# Esik a hó: Novellák

## Part 4

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/esik-a-ho-novellak-40669/index.md

– Érti-e már? Esténkint, ha megnő ablakom előtt ennek az utcalámpának az árnya és felfut a falon – nesztelenül felszedelődzöm és leosonok. Kerítések vonulnak fel sorban és gyanakodva, összehúzott szemekkel sandítok be üres telkekre, hol rozsdás kölöncök lustálkodnak. Ostoba, pállott üresség. Még nem jött el az én órám. Elhagyott utcákon úgy bánt a csönd, mintha óriási kagyló bongana, keresztülfutom őket és ismert tájakat keresek. Most százszor átélt utcák következnek, gyűlölt és gyilkos vidékek, melyek kikoptak már lábaim alól. Tessék elhinni, alapjában hideg és érzéketlen vagyok: élet és halál iránt egészen megbénult érdeklődéssel, ezek közönyös dolgok nekem. Mi van még? Még néhány üres utca – most boulevard-ok következnek – most szép nők suhognak elő mindenütt. Ohó, értse meg, már dagad és nőni kezd egy gondolat, amibe megkapaszkodhatom. Ez itt: nők, nők. Szép, szép, szép nők. Igen, ez talán az egyetlen lehetséges dolog – gondolom ujra meg ujra. Szép nőnek születni – igen, ez lett volna talán egyetlen esélyem. Doktor úr, keserű haragot érzek a nők iránt, irigylem őket. Gyermekkoromban, emlékezem, dühös mérget fojtottam magamba, mert gyöngédségről s udvariasságról beszéltek nekem s intettek irányukban – már akkor meggyűlöltem őket. Nem akarok jó lenni hozzájuk – érzem, hogy fölénnyel kell megvetniök az én bús férfi mivoltom. Őértük van minden s mi, mellékterményei a fajnak, csak arra, hogy őket megtermékenyítsük: – az élet gyümölcsei ők, létrehoztak bennünket, mint egy szervet, amire az ő testüknek szüksége van. Leválasztottak örökké élő testükről – s mi gyötrődő, pusztuló szervek nyüzsögve hízunk körülöttük s várjuk az áldozatot – hogy aztán lerohadjunk a földbe, ha koponyánk átkozott tartalmát, görcsös vágyak kocsonyáját, nyomorult agyunkat kilöveltük az ő testükbe. Érti-e doktor úr, mi halunk csak meg, levelek, porzók – a fa, a nő halhatatlan. Borzasztó. Kötéllel a nyakunkon mélységekbe ugrunk utánuk – velük vagy nélkülük – mindig miattuk halunk meg. Egyszer nyavalyásan, vonagló görcsökkel a tüdőmben, vágytam egy nőt – s irtózatos kínokat csomózott torkomba az irigység, hogy szeretem s hogy oly szép s hogy nem én vagyok ő. Ki szerettem volna tépni a száját – s rettenetes volt, ahogy betelt s önmagát csókoló szemei öntudatosan s borzasztó fölénnyel borultak el a kéjben, mikor áldoztam neki s azt hittem, én fogok győzni. Aztán hihetetlen levertséget éreztem és elsötétültem, mint az éj – mikor úgy nyujtotta felém csókra a kezét, hogy éreznem kellett: erre a mozdulatra a természet tanította őt. Egyszer ájult düh fogott el, egyenesen s nyugodtan állott egy kerítés előtt és én valamiről beszéltem. Akkor láttam, nem figyel rám és szájszögletében kihívó és bódítóan szép mosoly jelent meg. A kezében valami könyv volt, odakaptam, kitéptem a kezéből és odavágtam szoknyái elé. Ő nyugodtan, egyenesen állt tovább és ugyanazzal a mosollyal mutatott a könyvre: „vedd fel“ így szólt. Sötétséget éreztem, egy pillanatra elállt bennem valami – s amint görbült háttal lehajoltam a könyvért, esküszöm önnek, a halál süket szele volt az, ami akkor hajam közé fujt. A súlyosan omló szoknyák mintha rettenetes magasságban elzárták volna a világot és én valami ürességbe zuhantam. Behunyt szemekkel átadtam a könyvet, elmentem onnan mint az alvajáró s akkor a lelkem is üres volt, mint a temető. Abban az időben, szerelmem egész korszakában nem tudtam sírni – de ezen az estén magamra maradtam és rájöttem, hogy gyűlölöm őt, reménytelen és veszett írigységgel gyűlölöm. S nyomorult férfiember, hosszan és elvadultan bolyongtam – este kábultan mentem föl s kongó fejjel feküdtem ágyamban és fuldokoltam órákon át. Ájult álom következett: éjfélben tompa és halálos álmomban jöttek csak meg a könnyek és én hanyattfekve, hangosan, sípolva sírtam föl álmomból. Akkor két órán át úgy patakzott szememből a könny, nyirkos tócsa maradt a padlón. Rettenetes kéj volt: azóta nem szeretek nőt.

– Igen… aztán nem találkoztunk – miért kérdi? Nem mentem többé hozzá vagy ő nem akart látni többé – mindegy, nem emlékszem. Most már tisztán látom: nem őreá volt akkor szükségem, mikor vacogva vágytam rá hónapokig ez éjszaka után – hanem az _emlékére_, amit felhasználtam, hogy egy igazabb s hozzám méltóbb, magános kéjt formáljak belőle: az én gyötrelmem kéjét. Hordoztam magamban, csörömpölve jött utánam. Esténkint, a második felvonásban föllopakodtam s behúzódtam páholyok sötétjébe. S akkor megmerevedett s kinyúlt arccal és csukott szemekkel tűrtem, hogy átgázoljanak testemen a vad futamok. Mint valami paripák, úgy gázoltak a futamok és én egészen dermedten és sötéten szóltam le a szivemnek: ezek a borzasztó, dagadó jajgatások. Ezek a szabadulni vágyó, ágaskodó paripák, zürzavaros, gonosz és kábító káósz, ami szétpattantja az agyvelőm eresztékét: ez az én gyűlöletem, iránta. Ezek a szorongató és kérlelhetetlen daganatok – ez ő. Ő nyomorgatja, döfködi, kínozza odalent a húrokat – ő bugyborékol gúnyos nevetéssel a triangelek között és ő búg és nyög és jajong fel hozzám az oboákból. Egész szavakat vettem ki néha egy elvont hangban: hihetetlen. Három hang egymásután – cis, cis, dé – és ez egy szót jelent, átcikázik az agyamon. Akármit, ezt: jaj: mi lesz, jaj, jaj: – de azért mindig ez lappang benne: nyomorúság. Ilyenkor úgy lövel ki szememből a könny, mint valami égő zsarátnok: – de nem tökéletes a kéj – a duzzadt szem hirtelen megszikkad és nem tudja kilökni jól a vizeket.

Dehogy… hiszen mondottam, hogy elfeledtem aztán… Mondom, nem ő maga volt fontos… később elmosódott ez a kép és csak a készség maradt meg. Opera se kellett már: hozzászoktam, hogy egy verkli is megtegye ugyanazt a szolgálatot. Estefelé, elsötétült és nyomorúságos kapuk homályában keresem: egy tűzfal mögött megállok és sóvárogva lesem, mi vár rám. Népligetek körhintája mellett különösen szeretem: – vidám nyekergés, tetszik tudni valami külvárosi népdal, ilyen: „Mikor tavasszal, enyhe napsugárban mosolygott ránk vasárnap reggele…“ Várjon csak, eldúdolom… lalallalala… így, emlékszik? A verklik rendesen vidáman játsszák és sebesen, pedig lassú és szomorú a melódia, andante è come triste, – mit mosolyog? Akkor az első és második sor között megállok és nyitott torkomon engedem lefolyni e dallam gyűlölt szentimentalizmusát. Sikátorok sötét és lappangó árnyékában várok rá sercegő utcalámpák alatt. A hold vissza szalad előlem és kisebb lesz – – azután akkora már csak, mint egy kis csillag… Most megint azt a sort, – ohó, liheg már, vonaglik már –… folyjatok csak, zuhogjatok csak átkozottak… nincs kegyelem…

– Éjfélben café-chantant-ok lármájába vonszolom ezt a magános testemet. Képzelje csak, a dobogón festett arcú nők hegedűlnek… úgy tépik a reszelős húrokat, mintha sajgó és viszkető idegszálaikat tépnék ki rozoga testükből – feketét rendelek és így megy ez órákon át. Akkor meg így szólok magamba: csönd. Vigyázz, az éj közeleg; – mi van még?

– Egyszer, még novemberben, kint jártam a törvényszéki boncintézetben is. Sziszegő gázlámpák alatt néhány orvosnövendék dolgozott, barna, szétvagdalt hullákat metéltek. Hátul, a homályban egy nagy láda állott: ide dobálták be a már feldolgozott részeket, – s a homályban karok és lábak és törzsek kavarogtak a láda bűzös fenekén – s alul, egészen alul néhány vigyorgó és leszikkadt fej, teljesen kiszáradt szemekkel… Akkor hazamentem s otthon órákon át ültem a tükröm előtt és néztem az arcom. Elferdült szájam huzogattam és gyötörtem, lefelé, az állam felé… nem akartak jönni… a fogamat csikorgattam… két ujjal fojtogattam a nyakamat… átkozott,… átkozott szemeim… dögöljetek meg… muszáj…

– Máskor emlékszem, simán és szépen sikerült. Temetés, ilyesvalami, egy katholikus temetőben. Sok ember, a pap unottan gajdolva hadarja: „requiem aeternam…“ Csatakos ködben a hosszú, hosszú jegenye… allék… Furfangosan várok, mig elmegy mindenki s egyedül maradok. Akkor oly édesen és nyugodtan közelgett… a puha és borús, süppedt homokon hangtalanul mozgattam a szájam és mellemen át daloltam: isten! isten! milyen kevéssé fontos mindez! Istenem, miért csufoltál meg bennünket! S némán folydogáltak akkor. Utánna halálos nyugalom következett, mely napokig tartott.

– Néha, de ez ritkábban, váratlanul s hirtelen jön; nem számitok rá, fél perccel előbb nem is tudom még. Egyszer fényes nappal, a vásárcsarnokhoz közel siettem, az utca másik oldalán hajlotthátú és nagyon vén ember jött; ősz, hosszú szakállal. Nem látott, egyszerre egy uborkát szedett ki, megállt, nem birta tovább, beleharapott. Szemeit behúnyta és ráncos pofáján két oldalt lecsurgott a lé, mintha zöld könnyek zuhogtak volna. Ádámcsutkája ráncosan mozgott, mig gyötrődve lenyelte. Mintha a szivemből szakadt volna fel, úgy szökött szemeimbe a rettenetes szánalom. Nem tudom, hogy történt, világosfejű és hideg vagyok s túl minden gyerekes szuggesztión, szánalomról, öregségről.

– Tovább megyek. Hozzászoktattam magam, hogy parancsszóra szinte s akkor ömöljön túl fájdalmam mámora, mikor én akarom. Vannak helyzetek és körülmények, melyek közt mámor-állapotom szinte feltétlenül beáll – érti? S ezeket a helyzeteket most már ismerem s elő tudom idézni. Vannak szavak, amelyeket el kell csak mondani… és vannak emlékek és arcok és tárgyak, amiket magam elé kell csak tenni… És vannak hangok, két hang a zongorán… És főleg, ó ez a legfőbb, vannak könyvek és gondolatok… Elhiszi-e? Vannak könyvek, amiknek lapját felütöm… Ezt hallgassa meg. Kérem… hajoljon közelebb… nem kopognak?

– Hát aztán… no, mi van még. Nekem nagyon sok könyvem van… Nagyon jól ismerem a könyveimet… egyet többször elolvasok… sokat kivül is tudok. Itt feketéllenek az üvegablak fenekén, látja? Végtelen, meddő sétáim után hazajövök, bezárom a kandi, kiváncsi ajtókat és bereteszelek mindent. Akkor lefekszem, a lábaim reszketnek még a járástól – és akkor körülveszem magam velök. Körülnézek. Zárva vannak az ajtók? Nem közelednek alattomos, nevető nők a kulcslyuk felé? Egyedül vagyok. Egyedül hagytak minket. Mégegyszer, lopva nézek körül – aztán kéjelegve lapoznak ujjaim a simuló lapokon. Ismerem már a lapot és ismerem a mondatot és tudom, milyen szóval kezdődik… Kérem, ne szóljon… ezt már meg kell hallgatni… ez igazán furcsa… Nézze, találomra kiveszek egyet… Dosztojevszkij „Raszkolnyikov“-ja… Akárhány olyan sor van benne, látja, ami nekem kell. No ez… nézze. Mikor Raszkolnyikov azt mondja Porfirnak, maga elé nézve, elfeledve mindent, rettegését, a büntetést, egész riadt, szorongó, szükölő életösztönét – azt mondja: „az igazi nagy emberek már itt e földön nehéz bánattal járnak.“ Ezt csöndesen és ravaszul olvasom el s elfojtok minden gondolatot. Akkor már árad, dagad görcsös szemeimben a süket könny. Most átforditok… ide a végére… Raszkolnyikov Szibériában a fásult közöny és gőgös életmegvetés egy éve után, egyszerre meglátja fegyenctársait, kikkel egész nap együtt volt: – s kinyilván agya az ájulás után, mint valami villámcsapás, úgy döbbenti meg az első gondolat „hát olyan nagy dolog ezeknek az a tenyérnyi folt, az ablak rácsai közt – s az a forrás, melyet naponta egyszer látnak, munkábamenet, hogy érdemesnek látják élni miatta?“ Ezeket a sorokat soha sem olvastam még el áradó, boldog, nyomorult zokogás nélkül.

– Igen, doktor úr a könyvek… Ó, inyenc falataim, drága könyvek. Ó, csemegéi nyomoruságomban kéjelgő szivemnek. Nézze, itt vannak mind: – hozzászoritom őket a szemeimhez – nincs egyebem náluk. A büszke, tragikus Hamlet… s azok a sorok, mikor Ofélia elé ül… Vagy Zarathustra, az a rettentő vers, a zokogó visszatéréssel végsoraiban: „Még sohasem találtam asszonyt, akitől gyermeket szerettem volna… ha csak nem ez az a nő, akit szeretek… mert szeretlek, ó, örökkévalóság! Mert szeretlek, ó örökkévalóság!“ Két mondat Schoppenhauerből… Nézze, nehéz, ujjnyi betükkel, berámázva, itt a falon. „Das Leben ist etwas, dass nicht sein sollte“ meg ez: „Úgy látszik, nem érdemelünk jobbat e kettőnél: „élet és halál“ – mint valami képet, egy böcklini misztikus jelet hosszan és mereven nézem e két keretet innen… Remegő hangtalanul vonagló szájam hosszan, nehezen gyötri szemeim… borzasztó… már jön… akkor hirtelen átdobom testem a vánkoson… arcomnak két petyhüdt árka buján, mohó vággyal érzi már csurogni a vidám vizeket… igazán… higyje el… ugy-e furcsa?… Nagyobb ez minden szerelmi kéjnél… ezekkel az eszmékkel… ezekkel a szavakkal kéjelgek buján, reménytelenül, meddő gyönyörökben… magános férfiember, akit a bárgyú természet megtagadott, meggyülölt. Üres és tátongó eszmék… igazság… igazság… igazság… itt vagyok borus szemeimmel… én nyomorult, fölösleges élet… ölj meg, igazság, tedd lábad a fejemre… eszmék, egy más dimenzió testei ti… forró testek, amiket lihegve ölelek magamhoz, amiket összeszoritott szemeim közé ölelek, mig elfullad öntudatom a gyötrelem gyönyörétől… Lábam, kezem, sárga, riadt arcom a tükörben… gyülölöm, elhányom őket magamtól… nem kellenek… nyögve, kapkodva meredek rátok… jaj, jaj, csavarjátok ki a testemet, mint a haszontalan és vizes ruhákat… fonódjatok a nyakamra… gyürődjetek a szemeimbe… gyurjatok ki belőle minden szemetet.. én idegen testem… gonosz pántok… zuhogjatok csak…

– Eh mit, nem akarok megnyugodni… Hagyjon… Mit akar? Hogy mondta?

– Hogy én azt nem értem… Hazudom, én?… Hogy a tudomány…

– Nem értem… hogy ez mind vizió… hogy egy elnyomott érzékiség… hogy magamat…

– Hogy magamat siratom?… Hogy egy lefojtott szerelmi csalódás… ön ostoba…

–… mit bánom én!… Ön nem értheti meg soha… Hogyan? A boldogságom csődje… boldogtalan szerelem!… nyomoruság… hazugok és gonoszok… nem azt mondtam én…

– Hiszen ők se kellenek már nekem… eszmék koporsói, néma kötetek… Igen, leszek még boldog, ó, leszek még boldog, tudom jól. Odakünt, szorongószivű utcák, remegő füstgomolyokon túl, mezők alusznak, érti-e – mezők alusznak, a szürke és ködös, lágy hegyek alatt. Az én lelkem elvisz engem oda és lefektet engem a nyirkos és puszta és szörcsögő homokra és pára párolog ki a földből, magános, kihűlt csillagzatok felé. Kihült bolygócsillagok, érett gyümölcsök az égen, logtak le fölébem: titeket megedzett a sós lé és én boldog vagyok veletek. Szelid temető szitáló ködében fekszem és jegenyék sora beléfoly a temető ködébe. Nem… ne menjen még… no látja… a cirpelő rengetegből egy arc nyulik felém és elkékült, nyitott szájamra tapad – távoli tüzek sziszegnek még a dombok lankái fölött és akkor megindul szivemből, szemeimből, tüdőm minden rekeszéből megindul a könny és akkor úgy fogom kilökni magamból, öklődve, rángatózva, úgy fogom okádni magamból a könnyet, mint a megroggyant glecserek és a könnyek fortyogó szennye lebugyog a dombok lankáin és ködbe kuszál minden vonalat. Két kezem átszoritja a drága, tiszta rögöket és könnyekké szétömlött testemet az öblös, fekete föld szörcsögve beszivja. Tengerek és felhők felszivnak – tengerek és tiszta felhők, érti-e, érti – mert nem szabadott volna elhagynom őket… és emberré sűrűsödni nem szabadott volna soha… És akkor szertefolyt testem fölött egy tiszta és erős hangot ismerek meg ujjongva, amint kábultan bukik ki fejem a fullasztó vizek tetején, – egy hang dübörög végig tisztán és szilárdan felszabadult bércek falai közt: ébredj föl, merülj ki, ne sirj – a borzasztó álom véget ért.

VERKLISZÓ.

I.

Kresz úr, a vegyészmérnök, lejött az emeletről és benyitott az irodába. A gyár zúgott és rengett: ütemes tompa lüktetések borzongtak végig a falakon. Ma reggel kezdték el a szivattyúzást: az olaj készen feküdt a tartályokban és az összes gépek üzemben állottak.

– Magamnak kell lemennem, – mondotta Kresz úr, – direkte lehetetlenség, hogy ez az ember megint kijőjjön a szobájából, hiszen összeesik s lépcsőn. Nem szabad megengedni, direkte lelkiismeretlenség.

– Hát csakugyan olyan beteg az öreg? – kérdezte Toma úr, a főkönyvelő. Kresz felé fordult és részvéttel csóválta a fejét.

– Csak menjen föl és nézze meg, – mondta a mérnök. – Én egyáltalában nem értem, miért nem megy ez az ember tanárhoz. – Gondolkodva állott. – Valamit csinálni kell, tette hozzá.

– Hát annyira? De hiszen még tegnapelőtt bejött és dolgozott.

– Igen és húzta maga után a lábát, mint egy részeg. Beáll a tartályok közé, a fejét két kezébe szorítja és erőlködik – pedig a gyerek is látja, hogy láza van. Persze, maguk ezt nem látják.

A szemrehányásra senki se felelt, kényelmetlenül meg voltak lepve az emberek. Az „öregnek“ Schuller igazgatónak a betegsége, vagyis ennek a betegségnek komolyabb fordulata, váratlanul jött. Mindössze harmincnyolcéves ember volt, alacsony, csapzott bajuszu, nagyon kedves úr. Tíz évig mint üzemvezető dolgozott a vállalat berlini telepénél: most másfél éve igazgatónak nevezték ki ehez az újonnan berendezett üzemhez. Schuller igazgató nagy ambícióval látott a munkához: a kinevezés, mely meglepte őt, a felelősségnek eddig ismeretlen, intenzív érzését váltotta ki belőle. Meg volt hatva és meg akarta mutatni, hogy nem érdemetlen a bizalomra. Azok közé az emberek közé tartozott, akik uj míljőbe kerülve, újonnan képesek meglátni önmagukat is. Egész egyéniségével belefeküdt a munkába: emberekkel látta el magát, dolgozott, fáradt és három hónap múlva megindította az üzemet. A társaság bizalmi férfiai, csupaszképű, széles angol úrak, akik minden hónapban megjelentek, leereszkedőleg mosolyogtak Schuller igazgatóra; jelezve, hogy a Társaság vár, a Társaság figyel, a Társaság nézi őt. A negyedik hónapban valami baj volt a tartályokkal: rozsdásak voltak belül, vagy mi. A bizalmi férfiak arcán udvarias, de nagyon savanyu vonás jelent meg. Schuller igazgató ezentúl személyesen jelent meg a tartályoknál s a tisztításnál is, reggel hat órakor. Csakhamar ebbe is beleélte magát: mire ebédelni jött, korommal és piszokkal voltak tele arca és kezei, amit alig mosott le. Lenyelte az ebédet és rohant vissza a szivattyúhoz. Fáradt, kis alakja egyre jött-ment, az irodában is ott volt, a műhelyben is ott volt, mindenütt egyszerre. Azt hitte legjobb, ha mindent maga néz meg. „Csak maradjon Kresz úr, majd megnézem!“ – mondta és rohant le. Este a vendéglőben lassankint lenyugodott. Alkalmazottai nagyon szerették őt, ösztönszerűen, mert nobilis lelkü ember volt. Néha beszéltek a világról, a városról és az igazgató elmerengett. „Hja a munka!“ sóhajtott és legyintett.

De bajok jöttek. Az első öntés nem sikerült: március elején mindent vissza kellett szivatni a tartályokba. Bármily buzgón dolgozott is az igazgató, nem volt még meg az a gyakorlata, amivel mindent előreláthatott volna. A bizalmi férfiak igazgatói ülést tartottak, amelyen Mr. Webster igen ünnepélyes szavakban ecsetelte a Társaság kivánalmait. Schuller igazgató elpirult, mint egy lyány. Azontul aztán a vendéglőben is alig lehetett látni, most már a szivattyúzást is maga vezette. Április elején meghült és egy hétig feküdt. Akkor kellett jönni Mr. Websternek: egy hétnél nem bírta tovább, egy pénteki napon megint csak kimászott az ágyból és levánszorgott a műhelybe.

– De hiszen beteg még, igazgató úr! – mondta Kresz úr, a vegyész. Schuller igazgató lehajolt, hogy megnézze az egyik cső belsejét, de lábai reszkettek.

– Eh, csak kábult vagyok. Nem baj, ha az angolok elmentek, megint lefekszem pár napra.

Az orvos összegyűlt izzadmányokról beszélt és ideg-kimerülésről. „Hülyeség!“ – mondotta az igazgató az irodában és legyintett a kezével, – „a fejem van meghülve, majd kigőzölöm.“

– You, look ill, – vette észre kegyesen Mr. Webster. – Ha akarja szabadságoljuk pár hétre.

– Nem, nem, majd aztán, – sietett mondani Schuller igazgató. – Ezt a mostani párolást még meg akarom nézni. Különben mulékony…

Magában meg volt hatva a figyelemtől.

Az új szállítmányt még maga vette át, be is szivatta a tartályokba. A párolást megkezdették, augusztusra készen volt az összes termény. Változatlanúl, lázasan folyt a munka tovább.

Szeptember elején, éppen mikor a szivattyúzáshoz kezdtek, egy reggel az igazgató elájult a műhelyben. De kisült, hogy nincs nagyobb baj: másnap újra megjelent. Az irodában, mialatt a kisasszonynak diktált, nyögött egy kicsit és a fejét fogta, hátul. Nagyon kiváncsi volt a terményekre. Két nappal előbb aztán fönt maradt, onnan izengetett, hogy az új csöveket hova helyezzék, meg hogy mit írjanak a Társaságnak.

II.

Ezen a reggelen felkelt és felöltözködött. Mialatt lassan húzta nadrágját, homályosan emlékezett, hogy csütörtök volt, mikor lefeküdt. Igen, az új csövek, gondolta. Meg kell nézni a csöveket.

Mikor nyakkendőjét meg akarta kötni, észrevette, hogy kezei valóságos táncot járnak. Tulajdonképen csak erre tért egészen magához, eszébe jutott, hogy a két utóbbi nap folyamán alig volt eszméleténél. A takarítóné, meg az orvos jött be hozzá egy párszor, ennyit érzett zavarosan. „Hülye!“ – gondolta gépiesen az orvosra.

Így ült az ágyán. „Már nem fáj a fejem“ – mondotta magában, „csak kábult vagyok, ettől a buta fekvéstől“.

Most úgy tetszett, megint elaludt, mert maga sem tudta hogyan, egyszer csak Kresz úr állott előtte és mintha már beszélt volna, előbb is. Ahá, a csövek, gondolta az igazgató és nagyon figyelni kezdett.

– Én azt hiszem legjobb lesz, ha így ahogy van bemegy Pestre, igazgató úr. A kilences gyors egy óra múlva megy, Toma úr majd elkiséri. Mégis a legjobb.

Az igazgató nem értette mindjárt, azt hitte, az öntésről van szó!

– Pesten kocsiba ül és elmegy a tanárhoz. Majd jó melegen felöltözködik, a kocsiban le is fekhet.

– A tanárhoz? – kérdezte az igazgató gondolkodva.

– Igen, igen, feltétlenül. Majd Toma úr elkiséri. A doktor úr is mondta, mikor tegnap elment.

Felállt és kifelé tartott.

– Mi van a csövekkel? – szólt utána az igazgató.

– Rendben lesz minden, igazgató úr, csak most gondoljon saját magára.

Az igazgató úr egyedül maradt és magára vette a kabátját. Mikor Toma úr belépett, fel próbált állni.

– Hát igazán gondolja Toma úr, hogy bemenjek? – kérdezte.

– Bizony, igazgató úr, jó lesz, – mondta a főkönyvelő és köhögött, hogy elrejtse zavarát, melyet az igazgató nagy sápadtsága okozott.

– No nézze, alig tudok felállni, – tréfálódzott az igazgató. – Hát igazán Toma úr?

Borzasztóan nem tetszett neki ez a dolog, a tanárral. De érezte azt is, hogy nem lehet okoskodni. Zúgott a feje és káprázott előtte a világ. Egyuttal nyugtalanság fogta el.

– De el tudja intézni Kresz az angolokkal?

Aztán hirtelen elfelejtette ezt is és megint leült az ágyra. Most megint jöttek a mellébe azok a különös, félős érzések, mintha valami felfuvódnék a tüdejében, vagy mintha karika szorongatná a mellét. Nyirkos hidegség borzongatta. Igen, igen, ő nagyon beteg, elmegy a tanárhoz. Ez a legjobb.

Lent a lépcsőnél álltak egy páran, homályosan emlékezett később, hogy azokkal kezet fogott, de akkor nagyon rosszul lehetett. Veresnek mondott is valamit és Kresz egy plédet adott neki. A gyár zúgott és rengett, puffogott és zakatolt. Amint az állomás felé mentek megint eszébe jutottak a csövek. Olyan különös volt, hogy nem érezte a lábait, mintha bársonyon járna. Toma úr vitte a plédet.

Az állomáson leűlt és egyszerre olyan jól érezte magát: elmúlt az a szorongó nyugtalanság. Úgy érezte, most szabad pihennie. „Az a Kresz ügyes ember, mindent szépen meg fog csinálni“ gondolta és egyszerre lebukott a feje, elaludt.

Arra ébredt, hogy fuldoklik. Jobboldalán, a torkából, föl a fejéig, mintha hosszu hólyagok nyúltak volna. A vasuti kocsi lépcsőjén állt, Toma úr lökdöste fölfelé. Bevánszorgott a kupéba, belevetette magát egy sarokba és borzongott, hosszan elengedve magát.

– Köszönöm jól, – felelte néhány perc múlva Toma úrnak, aki nem is kérdezte. Megint elaludt, mintha fejbeütötték volna.