# Erdélyi képek ## Part 15 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/erdelyi-kepek-55588/index.md Az elfogott alak azonban ábrázat helyett az öklét mutatá meg Gergucznak, még pedig oly közel találta azt vinni a szemeihez, hogy az orra betörött miatta, s ő maga hanyatt esett a sárba. Az alak elszaladt. A feldöntött kalmár pedig felordítá az egész utczát, ott maradva a sárban fekve, hogy lássák mi történt vele, s föl nem hagyta magát addig emelni onnan, míg a publicum teljesen meg nem győződött esete felől, akkor is sántított kezére lábára s minden csontjaira jajgatott. Másnap a családi tanácsban előterjeszté Birbucz diák azon felfedezését, miszerint ő azalatt, míg az utczán az éji rabló az ablakot nyitogatta, a pitvarajtón egy fehérszemély alakot látott kilopózni, ki a zaj hallatára ismét kifutott onnan, ő ugyan gyanakodni sem tud, hogy ki lehetett az? Minczuczka fülig elpirult e szókra, s azt mondá újjait ropogtatva: – Én tudom ki volt, de nem mondom meg. – Paráncsulum, hogy megmund! kiáltá a kalmár. – Ha kéred sem mondom. – De ha szipen kérem. – Ha felfogadod, hogy nem szólsz neki egy szót sem róla, sem másnak meg nem mondod, sem nem bántod értte. – Fogádum, fogádum. – No hát megsúgom. Tartsd ide a füledet. A Libuczka volt. – A… No megállj, most nem bántum, de majd bántum máskor. Majd vigyázok rá. Megtürüm a csontját. E percztől fogva valahányszor nagyobbik leányát meglátta, mindig ököllel fenyegette, mondván: – No megállj! Az el nem tudta gondolni, hogy hová álljon és miért álljon? Egy éjjel Birbucz diák nagy sebesen felrángatja Gergucz gazdát az ágyából. – Megint itt van a gavallér. Ott vannak mind a ketten a pitvarszobában. A kalmár orrán száján esett ki az ágyából dühében, de míg ő papucsát, bundáját s karikás ostorát kereste, azalatt Birbucz diák egy furkós bottal már a pitvarszobában dolgozott. A kalmár ordítva rohant utána. – Üsd ágyun! de ne nágyun. Dobd ki az ablákun, had szalágyun, mert nem tudod, hogy ki vágyun? Eszébe jutott, hogy hátha valami nevezetes ember lesz a kópé, s Birbucz diák a milyen bolond, még agyonüti. Birbucz csakugyan kivetette az ablakon a hivatlan vendéget, mire Gergucz odaért. A légyott személyzetének csak a másik fele maradt ott, a leányzó, ki bujni iparkodott valahova. – Fugd el! kiálta Gergucz dühösen. Fugd be a száját, ne kiáltson, s azzal kétrét fogva a karikást, elkezdé végig kenegetni az elfogott némbert, kire minden ütésnél kiálta: ne te Libuczka! semmirevaló Libuczka! nesze Libuczka! A bünhödő személy dühös vonaglással erőlködött magát Birbucz kezeiből kiszabadítani, de az izmos siheder, mint egy vaspánt, oly erővel tartá őt fogva egy kezével, míg a másikkal száját fogta be, nem törődve a karmolással és tépéssel, melynek saját képe és haja volt kitéve. Mikor aztán a kalmár kifáradt a verésben, rekedt hangon hörgé: – Már most mars a háztul. Soha ne mond, hogy az én leányom voltál, Libuczka. E pillanatban gyertyavilág érkezett; a háznép elősietett a zajra, s a kalmár a legelső érkezőben Oliviát látta meg, míg a megvert egyéniségben, ki Birbucztól eleresztve, dühében és fájdalmában a földhöz vagdalta magát, az arányus leányumat ismeré fel. A kalmár sóbálványnyá változott bámulatában. Az ütlegeket oly adagokban szolgáltatá ki kedvencz leányának, a minőkben azok csak Oliviának lehettek szánva. A kényeztetett gyermek, kihez kemény tekintettel sem volt szabad nyulni, tarkótól talpig meg volt rakva keresztben hosszában, mindenféle színű vonásokkal, miknek fájdalma és szégyene egyiránt égető volt. – Már az megvan, monda végre a kalmár hülye biztatással. Erről bizony nem tehetek. Minek mondtad, hogy a Libuczka volt? Hát mit csinálhatuk én most? * * * Azon városban, hol a kalmár lakott, hajdan sok görög és sok más czérnásboltos élt, de tudja Isten mi lelte őket, úgy kivesztek apródonkint, hogy utoljára csak egy compatriótája maradt még Gergucznak, egy igen vén ember, ki szintén boltos volt és mindenfélét árult, a mi szemnek, szájnak és ostornyélnek való volt. Utoljára ez is megúnta a sok ácsorgást ezen a földön, s egy szép éjszakán csendesen átszenderült azon boldogabb hazába, a hol örökké husvét van s paszuly nem terem s hol a boldogultak megdicsőült szellemei egész nap nem tesznek egyebet, mint pénzt számlálnak. Az egész város csodálkozott és sajnálkozott e jó ember halálán, csupán Gergucz vette stoice a dolgot. – Na bizuny. Ez a sorsnak az ü rendeltetise. Meghalnak a boltosok is, mert ha soha se halnának, csak mindig születninek, a sok czirnásbult nem férne egymástul a földön. Igy szólt mások előtt, de keblében másképen érezett. Valami borongós sejtelem szállta meg szívét, hasonlatos ahoz, mint midőn a fél hizásban levő mangalicza egyszer csak elkezd nem enni, csak az ólat rágja, mintha érezné gyászos végét. Gergucz gazda sejteni kezdé, hogy most már rajta kívül több boltos nem hal meg a városban. E gondolat terhe vastag melancholiát hozott kedélyére. Leányaira nem ügyelt többé. Birbucz diáknak egész nap prédikácziókat tartott a boltban, s míg egy-egy vásárló fuvaros kiválasztott magának egy ostornyelet, az alatt Gergucz egész ünnepélyességgel elbúcsúztatta magát. Semmit sem evett és mindent eladott a boltból, utoljára csak úgy kongott másodmagával az üres boltban, hogy magát sem találta benne. Csakugyan a legközelebbi hosszú bőjt ágynak dönté a becsületes embert; oly színben volt, mintha nem csak ette volna az olajat, hanem festette volna is magát azzal. A hosszú bőjt egyszerű eledelei, melyet szigorúan meg szokott tartani, fölöslegessé tettek nála minden étvágyat, gyomra felmondotta a szolgálatot, s tagjai egyenkint nyugalmaztatásért folyamodtak. Gergucz soha életében sem élt orvossággal. Nem azért, mintha a bevételtől, hanem inkább mert a kiadástól irtózott. Homeopathicus úton hitte elűzhetni betegségét: a bőjt által okozott bajt koplalással. De még ez által sem birt erőhöz jönni. Végre látva, hogy a baj nagyobbodik, megtért az allopathiához, elővéve universalis házi gyógyszerét, mely fiatalabb korában, ha a csömör a hátába állt, annyiszor segített rajta, tudniillik egy meszely jó erős törkölypálinkát, borssal, gyömbérrel és szerecsendióval megfűszerezve. Ettől természetesen, hogy rögtön megütötte félig a guta. A háznép sikoltozva tördelte kezeit ágya körül, csupán Birbucznak volt annyi esze, hogy elfusson egy borbély után, eret vágatandó rajta. A borbély azonban megértve, hogy Gerguczhoz hívják, czélszerűnek látta addig meg sem mozdulni helyéből, míg előre ki nem fizetik a forintját. Birbucz diák tehát összekereste zsebeiből takarék garasait, s valahogy kifizetve a borbélyt, nyargalt vele a beteghez. Az semmit sem tudott magáról, csak miután eret vágtak rajta, tért magához, s természetesen első volt a borbély, a kit meglátott. – De minek híttátok ezt az embert? kiálta hebegve, ki fogja fizetni? Én nem. – Kifizettem én már, szólt Boldizsár. – Elig bolond voltál. Mennyit fizettél neki? Elig lett volna tíz garas. Tudom, hogy attál neki tizenkettőt. A borbély inté, hogy ne lármázzon, jobb lesz, hivasson egy papot és gyónjon meg, mert egy óra alatt meghal. – Dá te bulund! Add vissza pinzomet, Birbuczét, ha megháluk. Meg tudtam volna én hálni ingyen is. Majd én neked hálok meg pinzért. Erre azonban keresztyéni módon meggyónt, s miután a lelkész által figyelmeztetve lőn, hogy készüljön ama mennyei hitelező elé, kit sem cridával, sem hamis váltólevelekkel, sem eltagadással megcsalni nem lehet, bezáratta ajtóit, s családját ágya körül gyűjtve, miután minden idegent eltávolíta magától, még Birbucz diákot is, fölemelteté egy helyen a pallót ágya alatt, onnan a család összes erejével kihúzatott egy nehéz vasládát, s azt felnyittatá egy szüntelen nyakán függő kulcscsal. A láda színültig volt pénzzel. – Itt vágyun félmillió forint, arányban, ezüstben; kétszáz hatvanhét ezer nyolcz száz ötvenhárom forint, harmincz krajczár ezüstben, kétszáz harminczkét ezer egyszáz negyvenhét forint, harmincz krajczár arányban. Ezt én kerestem nagy fáradsággal ötven esztendőn keresztül, s nem viszek el belőle semmit. – Jaj de sok pénz! kiálta fel Minerva a láda mellé guggolva. Ez a mienk lesz atyus ugy-e bár? – Lejányuk! monda a kalmár haldokló szóval. Kisászuny vagytok mind a ketten. Nem is tudtátuk, hogy ti kisászuny vagytok; én tudtam. Kihoz mentek ti firhoz, mondjatok nékem. Hadd tudjam meg, ha megháluk, ki fogja nekem mondani: uram átyum? Olivia szerényen lesüté szemeit, s felsóhajtva felelt: – Én azé leszek, a kit mindig becsültem, s ki tégedet szintén becsült és szeretett. – Nem ismerok olyan bolondut. – Boldizsárt. – Haj te Libuczka! megbolondultad magadat? Én hagyom nektek a félmilliót arányban, ezüstben, s te választod a koldust? Na ez szip van. – Én jó szivéért szeretem, s az többet ér nekem a világ minden kincseinél. – Na jul van. Gyere ide arányus leányum. Neked vágyun viczispányod fia. – Kell is nekem, monda kaczér hetykeséggel Minczuczka. Kapok én már főispánt is, grófot, bárót, herczeget, nem is egyet, hanem kettőt. – Arányus leányum! kiálta fel Gergucz. Jer, had üleljelek a nyakadba a kezemmel. Te vágy csak angyul. Drágalátus ruzsavirág! Herczegnek, kettőnek kell néked. Adj csukut orczájámra. No jul van. Ti meglesztek a magatokénak, én nem bánom. Te Libuczka, neked ju lesz Birbucz diák, neked hágyum ezt a czérnás bultut. Te pedig arányus leányum nagyságos ászunyra kiszulsz, te úrnak születtél, neked kell pinz, neked hágyum ez a fél milliót. Az ászunyt hágyom a kinek kell. E testamentomtétel után egy énekes könyvet kért magának Gergucz, nagyot ásított belőle és meghalt. A temetés napján Olivia beteg volt a fájdalom miatt; a köny, mely szemeibe nem tudott jőni, szinte megfojtotta szivét, a diák sírt ő helyette is. Szegény Birbucznak oly vörös volt az orra a sok sírás miatt, mintha édes apjának tette volna. Minczuczka is tett annyi áldozatot ez ünnepély tiszteletére, hogy ez alkalommal pirosra nem festette ki magát, egyedül fehérre, s a gyászruhát csak kétszer verte a szabó fejéhez, a miért nem állt jól rajta. A népség megtudva, hogy viaszgyertyákat fognak osztani a temetésen, roppant sokaságban jelent meg a derék ember utolsó tisztességtételén, nem győzte csodálni a megszomorult felek pietását, kik nem kiméltek semmi áldozatot, mely ez ünnepély pompájához megkivántatott. A koporsó fekete bársonynyal volt bevonva s ezüst szegekkel kiverve, a szomszédvárosból hozattak kántorokat és zenekart, s a szekerektől kezdve a ministransokig teljes ornatusban lőn mindenki megrendelve. Az özvegy ugyan jobban szerette volna, ha mindez legkisebb zaj nélkül egyszerűen ment volna végbe, de Minczuczka akarta amúgy. – Mit gondol mama? Hogy mehetnék én egy fakó koporsó után, a mit gyalog emberek visznek? minden fáklya, minden muzsika nélkül? Bizonyosan ott lesz a viczispán fia is, meg tán Fügefi gróf is eljön. A szemem égne ki előttük. Minervának tagadhatlanul helyes tapintata volt e tárgyban, mert a mint a készülőt húzták, csakugyan megjelent a viczispán fia és Fügefi gróf, kit ugyan még nincs szerencsénk tisztelhetni, de majd lesz. Előbb csak messzire álltak, de miután meggyőződtek felőle, hogy a kiállítási pompa rangjokhoz illő, s minden compromissio nélkül megmutathatják magukat, keresztül furakodtak a népségen, szorosan a gyászoló népek közelében foglalva helyet. Az egyházfi menten odanyomott volna a kezükbe egy-egy viaszgyertyát, – a viczispán fia csak elvette, de Fügefi gróf véleménye oda ment ki, hogy ő bizony nem faggyuzza vele össze a keztyűit, s nem fogadta el. Minerva felsikoltva kapott szivéhez. Az úrfi kötelességének tartá a rögtöni fájdalom okai felől tudakozódni. – Mindjárt elájulok. – Csak ide az én karomba. – Kicsoda az ott gyertya nélkül? – Az bizony Fügefi gróf. – Minő botrány! minő kigúnyolása a fájdalmas sziveknek. – Megmondom neki, hogy menjen innen. – Dehogy azt. Mondja neki, hogy jőjjön ide, hadd adok neki egy gyertyát. Már ez olyan szó volt, melynek föltétlen engedelmeskedni kellett. Fügefi gróf törte magát a vett parancs elé s őszinte kegyességgel fogadá el a gyászoló niobei alak kezeiből a pompás czirádákkal kékre, zöldre festett viaszgyertyát, melynél sem szebb, sem nagyobb más ember fiának nem jutott. Tiszteljétek azon érzelmeket, melyek a fájdalom ily magasztos pillanataiban keletkeznek a szivek mélyén s ily ünnepélyes tények megragadó jeleneteiben nyilatkoztatják ki magukat! A gróf az egész menet alkalmával szüntelen sarkában volt a gyászos szépségnek, nem egyszer taposva az úrfi tyukszemeire, ki szintén iparkodott annak nyomdokaiba léphetni. Olivia ezalatt hallgatva zokogott, Birbucz vállára borulva. A jelenlevő népség általánosan azon meggyőződésben élt, hogy Olivia a szebbik a megboldogult leányai közől, kit mind szerénysége, mind illendő magaviselete, őszinte fájdalma magasra helyeztek kisebbik testvére fölé; míg azonban a diákok énekeltek, az özvegy eltalálta beszélni titoktartás feltétele alatt valamelyik vigasztaló szomszéd asszonynak, hogy ez a gazember, a kiért most könyei hullanak, neki egy fillért sem hagyott, a nagyobbik leányának is csak a czérnásboltot, a kisebbiknek pedig félmilliót. A miből az következett, hogy mire a temetőben ismét összegyűlt a sokaság, Oliviát nem tartotta többé senki szépnek, jónak és kegyesnek, ellenkezőleg Minerva kisasszony emelkedett magas fokára a becsülésnek, mindaz a mit tett, avagy elintéze, csodálatnak és helyeslésnek levén tárgya. E bátorító közvélemény benyomása alatt, ott a sír előtt háromszor ájult el a közrészvét által környezett hajadon. Kétszer az úrfi kapta el; akkor csakhamar felocsudott, míg végre harmadszor csakugyan sikerült a gróf karjai közé hanyatlani; s ezúttal aztán annyira erőt vett rajta a fájdalom, hogy Fügefi úr le sem tehette őt, míg csak kocsijáig nem vivé, s ott is aztán egészsége iránti aggodalomból kénytelen volt mellette helyet foglalni, s egész hazáig ápoló felügyelete alatt tartani. A népség kifogyhatlan volt részint a gazdag örökösnő őszinte fájdalmainak, részint a gróf emberszeretetének és minden előitéleteken felül emelkedett leereszkedésének méltányos és érdemszerinti bámulásában. Az úrfi gyalog sétálván haza a temetőből, épen akkorra ért a néhai kalmár háza elé, midőn Fügefi úr kilépett abból. Egy fehér rózsa, mi az imént Minerva hajába volt tüzve, most az ő gomblyukában díszlett. Ez köszönt neki, amaz nem fogadta el. Egyenesen benyitott Minerva szobájába, minden kopogtatás és lábtörlés nélkül. Az a tükör előtt állt és már nem volt halovány. Az úrfi durczás pathossal lépett mellé. Nem tudta, hol kezdje a szót. Minerva nevetve veté magát egy karszékbe, hajfürteit rendbe rezgetve. – Nos, miért jött? – Miért jöttem? szólt az úrfi, theatralis indulattal markolva üstökébe, miért jöttem? semmiért sem jöttem, csupán azért jöttem, hogy önnek, hogy kegyednek, hogy nagysádnak kijelentsem, hogy az én szivem meg van hidegülve ön iránt. – Ezt sokkal jobban kijelenthette volna az által, ha épen nem jön ide. – Ön mondja ezt nekem? Kegyed üt ily hideg tőröket lázongó szivemnek keblébe? A leány félre fordult s köténye bojtjából szélmalmot csinálva, elkezdett dalolni. – Lallalalá lallalalá. – Ön a könnyelmű hidegvérűség északi polusának jégbércze, mely fölött a kegyetlenség északfényének hazug sugárai mosolyganak! de én a földrengés leszek, mely vulkánná gyujtja a jégtengerek közepett megfagyott rideg sziklabérczet pokoli tüzének hömpölygő lávarohamával. – Lallalalá lallalalá. – Kaczagj mosolygó kisértet, kaczagj, álmaimnak lábatlan ideálja, kiről azt hivém, oh balga én! hogy égi szárnyalása közt még a virágok hímporát sem szórják le égi talpai, s ime, alig lebbenté fel a viszályok zefirje álerényt hazudó palástját, meg kell látnom a szenvedélyek pokoli fertőjében besározott czipőit lelketlen szellemének. – Lallalalá lallalalá!… – De majdan sírni fogsz, ha a sötét bú fátyolát sorsod egére felvonja az égi boszúállás keze, s az egész világ csak egy sötétség leszen, hol a semmiség közepében csak egy szigetje lesz a nyugalomnak, csak egy virág fog nőni a szigetben. Az én borongós lelkem gondolatja lesz a sötétség, tudd meg ezt és a szigete a nyugalomnak az én kihamvadt érzelmeimnek sírja és e virág, e halvány liliom, mely a sírhalmon egyedül nyilik, halavány nefelejtse az emlékezetnek. Te kétségbeesve fogsz e sírhoz rohanni majd, hogy e virágot letépd halotti koszorúnak, de ekkor annak kebléből egy kigyó fogja kiemelni fejét, kigyója a lélek-mardosásnak, melynek szemeiből villámok fognak lövelni és e villámok harsogása azt dörgendi füleidbe: – Lallalala lallalalá lallalalá lallala! – – Minka! ide hallgass, vagy úgy megczibállak, hogy soha se láttál olyat! kiálta fel az úrfi, egészen kihozva a textusból. – Három lépésre tőlem! viszonzá Minerva büszkén. Nem ismerjük egymást. Az úrfi hátra lépett, karjait összefonva mellén s megsemmisítő tekintetet vete a leányra. – Háládatlan anakonda, gyöngyeitől megfosztott maradványa egy csigahéjnak, melyből Syrének danája helyett csak tengerzúgás hallható; hát nem megmondtam, hogy elveszlek? – Jaj, maga még gyerek, még magának sokan parancsolnak. Még magának egy esztendeig iskolába kell járni, egyig patvaristának, másikig juratusnak lenni. Addig én megvénülök. Nem várhatok én magára. Aztán ne is hitesse el magával, hogy ez valami szerencse volna én nekem. – Mit? Tán bizony különb embert is kap nálam? Talán grófot is? – Épen azt. – Hahhahahha! kiálta fel homlokára ütve az ifju. Ti emberek, te összes emberiség! Hát nem őrültök-e meg e pillanatban? Te lángzó üstökös! nem jösz-e még kivetni e silány földet sarkaiból? Hát azért hordtam én magának czukerlit? Hát azért költöttem én minden zsebpénzemet kameliákra? Oh szörnyeteg asszonyi alakban. – Hagyja el, hát mikor én magát kisegítettem a bajból, hogy a szabóját nem fizethette ki, s az atyám aztán Birbuczon vette meg az elsikkadt pénzt? oh hagyja el. – Hah! Ez több mint sok. Vajjon nem álom-e ez? kisértetnyomásos álom? Milyet estem az ablakon, mikor kidobtak miattad! – Hát engem, hogy elpáholtak ön miatt? – Ne szólj, szavaid mindegyike éles peneczilus, mely éltem fonalait metéli ketté. A csalódás skorpiói rágnak szivem fájának gyökerein. Én méheknek néztem őket, melyek mézet jöttek gyűjteni a virágokból, s ők skorpiók levének, melyek a gyökeret eszik meg. Hah leány, ha én egyet-mást elmondok a kávéházban, pedig tudod, hogy én sokat elmondhatok, ki vagy végezve a világ előtt. – Világ! Ez a kis város, melyet holnap itt hagyok. Csak bátran. Az engem még érdekesebbé fog tenni. Nekem félmillióm van. A miért mást meggyaláznak, engem magasztalni fognak. Adieu kedves Othellom. El ne késsék ön a leczkéről. Az úrfi megsemmisülve rohant ki a szobából, ilyen monologot dörögve a bolton keresztül: – Omolj hát össze világ! oltsd ki fényedet nap, ti csillagok szakadjatok alá az égről. Rohanj elő enyészet vihara, szídd fel orrodba a tengereket, s köpd ki azokat a föld öt részeire, hogy haljon meg ember és barom. Világ elementumai, ragadjatok egymás üstökébe, s irjátok fel egymás vérével a pusztaságos égbe, hogy elveszett a mindenség az emberek bűnei miatt, s ti fellegek szédüljetek le onnan a magasból, s adjatok helyet borongós lelkemnek, mely járjon egyedül az enyészet Palmyrájának sivatag romjai felett. Ezzel vágtatott a kávéházba s a legelső alaguerre partieban kilyukasztotta a billiardot. * * * Félév mulva a birodalmi fővárosban találjuk Minervát, mint egyikét azon ragyogó phœnomenonoknak, kiknek fogatairól és estélyeiről az ujságokban szokás beszélni. Borbála asszony ott hagyva Oliviát a czérnásboltban, természetesen félmilliomos leánya mellé csatlakozott, ki számára pompás hotelében delegált egy udvarszobát, a honnan a jó asszonynak fényes nappal nem volt szabad kijönni, sem pedig Minervát leányának szólítani mások jelenlétében, és így igen ritkán, miután Minerva soha sem volt egyedül. Egyszer végtére mégis megsejté Borbála, hogy Minervának nincsenek látogatói s rajta rontott. A jó asszony nem birva levetkőzni takarékossági elveit, mikbe belevénült, nem talált egyébre megbotránkozásnál a leányát környező pompában. – De te Minczuska! kicsoda az a nagyságos úri asszony, a ki te vagy? vagy-e te babyloniai királyné, hogy ilyen bolond vagy? Ha a te megbolundogult édes apád látna téged, hogy mundaná: jaj te leány, mit cselekszel! Minek neked az a nagy palota, ilyen nagy szoba, ilyen nagy ablakokkal, mennyi fa kell arra, hogy ez befüljön! Minek neked ez a sok czifra cseléd, én mindeniket egy herczegnek nézem. Semmi dolguk sincsen, legalább fonnának, vagy fosztanának tollat, de egész nap lebzselnek. Az a legény is ott a kapuban, abban a nagy bundában avval a nagy bottal, egész nap semmit sem csinál, csak az utczára néz. Egyszer el akartam küldeni vizért a Dunára, még azt sem tette meg. Hát az a sok vendég? mind ingyen kap az itt enni inni? Egy sem fizet semmit? Hát az a sok muzsika estétől reggelig, meg az a sok táncz! Ha a te szegény édes apád látna téged, de megcsóválná a fejét. Minerva végig hagyta őt beszélni, aztán felkaczagott: – Hagyja el jó mama, ez mind így divat. Igyék ebből a cognacból. A jó asszony azt gondolta, valami jó gyenge liqueurt fog inni, s majd megfult tőle. – Mit gondolsz te bolond, szólt nagy nehezen magához térve a köhögésből. Nem szoktam én inni vitriolt. Ez is divat? Hát grófod mit csinál? megkapta már a jószágát, a báró Juinszky-féle herczegséget? – Már meg. Csak kézhez kell venni. – A perköltségeket persze te fizetted? – Ez így divat mama. – De ha minden ember jószágának te fizeted a perköltségeket, majd magad jutsz crida alá. – Mindegy: az is divat. – Hát elvesz-e aztán a gróf? – Mihelyt a jószágot rendbe hozta. – Hát mi kell még hozzá? – A zálogos sommát kell elébb letenni. – Azt is te fizeted ki? – Természetesen. – Hát ha neked semmi sem marad utána? – Cridát mondok, s megint meggazdagszom. – Ész kell ahhoz, nem veszettség, monda Borbála asszony, s fejcsóválva hagyta el leányát. A vígalom, a divatos őrjöngések folytak ezentúl is, Borbála asszony csak nagy néha bukkant elő szegletszobájából, egy-egy azon menő kuktától megtudakozandó, hogy megjött-e már Fügefi gróf? – Még nem, lőn rá az örök felelet. Végre bátorságot vőn magának egy napon fölkeresni leánya pénztárnokát, s megkérdezni tőle, hogy hol fekszik a báró Juinszky-féle herczegség? Az nagy pápaszemeket meresztett a kérdezőre, s mogorva arczczal felelé, de példás rövidséggel: – A holdban. Borbála asszony szépen visszament felkeresni leányát. Nagy bámulatára igen könnyűnek találta ezúttal a hozzáférhetést. Sok gyanus képű és épen nem elegáns emberek között, kik koczogtatás nélkül jártak ki s be az ajtón, ő is keresztül bocsáttaték. Minerva könnyelmű volt, mint mindig. – Tudom már, hová ment a grófod a jószágát kiváltani pénzeddel, monda neki Borbála. A holdba. Azért van oda olyan soká, csak várd. Hát ezek a vendégek kicsodák? Már megint vendégek, ugyan minek ezek a vendégek mindig? – Nem vendégek ezek mama, szólt Minerva felkaczagva. Csak executió. Borbálát majd megütötte a guta azon nyomban. – S nem ugrottál még a Dunába? – Dehogy ugrottam, hisz ez is divat. – Hát mit fogsz cselekedni most? – Azt biz én, hogy ha ez a gróf elszökött az én pénzemmel, keresek magamnak másikat, a kinek pénzével majd én szököm meg. – Ez is divat? – Ez is. – No már olyan messze nem utazom veled. * * * Évek mulva a czérnásbolt ajtajában egy jó husban levő férfiut látunk ülni, kinek térdén és nyakában egy pár piros pozsgás ivadék pajkoskodik. E férfiu, mint a nagy aranyos betűkből a czímeren megérthetjük, senki más, mint Boldizsár, – többé nem diák, hanem gazda. Arczának boldog kinézése mutatja, hogy Isten áldása bőven volt mind rajta, mind boltján, melynek minden fiókja, skatulyája tömve van a legszebb csehországi csipkékkel, legfinomabb keztyűkkel. A városban általános meggyőződés az, hogy Boldizsár nem árul rosszat és soha sem csal meg senkit, ezért mindenki tőle vásárol.