# Emberek: Elbeszélések ## Part 5 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/emberek-elbeszelesek-43801/index.md Az alkuszt, a mint nézte őket, vad, majd megadó kétségbeesés fogta el. Mi lesz feleségéből, mi lesz eladó lányából, ha ő meghal? Az asszony talán még elmehet valamelyik rokonához kegyelemkenyérre. De a lány? Hogy fog férjhez menni, ki veszi el pénz nélkül? Senki! Vagy valami durva mesterember, a mi még rosszabb. Hogy fog elzülleni legnagyobb fia, ki nem javult semmit, bár teli van észszel: jó fiu, de most is kártyázik valahol, tegnap óta nem látta itthon senki. Meg utoljára az, ki majdnem ugy szivéhez nőtt, mint a felesége, hová lesz legkisebb öt éves kis fia, gyönyörü gyermeke?! Hisz olyan finom, olyan uri, nagy urnak született, isten tudja, mivé nevelte volna, ha élve marad. De nem lehet, az alkusz érezte, hogy meg kell halnia. Még egyszer-kétszer a régieknél is hevesebb szivgörcs fogta el, aztán megdagadtak lábai, kitört, a mire el kellett készülnie, a mit iszonyattal, de mégis várt, mint a halálra itélt a feje fölött függő bárdot, megjelent a – vizkór. Apja s két bátyja ebben halt meg. Az alkusz látta betegségüket fejlődni, ismerte az okokat, melyek a katasztrófát siettetik – az izgatott vabanque játékot az élettel; – ott volt midőn apja egy izben alkuvás közben összerogyott a tözsdén, tudta azt az esetet, midőn egyik bátyja valami kötvényszerencsétlenség következtében viruló emberből egyszerre haldokló vázzá lett. Látta mindannyiukat s az ő haldoklásuk is ugy kezdődött, mint az övé. Nem rémitette volna meg ugy a közeledő halál képe – bár ugyan szép az élet, a kinek van miből élnie – de hogy most kelljen meghalnia, családját itt hagynia, midőn mi készpénze sincs, most, midőn még a jövő negyedévre való házbért sem tudja kifizetni. Egypár hónap mulva egészen maskép lett volna. Addig, ha a föld alól is, vagyont szerez. A beteg egyedül van szobájában. Esteledik. A nyitott ajtón keresztül látja a szalonban ülő vendégeket. A függő lámpa otthonos fényében oly barátságosak, szelidek az arczok. Lánya ott ül az asztalnál s teát önt be szomszédjának. Az erős barna fiatal ember mosolyogva köszöni meg. A leány ajka vonaglik, a mikor vele beszél, s olykor-olykor elpirul egész ragyogó nyakáig. S a fiatal ember nem hallgat másra, nem szól máshoz. S az alkusz szive még jobban elfacsarodik, a mint látja ezeket a szerelmeseket. Nem lehetnek azok soha egymáséi! De ha életben maradt volna vagy ha vagyont hagyna hátra!? Egészen megfeledkeztek a betegről. S az visszafojtja nyögését, hogy ne zavarja a mulatókat, a vidám beszélgetést, a halk kaczajt. Felesége és leánya kaczaját, mely nemsokára görcsös sirásra válik. Mikor majd megtudják, hogy fényüző kényelmes életük csalás volt, s a tőke nincs sehol. Mikor majd árverezik a butorokat, az ágyat s ruhákat és az árverezők között egy halk nyilatkozás adódik tovább: «Szédelgő volt ez is…!» Kikergetik őket e kedves szobákból s a hova innen lakni mennek, a pinczébe, oda nem megy utánuk ezekből a vendégekből senki, s nagy szerelme daczára eltünik leánya melől a régi, a hű udvarló is… Gyertyát hoztak, megjött az orvos: – Semmi baj – mondá – csak egészségére vigyázzon… Az asszony kiment utána: – Meggyógyul? – kérdé röviden. – Igen! – felelt az orvos. – Mikorra? – Egy-két hét mulván… Azaz, hogy – van-e elég bátorsága? – Van. – Meghal? Az orvos merően nézett az asszonyra. – Egy-két hét alatt bizton. Legyen ön elkészülve. Az asszony láthatólag megremegett s vonásai eltorzultak egy pillanatra. – Nos, mit mondott a doktor? – kérdé a férj. – Semmit… A havi pénzem elfogyott. Mit tegyünk? Nem vársz pénzt? – Az üzletek le vannak bonyolitva. – Hát mi lesz velünk? A beteg fájdalmasan nyögött fel, az asszony folytatá: – Zálogba kell valamit tennünk. – Mit? – Értékpapirost a kaszszából. Az alkusz fölemelkedett ágyában s rekedt majdnem fuldokló hangon szólt: – Az nem az enyém! – Kié? – A gróf bizta rám, hogy játszam vele a tőzsdén. – Visszaadod neki, ha felgyógyulsz. – Nem kelek fel többé. – S ha nem kelsz fel? Neki marad még… – Az az övé. – S mi? Görcsös zokogás volt a felelet, az asszony nem elégedett meg a válaszszal. – Koldusok leszünk? – Az… – Én, lányod gyermekeid? – Mindannyian. – S ez jól van igy?! «S ez jól van igy?!» ez a rettenetes szemrehányás zugott ezentul egyre a beteg fülében. S ez jól van igy? ismételte egy nap tizszer is az asszony. Sugta, majd kiáltotta hangosan. Ezekkel a könyörtelen szavakkal volt tele az éj, mely a szegény vizkórosnak nem hozott többé álmot, csak rémitő sötétséget. Egy-egy éjszakán megfejthetlen erővel feltápászkodott ágyából s átlopódzott a másik szobába, a hol legkisebb gyermeke mélyen, boldogan aludt, ágyához kuszott, oda szoritotta tüskés arczát a kis sima arczhoz s hangtalanul sirt. A gyermek olykor felébredt s megrémült, elirtózott csuf beteg apjától! Mint egy megvert kutya, ugy sompolygott vissza ágyába az alkusz s a könyörtelen kérdés még jobban zugott s zuzott össze minden csöp nyugalmat kóros szivében. «S ez jól van igy?!» Másnap még rosszabbul érezte magát. Gyomra is felpuffadt, olyan lett, mint egy tömlő. Nem tudott többé feküdni s lélegzése is nagyon megnehezült. – Nincs a piaczra pénzem, szólt az aszszony. Aznap tették az első értékpapirt a zálogba. A pénzben tartott egy pár napig. De a midőn egy másikhoz akartak nyulni, megjött a gróf levele, irta: «Hallottam, hogy beteg. Maga József mindég becsületesen szolgált, de mitsem lehet tudni. A titkárom holnap felutazik az értékpapirokért»… Az asszony olvasta fel a levelet. – Nos? – kérdé. – Oda kell adni, ha jön. – Jól van ez igy? Ismét ezek a szavak. Az alkusz délfelé megszólalt. Először csak magának susogta: – Nincs jól, nem lehet… Délután ismét eljött a barna fiatal ember. Még csak praktikáns volt, mikor ide kezdett járni. Az asszonynak volt földije. Nagyon szerették a házban. Az alkusz szerzett neki helyet, ő szerezte be könyvelőnek egy nagy czéghez… Ugy szerette, mint a saját fiát. De a mióta beteg volt, nem türte a szobában. Most azonban behivatta mégis. Felesége, lánya is benn volt a szobában. Egy darabig némán nézte őket. Majd közelebb hivta magához leányát: – Johanna, akarsz a Paul ur felesége lenni? – Akarok! mondá határozott hangon a leány. Ujra csend lőn. Az alkusz lehunyta szempilláit s homlokáról törölve a verejtéket, gondolkozott. – Csukjátok be magatok után az ajtót – szólalt meg végre a beteg s félénk tekintettel nézett szerteszét. Az ablakot is befüggönyöztette s aztán odaviteté magát a vaskaszszához. A belső fiókból egy csomó értékpapirt vett ki s megszámláltatta. – Nyolczvanezer forintnyi érték! – mondá a könyvelő. – A grófnak annyi ez, mint nekünk egy krajczár – jegyezte meg az asszony. – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – A grófi titkárt másnap azzal fogadták, hogy az alkusz elutazott. Nem tudni hová, nem tudni mikor jő vissza. A titkár kereste még egy párszor, de midőn megtudta, hogy halálos betegen fekszik szobájában – nem jött fel többé. A büntető biróság emberei jelentek meg a szobában. Az alkusz várt rájuk, s pokoli láz fogta el már napokkal előbb. - Ha jönnek, szimuláld… mintha nem tudnál magadról… sugta fülébe a felesége s leányával együtt elment otthonról. A haldokló magára maradt s bármint szerette volna, nem vesztette el öntudatát. Nagyon jól hallotta, a hogy szeliden kérdezte tőle a gróf; Istenem, hisz soh’se bánt vele ugy, mint egy zsidóval – a mint szinte könyörgött neki. – József, hisz te becsületes ember vagy… add ide a pénzem. Az alkusz összeharapta ajkait s nem felelt, bár irtózatos vágyat érzett megmondani: «A leányom jegyesénél van, odaadtam, el akartam lopni a családomnak. Megbántam, vegyétek el, becsületesen akarok meghalni!» Családja iránt való vak szeretete küzdött benne a becsületes emberrel. Az előbbi győzött. Lehunyta szemeit s nem birtak belőle kicsikarni egy szót is. A grófot irtózatos dűh fogta el: – Uraim, a pénzem akarom megkapni! Hát nem fogom megkapni a pénzem?! Hurczolják el, vigyék a börtönbe!… Nem lehetett elvinni. Az illetékes orvos kiállitotta a bizonyitást, hogy életveszély nélkül nem lehet átszállitani az alkuszt. A vizsgálatot s a kutatást meginditották mindenfelő, a gróf gyanakodott a főváros összes üzéreire, belekeverte ez ügybe az alkusz rokonait, viszgálatot követelt az egész világ ellen. Csak a házibarátra, fiatal könyvelőre nem gyanakodott senki. Nem adták hirül a minapi eljegyzést, melyet közvetlenül előzött meg a sikkasztás. S a könyvelő egy darab idő óta fel sem járt a házhoz. Az alkusz felesége személyesen értesitette a történtekről. S egy pár nap alatt nagyon is sok történt. A beteg vádlottat ismételten ki akarták hallgatni. A vizsgálóbiró szelid szavakkal beszélt szivéhez. A gróf is biztatta, hogy az értékpapirok felét neki adja, ha megmondja hova tette, hol van. Hivatkozott sok évi összeköttetésükre, ugyszólván baráti viszonyukra. Az asszony félt többé a beteget magára hagyni, tartott tőle, hogy az egyszerre mindent kivall. A kihallgatás alatt mindegyre reá szegezte kérő, esdő, parancsoló tekintetét. S az alkusz szimulálta az öntudatlanságot, nem mentek vele semmire, eltávoztak siker nélkül. Pedig ha kitartóbbak: vallomásra birták volna a meggyötrött bünöst. A vágy: becsületesen halni meg, perczre, pillanatra felülkerekedett benne s megrémitette az asszonyt. S ezektől a perczektől kezdve lázas izgatottsággal várta férje halálát. S épp ebben az időben – ugy látszott – fordulat állott be a betegségben. – Jól kezdte magát érezni. Bizni kezdett: – Az Isten nem akarja, hogy becstelenül halljak meg, élni fogok! – mondá feleségének s annak kövér kezeit ajkához vonva, csókolta hevesen. – Életben maradok… Most már jöhetnek, visszaadom a pénzt. – Hol van Paul? Hivasd, adja ide a papirokat, meg akarok szabadulni… Az asszony egész nap remegett, ha a folyosón lépteket hallott; hátha a vizsgálóbiró? Akkor vége mindennek! S ugyanezen lépéseknek ugy örült a beteg: végre valahára, csak jönnének már, csak itt volnának… Ha már levethetné a bünsulyt szivéről. A délelőtt folyamán nem jött senki. Délben jött az orvos. Mosolygott, a mint javulásával dicsekedett neki a beteg. – Ezek az utolsó napok! – mondá az asszonynak a folyosón. – Ma? – kérdé a feleség. – Lehet, de nem bizonyos. Egy hétig is elélhet még ebben az állapotban s mindegyre jobban érezheti magát. Egész az utolsó perczig – a szivszélhüdésig. Délután sem jött senki. Az asszony magára zárta az ajtót s ugy várta a halált. S hogy nem jött az minden neszre megremegett: a biróságtól jönnek! Nem jött senki. Eljött az éj. A beteg nyugodtan aludt. S álmai közben az életkedv mosolygott le kipirult arczáról. A szomszédszobában halványan kimerülve feküdt az asszony álmatlan ágyán és reszketve várt, egyre várt. A beteg másnap ismét jól érezte magát. S egész megkönnyebültnek érezte szivét. Csak azért türelmetlenkedett, mert se a könyvelő, se a vizsgálóbiró nem jött. Az asszonynak azt kellett hazudnia, hogy elküldött értük. Pedig az ajtót is elreteszelte, nehogy valaki bejöjjön. Csak késő este ment le ügyvédjéhez, attól megtudta, hogy holnap ismét s biztosan jönnek. Nem tudta mit tegyen? könyörgött férjének, hogy játsza ismét az öntudatlant, ha vallatni fogják. A beteg fejét rázta: – Nem, nem, mindent meg fogok mondani… Becsületes akarok maradni: semmi szemrehányás. – Becsületes akarok maradni! S ujra beköszöntött az éj. Anya és leány virrasztottak a beteg ágyánál. Szinte jókedvü volt az. A jövőről beszélt. Üzleti terveiről. … Oh, mennyi gyilkosságot követnének el, ha az nem járna erőszakossággal!… A leány könyekkel szemében horgolt, az asszony olvasott. Fel-feltekintett olykor könyvéből, megnézni az órát. Közeledett a hajnal, egy-két óra mulva reggel lesz és ujra jönnek… Remegett. Iszonyatos sebességgel multak a perczek. Még sem. De. A halál erőszakos keze vágott végig az alkusz arczán. Egy-két rángás… Megduzzadt ajka levegő után kapdos, összegöbörödött kezeivel levegő után nyul… Majd egy rövid harsanás – olyan mint mikor a lapda lyukat kap – aztán vége. Az asszony felsóhajt. S mintha ez a sóhaj azt mondaná: Végre! Reggel volt, de a nagy házban még mindig mintha estve volna. Pedig a házmester már a kaput is kinyitotta. Cselédek már vitték felfelé a reggelihez való kiflit. AZ ÖRÖK LÁZ Két szempár összevillant. Az egyik: világosszürke, nagy, a másik: fekete, mint a cseppentett szurok s kicsiny: mint a kökény. – Szép szeme van! gondolta magában mind a kettő, a férfi és az asszony. Mást nem igen vehettek ki tisztán egymásból. Az udvarban nappal sem volt valami nagy világosság, igy késő délután meg éppen csupa homály. – Mit akar itt ez az asszony? kérdé a házmestertől a férfi. – Behurczolkodott s estefelé jött, hogy ne lássák milyen kevés holmija van. A hátulsó lakásban, Bondáéknál fog lakni… a lányával, azt mondja, hogy szinésznő. Este, mikor a házmester lehozta a bejelentő czédulát az állitólagos szinésznőhöz, az egy vidéki szalonhölgy fesztelenségével fordult hozzá: – Ki az a szőke fiatal ember?… egész délután kinézett az ablakon. – Valami jogász… nem igen eleven ember, egész nap itthon ül vagy fekszik a diványon, sötétben, magában. I. Egy diófa két kisebb vadgesztenye, egy pár törpe rózsaszin virágu akácz volt az udvarban, melyet azért «kertnek» neveztek mindannyian, a kik itt laktak a régi Pest e maradék házacskájában. A legtöbb ablak ide a kertre nyillott s nyitva volt olykor egész napon át. Mert ilyenkor a nyár első melege felforralja a főváros kisebb lakásainak dohos levegőjét. Hadd jőjjön be a fák illata a «részletfizetések» városrészébe s legyen üdvözölve a szabad természet apró részlete: nyolcz darab sárgás levelü, hervadt virágu fa! Esténkint künn ült az egész ház. A légszeszt is eloltották már, sötét volt, csak a szempárok csillogtak, egy-egy idetévedt exczentrikus Szent-János-bogár fénylett valahol a magról kelt fűben. De a nagy, szürke, meg az apró fekete szemek nem látszottak sehol. Lehunyott szemhéjakkal feküdtek ágyaikban: férfi és asszony. Egy egész lakás választotta el őket egymástól, de tekintetük első összevillanása jobban összekötötte őket, mintha egymás mellett lettek volna. – Milyen szelid és milyen fiatal… a haja szőke… gondolta magában az asszony. – Szinésznő, sokat szenvedhetett, sokat csalódhatott… Nappal, a mikor az egyik tudta a másikról, hogy nincs otthon: el-elsétáltak lakásaik ablaka előtt. «Kovács Ida, az opera tagja», olvasta a férfi az asszony ajtaján. «Borza Béla!», kiáltott be a levélhordó a fiatal ember ablakán, a mikor a szinésznő éppen arra ment. Kovács Ida és Borza Béla junius elsején látták egymást először, az egész hónapban nem váltottak egymással egy szót is, de az egész időn át alig gondoltak egyébre mint egymásra. II. Juliusban a fiatal embernek haza kellett volna mennie, de valamelyik vasutnál véletlenül irnoki állomást kapott, hát fenn maradt a fővárosban. Ezentul kevesebbet feküdt a diványon, ritkábban volt otthon, de mindig korán jött haza. Egyszer elkésett mégis, már majdnem éjfél felé járt, a mikor csengetett a kapun. Két percz telt el, a házmester nem jött, hanem egyszerre csak a szinésznő közeledett feléje. Köszöntötték egymást. – Tetszett már csengetni? kérdé az asszony. – Igen, csakhogy nem jön. Majdnem egy negyedóráig álltak igy egymás mellett, mig Kovács Ida – kifelé fordulva az utcza felé s ugy mintha csak magának beszélne – szólni kezdett: – Milyen jó volna most bolyongani… – Igen, bejárni az utczákat, az egész városrészt. Most már mind a ketten az eget nézték s aligha jutott eszükbe, hogy mért állanak itt. Borza Bélának jutott előbb eszébe: – De miért is állunk?… – Igaz, ugyis hiába, meghalt vagy elaludt az öreg. Talán… – Gyerünk, járjunk egyet, ha nagysága – – Éppen kérni akartam. Nekiindultak a néma utczáknak, halkan léptek, egy szót se szóltak. Mind a kettő arra gondolt, hogy nem igy képzelték az első találkozót. Mind a kettőjük elképzelte már, mit fog mondani egymásnak, meghatót, érdekest, ugy, hogy szivök azonnal forró barátságban egyesül. De a való és képzelt igazságokból szövődött szép beszédek összeszakadoztak, ajkuk elakadt egy pár szó után. «Mi ez?» kérdezték maguktól; egymástól azonban csak köznapi dolgot mertek kérdezni, ilyeneket: – Sokáig tartott a mai darab? – Igazán gyulai ön? Megvan-e még a szép várkert, Kelechényivel voltam ott, próba után; de sok kellemes délelőtt volt ott; hát a lovag, a kedves, jó lovag? – A kicsike már nagy, mért hivják Ilonának? Furcsa nevü, ismeretlen kis utczába értek. Ugy érezték, mintha igy éjjelente különösen üditő volna a főváros levegője. – Nézze, milyen tiszta a levegő! szólt az asszony s az opera palotájára mutatott, melyen árnyék és fény olyan éles volt mintegy falusi házon, tiszta, holdas éjelen. Ez a városrész, mely jó távol volt az ő lakásuktól, közelebb hozta őket egymáshoz. A szinésznő rá-rámutatott egy-egy ablakra. – Itt lakik Szervánszky Eta… Szabó Regin… Veizer Szidi… az én osztályostársaim. – Miben? – A kórusban. Ott, hol a müvészi ambicziók legszomorubb temetője van. Eleven holtak, a kik föl se támadhatnak, meg se halhatnak. A fiatal ember szive elszorult: «ime!» – Kovács Ida folytatá. – Lányok, a kiknek van tehetségük, de nincsen szépségük; szépek, tehetségesek, de szépségüket áruba nem bocsájtók, elzüllött vidéki primadonnák, elszegényedett urihölgyek, a kik nem régen még aranyakkal fizették énekmestereiket: itt vagy erre laknak hónapos szobákban, hónapos ágyakon, néha nagy lakásban kicsiny becsülettel, néha kis zugban sok gyerekkel… – És ön? – Én – tudja – nem itt lakom, de vagyok elzüllött primadonna. Imádtak a vidéken, tönkretettek a vidéken s jöttem meghalni a fővárosba. Megálltak valami sarkon. Lámpa égett fölöttük, ennek a világánál, azt hitték, jól látták egymást. A nagy szürke szemek igy nézték Kovács Idát: Szenvedés, elszántság a királynői alakon. A kicsiny fekete szempár a mit a másikon látott, az mindjárt érzésre vált: «oh, az édes, együtt érez velem, végre egy férfi…!» ezt gondolta azután. És szemben állottak egymással. A nagy, csontos, erős homloku, fekete asszony; egy gracziöz magas lány, – kiégve, egykor – talán csak tiz év előtt is – isten tudja milyen bájos, most pedig csak rom. Aztán a férfi, kicsiny, gyengéd, nem több huszonegy évesnél. És nem fogták meg egymás kezét. Az asszony szólt: – Beszéljen ön magáról valamit! – Mit? – Mindent. – Olyan jól esnék, ugy sincs senki, meg kell fulni, bezárva magamban. Azelőtt szerettem igy; szerettem, hogy más vagyok mint a többi, olvastam, könyvekkel beszélgettem, barátkoztam képzelt alakokkal, szeretkeztem Beatricsékkel, imádtam a cziprus lombok szőke hősnőjét, lady Annát, Hugo hölgyeit, a büszke franczia kisasszonyokat – a szinpadról ismerem mindegyikéjük – a Jókai önfeláldozó kisasszonyait máskor… – És most? – Most is ezekkel vagyok. Ha munkámat elvégeztem – behunyom szememet s velük foglalkozom. Az utczán, ha járok, őket keresem. – Megtalálta? – Nem. Pedig vannak; érzem de megfogom-e találni, megfogom-e? A fekete ég sötétkékre vált; hajnallott. Csikordultak, nyiltak a kapuk zárai. A pék gacsos menése visszhangzott a szomszéd utczákból. – Van-e az ön alakjai között egy szerencsétlen asszony, a ki nem volt soha olyan rossz, hogy meg ne érdemelne egy kis szeretetet s a kinek ön elnéző barátja tudna lenni? – Van. Nem egy a könyvekben – és az életben. – Az életben? – Ön. Visszaérkeztek abba az utczában ahol laktak. Már ide látszott kis sárga házuk, homlokzatán a lakatos czégé rét, a nagy aranyozott kulcsot már jól kivehették. Egy kissé megdöbbentek. Fájt nekik, hogy ez a séta, meg maguknak minden tekintet nélkül való föltárása itt – legalább egyelőre – véget ér. És érezték, hogy talán csak ketten vannak a világon, akik egymás rajongását meg tudják érteni. – Jőjjön be aztán, le fogom festeni. – Fest? – Modellirozok is… Édes jó isten, verseket is irok. És ha ezek nem volnának! A kapu már nyitva volt, nem egyszerre mentek be. Buzás még járkált kissé az utczán. Édesdeden gondolt egy regényalakra. Franczia művésznő, genie, de lángesze megtörik asszony voltán. Szeret, de folyton csalódik, mig meg nem találja az igazit. Magas, a keze nagy és kemény… Ez az alak állt előtte, beszélt vele, tárta fel bensejét, ez hallgatta annyi szeretettel, a mit ő belső világáról mondott. Isten tudja, hogy hivják a regényben, itt a neve Kovács Ida. És eddig soha nem érzett, kéjjel töltötte el az a gondolat, hogy ezt az alakot csak egy lakás vékony fala választja el tőle. III. Augusztusban nem választotta el őket többé semmi. Két hónapon át hangsulyozták folyton tiszta barátságukat, mig egyszer forró arczuk véletlenül összeért s a kis Kovács Hanna nem volt otthon. A férfi szégyelte magát s egy kissé könyezett azután. Az asszony mosolygott, megifjodott, szinte megszépült arczczal. – Oh, milyen régen szerettem! – szólt Borza Béla. – Mikor először villant szemembe szemed – szólt az asszony. A kis Hanna hazajött az iskolából: – Éhes vagyok! mondá és a szinésznőnek kávét kellett főznie. Borza Béla a szerelemről gondolkodott. IV. A szerelemről, rajongása egyedüli tárgyáról, melyet megénekelt apró versekben, a melyeket azonban nem mutatott meg soha senkinek. «A szerelemről», mely czime volt egy vastag könyvének, melybe beirta mindazt, a mit ebben a tárgyban olvasott. Egész verseket, idézeteket, reflexiókat. A világirodalom jelesei és törpéinek egymással megegyező vagy homlokegyenest ellenkező hite, vallomása, gondolata a szerelemről: ezzel, tehát örök igaszságokkal s folyton váltakozó abszurdumokkal volt tele ez a könyv. Praktikus ideális, naiv és misztikus szerelmek voltak itt leirva, megénekelve, áldva, megátkozva. S ebből a könyvből vonta el Borza Béla a szerelemnek sajátságos, óriási, de alaktalan képét, ezekkel foglalkozva támadt benne valami különös kultus; e könyvön át jutott el oda, hogy nemcsak mint érzést, de mint fogalmat is imádta a szerelmet. Maga a szó is egészen másképen hangzott fülében, mint akármi más. Sokszor leirta pusztán ez egy szavat latin, góth, czirill s görög irással, hanyagul, kiczifrázva, nyomtatva, könyveiben aláhuzta s a midőn a szinpadon hallotta, szinte megdöbbent. Férfiakkal azonban sohasem beszélt róla, se arról a mi ezzel a fogalommal összefügg. Ha mégis beszéltek neki ilyesmiről: zavart lett s ha tehette, elmenekült. Az egyetemre legfőképen azért nem járt, az első éves polgárok különös gyönyörüséget találnak abban, ha minél czinikusabb beszédet tesznek. A férfiasság e bizonyitása nem imponált neki, sőt inkább megvetette őket érte, elhidegült volt iskolatársaitól, barátságot csak egy földijével tartott, nyolczadik iskolás deákkal, a kinek szép kis testvére volt otthon. Ezt a jó fiut kinozta, ha a lányokról valami konkrétet akart megtudni. Neki sohse volt nőtestvére se unokatestvére; s nem ismerte, hát hiányoztak életében azok, a kiktől hölgyismereteink leglényegesebb, mert legintimusabb részleteit, szerezzük. A diák csak éretlenségeket tudott neki mondani, női ruhák titkáról beszélt, de teljesen összezavarta a dolgokat s amint az ő hamis képe összefolyt a jógász alkotta asszony-tipussal: valami titokzatos alak állt elő. Egész más, mint a férfiak, más törvényen élők, édesek, szentek, titokzatosak, magasztosak. Azok a hölgyek, a kik áruba bocsájtják magukat: rémitő sok gondot okoztak Borza Bélának. A legtöbbször tragikus alaknak látta őket, néha azonban pokoli gonoszság sugárzott ki szemeikből. Huszonhat forint havipénzt kapott ugyan mindössze hazulról, de szivesen odaadta volna egész havipénzét s örömmel éhezett volna ha – megmerte volna őket szólitani. Sokszor akarta, de nem volt rá képes: lélekzete elállt, szédülni kezdett már akkor is, ha csak tervelgetett ilyesmit. Kovács Ida jóizüen nevetett, amikor alkalommal s jól beburkolva a jogász elmondta neki sikertelen kisérletét. Aztán hirtelen elkomolyodva megjegyzé: – Különben az én karakteremben is van ehhez hasonló valami… Vigyed haza, olvassad.