg az örökösök: valakinek adósok ne maradjanak érte. Hanem arra nem gondolt a herczeg, hogy valaki a clausula alapján még egyszer tárnát, gyárat, raffinadeot emeljen a bondavári dominiumon; s ha én egyszer beleépítek abba az uradalomba két milliomot, a bondavári örökösök soha sem fogják azt tőlem kiváltani tudni.

– Kivéve, ha egy másik consortium segélyükre jő.

– Az nem olyan könnyü. Azt csak egy olyan consortium tehetné, mely az egész Bondavári-család anyagi ügyeit rendezni vállalkoznék, s ahhoz igen sok kell. Sok ész, sok pénz és sok merészség: mind e kettőt koczkáztatni. Egyébiránt tovább is nézek én s még nem pihentem meg. Nem egy «dámára» tettem fel minden pénzemet.

– Igazság! Hát azzal a kis vadmacskával mit csináltál, a kit a bondavári kőszénkupaczból raboltál el?

– Hát egyelőre nevelőbe adtam madame Risan intézetébe; hadd művelje ki magát, mert szép tehetségei vannak, de egészen ostoba. Gyönyörű hang, de nem tud énekelni; szenvedélyes arcz, de semmi mozgás; csupa érzés, de nem tud más nyelvet, mint a mit az anyjától tanult.

– Szinésznőt akarsz belőle csinálni?

– Először azt.

– És azután?

– Feleségül akarom venni.

A pap nagyot nevetett.

– Ne nevess rajta, mert komolyan mondom.

– Jó! Hát komolyan beszélek róla. Először is nem értem azt, hogy minek neked a házasság? S ha megértettem, akkor nem értem azt, hogy minek viszed azt, a kit feleségül akarsz venni, madame Risan intézetébe, a hol nevelnek kitünő sarjadékot a külvárosi szinházak számára, de nem szerény háziasszonyokat a homlokaik simaságára féltékeny férjeknek.

– Az az én gondom! pattogott hetykén Félix. Azt te nem érted. Az sublimior mathesis. Nem papnak való. Nekem szükségem van egy törvényesen megesküdött feleségre, a ki épen Risanné asszony növeldéjében végezte iskoláit. Hogy mi lesz a homlokommal, az a kalapom gondja. Hanem most olyan dolgot kérdezek tőled, a mit csakugyan te tudsz jobban, mint én, mert az már pap dolga. Elvenni akarom a leányt, s akarom, hogy törvényes hitvesem legyen, hozzám kötve, a kinek én parancsolok. De a mellett úgy akarnám a dolgomat intézni, hogy én ne lennék ő hozzá kötve; ő ne parancsolna nekem. Egy szóval, hogy a míg én akarom, feleségem, mikor nem akarom, nem feleségem. Ebben adj nekem tanácsot. Te ismered a mindenféle furfangokat, a mik miatt hosszan, több ideig tartott házasságok egyszerre csak megsemmisülnek; nem válópert értek: az sok kárral, sok áldozattal jár, s utoljára is ha egyik fél megköti magát és malitiosus akar lenni, mindig meghiusulhat; hanem valami más úton módon, gyorsan, biztosan, csalhatlanul.

– Oh igen, tudok egy ilyen módot, de csak egyetlen egyet, szólt Sámuel; megesküszöl, a kivel akarsz, a vallás rendes szertartásai szerint, itt Bécsben. Mikor aztán azt akarod, hogy ez a házasságod ne legyen házasság: a bécsi bankárházaddal felhagysz, a firmádat leveszed s átköltözöl párizsi házadba. Firmád ott is fennáll, már apád franczia polgár volt s te is az vagy. Ha egyszer aztán ott czélszerünek látod megmenekülni a hitvestárstól, egyszerüen megismerteted azzal a körülménynyel, hogy a franczia törvények előtt semmi házasság sem érvényes, mely nem polgári hatóság előtt köttetett. Épen a napokban döntetett el ez értelemben egy franczia grófi család pere, hol a spanyolországi oltár előtt kötött házasságból eredt fiak apjuk örökségétől elmozdíttattak, mert apjuk elmulasztá feleségével Francziaországban polgári házasság utján «is» egybekelni. A franczia törvény feleségedet leánynak declarálja, tégedet garçonnak s mehettek jobbra-balra.

Félix felemelkedett helyéről s megcsókolá gyöngéden az apát úr homlokát.

– Köszönöm.

Biz azt meg is csókolhatta azért a jó tanácsért.

– Én valóban nagy hálával tartozom irántad; s ha gyermekkori barátságunk emléke nem sugná azt, hogy a mivel neked tartozom, az szeretet, úgy azt kellene éreznem, hogy az egy lefizethetlen adósság.

– Oh én sem felejtém el, hogy mivel tartozom atyád házának. Szegény tót diák voltam, mikor atyád felkarolt; úgy lettem nevelőd, úgy tudtam tanulmányaimat folytatni. Ezt én sem felejtettem. Tehát ne beszéljünk többé a multak tartozásairól.

– Igen. A jövő is együtt fog bennünket találni. Most arra kérlek még, légy szives, mint a grófnő teljhatalmazottja, a szükséges iratokat átvenni. Ez itt a szerződés. Itt a biztosíték, állampapirokban. Itt az utalvány az első félévi haszonbérre. És itt egy másik utalvány pénztárnokomhoz, negyvenezer forintig.

– Hát ez kinek?

Félix nyájas szemhunyorítással nyomta oda az apát úr markába az utalványt, gyöngéden súgva:

– A szerencsés közbenjárónak.

A pap csodálkozva rázta fejét.

– Te engem meg akarsz ajándékozni?

– Ne úgy értsd. Nem én. Ez a consortium költsége, a mi ily rubrika alatt fordul elő: «alapítási költségek» minden vállalatnál. Ezt mondva Félix, új cigarettet dugott szájába, s a gyufa lángján keresztül ravasz önbizalommal lesett barátjára.

Sámuel apát száját szánakozó félmosolyra huzva, csendesen négyfelé repeszté a negyvenezer forintos utalványt s azután nyugodt fensőbbséggel veregetett a bankár vállára.

– Kedves barátom! nekem az az egész bondavári uradalom a markomba volt adva, s ha akarnám, most az enyém lehetne. Azzal is így tettem, mint ezzel most! A pap szétszórta az eltépett papirfoszlányokat. Ismerj meg engem valahára! Én nem koldulóbarát vagyok, hanem prætendens! Nem járok dominium után, hanem birodalom után!

E merész tekintet annyira megszeppenteté a bankárt, hogy letette a szájába vett szivart, a mit most bátorkodott meggyujtani. Hisz ez nagy szó!

– Ülj le már most, és hallgasd meg, mi dolgom van veled, szólt a pap s maga hátratevé két kezét, úgy kezdett el a szobában fel s alá járkálni, s beszélt majd járva, majd megállva bámulója előtt.

– Az egész világ vajudásban van most, s folyvást egereket szül, mert az oroszlánok restek elhatározni magukat arra, hogy szülessenek. Mindenütt chaos van: a financziális téren, a diplomatiában, az egyházban, s a három chaosz egymást zavarni segít. Egyetlen ember, a ki tisztán lát, urává lehetne e «tohuvabohu»-nak. A ki ezt fel tudná használni! Himzett-ruhás bohóczok, a kiknek kezében van a világ vezetése. Itt van előttünk egy ország, a melylyel nem tudnak a kormányzói mit csinálni. A hova hívják, oda nem megy, kényszerítenék, de nem merik, nyomják és félnek tőle, s a melyik maga sem tudja, mit fog holnap csinálni? megadja-e magát? megalkuszik-e? fizet-e? vagy vasat ragad? melyik ellenségével szövetkezik, melyik ellensége ellen? vár-e még? vagy feladja állását? nevetésbe tör-e ki, vagy átkozódásba? Azután ennek az országnak van egy elementuma, a mely a két küzdő fél között áll: a papság. És ebben az országban az egyháznak még nagy vagyona van!

Félix összeránczolta a homlokát, mert még mindezekben nem látott semmi összefüggést.

– Mit gondolsz fiam? szólt hirtelen megállva előtte a pap. Mire számíthatna az az ember, a ki ennek az országnak először egyes vidékeit, azután egyes osztályait meghódítaná a kivihetetlen állameszmének? Nem gondolod-e, hogy a te bondavárvölgyi vasutadnak létrejöttét semmi sem mozdítaná úgy előre, mint egy alázatos küldöttség a föld népéből s annak papjaiból, mely hűséget fogadni a miniszter elé járulna. Egyik kéz a másikat mossa. Annak a vidéknek az állameszméhez csatlakozó népét meg kell jutalmazni. Érted-e, hogy mi hasznod van neked ebben?

– Kezdem látni.

– S mit gondolsz, a ki a halinaposztót ez országból is bevinné a törvényhozás teremébe s az infulát ez országból is a bécsi felsőházba, minő állást szerezne az magának?

Félix tenyerébe csapott csodálkozva. Ez volt rá a felelet.

A pap egyet járt alá s fel, azután ajkait összeszorítva mondá:

– A primás öreg ember.

Félix hanyatt feküdt a balzacon, mintha olyan magasra akarna nézni, a mit ülve nem láthat meg.

– A pápa még öregebb, mormogá a pap.

A bankár most még jobban bámulva tekinte Sámuel apátra.

Az pedig egyszerre szenvedélyesen tört ki:

– Törpe emberek állnak a hajók kormányán, fiam! és ezek azt hiszik, hogy ők fognak ellenálhatni a nagy viharnak. S minő szegény eszközeik vannak! Halomra dül az egyház! S azt hiszik, hogy azt ócska támaszokkal fogják fenntartani. A siralomházban él minden! S epileptikus átkozódással akarná feltartóztatni a falakat. Figyelj reám! Az olasz papoknak minden erőfeszitése csak szegénységi bizonyitvány. Fillérekkel tartják fenn szent Péter székét, holott milliárdok voltak a kezükben, a miket elhagytak veszni. Csak Magyarországon van még egyházi vagyon. Tudom jól, hogy a miniszter fiókjában készen áll a törvényjavaslat, mely azt az állam javára secularizálja. Csak egy kis ürügy legyen rá a magyar klerussal összeveszhetni Bécsnek. Ők fognak a liberalis állásponton harczolni, ellenfeleiké marad a világ antipathiája. Nem kell sok hozzá. A deficit nő, a kormány szorong. Csak egy kis oppositió a birodalmi tanácsban, mely a budgetet megnyirja, vagy egy kis külháboru. A kincstár üres, kölcsönt nem kapni már. «Mikor az ördög megéhezik, legyet eszik.» De hátha megelőzi őket valaki? Szent Péter széke veszélyben forog. A magyar egyháznak nagy birtoka van. Ez is veszélyben forog. Ha valaki most egy ilyenforma eszmének adna lényeget: Álljunk a mozgalmak fölé! Legyünk hazafiabbak a táblabiráknál, legyünk loyalisabbak a minisztereknél, legyünk szabadelvüebbek a forradalmároknál, legyünk katholikusabbak a főpapoknál, mentsük meg a magyar egyházvagyont a kormánytól s azzal ismét az egyházat a forradalomtól! S létesítenénk a világpiaczon egy óriási, száz milliós kölcsönt a magyar egyházi javakra, és szent Péter trónjának megmentésére! Mit gondolsz, mi lehetne az az ember, a ki ezt létrehozná?

– Minden! rebegé elragadtatva e fantazmától Félix s most már a kezét csókolta meg barátjának.

– E nagy műhöz szemeltelek én ki téged, szólt a pap és engedte kezét csókolni. A te bondavári vállalatod szükséges arra, hogy egy szerencsés csatánynyal egyszerre világhirt szerezz nevednek, hogy együtt emlegessenek Stroussberggel, Pereirával, talán egykor Rothschilddal is. Ez az oka, a miért segítlek benne. Ha egyszer azután erősen fogsz állani, akkor azt fogom mondani: «Most tartsd a válladat, hadd lépek fel rajta!»

Félix extasisba merült e revelatió után. Már szeme előtt ragyogott az óriási kölcsön s annak dicsfényében az ő kedves barátjának felmagasztalt alakja.

SOIRÉES AMALGAMANTES.

Egy szép téli napon Berend Iván hivatalos levelet kapott a magyar tudományos akadémia elnökétől, melyben tudtára adatik, hogy a magyar tudományos akadémia természettudományi és mathematikai osztálya által ajánltatva a legutóbbi közgyülésben, megválasztatott levelező tagnak a fentnevezett osztályba.

Egy másik levélben pedig szintén a magyar tudományos akadémia titkára felszólítja hivatalosan, hogy miután tudós-társasági tagnak megválasztatott, serénykedjék e megválasztatásnak, az alapszabályok (nem tudom, melyik) paragrafusa értelmében tartandó székfoglaló beszéd által a sanctiót megadni.

Iván elbámult ez ajándékokon.

«Hogy jövök én ehhez a megtiszteltetéshez? Soha életemben egy betüt se irtam semmiféle tudományos folyóiratba, még a tudománytalanokba sem. Se közeli, se távoli atyafiságban nem állok egyik akadémiai taggal sem. Mágnás sem vagyok. A politikai küzdtéren sem szerepeltem. Hol veszem hát azt a renomméet, a miért tudós társasági tagnak megválasztanak? Hire futamodott volna chemiai laboratoriumomnak? De hisz akkor minden tárnadirektort, minden vasuti gépgyár-felügyelőt meg kellene választani tudósnak, mert annyi tanulmánynyal azok is birnak a physica és mechanica dolgában, mint én!»

Azonban hát a megtiszteltetést el kellett fogadni. Ki tudja, hátha szüksége van az országnak arra, hogy minden emberét, a ki valamivel többet tanult a többinél, összeszedje, hogy a tömeggel imponáljon? Iván megköszönte a választást s válaszolt a titkár úrnak, hogy mielőtt az alapszabályokban kikötött év lefoly, ott lesz a székfoglalójával Pesten.

Aztán nagyon lelkére vette a dolgot, s keresett magának egy thémát, a miről székfoglaló értekezést irjon.

A microscopikus crustacaeak leirása volt az, a miket tiz évi szorgalmas kutatás után rendszerezett, egy artézi kút furatása alkalmával, s mely tárgyróli jegyzeteit a késő őszig birta egy egészszé alakítani.

Az igaz, hogy ezzel az egy nyomtatott ivre terjedő értekezésével bárhol a világon, a hol hasonlóval foglalkoznak, sensatiót gerjesztett volna; hanem az is igaz, hogy annyit nem ásítottak tudóstársasági felolvasás hora canonicája alatt, (csak 7 óráig szabad olvasni, akkor az elnök megvonja a szót a felolvasótól) mint mikor Iván górcsövi héjanczai beszéltettek magukról, míg azt viszont a méltányosság kényszerít feljegyeznünk, hogy ez értekezésért, az akadémia közlönyében kinyomatván, Ivánnak pontosan kifizeték a husz osztrák értékü forintokat.

Hanem ez nem tartozik a regényre.

A felolvasás után, a ki a neophitát legelébb üdvözlé, kezet szorítva véle és «nagy érdekű» értekezését megdícsérve, az Sámuel apát volt.

Szintén tudós. Hogyne lenne tudós!

Egyszerre világosság támadt Iván agyában.

Rájött, hogy mi érdeme van az akadémiai tagsághoz?

Itt van a titkos pártfogó és felfedező! Ezt Sámuel apát barátságának köszönheti. No ez is jól van. Apró ajándékok erősítik meg a barátságot.

Néhány napot kellett még Ivánnak Pesten időznie; voltak eligazítani való ügyei. Ezalatt a lapok obligate referáltak akadémiai értekezéséről. A legirgalmasabban bánt vele, a melyik azt állította róla, hogy a csepegő-kő vulcani származásáról értekezett, – igen alaposan.

Ivánt csak az biztatta, hogy idebenn nem olvassa a referadákat senki, odakinn pedig nem érti senki.

Valaki mégis olvasta idebenn is, oda kinn is.

Egy napon, mikor már épen hazakészült távoli odujába Iván, kap egy meghivást három nappal későbbre, Bondaváry Theudelinda grófnő estélyére.

– Aha! Még egy lerovás, gondolá Iván. Ugyan jó, hogy hamarább nem jött.

Mindjárt leült, hogy választ irjon a meghivásra, a legudvariasabban megköszönve e kitüntetést s elmondva indokait, a miért azt nem élvezheti. Holnap utaznia kell, minden dolga a szerint van berendezve, mulaszthatatlan teendők s a többi.

Mielőtt lepecsételhette volna a levelet, látogatója érkezik. Sámuel apát.

Iván nagyon örült a kitünő férfiú láthatásának s e nem várt megtiszteltetésnek. Úgy voltak már, mint a kik rég idő óta ismerik egymást.

– Nem mulaszthattam el, hogy önt meg ne látogassam a míg Pesten van. Nemcsak tartozásból teszem ezt, a bondavári szives látogatás visszaadásaul, hanem valóban ösztönözve éreztem magamat egy ily jeles, fiatal tudósunknak kifejezni, mennyire örvendek, hogy megismerkedhettem vele.

Iván szerette volna mondani, hogy ő bizony sem nem jeles, sem nem fiatal, sem nem tudós; de csak elhallgatott vele.

– Reménylem, hogy hosszabb ideig fogjuk önt birni a fővárosunkban, folytatá az apát, Iván mellé ülve a pamlagra.

– A lehető legrövidebb ideig maradok itt, viszonza Iván szárazan, holnap haza kell utaznom.

– De abból semmi sem lesz. Nem eresztjük el önt olyan könnyen. Úgy tudom, hogy Theudelinda grófnő legközelebbi estélyére ön is meg van híva.

– Sajnálom, hogy e gyönyörtől meg kell fosztanom magamat, de mulaszthatlan dolgaim vannak, a mik haza hívnak.

– Ugyan, beszéljen ön őszintén! Ne nevezze gyönyörnek. Hanem vallja meg, hogy fut ez elől a mulatság elől, mert előre únja a dolgot.

– Hát ha jobban illik az igazmondás, megvallom, hogy úgy van. Nekem akarmelyik grófnő estélyét végignéznem a lehető legéldelhetlenebb mulatság.

– No hát értse ön meg a dolgot. Ezek nem olyan estélyek, mint a szokott «Cercle»-k a societében, a kizárólagosság sajátságaival, a mikben persze egy nem-habitué sehogy sem érzi magát. Ez új valami. Theudelinda grófnő megnyitotta termeit az elegantia és az esprit crém-je számára. Ott találkoznak az előkelő társaság legfőbb szereplői a politika, művészet, tudomány és költészet celebritásaival. Valódi high life! A rang, szépség és szellem aristokratiája.

Iván hitetlenül rázta fejét.

– S mit csinál az a sokféle ember egymással egy teremben?

A pap erre egy kicsit összehuzta szemeit s az orrát vakarta.

– Igaz. Igaz! míg megismerkednek, kissé feszesen megy a dolog. Senki sem tudja, hogy mivel kezdje a discursust, mikor egy olyan emberrel jön össze, a ki egy egészen más csillagból való. Hanem szerencsére van egy közvetítő, a mely minden társaságot képes amalgamázni, ez a szellem. A hol csupa szellemdus emberek vannak együtt, lehetetlen, hogy a társaság egygyé ne forrjon. Csak a kezdetét kell tudni. Azt is könnyű volt kitalálni. Első kezdet volt a művészet. A társaságba hitt művészek s a magasabb körök dilettansai hangversenyeket rendeznek, szindarabocskákat adnak elő, egyik hegedül, másik zongorázik, harmadik énekel. Szép grófi hölgyek hazafias költeményeket szavalnak; azután hirneves poéták mulattató felolvasásokat tartanak, tableaux-kat rendeznek s így lassankint élvezetessé teszik a heterogen találkozást.

– De miután én sem nem hegedülök, sem nem szavalok, sem eleven rébuszokat nem találgatok…

– Ellenkezőleg! vágott szavába az apát, ön nagyon is jó előadással bir; azt én bámultam a székfoglalójánál.

– Micsoda? csak nem gondolja ön, hogy Theudelinda grófnő estélyen felolvassam az értekezésemet a microscopicus crustacæakról?

– Hahaha! Nem. Azt nem. Az jó volt az akadémiában. Kevesen értjük. A kik értjük, nagyra becsüljük. De nem asszonyoknak való. De tud ön valami mást. Fog felolvasást tartani a társaság előtt valami másféléről, olyas valamit, a mi tudományos dolog is legyen, aztán poézis is legyen benne. Érdekelje is a hallgatókat, aztán meg is lepje ujdonsága által. Mélyebb alappal is birjon és mégis élvezhesse mindenki. A fantaziát is foglalkodtassa, azután a tudományos buvárlatot is kitüntesse. Ilyes valamit.

Most már Ivánon volt a sor kaczagni.

– De főtisztelendő úr, ilyen genrenek én még sem látója, sem hallója nem voltam, sem soha ehhez hasonlót nyomtatásban, vagy irásban soha fel nem fedeztem.