# Esik a hó: Novellák

## Part 2

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/esik-a-ho-novellak-40669/index.md

A nő felemelte fejét; alulról látszott a biggyesztett, hideg száj. Még egy vonaglás – aztán egész testével elébeesett a férfi, fejét befurta térdei közé – örvénylő és lihegő csipkefelhő boritott be mindent – a nő hirtelen kipattant és felsőtestét vissszavetette. Csipeje hullámzani kezdett: arca megnyult, szemei ködbeborultak és eltorzult szája egy rettenetes gőg hideg mosolyában hirtelen megfagyott. Arcába néztem: összenéztünk, én üresen és várakozva – ő torzan és rémületes vadsággal a mámortól, a dicsőség, szerelem és gyilkolás hármas mámorában, mely úgy lobbant fel körülötte, mint a tűzörvény. Mi ketten, mi ketten összenéztünk a férfi teste fölött.

– Elég – dörmögtem, pirulva és szégyenkezve – elég. Ez már igaztalan.

– Elég – mondottam ujból. – Elég lesz. Esik a hó.

– Elég – mondtam én, sötét gyülölettel – elég lesz. Hadd abba. Én gyülölt ellenségem, hazugság, hadd abba. Hadd abba, betegség. Hadd abba izgató és viszolygó lüktetésed, égő daganat a föld hideg testén, melyhez viszketve és viszolyogva ujra meg ujra hozzányul a föld: – hideg test, melyre hó esik. Mikor gyógyulsz be?

– Elég – orditottam arcába süvöltve és nem birtam tovább a hőséget: sötét gomolyok viharoztak arcomba, szavam eltikkadt – öklömmel zúztam be a tetőt és kilöveltem magam az éjbe. Vihogó pacsmagokban kavargott a hó odakünt, átcsapódtam az utcákon, a szél nekivágott egy háznak, onnan feldobott a szembelévő torony tetejére. Hahó, halihó! A hó koponyámba gyürődött – süvöltve forogtam át felhőkupacokon, mezők fölött, hol éjben és hóban farkasok vonitottak utánam. Árnyékom végigesett a hosszú, hegybefutó félszigeten, túl a csúcson az óceánba lógott, melyen mint hideg libabőr, borzongott végig a vékony jégkéreg. Ellöktem magam – a tulsó oldalon egyszerre halvány s derengő napfényben felködlött Áfrika karcsú körvonala – mikor utoljára visszanéztem még az Éj üregéből, a Gömb már messze rémlett alattam, ferdén libegve a sötétség végtelenében, kétoldalt, a sarkoknál, két fehér folttal. Két fehér folt, belefolyva a szürke és sárga tömegbe, simán és sikosan pörög s észrevétlen terül ki s nagyobbodik s észrevétlen közeledik két egyre nagyobbodó kör s végre közepütt összeér.

KÉT VERSSOR KÖZÖTT.

Er wirft ihr den Handschuh ins Gesicht „Den Dank, Dame, begehr ich nicht.“

Most itt vagyok. Az a súlyos, meleg vérhullám, ami imént egy másodperccel a fejembe zúdult, hirtelen visszahuzódott most és most nagyon halovány és nyugodt lehetek. Nyugodt is vagyok, mert tisztán és derülten és nagyon élesen kell látni, két szemeimnek. Két másodpercet fel kell osztanom három részre: – lassan és erősen oda kell mennem a kör közepére, kicsit balra az egyik párductól és inkább az oroszlán felé – most lassan le kell hajolnom, egy nyugodt, egyszerű ivben, két ujjal felveszem a keztyüt, – megfordulok és egészen ugyanolyan léptekkel – ó, ez a legfontosabb! – egészen ugyanolyan léptekkel visszamegyek a rácsig.

Egészen bizonyos vagyok és világosan látom, hogy nem bánthatnak. A sárga lompos és szennyes oroszlánfej most közelről néz rám: csipás, hunyorgó szemei vannak és a vörös pofája csupa ránc. Itt tudnék állni és megszámolni a bajusza szőrszállait. Nagy, nehéz állat és súlyos szaga van. Éhes, ó éhes és kétségbeesett, – szegény, szegény kiéhezett oroszlán! Rám néz. Ha egyetlen lépésem félmiliméternyivel gyorsabbá válnék a másiknál: ha egy másodperccel hamarabb fordulnék meg s hajszálnyit rándulna kezem vagy a szemem akkorát rebbenne, mint egy szunyog szárnyának csapása: – úgy robbanna rám, mint kipattant acélrugó s egyetlen harapással szétmorzsolná a fejem. De én ezt tudom. Szegény, ostoba, ostoba oroszlán!

Én ezt tudom. Most fölveszem a keztyüt: egészen lassan és nyugodtan. A szemeimet mereven le kell szegeznem a porondra és ugyanolyan mozdulattal kell, hogy visszalendüljek. Fekete bőrkeztyü, három gombbal. Ismerlek. Ha már egyenesen fogok állani majd, parfümöd orromba csap: tudom, milyen parfüm: Coeur de Jeanette. Ezt külön kell megfigyelnem majd.

Most háttal vagyok a másik párducnak és néz. Még lassabban kell mennem, mint ahogy elhatároztam, mert bársonyos talpát egy lágy, egy gondolatnyi, egy nesztelen árnyalattal beljebb huzta s fényes agátkarmait könnyedén felemelte a levegőbe. A következő másodpercben, ha addig tudom még akarni, tudom akarni ezzel a feszüléssel ezt a halálfekete csöndet köröskörül… ha a második páholy ötödik fülkéjében az a fiatal, cataniai leány nyitott, eltorzult szájával addig el nem ordítja magát… ha meg nem botlom ebbe a kis halomba itt a lábam előtt és ő felsége el nem ereszti azt a bársonybojtot, amit görcsösen megragadott a kezével, amikor lejöttem… akkor én a következő másodpercben a rácsnál leszek.

Lassan, nyugodtan megyek fel a lépcsőn. Zavaros ordítozások süvöltöznek, tolakodnak köröskörül. Mutatnom is kell, milyen nyugodt vagyok. Mi ez? Csönd van belül. Azt hiszem, most nem lélegzem már és talán nem is fogok többé lélegzeni, milyen jó így. Ez a nyugalom. Ez a béke. Ez most már örökké így lesz.

Ezek itt ordítoznak körülöttem. Nyitott, nyirkos szájakat látok, olyanok, mint a sír és kezek hadonásznak a levegőben, de nem hallok egy szót se. Most megint elborította arcomat a vér, ez is jó. A második páholysorba kell fölmennem, az még soká lesz, amig én odaérek. Itt van a kezemben a keztyü és a zavargó hangok közepett enyhén, fájdalmas lendüléssel lódul neki lelkemnek a Coeur de Jeanette álmatag illata. Odafönt, a lépcsősikátor tetején nyüzsgő, tarka gombolyag közepén, kipirult arccal, félig nyitott ajakkal vár rám az asszony: – viszem a keztyüt.

Viszem a keztyüt. Neki is ilyen illata van, mint ennek a keztyünek itt – ó Coeur de Jeanette, te édes, te lágy! Az ő mellének is ilyen illata van és ilyen illata volt az ő szemének is a sajgó, félhomályu szobákban. Vajjon mit kellene tenni most? Talán letérdelni előtte és megcsókolni fekete szoknyája szegélyét és zokogni, itt, a tarka, gomolygó, kavargó, ostoba sok ember előtt, mintha egyedül volnánk. Vagy szótlanul átadni néki téged, fekete keztyü, fekete lobogó – és visszatérni szótalan a párducok közé és lefeküdni… Vagy megcsókolni keztyütlen kezét, mint mikor egyedül ültünk a páholy enyhe homályán… régen… régen… tegnap. Lágy, illatos kezét, simogató kezét… lágy illatos térdeit, jó térdeit. – Ó unalom! Ó csönd! Milyen messze van mindez. Honnan jöttem én?

Meg akart ölni. Tudtam már rég, mosolyogtam rajta. Megölhetett volna szerelemmel is: térdeit átkulcsolhatta volna nyakamon és megfojthatott volna. De neki így kellett; látta volna sikamlós húsomat, amint a fenevadak marcangolják és látta volna kibugygyanó beleim – s gonosz, irtózatos testén izgalmak vonaglottak volna végig… végig a combján… e látványra… s leroskadhatott volna véres, szétszaggatott holttestem fölé, hogy vad görcsökben és sikoltozva öleljen át… eszelősen kiáltozzon, hogy meghaltam érte… Ó undor! Ó unalom!

Mi ez? Mintha zene szólna a távolból. Még mindig nem vagyok ott. Igen, véres testemen feküdt volna s átölelte volna a testet, amit elhárított magától, csiklandós nevetéssel, míg élt. Meg akart ölni. Nyugtalan, húsos kezeivel bele akart nyulni a végzetembe. Végzetembe, mely úgy zeng most felém, mint távoli tengerek zenéje. Ostoba, senki. Asszony.

Ostoba, vonagló test. Ostoba, vonagló vágyak. Ostoba. Én a mélységből jövök, a végtelen csöndből és az ismeretlen küszöbéről jövök, ismeretlen vizek felől – és ő vonagló vágygyal, apró dobogásokkal, kinyujtott, kurta karokkal vár engem odafönt a lépcsősikátor tetején. Meg akar csókolni engem. Át akar fonni a karjaival. Át akar fonni a lábaival. Meleg akar lenni hozzám, fülledt, szorongó hőséget akar belémnyomni – belém, aki a süket Nyugalom jégbarlangjából buktam föl ide. Asszony. Démoni, vészes, kárhozatos asszony! Milyen nevetséges.

Hol voltam? Hol vagyok? Valahol ablakot törtek és most hideg levegő csap keresztül a pállott, forró folyosókon. Messze szalad vissza a horpadó láthatár és végtelenbe tágulnak most a magányos mezők. Távoli hegyek láncain bükkös rengeteg árad. Nehéz görcs bomlott föl a vajudó gomolyagban és most süket, boldog pihenés következik. Nyugalom, béke! Szabadság, erő és igazság tengere, magány! Hiszen e gomolyag fölött az ég tiszta harangja terül és nyugalmas csillagok várnak és figyelnek a szelid messzeségben, mint egykor az apai ház udvara fölött. El tudtam feledni? Magános tenger vagyok és körülfogott engem a szabad, a boldog, a halálos egyedülvalóság. Távol tengerek diadalmas zenéje – hideg és szelid zene a zavaros és buja akkordok után. Ó értelek! Ó megyek!

Ki ez az asszony? Mit akar eltorzult arcával, lázas szemeivel? Én amonnan jövök. Mi ez a fekete, forró, erősszagu és vonagló patkány itt a kezembe? Vágjátok a képébe a cudarnak! Meg akart ölni!

Ostoba asszony. Nem kell a jutalom.

MELANKÓLIA

I.

Két hét mulva, egy délután, háromkor kelt fel megint és elhatározta, hogy mégis kivánszorog. Ezek a napok különben így teltek el: három óra felé felkelt, megebédelt a vendéglőbe, sokat evett és nehéz ételeket. Azután felment ujra és egy régi angol regényt fordított este nyolcig, amitől kábult és zavart lett – azután egy külvárosi kávéházba ment el, ahova azelőtt sohase szokott járni és képes lapokat nézett és zenét hallgatott, megint sokat evett vacsorára, hazament, lefeküdt és könyveket rakott maga elé. De a betűkből nem látott semmit. Elfujta a lámpát és akkor halálos csönd következett a néma és fenyegető bútorok között. Amint hanyatt feküdt, kinyujtott, hideg lábain alul indult meg a remegés: lassan terjedt, oldalt, fel a szivéig, a nyakán keresztül és végre a fogáig ért – s a csöndet zúgó szoba odvában akkor halkan, egyenletesen kezdett el vacogni és figyelte, hogyan verődnek össze a fogak, mindig hangosabban és ütemesebben. És vacogás közben mindig ugyanabban a mozdulatban látta a feleségét: amint este a hidnál, még hirtelen, keményen és elszántan nyujtja a kezét és vonagló szája a kérlelhetetlen dacban és gyülöletben egyszerre elfehérül. „Tovább már ne kisérjen: villamosra fogok ülni.“ És mindig ugyanaz az elviselhetetlen és gyötrelmes érzés jelentkezik, együtt ezzel a képpel: hogy milyen rettenetesen sajnálta akkor, hogy a felesége hirtelen és keményen elment, nem szólhatott még nehány szót legalább, meleg, áradó szavakat: hogy hiszen nem kell gyülölködve és ellenségesen elválni, hiszen nem akar tőle semmit és neki akar adni mindent, hogy bebizonyítsa! nem kell őt gyülölnie. S milyen rettenetesen sajnálta, hogy nem sírhatott, vagy nem csókolhatta meg a kezét, egy udvarias és gunyos mozdulattal, vagy ilyesmi. Vagy kérdezhetett volna valamit, vagy megüthette volna. De ő bénultan és szótlanul elhagyta menni és még állt egy darabig, utána nézett, nem hívta vissza.

Mostanában úgy érezte, hogy azok a szavak akkor torkán akadtak és azóta fojtogatják. A vacogás is ebből a hidegből áradt, mely elfojtott testét remegtette. Dühösen, makacsul kergette el a képet. Nem kell, nem kell, nem kell, mondogatta gépiesen. Később, mikor elkábult, egy telefonkagylót hallott folytonosan, ami a füléhez volt illesztve és a telefonkagylóba valaki folyton beszélt. „Mi az, mi az, mi az, mi az, de hát mi az, mi az, mi az.“ Folyton ezt mondta valaki a telefonkagylóba, sürgetően és türelmetlenül. És ő nem tudott felelni, pedig szerette volna megmondani, hogy mi az, ami a tüdejében szorong. Aztán hosszú szobák következtek, szinültig dohos sötétséggel. Ezekben a szobákban órákig járkált, mindig jobban félt és a sötétség mindig elviselhetetlenebb volt. Tapogatva találta meg az ajtókat, néha egy nyirkos ablakot ért az ujja, de az is vak és sötét mellékudvarra nyilt. Már talán századszor nyitotta ki a halkan suhogó ajtókat, majd meg folyosókba ütődött, ezek is hidegek voltak. Végre nagyon messziről zavaros beszélgetést hallott és ő borzongó felszabadulás érzésével törtetett a hang irányában: most már annyira írtózott a sötéttől, hogy a szive hangosan és rémülten kalapált. Zongoraszót is hallott és megnyugodott egy kicsit. Egy hosszú lépcsőn ment föl, ahol már régen elfujták a lámpákat. Végre megtalálta azt az ajtót: fény tört keresztül a kulcslyukon és oldalt az eresztékek közt és hangos kiabálás és nevetés. Poharakkal koccintottak és valaki hangosan és szilajul zongorázott odabent. Mire odaért, a ruhája testéhez tapadt már és reszketett. Úgy fogta meg a kilincset, mint aki egy ágat kap el a szakadék fölött; mert mögötte vihogott már a folyosó sötétsége és belé akart harapni. „Itt vagyok…“ nyitotta már ki a száját, amint belökte az ajtót: – nagyot bukott előre és hideg szél csapott az arcába. Koromsötét és jéghideg szoba halálos csöndje köröskörül. Aztán forogva süllyedt lefelé sűrű és hideg vizben: megállt, kezdett emelkedni, mint gyerekkorában, mikor magas trambulinról ugrott. Ki akarta dugni a fejét, de kemény lapba ütközött, a jég vastag kéreggel szorította le a vizet. A fejével verdeste a jéglapot és úgy kereste a léket, közbe fuldoklott. Borzasztó sóhajjal riadt fel: a vánkos szájába gyűrődött, azt harapta és csókolta. Máskor hosszú, hosszú, gyötrelmes viták voltak. Budán, egy fölfeléhajló utca kopogó kövezetén gyalogolt fáradtan és magyarázott; hosszan, kétségbeesetten magyarázott a feleségének. Hogy meg kell érteniök egymást: hogy valami tévedés történt és hogy ő semmit se akar, csak jőjjön vele, beszéljék meg ezt együtt. Hiszen beszélhetnek és felelhet neki. Hiszen azelőtt sokszor könnyezve hallgatta az ő mély, egyszerű férfibeszédét. Folyton visszatért erre és aggódva, szorongva leste a hatást. De a felesége szája még mindig fehér volt és összeszorított. Ő mindig hangosabban beszélt: kiszáradó, elfulladó torokkal, kézzel lábbal magyarázott. Nem értette, nem értette, nem értette, miért nem felel. Dühös lett, feljajdult és még szilajabbul folytatta: rengeteget beszélt, öklével a szája előtt kapkodva: és most úgy érezte, hatalmasan mély és igaz és végtelenül megindító dolgokat mond, könnyek és szavak összebugyogtak és a fájdalom diadalmas szimfóniája végre előtört torkából: most érezte, hogy megtöri azt a kemény vonalat, a rettenetes és puha száj körül. Egyszerre horkantva fölébredt a sós lére, amint könnyei szájába folytak: és még hallhatta, amint bénult szája ártikulátlan szavakat nyöszörög halkan: „ta-tu… ta-ba-tu… te… te… te… te…“ – ez volt a hatalmas szónoklat. Az asszony helye üresen hideglett mellette, az ágyban, csak sajátságos illatát érezte még egy pillanatig, amint az álomból visszamaradt. Elhallgatott és feküdt. S a sötétségből s az ágy kemény deszkáiból akkor először fujt elhagyott, özvegy tagjai közé az otromba és éles halálfélelem.

II.

Délután kelek föl s az utcára mék. Három óra lehet.

Ez a meleg fülledt már is bevégzet, a szelek elaludtak. Hova menjek? Milyen fáradt vagyok. Egészen mindegy, a körútra jutok-e ki, vagy a Dunapartra. Nem, az Eskü-tér felé nem megyek, ott megint az a tompa hangulat vár. Ott jártunk akkor.

Nem, nem, nem, nem, nem. Nem kell. De mire gondoljak akkor? Borzasztó, valamire mindig gondolni kell. Ha alszik az ember, akkor nem, de aludni rettenetes. Egész délelőtt aludtam és most megint azt érezzem, mint mikor kinyitottam a szemem?

Balog, Balog, Balog. Balog hirdet a lapokban is, nem tudtam, hogy ez ott van. De hiszen ez engem nem érdekel. Engem nem érdekelnek ezek az emberek. Miért fájtok nekem, miért fájtok, miért fájtok. Valamikor ezt meg is irtam, milyen ostobaság volt tőlem. Most milyen nehéz a szivem, hogy hiába irtam meg, mert hiszen ez nem segít rajtam.

Ezt a sajtot szeretem, ez nagyon jó, nehéz sajt. Bemenjek? Huszonötért lehetne venni és majd otthon, titokban megeszem. Szeretnék sokat enni ebből a sajtból, mielőtt meghalok. De úgy, hogy ne vegyék észre. Valami kapu alatt. Hiszen nem tart már sokáig, ugy-e nem tart. Én Istenem. Én erős Istenem.

Én erős, nehéz Istenem. Nehéz vagy, nem birnak el a vállaim, kérlek, távozz el tőlem. Régi dal, régi dal, régi dicsőségről. Régi, régi, régi dicsőségről. Régi, régi. Ez a zümmögés nem jó, ezt nem teszem többé. Akkor nyolc éves lehettem, mikor dongókat pléhskatyulyába tettem, üvegfedél alá és alúl forraltam a pléht. Az a dongó zümmögött igy, élesen és széditő sebességgel pörögve a forró lemezen: aztán hirtelen elhallgatott, egy éles hanggal, mint mikor kést huznak végig üvegen, meggebedve, beledögölve a kinba. Igy fájt hát akkor annak a dongónak, mint nekem. Mint nekem most. Mint nekem most. Mint nekem most.

Ugy-e ezek mind hazafelé mennek már a hivatalból. Délután van és ők délelőtt már dolgoztak, már elvégezték a munkát, ők túl vannak, feléjük a kész és barátságos alkony közeledik már. Én délután keltem fel és délután születtem. Már akkor minden be volt fejezve, délelőtt felépitették a házakat, elfoglalták a helyeket és megnevezték a nevüket. Jaj, jaj, jaj annak, aki délután kel fel. Nézzed, a délutáni nőket: ők délelőtt leányok voltak még és már szerettek és gyermekeket szültek – most fáradt és édes testök ott pihen valami kávéház homályos zugában. Most én megkapnám már őket, ugy-e. Délutáni csókjaikat és könnyeiket – és belefulladhatnék a lemondásuk rettenetes mámorába. És csókolhatnám a kék árkokat a szemük alatt és a szájuk két legörbülő sarkát. Köszönöm. Köszönöm. Köszönöm.

Engem délelőtt elárultak és megcsaltak. Ezek mind elárultak: lám végig az utcákban, a szobákban végig, csupa szerelmes pár, férj és feleség – és engem árul el mindegyik. Nézzed, nézzed. Hogy gyűlölöm őket. Miért vannak ott leeresztve a függönyök? Piha. Ők már mind találkoztak délelőtt és a szobába visszahuzódtak és engem itthagytak az utcán. Az utcán, ebben a hideg szájban, kétoldalt a házak vigyorgó fogsorával, amik összemorzsolnak engem. Két fogsor közt hogy megyek előre. Jaj, ők mind engem árulnak el, jaj végig a házakban: hiszen ezt nem lehet kitartani, idáig hallom. Összefonódnak és melegitik egymást. Jaj, elvették tőlem. Jaj, elvették tőlem. Jaj, elvették. Jaj, most azonnal odamegyek. A száját vigyék, de a nyakát nem adhatom oda. A két karja közül az egyiket. Én csöndes voltam és jól viseltem magam. De most összekeverték a testrészeket. Nagyon nehéz a fejem. Szeretnék sétálni menni. Folyton járni kell a fejjel. Ezzel a fejjel. Ezzel az imbolygó fejjel. Ezzel a fejjel. Fejjel. Fejjel.

III.

Este volt, mire a völgybe leért Budán. A gondolatlánc már egy órája megszakadt, csak egy utolsó szó maradt még, kinzón és tehetetlenül: fej, fej, fej. Tudta, hogy valami nagyon fontosat jelent ez, aminek eszébe kell jutni, amit nem szabadott volna elfelejteni. Mikor homályos volt már az ég és alattomos kis szelek kezdtek fujdogálni a hegyek felől; egyszerre megállt és megijedt.

Ez egy nagy mezőnek a végében történt. Tudta, hogy át kell menni a mezőn, de valami benső, rettenetes nyugtalanság hirtelen megállította. Egy futó pillantást vetett a kezeire. Aztán zavartan tett még egy pár lépést. Nem lehet, mondta magában, ostobaság. Még nevetni is próbált, hogy elűzze a fenyegető rémületet, ami az imént elfogta a szivét.

De aztán újra meg kellett állania. Hirtelen, bátrabban végignézte magát, a lábától föl, a derekán, a mellén keresztül, egészen…

És ekkor azt hitte, a szive leszakad a nehéz rémülettől. Visszafordult, az elsötétülő út felé, ahonnan jött.

– Nem lehet… hebegte borzasztó nyugtalansággal és halványan nevetni akart megint. – Nem lehet… Itt lesz az úton valahol… elvesztettem.

Tanácstalanul tett néhány lépést, de aztán riadtan megbotlott. Szivverése most egészen megállt. Mégegyszer, remegve nézett végig magán, hogy talán mégis tévedett.

Nem. A lábai hosszan és feketén nyultak lefelé, valami homályba, mintha iszapba mártotta volna őket. Látta a mellényét és az óraláncot a mellényen. A két kezét, amint a rémülettől gémberedve lóg. Följebb a kabát két gombját… és még egy darabot a nyakkendőjéből… De azontúl semmi. A nyak már ködbeveszett. És több nincs.

Az úton… az úton vesztettem el valahol – motyogta és botorkálva megindult megint.

Kétoldalt sietve visszahuzódott a hegyoldal. Néhány cemény sáv szegte még be az eget és mélységes szomoruság.

– Az úton… az uton… mondotta mégegyszer.

Egypár gyors lépést tett előre, majd lihegve megállt. Rosszakaratu és makacs göröngyök kapaszkodtak előtte fel a kocsiutig. Már egészen homályos volt, csak az ösvény látszott fehéren és szabadon és üresen. Baljóslatu alakja, amint ujból végigtekintett rajta, most oly hosszu és fekete volt, mint egy ijesztő dorong, aminek leverték a tetejét. Egyszerre páni erővel fogta el a borzadály. Még nem merte kimondani, félt, hogy elájul. Aztán egyszerre tört ki a tüdejéből.

– Nincs fejem! – ordította.

Zürzavaros lárma kavargott föl körülötte. Szürke hullámok tolakodtak, összeverődtek, nekimentek és fölemelték.

– Na ne… mondta még és süket fahangon nevetett, mint mikor egy álmot akarunk elriasztani, vagy egy kisértetre ránevetünk rémületünkben, remélve még, hogy csak tréfál valaki velünk. De nem mult el. A fejetlen törzs ott dermedezett alatta és rémes volt, mint a halál és mint az undor. Fölsirt és nyöszörögve futni kezdett: két karja vészesen forgott körülötte, két ólomnehezék: összeverődött elől és néha a dereka köré csavarodott. Jajongva nyargalt fölfelé a hegyoldalban: aztán körbe kezdett futni, befelé és mindig kisebb köröket húzott. Összekunkorodott, pörögni kezdett, mint a csiga és jajongása éles zizegésbe ment át. Most hat lába volt, vékony és fekete lábak, amik szédítő sebességgel kavarták a levegőt. A hátára esett és körbe forgott rajta. Egy percig oly sebesen, hogy elmosódó korongnak rémlett. Aztán hirtelen állt meg mint akit leütöttek: egy gomolyba gubancolódva, begörbült és összehuzódott tagokkal. Kész volt.

IV.

Kész vagy, nyugodj meg.

Te szomoru és buta állat. Oly könnyü már, ami még vár rád. Az intézet parkjában ülsz csöndes árnyékban, egy padon, úgy, ahogy megmerevedtél. Két kezed a halántékodba szorítva, fejed sután behúzva térdeid közé, térdeid felhuzva fejedig: úgy ülsz napokig mozdulatlanul. Ha az ápoló megfogja a kezed és leteszi melléd a padra: ott hagyod a kezed a padon és ülsz tovább. Az állad leesett és nyitott szájad és hülyén feketéllik. Csak a szemeidben van még valami kifejezés s állati szomoruság, mint a lovakéba. Nézel magad elé a földre. Izzadt, őszülő hajad a homlokodba lóg. Mire gondolsz?

Te szomorú buta állat, akivel így elbántak. Mitől ez az aggodalmas erőlködés a szemeidbe, amint a szél végigsimít az arcodon? Még feszül-e egy utolsót elzüllött agyad, hogy egy nyomorult kis képet képzeljen a szélről és puha hajnak érezze, ami megsimogat? Begörbült ujjaid közt érzel-e még egy ruganyos kis fülcimpát, amin félve babrálsz? Te nyomorult, te rongy. Haragszom rád, tudod? Elárultál minket, neki, a mi ellenségünknek. Most ujra tudni fogja, hogy az ő döfése ilyen halálos. El kellett volna bujnod, takarás mögé, mint a jó katonának, mikor érezted, hogy talált. Nem szabad megtudni neki, hogy megölhet minket: nem szabad megtudni neki, a senkinek, az ostobának, a gonosznak. Értetted? Mit meredsz rám könyörögve? Erőlködj kérlek, erőlködj, hogy ezt még megértsed. Hallod, erőlködj.

Ó, nyomorult, hadd abba. Ne kinlódj, nem bántalak: hiszen végtelenül szánalmas vagy. Legyen úgy, ahogy akartad: – mit tegyek veled? Hunyorogjon hát kihamvadt agyadban az ő elbizott szája, amin élők lakmároznak most és nyöszörögve remegj hát, mikor végre kinyújtják összehuzódott kezeid és lábaid. Ott fogsz feküdni, rossz gyerek, te, aki durcásan és sirva elmentél, mert nem adtak neked cukrot, amit minden fiu kapott. Jól van már, no. Ott fogsz feküdni a deszkák közt és visszatartott lélegzettel vársz. És akkor lassan és kéjesen nehezedik rád az Enyészet. Először a gyomrodba fekszik és benyomja. Aztán átöleli a melled, oly erővel, oly gyilkos szerelemmel, hogy a bordáid beroppannak. Aztán megcsókol, végre, végre. Rettenetes és buja csókkal: és az arcodból mély lyukakat harap ki. Aztán lassan kiszivja a szemeidet. Aztán visszafogad magába egészen. És azt fogod hinni, hogy ő az – boldogtalan te. És igazad lesz.

AZ ASSZONY