# Erdély hegyei közt

## Part 2

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/erdely-hegyei-kozt-39450/index.md

De már tikkasztó út után oázis Nyugtat, s nyomomba sakál sem vonit – – Anitra, tied szivem, s koronám is, Csak igy zenélj meg táncolj siromig.

S még mondanám. De közben este lett künt. Az utolsó dal bent is most hal el – – Fejem lelankad. Koronám is eltünt. S a szürke homály némán átölel.

UJ TAVASZ NYILADOZÁSÁN.

Szobám dér-fátylas ablakán kinézek: A tavasz ismét nyüzsdül. Mit akar? Hát nem lesz mindig a fák ága tar? Fog ezután is sziveket igézet?

Lesz, aki gyülöl, lesz, aki szeret, Oh tudat, melyet nem lehet kibirni! Dús balzsamát az élet kertje hinti. S megfér gyepén úgy ifju, mint öreg.

Csak neked nem hajt öröm-rűgy sehol már, Szivem, vén koldus. Inkább verni szünj meg, Sem hogy tudd éhen: mily sok a rakott tál.

S te szem, kit látás kaján sorsa büntet, Inkább vakulj meg, mintsem télből nézzed, Hogy nyári fényben más jár, heverészget.

MOZI-REKLÁM.

Pállott szag. Zsongás. Uri nők, inaskák – – S elől fehéren ott feszül a vászon, Hogy rajta mindjárt fény meg árny cikázzon. … Bizony finomnak nem finom mulatság!

S bizony nem élet, s nem is mély müvészet. De kell e játék az elállt agyaknak. Sok lankadt vágyra megint szárnyat aggat, Hogy célra törni legyen mind-merészebb.

Akik előtt, hajh, mindig ott az árok, S csak vágyni tudunk rózsás ligetekbe: – Itt bájol alkony, őszi táj epedve, S pompát is látunk, uri proletárok!

A hogy a filmek fonalán fonódik: Vagyunk királyok, bölcsek, vig csavargók. Életünk sokszor Tiszánál kanyargóbb. Egy perc az égbe, más a földre lódit.

S ha már letörtünk, lábunk csupa por, szenny, Tikkadtan csak egy korty után dadog szánk: – A vászonról – a kelyhet nyujtva – hozzánk Halkan leszáll a hüs-jó Henny Porten.

A PARTON.

Nyolcvankét éves nagybátyám, szegény, A végsőt vivja. Látom a halál Lehelletét szemének üvegén; S meglankadok. De ő még ellenáll. Ő a halállal bátran szembenéz. Mig öccse lelkén félsz ül, mint penész.

Oh, mi védhet meg a halálfagy ellen? Neki is ugyan mi ad még erőt, Hogy megállhasson a Nagyúr előtt, Anélkül, hogy szűkölni, sirni kelljen? Mi lehet, nyitját meg nem lelhetem, De oly valami, amim nincs nekem. Tán egy, a multból ható fényes emlék Sugara edzi acélosra lelkét? Valami gőg, melyet a megfogyott Ezer hold uri tudata hagyott. Vagy keménysége tán a vén vadászé, Ki halált maga is már sokszor osztott, S most viszont ő is – rálelvén vadásza – Célt áll szilárdul, s nem ejt panaszos szót.

De én szegény, jaj, soha nem vadásztam! Mi lesz tehát, mi lelket önt belém, Ha majd ott állok a part peremén, Hogy a végtől ne borzadozva fázzam. Mert nekem a vég nem vadász, nagyúr, De szennyes ár lesz, mely felém nyomul, Elleneszegni sok könyvem nem ér Annyit se, mint egy kiálló gyökér. (Ez ár, mindennél rohanóbb, mohóbb.) Elkap s a rajtam átcsapó habokba A sors utánam oly közönnyel dobja Pár versemet, mint sárga lombcsomót – –

A LISZTES BOHÓC ÉNEKEL.

Hódolat s kézcsók, szép kisasszonyok! S szép urfiak, vig legyen éjszakátok! Ti bizakodva most mind arra vártok, Hogy okot nyujtsak hahotáznotok.

Hajhó! fejemre süveget csapok. S tréfálkozom, fintort fintorra vágok. Ne is sejtsétek, hogy a sorsom átok, S belül a szivem csendesen zokog.

Arcom redőit liszt és gúny takarja, Rigmust csattintva hajlok jobbra, balra. Nincs célom más, csak a tetszésetek.

De mégis inkább fütty, szidalom érjen, Mintsem – látván, hogy lassan hull a vérem – Fölöttem szánakozni kezdjetek.

ÉJSZAKI FÉNY, SARKVIDÉK.

Jégszirteivel, komor éjben Nyult el a sark fagyos vidéke, Hogy szép piros lob gyult az égen, Csodás, delejes fényben égve.

A sark neszelt: Ez tán a nap lesz, A bilincstörő fény, az áldott, Melyről csak álmodott idáig, De amelyet sohase látott.

S jég, hó alatt a sarki földben Csirák vad bolydulása támadt. De valamennyi fagyba dermedt. Tavasza nincs a jégvilágnak.

Később a kedves csoda eltünt. – Fény volt, s ki tudna fényt követni? – De már a sark rég bizonyos volt, Hogy őt soha el nem felejti.

TÜNŐ SZÉPSÉGEK KERGETŐJE.

Virágos réten, sokszor szótlanul Nézem, amig a nap nyugodni hull! Sugarai még egyszer átölelnek – De mig nekem is föllendül karom: Már hasztalan, – az éj egészen ellep, S a nap sehol; lebukott nyugaton.

Máskor csodásan kéklő ég alatt, Hallok suhanni zengő hangokat. De mig szivem a bübájos zenéhez Hangolódnék, hogy azt dobogja majd: Már az is elmult, – csend és csüggedés vesz Körül megint, s csak dadogom a dalt.

Igy: futó vizek, uszó fellegek Lelkembe sokszor hivón intenek. Mennék velük, de testem földi terhe Lebéklyoz, rajta vágyam fennakad – – Szólok nekik, de ők mit sem felelve, Csak szállnak és nem értik szavamat.

Hát már ez soha másként nem lehet? Előlem mindig minden elsiet. Csak kapkodok, mint gyermek fény felé, mely Rávillan, lopva, lengő lomb mögül. Csalódva állok, mintha fegyverével Hibáz a vadász, s a vad menekül.

Oh tünő szinek, elzengő dalok, Nélkületek jobb is, ha meghalok! Akitől minden szépség csak elillan: Az élet annak ugy is oly szegény. Már jobb is neki itélet-napiglan Heverni egy békés sir fenekén!

Ott, tudom, édes megnyugvás fogad! El nem zavarják minden álmomat – Tikkasztó utra megpihen a vándor, Akit csak bántott e rideg világ – S mig ringatják szent ős-melódiák: Tavaszok jöttén a maga porából Szivem bont mindig uj szépségcsirát.

ANGYAL-VÁRÁS.

Jaj, zörög-e már az arany-dió? Suhog-e szárny a megnyilt fényes égben? Meglátjátok csak: angyal jő fehérben, Hogy fácskát hozzon annak, aki jó.

Csak jönne már és hozna valamit. A sok-sok minden helyett, amit évek És kaján kezek elcsentek, cseréltek: Arany-kulcsot, mely új csodákra nyit.

Egy imádságot, melytől újra szép lesz E kátyus út. Az élet csalatottja Jó, hogyha megtér a gyerek-mesékhez!

Az angyal csönget – halljátok: felébredt – Menjünk, hogy rám is áldását ragyogja: A bűvös fához én is oda lépek.

ŐSZI LÁTOGATÁS CSIPKERÓZSA ERDEJÉBEN.

Szilvák, meg almák, mohos, régi kertben, Most is ugy érnek, mint húsz éve, régen. Kaszált fű szaga száll a régi réten, Mint amikor még könnyebb volt a kedvem.

Anyám is itt van, multam gondos őre, – Most is nekem süt, főz a kályha mellett – Habár _azóta_ gondtól öregebb lett: Nekem csak _úgy_ él, s mutat mult időmre.

Itt-ott hunyorgó szögletek homályán Egy-egy vén kandur – mint mesékben olykor – Egy-egy búm titkán meghittkedve mormol: Titkon, mely itt várt, rég-gazdátlan-árván.

Már tudom én: itt volt a mese-erdő, Melyet, bent élve, másfelé kerestem. Oh hol hever még oly hűsen a testem? Hol ölel álom, oly lágy ölbe rejtő?

Hejh, öreg kertem, hol a régi lelked? Csak pókfonalak fénylenek a fákon. Fujnám, de – jaj, én gyilkos napi jármom! – A riasztó hang a kürtömbe dermedt.

Tán él a kert még; lánya, mese kútja Még nem is unt meg ébresztőre várni. Csak nem én vagyok már az a királyfi, Aki a varázst fölzengetni tudja.

S szivem, melyet már új örömre tártam, Elfúl a szálló, szürkületi ködben. Látom: hiába volt, hogy haza jöttem. Az ily kivert a multban is hazátlan!

MINDIG EGYÜTT!

Volnék a hang, mely őszi ködben Váratlanul lelkedbe döbben.

Az égő szem, mely a homályból, Fenyegetőn feléd világol.

A szorongás, mely éjfelente Álmaidban tőrt ver szivedbe.

Volnék a vágyad, buja, bomlott, Mely pillantást se hagy nyugodnod.

A végzet volnék, mely a bünbe S azon is át a sirig űzne.

S lennék föld röge, habnál lágyabb, S ölemen lenne örök ágyad.

ZENE.

Oh, húrok zengő kelleme, Szent hangok árja, drága dal! A lelkem beléd vágyva hal, Hogy titkos erőd töltse be.

Az élet súlyos és kemény, Ugy is gyötörne, mint bilincs, Ha a zene lágy sodra nincs, Frissé fürödnünk hűs ölén.

Dal, a hatalmas egyetem Legszentebb titka, lelke vagy! Jöttem, hogy pár dús percet adj. S ez minden is. Nincs egyebem!

Nem is több, amit én kapok, Mint mikor vizparton gyerek Kezével játszva mereget, Meg visszaejt pár csepp habot.

Azért a többi hab siet… S akkor is folyton folydogál, Nap fényén, árnyékban, ha már A gyermek rég sir foglya lett – – –

NAGY FELKÉSZÜLŐDÉS.

Dühöm feni a kardot: No most ütött az órád! Oly sok csalárdság, szinkedés Után egy élet is kevés; Menteni meg se próbáld!

S már villan is a jó kard, Gyilkos csapásra vontan – De te mosollyal hirtelen Mellém lopózol, s szememen Egy kendő már is ott van.

Pár sima szócska, s érzem, Ujabb tétova lep meg. Hallom egy hulló kard zaját – Nézd! Kifent lapjain saját Vércseppjeim remegnek.

AZ ÓCZEÁN FELÉ.

NOÉMI ÉS AZ ŐSZ.

Ősz kezd a kertekben zenélni – Vajjon figyel-e rá Noémi?

A csüggeteg fák közt merengve Néz-e fel a vad fellegekre?

Látván, a fecskék, mint vonulnak, Átgondolja-e még a multat?

Este felé a gyér berekben Vár-e, mig fázva összerezzen?

Mit érez, hallva, hogy a dúlt lomb Itt is, ott is zörögve hullong?

SZIKLAVÁR.

Sok meddő harc során, Álmaim alkonyán, Meredek úton önmagamhoz értem. E magam: sziklavár, Mely komor daccal áll Csatatér fölött, felhős szürkeségben.

Itt kapu, fal kemény, S nincs áltató remény, Meglepetéstől nem kell ijedeznem. Más meg se közelit – Csak villámok szelik Fénylőn az eget olykor közelemben.

S csak néhanap, mikor Izzóbb az estbibor, Lépek ki, vértben, magányom fokára. S szemem a sik teret, Mely annyi cselt vetett, S rémséggel tört rám: békélten bejárja.

OH GYERMEKEK…

Akit minden más céltól tilt az élet – Oh gyermekek, megváltás hirdetői –: Már ezután csak általatok élhet!

Különös vágy von közétek szegődni. S ott is maradni, játszva veletek. Mig más paranccsal majd az anyaföld hi.

Ugy csendül felém tiszta lelketek, Mint angyalének felhők kórusából Hivő felé, ki hinni feledett.

Hozzátok lelkem menekülve pártol, Eldobva minden áltató reményt. Körötök megvéd vágytól, lelki vádtól.

Körötök multam, szentelt berkeként Ragyog föl nekem, ifjontin, csodásan. Oh, szemem alig szokja már e fényt!

De csak kerengjünk boldog ámulásban, S az esték halkan zsongjanak mesét. Az élet szinét többé meg se lássam.

Igy gyermekszemmel nézvén egyre szét, Már nem remegek, mint harc közbe régen, Hogy árulóm lesz jóság, gyengeség.

Veletek békén, Isten tenyerében Pihenek; széjjel álmom sem kalandoz. Tudván: köztetek révem, menedékem…

S tán általatok jutok önmagamhoz.

ÖREG PÁR A TARLÓN.

Körül a fázva reszkető mezőben Tarolva járt az őszi hervadás, Mely meg-megtérve mindig újra más, De lomb, dal egyként hull ölébe: rőten.

Már engem is, ki dalokon tünődtem, Levert valami bénitó varázs. S im lopva – mint bú, hogyha ráncot ás – Egy furcsa pár jött s bandukolt előttem.

Kis félszeg agg, s hű hajlott hátu társa. Beszélve jöttek és a hervadásba Oly jól találtak, odalökve ketten.

Ugy látszott: napjuk már-már most lehull. S ők mentek egyre, mentek önfeledten. Mentek merengve, halk-gyanutlanul – –

BÁTORITÁS.

Szivemet bölcs igékkel Bátoritom: „Ne félj! Nem is oly nagy dolog, hogy Nap után jő az éj.

Hisz sorsodban alig jut A napfénynek szerep – Nagy változás nem ér majd, Ha éjek éje lep.

Csak szépen besötétül, Aztán se szin, se hang – S te békés csecsemőként Elszenderegsz alant.

Hidd el, mondom, nem oly nagy Dolog az a halál.“ Igy szólok, s szivem egyre Csak szűköl, kalapál.

NYÁJAS ŐSZ UDVARHELYEN.

A viz átlátszó zöld üveg, Az ég mélykék bura – Kereken sárguló hegyek Hamvas koszoruja.

Bizony ez a nyár vége, vagy – Ha tetszik –: őszelő! Mikor már éjjelente fagy, S az aszott fü kifő.

De azért nincs, mi búra vall. Maga az a levél, Melyet mindjárt leejt a galy, Még napot élvez, él.

Azért, hogy neki mulni kell, Itt jajjal nem zajong – Ha kell, derülten mulik el: Füszál, bogárka, lomb.

Nekik oly érthető, s igaz A tél is, mint a nyár. Ha nyár tüzel, ha tél havaz, Az élet meg nem áll.

De bár lombruhát, hócsuhát A Budvár váltva ölt: Mássá nem vedlik soha át – Csak ugyanaz a föld!

Multak, s mulók helyébe még Jönnek majd új nyarak. De minden – bármi semmiség – Ha volt: meg is marad.

A világból mi sem vesz el, Csak formát, szint cserél. Igy lesz a távolból közel, S a pirosból fehér.

A harang is, mely domb alól Most rezdül, búgva zeng, Pár szivben, melybe most beszól, Ott zeng örökre bent.

Megcsendülő zenékbe szin: E rim is igy vegyül – – S világok végtelenjein Kereng időtlenül!

EGYÜTT HAMUPIPŐKE LÁNYOMMAL.

Mellőzött lánya visszás életemnek, Dal, dalom, akit oly nagyon szeretlek: Hozzám te is ne légy már idegen, Azért, hogy sokszor ugy magadra hagylak. Jer, engem is most alkony, puha pamlag Pihentet, hamar táncolj hát nekem.

S ne haragudjál rossz apádra, kérlek, De szivtelen, rút mostohád, az élet, Ugy hajszol egyre, kint, vért követel. Veled időzni bárhogy is szeretnék: Kaján kezével tőled mindig eltép, S napjaim gondban fecsérlődnek el.

Sorsom csak adna több ily ritka percet, Dalok sorában te lennél a legszebb, Rád akgatnék diszt, ékszert gazdagon. Nem szégyenkeznél, mint Hamupipőke, De ünnepelt nők királynői gőgje Ülhetne fönnen finom ajkadon.

Ugy küldenélek ki a nagy világba: Rám akár ne is néznél vissza, drága, Élveznéd te szépséged sikerét. Magam iránt nem lenne csöpp kevélység Bennem, csak olykor megtérten mesélnéd, Hogy özönlött a hódolat feléd.

Akkor! De halld meghittségünk nyugalmát Már túlról ismét zörejek zavarják. Gyujtják a lámpát; eloson a báj… Ám tudd meg, ha ugy lennék is a sirnak Rabja, hogy addig már sohase hivhat: A szivem érted ott is fájva fáj – –

NYÁRKERESÉS ŐSZI KÖDBEN.

– Vándor, ki vagy, ki búddal erre jársz? E kérdés kondult, ködből, reszketőn, Fülembe nemrég otthon, a mezőn, Hogy ott bolyongtam, s vetkezett a hárs.

– Hogy ki vagyok, s mit akarok, feleltem, Nem is tudom, – csalt a falusi nyár. De megkéshettem: köd tolong a kertben, Tarlókról felém füst és pernye száll. A nyári bálnak vége, vége, látom. A földön csak lim-lomja hedereg. A hang nagy-messze zeng el a határon, A berket dér s szél gyéritette meg. Falum felett is, amig jöttem: álmok Rég ittfelejtett fénypalástja lebbent, De itthon már csak üszkös romja rettent Álmaimnak, – faláról köny szivárog.

– S nem láttad-e, harsant a felelet, Ki őszre jösz, hogy a mig elbolyongtál, Hogy hervadt ősszé nemcsak egy, de sok nyár S egész falud, hogy megöregedett?! Találkoztál bús, fáradt férfiakkal – S meg nem ismerted cimboráidat. S jött sok anyóka, szikkadt, mint a tar-galy, A hátuk görbedt, gond és kor miatt. Ezek nevettek nemrég, mint menyecskék – S te mégis itt most nyaradat keresnéd? Te balga, értsd meg, órád már ütött. Hogy megalázkodj – –

És a köd mögött Ekkor valóban óra vert, s bolondul Amennyi évem: épp harminchatot (Háromszor tizenkettőt) kongatott. S egyszerre láttam, minden halni indul, Szél jött s a fákról minden diszt levert; Megtépve, dultan nyöszörgött a kert. Kuvik kiáltott, varjuraj koválygott A mező felett: jaj töltötte be A levegőt s a gödrök és az árkok Vizéből vér vált, büzölgő epe. Veszett ebként a bitangul hagyott mult Sarkamba támadt, üztem: – annyi volt! A temetőben minden sir kifordult. S rám levigyorgott valamennyi holt. – –

AZ ÓCZEÁN FELÉ.

Már lassultan folysz partjaid között, Lelkem, te nemrég rohanó patak! Szeszélyes felhők lengő, bomlatag Gomolyait nyugodtan tükrözöd.

Ma már mögötted szirtek, szakadék, Melyek közt sodrod utat zugva tört. Simán suhansz; előtted sik a völgy, S az ég fölötted mély, mint soha még.

Már nem patak, de hömpölygő folyam, Mély, s széles ár vagy, melyet egyhamar Belehullt galy, bogár fel nem zavar. Tenger felé csak lejtesz komolyan.

Mert nem magad vagy többé már a cél! Az örök tenger végtelenje hi: Hullámaival egyberengeni, S felzengeni, ha rajtuk szél zenél.

Pár hét-e még, vagy néhány perc talán? (Olykor hallod, hogy harsog és dalol.) Csak lassan, – ugysincs messze már, a hol, – Egy fordulón túl, – vár az óczeán – –

ELMARADT LOVAS ESZMÉLKEDÉSE.

Molter Károlynak.

No, vén lovas, már jó lesz nekivágnod! Nézd, halványulgat a nap sugara. S fejed fölött csak egy-egy varju károg, Arcodba szél csap, hideg zuzmara.

Addig léptettél, kényes úr-magadban, Előre hagyván a serényeket, Hogy magad bolygasz, im, az alkonyatban. Már minden szamár megelőzhetett.

Most aztán késő lépve mendegélni – – Hát rajta, kantárt megeresztve, nyomban! Figyelnek, lásd, a térség jegenyéi.

S ha célt nem érsz? ha hamarább ledobban Lovad? ne bándd; a hajsza is megéri: Végsőt rohansz egy gyönyörü galoppban!

A SZENT FA ÁRNYÉKÁBAN.

E karácsonynak, e szent mának – Árnyában pihenek a fának.

Egy távoli harang zenéje Visszaringat egy régi éjbe.

Falumban is egy régi gyermek Egy ily estén szőtt annyi tervet.

Mig a kis templom tornya kongott, Majd fölvetettek ott a gondok.

Nem áhitoztam többre, másra: Én legyek e kor Messiása.

Hisz falum is oly pici; pásztor, Barom, s ól is van, mint akárhol.

Még falum neve is kisértett, Hogy szép és bús jövőt reméljek.

De hajh, ritkák a Messiások! Valami bennem is hibás volt…

Betfalván ugyan születhettem, De nem születtem Betlehemben.

Babér meg tüske nem sajátom, De van helyette kis családom.

Igy én is, mint megannyi polgár, Elélek, mig erőm kiszolgál.

Azután-aztán, túl a rácson, Már mindegy bármi sors, karácsony.

Jó is, hogy ott e szent zugás csak Egyként szól Messiásnak, s másnak! –

AUTÓN.

Berde Máriának.

Megtorpan, eláll, ujból tova törtet – – Motorja morajjal tölti a völgyet, Ámulni riaszt sok törpe falut – – … De közben a bibor nap kialudt! Csak sárga derengés, fájó szürkeség Maradt utána, s foly az ürbe szét. Mint hogyha halálszin haldoklót belep.

„Jaj – búg a motor – közelebb, közelebb! Ez este talán a vég, a halálos Beteg föld estje, – s még hol a város? – Ha elér a nagy éj, az összeroppanás, Ne érjen itt – egyedül – tova hát – rohanás“ – –

„Vagy tán (a motor döngő szava zúg): Lehet valahol egy távoli zúg, Hol még az öröm lappangva lakik. Hamar kalauznak hát valakit. Ki fölkutatni vezet szaporán! De ki az, ki legyen? – Tagore talán? – Ő lenne a csónak, az ujkori szent, Ki fulladozókat, partra kiment? De nem; ő az egészé mégse lehet, Hiszen ég és föld: napnyugat, napkelet! S halálos álmot elüzhet-e mákony?

S mig egyre sürübb a homály a világon, S csak árnyjáték: falu, eb, temető, Mig elsuhan – csak a gép hitető Beszédét hallom, a hogy riogat: … Hát mért ne rivallnál kürt szavaként magad?

A lelked Nilus, ahogy Assuánnál Torlódik, már a mezőkre kivág. (Tikkadt Egyiptom most a világ!) Zsilipet fel hát! – Tovább mire várnál? Itass meg szomjat, bomlassz uj csirát! Te légy a merész hang, mely lelket is átjár! Kiáltsd ki, a bús, te, a vaksi homályba: Mindenki hibás, a ki búba merül, Sötétet áraszt élte körül. Mig minden sziv, ha örül, pici lámpa, Melytől a nagy éj egy része derül.“ Mint, ime, a város lángjaitól Az út, – (hol a gép most igy duruzsol) –: „Oh emberek, jó emberek, ti árvák, Vak sors miatt oly sokat szenvedők, Beh hoznék nektek büvös, puha párnát, Álomba nyugtatót, feledtetőt. Hát jertek mind, ti sirva ballagók – Épitni a téren egy dobogót, Keresni a szót, magasság, mélység Uj összecsendülését. Im én is adok, legyen tietek A kincs, mit lelkem rejtegetett. Kövessetek, jertek!“ – de most a motor Egy kapu előtt végsőt zakatol. Kilépve, megingok az aszfalton alant. Magam vagyok, elnémult _az a hang_. A kávéház ködös ablakain Pár unt arc néz ki, megbámul, köszönget, S a hall tükrében elém, nőve, tünnek: Bús, vén szemeim, nyütt arcom, vállaim – –

ESTE, A GYŐZELEM UTÁN.

Osváth Kálmánnak.

Ha majd egyszer, (talán nem is sokára) A legutolsó bástya is ledől, S én ugy tudok az elzajlott tusákra Gondolni, már a falakon belől:

Jó lovam hátán kardomat keresztbe Fogom, száz sebből vérző, vén lovag, És felnyögök, bő könnyekkel fürösztve Pilláimat, de kinom nem lohad.

A szálló estben jajjal igy kesergek: – Jaj, éveim, mily álnokság tiport Igy vérbe?… Hát ez volt a cél, mi kellett?

Ily verten üljek diadalmi tort? – – De szél diderget, s lomha téli felleg Mögül hidegen néz a téli hold!

TARTALOM.

Rejtett kincs tudója 3

TAVASZI ÁRADÁSKOR.

Szánkázás 7 Tavaszi áradáskor 9 Szelid kivánság 11 Halott költők 12 A hadnagy 13 Tükörbenézés alkonyodáskor 15 Ólmos, szűk térben 17 Alkonyat falun 17 Noémi Senki szigetén 18 A halász és a szellem 20 Dac 21 Bucsuzás 22 Idegen falusi fogadóban 24

AZ ALKONY FELELETE.

Kisvárosi sáros utczákon 29 Öreg faun 30 Ily dolgok közt folyik el életünk 32 A vénülő Salamon király szerelmes énekeiből 33 Őszi siralom 34 Bocsánat nélkül 36 Az alkony felelete 37 Mint régi szobrász 39 Virágzó fák alatt 40 Künn 42 Tenger, te nagy 44 Éjjeli havazásban 45

TÜNŐ SZÉPSÉGEK KERGETŐJE.

Viharfelhők alatt 49 Erdélyi árnyék, erdélyi bánat 51 Virrasztás 51 Grieg-melódiákhoz 52 Uj tavasz nyiladozásán 54 Mozi-reklám 55 A parton 57 A lisztes bohóc énekel 59 Éjszaki fény, sarkvidék 60 Tünő szépségek kergetője 61 Angyal-várás 63 Őszi látogatás Csipkerózsa erdejében 64 Mindig együtt 66 Zene 67 Nagy felkészülődés 69

AZ ÓCZEÁN FELÉ.

Noémi és az ősz 73 Sziklavár 74 Oh gyermekek 75 Öreg pár a tarlón 77 Bátoritás 78 Nyájas ősz Udvarhelyen 79 Együtt Hamupipőke lányommal 82 Nyárkeresés őszi ködben 84 Az Óczeán felé 86 Elmaradt lovas eszmélkedése 88 A szent fa árnyékában 89 Autón 91 Este a győzelem után 94

[Transcriber’s Note:

Alternative spellings have been retained as they appear in the original.

List of corrected typographical errors: Page 18, "talizmám gyanánt" changed to "talizmán gyanánt" Page 19, "Ha talán egy hullám" changed to "Ha tán egy hullám" Page 26, "ajzott sziv?? érzem" changed to "ajzott szivvel érzem" Page 29, "Zord örökül mind" changed to "Zord őrökül mind" Page 35, "rád? régi tűzhely" changed to "rád egy régi tűzhely" Page 44, "Vagy e vágya is" changed to "Vagy e vágyad is" Page 51, "Oh’ jobb is lenne" changed to "Oh, jobb is lenne" Page 56, "S ha már letörünk" changed to "S ha már letörtünk" Page 73, "A csüggetek fák" changed to "A csüggeteg fák" Page 74, "Lépek ki, vérben" changed to "Lépek ki, vértben" Page 88, "ESZMÉLKEBÉSE" changed to "ESZMÉLKEDÉSE"]