# Emberek: Elbeszélések ## Part 4 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/emberek-elbeszelesek-43801/index.md És valamennyien előlegeztek neki a jövendő nagy tisztességéből és rája költötték a jövedelmüket, mert azt természetesnek találták és mert – titkon magukban – azt hitték, hogy uzsorás kamattal adja majd egykor vissza. Nem tudom: a fiatal ember gondolt-e mindezekre. Annyi bizonyos, ezt tapasztaltam rajta, a mikor legelsőbb megláttam, hogy önérzettel és büszkén viselte magát sajátságos helyzetében. Azonkivül meglátszott rajta, hogy jól érzi magát. Mintha mindamaz izom és erő, mely hiányzott anyja és nénjei sovány alakjáról, neki jutott volna. Széles vállu szép szőke fiatal ember volt. Elég elegáns és ragyogóan tiszta, olyan kiválóan tiszta ember, mint a milyen – a doktorné előadása szerint – még csak egyetlenegy volt a világon: az apja, a megboldogult Wald. III. Wald Károlylyal nem sikerült megismerkednem személyesen, de azért – a vékony falon át minden behallszott – megismertem életét, jellemét, elveit. Politikai elveivel hamar tisztában voltam. Egy idő óta – reggelenkint – mig szobájában takaritottak, a konyhában hangosan olvasta fel az ellenzéki ujságok vezérczikkeit. Szépen, helyes hangnyomattal olvasott. Hévvel, talán belső meggyőződéssel olvasta el azokat a dörgő szavakat, melyeket a lap publiczistái valószinüleg fáradtan és mesterségszerüen irtak meg. A hölgyek visszafojtott lélekzettel halgatták. Károly nem volt barátja a kormánynak s ellensége az állameszmének. Például iszonyatos dühre hajszolta az, hogy im, ha az állam akarja, neki mint katona-kötelesnek oda kell mennie, a hová akarják. Szenvedni fáradságot, türni éhséget, talán vérét is kiontani s mindezt azért, mert az állam ugy akarja! Az állam, az állam! Az öregek halkan, tört szavakkal tóditották szitkait s a nélkül, hogy tudták volna, mit mondanak, szintén dühösen emlegették: «az állam… az állam!» A dijnok már türhetetlennek találta az állapotokat. Sem elvei, sem meggyőződése, de legkiváltkép karaktere nem engedték meg neki, hogy az állam szolgálatába álljon s egy nap bejelentette a hölgyeknek, hogy otthagyta hivatalát. Azok megszeppentek. Utaltak a jövőre. Féltették a karrierjét. – Bizzátok rám! szólt Károly méltóságteljesen. És végre is rábizták. Ezentul oszt’ még gyakrabban hallottam szidni az államot, még sürübben az ellenzéki ujságok vezérczikkeit. Ha országgyűlés nem volt, a dijnok egész délelőttön át odahaza politizált. Ha valami eseménydus országgyűlés után hazajött: akkor még nagyobb volt a lárma. Birálta, szidta a szónokokat, a kormány tagjait nem is birálta többé, csak iszonyatos elementáris dühvel szidta. Aztán kérte az ebédjét és veszekedett, ha nem volt többé meleg. Egyszer tányérostól együtt kidobta a konyhába. Az öregek kétségbeesetten halgattak. Összebujva, meglapulva, mint a rajtakapott cselédek: egyikük se mert mukkanni. Az exdijnok pedig mindegyre kegyetlenebb lett. Szemére vetette az anyjának, hogy elpuczoskodta az örökségét s végül kijelentette, hogy itt fogja őket hagyni. Vette kalapját, hogy elmenjen, de az ajtóban elfogták, megkérlelték. Maradt tehát ujra és az ételmaradékot olyan gyilkos megvetéssel fogyasztotta el, mintha csak az annyira gyülölt állameszmét kellene ezzel megsemmisítenie. IV. Ilyen világot éltem a mosókonyha melletti szobában. Mindennap heves jelenetek, mindennap politika, veszekedés. Mindez azonban semmi volt ahhoz képest, a mi egy estén hirtelen kitört. A legfiatalabb kisasszony bátorkodott megjegyezni: – Károly, jó volna talán mégis… ha felhagynál… ha elhagynád ezeket… Igaz, de te csak egy ember vagy, nem segithetsz a bajokon… S aztán mi lesz veled, mi lesz velünk… nem azért mondom, de talán jó volna, ha hivatalt… Károly orditva felelt ezekre a félénk szavakra. Fenyegetődzött, hogy itt hagyja őket, sohse látják többé, hogy nem is tudja, mért lakik együtt ilyen «ordináré» néppel. És egyikéjüknek se volt elég bátorsága megjegyezni, de talán egyikéjüknek se jutott eszébe, hogy aki itt tartózzik: az nem ők, hanem ő. Ijedten kérőre fogták a dolgot. Még rosszabb volt: Károly annál jobban megvadult, ujra vette kalapját: – Hát megyek… miattam akár éhen halhattok… Majd eldobta a kalapját s azt mondta, hogy nem megy el, itt marad s majd megmutatja ő: ki az ur a házban. Csapkodta a székeket, széthányta az ágyát, az anyjára azt mondta: – Hallgass, rosszabb vagy mint… Itt egy kormányférfiu nevét emlegette. A hölgyek hiába csititották: dühe egyre növekedett egészen a tombolásig. A lakók összesereglettek az ablak előtt, vihogtak a cselédek, szitkolództak az urak, kiabáltak a házmester után, a ki végre egy titkos rendőr és egyenruhás biztos kiséretében megjelent a lakásban. Károly hirtelen elnémult. Az öregek fogvaczogva vették körül, hogy elrejtsék. – Mit akarnak önök? suttogta remegve a legfiatalabb kisasszony. – A fiatal urat felhivjuk, hogy jöjjön velünk, szólt a dedektiv. – Minek, miért, mi jogon? suttogá hallotthalványan a fiatal Wald. – Majd meg fogja tudni, nem lesz semmi baj… A doktorné kezeit tördelve jött be hozzám s összefüggés nélküli szavakkal azt akarta tudtomra adni, hogy a Károlyt im beakarják csukni… Menjek, segitsek, akadályozzam meg. Könnyű volt. A detektivvel megértettem, hogy nem igaz a házmester feljelentése: a fiatal úr nem azért kiabál, mert őrült, a kit a lakók nyugalma miatt a Rókusba kell szállitani: hanem egyszerűen hangos beszédű ember. – De ez már egy éve igy megy! szólt közbe a házmester. Őrültet nem szabad a házban tartani… A detektiv megintette az exdijnokot: viselje magát csendesen, különben… aztán elment. Wald ur fellélegzett. Megköszönte közbenjárásomat, aztán tudakozódott: – Mit akartak? – Félreértés! – Félreértés? – szólt gunyosan mosolyogva. – O nem, én tudom – az állam… az állam! V. Ezen a réven benfentes lettem a családban, A minek rám nézve ez a különös haszna is megvolt, hogy a szobám megszünt egyedül a magamé lenni. Nem egyszer leptem meg a kisasszonyok legfiatalabbikát, a mint tükröm előtt fésülködött. Először zavarban volt, engedelmet kért, később megszokta és természetesnek találta a dolgot. Sőt egyéb más dolgokat is. Például, hogy toiletteszereimmel rendelkezzék. Egy idő óta különösen sok gondot forditott külsejére a segédgyermekkertésznő. E gond okát csakhamar felfedeztem; egy férfi, egy valóságos állami tanitó volt az. Olyan negyven-ötven éves férfi, a ki mert tanitó volt: hatvannak is látszott, de azért gyakorta ugy viselkedett, mint egy gyerek. Ujpesten, a kisasszony közelében volt az iskolája, a hol a haladottabbakat, a harmadik elemi osztályt vezette vagy harmincz esztendeje. Ez az egyforma foglalkozásban eltöltött idő nagyon sajátságossá tette. Mintha nem élt volna az életben, mintha a könyvekből élt volna. Bizonynyal megvoltak a maga olvasmányai, azokból bizonynyal kivette a maga mintaképeit s azok szerint élt, viselkedett. A kisasszonyt mindennap haza kisérte. A háziakkal beszélt egy pillanatra, aztán visszament Ujpestre. S ez mindennap ismétlődött s mindennap az volt a bucsuszó: – Szép álmokat kisasszony, isten önökkel! Károly nem szenvedhette ezt az embert, sose fogott vele kezet, alig állt szóba véle s ha igen: bizonyos leereszkedéssel. Ha jó kedvében volt: gunyolódott is sajátságos alakja, nagy feje, fejénél vékonyabb melle fölött. A hölgyek – a gyermekkertésznő kivételével – szivesen nevettek élczein, gúnyolódásán. Elszoktak már a férfiaktól, erőszakos, rossz, sajátszerű, titokzatos népnek találták valamennyit. Maga a gyermekkertésznő se tartott rólok sokat… hanem ez az egy, de ez egy! Milyen szépen mondta, hogy: szép álmokat s neki csakugyan milyen szép álmai voltak egy idő óta. Boldogságról való álmodozások: édesebbek magánál annál a bizonyos boldogságnál: vették körül minduntalan. Először félve, sejtve csak: gondolt a házasságra, később azonban mind merészebb lőn tervezgetéseiben s már nemcsak azt a jelenetet merte elgondolni, a mint a tanitóval az oltár előtt áll, hanem azt is, a mikor végre együtt egyedül vannak az édes kis otthonban, Ujpesten, két kis szoba, – garnitura az egyikben – konyha világos… Maga jár a piaczra… – Mit eszünk ma? – Ujságot uram, ujságot, zöld borsót, először… Ó istenem, mégis csak nagy boldogság ez az élet! Csakhogy mikor boldogságát érezzük: olyan, mintha csak álmodnók, de ha nyomorát, fájdalmát, kinjait; ó, akkor nagyon is ébren vagyunk. A legfiatalabb kisasszony egyre álmodott. Rövidesen az arcza is olyan lett, mint az alvajáróé, a tekintete mindig merev, vékony, hosszu, szintelen ajka félig mindig nyitva… Nagyon keveset beszélt, későbben jött haza, mint rendesen. Egyszer, már esti tizenegy óra is volt, a mikor a tanitó kiséretében megjelent a gőzzel teli konyhában. Rátámadtak. – Ne tessenek haragudni – szólt a tanitó – a kisasszony nem hibás, ha van bűnös, az én vagyok… Bátor voltam a kisasszony kezét megkérni az uton… – És te? szólt közbe Károly, legifjabb nénjéhez fordulva. A gyermekkertésznő, kék-vizszinű szemeit a földre csüggesztve, reszketve szólott: – Én… én… bocsássatok meg. VI. Nem, senki sem bocsátotta itt meg neki, hogy eljegyezte magát a tanitó urral, hogy férjhez akar menni, boldog akar lenni. Károly Bükkerti urat – igy hivták a tanitót – ostoba kutyamosonak nevezte s kijelenté, hogy csak az állam lehet ily haszontalan… ilyen embereket tartani, ilyenekre bizni a nevelést! A doktorné s a két idősebbik testvér azonképen boszus, elégedetlen volt. Ha férjhez megy, nem hozza haza többé a fizetését se s akkor mi lesz a Károlyból. Igyekezték lebeszélni. A lány nem felelt kérdésükre, nem hederintett faggatásaikra, némán, álmatagon tűrte szemrehányásaikat s csakis ezekre a szavakra: «mi lesz akkor a Károlyból», jelent meg fáradt, vörös szemhéjjain egy-egy vastag könyű. Ugy látszott, mintha küzdenének benne: kései szerelme, ez a friss és elementáris érzelem azzal a régi bálványnyal: öcscsének eredendő, vérébe átment, természetes imádatással. Még mindig természetesnek tetszet neki, hogy fel kell áldoznia magát Károlyért: de nem volt többé ereje a mártiromságra, meggyöngitette szive legtitkosabb helyén meggyülemlett érzése: a szerelem. Iszonyatosan, láthatólag kinlódott e küzdelem közben. «Az Irén megint nem tudta meginni a kávéját», szólt reggelente ott künn a konyhában valaki. Nem evett, nem aludt, nem álmodott többé. És az öregek, meg az exdijnok: nem is sejtették e küzdelmet. Nevelték kinjait, tele voltak szemrehányással. S a mikor látták, hogy ez sem használ: a legöregebbik kifundált valamit. VII. Megtudták, hogy Bükkerti urnak ezelőtt huszonöt évvel volt már felesége. Egy hentes leánya, a kit a tanitó agyonkinozott. A szegény asszony egy évi boldogtalan házasság után meghalt. Egyike ama budai öreg asszonyoknak tanuja volt a néhai, az első feleség keserves szenvedéseinek s látta, milyen brutális volt a részeges férj. Ezt a történetet – melyben, hogy mennyi az igaz, mennyi a kitalált? már az öregek se tudták – meg kellett hallania a gyermekkertésznőnek is. Az nem hitte a dolgot. S a következő estén a konyhában – én is künn voltam épen – megkérdezte: – Bükkerti ur, igaz, hogy önnek volt már egyszer neje? A tanitó rettenetesen megzavarodott. Elpirult elhalványodott, makogott értelmetlen nyelven, értelmetlen szavakat. Nagy nehezen és perczek mulva tudta csak kinyögni: – Istenem, igaz… de egészen el is feledkeztem már a megboldogultról… régen volt s alig éltünk együtt a szegénynyel aztán meg féltem is önnek elmondani: hát ha megveti az özvegy embereket… – Elég! szólt a menyasszony rekedten. Majd fölemelve aszu kezét: suttogva, csukolva, alig állva reszkető lábain – az ajtóra mutatott: – Menjen el… és ne jöjjön többé vissza! VIII. A kis tanitó nem is mert többé visszajönni, ámbár a kisasszony, az néha mégis mintha vissza várta volna. Ugy egyszerre nem tudott lemondani a boldogságról, az életről. Lassan cselekedte mindezt. Néha-néha remélte még a régi idők visszatértét. S ha késő estve váratlanul nyilt az ajtó: bizonynyal arra gondolt, hogy Bükkerti ur jön és igazolja magát. Nem jött, végképen nem jött, hibás volt, bünös volt, rosz a lelkiismerete. S végre még ő köszönte nénjeinek, hogy megóvták a szerencsétlenségtől, attól a «vadállattól». De azért még mindegyre gondolt erre a «vadállatra». Nem, egyszerre nem tudott a szegény vén lány lemondani a boldogságról, az életről. Hanem lassan-lassan mégis csak megcselekedte. Lassanként fogyott el. Alig betegeskedett, alig maradt el egyszer-kétszer az iskolából. Még csak nem is köhögött, láza is csak kicsiny volt, fájdalomról nem panaszkodott soha. – Fáradt vagyok… nem tudom miért, de olyan fáradt. Ha hazajött, csak kapta magát és mindjárt lefeküdt. – Lusta! – szólt Károly. – «Elhagyja» magát! – mondá a doctorné. – Sajátságos – szólt az orvos – olyan baja van, a mi csak a gyerekeket szokta bántani… Tisztára atrophia. A háziak nem hittek neki, nem hittek a bajában az utolsó perczig se. Sőt boszankodtak is, a mikor az utolsó napon megint a tanitót emlegette: – Nézzetek ki… azt hiszem, valaki jött… faggatta őket untalan. – Aludj! szóltak a testvérek. És engedelmeskedett a vén leány: aludt s reggel hiába rázták, nem akart, de talán nem is tudott felébredni. IX. – Mint egy gyerek ugy halt meg, mint a gyerek…! ríttak másnap a mosókonyhában. Károly is meg volt rémülve, el volt keseredve, szép piros ajkát kétségbeesetten harapdálta, majd mozgatá hangtalanul… Ugy vettem ki mintha ujfent az államot emlegetné. Másnap azonban nem ment fel az országgyülésre, sőt panaszosan emlegette, hogy nincs étvágya se. Olyan hanyagul, olyan mélán evett… Láthatólag megkönnyebült, a mikor elvitték a halottat, melyet ő is kikisért – ujdonatuj fekete keztyüben, kezében esernyővel, hogy legyen mire támaszkodnia. A hölgyeknek kocsit juttatott a «Frida» temetkezési társulat, melynek az Irén kisasszony tagja volt. A legöregebbik nővér talán most ült először életében hintón s talán ez volt az oka, hogy fájdalmába, mely az öregek rendes, tompa fájdalma volt, némi gyerekes öröm is vegyült. Láttam – a mint beült a hintóba – hogyan görbülnek ajkának szélei fölfelé – mosolygott valósággal és megsimogata az ülés bársonyát. … A temetés után jöttek ama budai asszonyok jártak, keltek, csoszogtak, sereztek, kávéztak, de mindezt oly félelmesen. A munka szünetelt ezalatt. A hölgyek egyre sirtak, de a sirásukban mintha valami keserű szemrehányás lett volna. Titokban, magukban, öntudatlan: bizonynyal vádolták is a legifjabb testvért, hogy megszökött a kötelesség, a Károly iránt tartozó kötelessége elől. X. Károly szive az sokkal jobb volt s tele engesztelődéssel. Sőt alkalom adtán szemére hányta anyjának s nénjeinek: – Ti öltétek meg, mért nem hagytátok férjhez menni!? de szükségetek volt arra a kis fizetésére. Valóban szükségük volt, valóban hiányzott. A legöregebbik testvérnek – ugy emlékszem Linkának hivták – le kellett mondania például az uzsonnakávéjáról. Mikor először evett száraz kenyeret délután, akkor bejött hozzám panaszkodni, hogy a doktorné «tirán» és hogy a Károlyba tömnek mindent, reggel két ujság kell neki, ebéd után kávéházra, meg ruha, meg mi minden. Jó, hogy szeretőt nem tartanak neki… de a doktorné mondta is… És a megnagyobbodott, a gyengeség folytán megerősödött gyomor birokra kelt az öreg kisasszony szive bálványával, az ifju, az utolsó Walddal. Ez a küzdelem volt olyan erős, mint a milyen a szerelmes kisasszonyé volt. Csakhogy rövidebb ideig tartott. Linka kisasszony sokat mosott, azonkivül a házbeli dolgokat is ő végezé. Azonkivül hosszu idők óta ő volt a szerencsés a Károly czipőit s ruháit tisztitani. Most még több dolog esett rája, mert mindannyian jónak, sőt szükségesnek találták a munkaerőt nevelni s egyéni szükségleteiket leszállitani. Csak igy eshetett meg az, hogy Károly régi és kedves szokásaihoz hű maradhatott. A doktorné ugy gondolkodott: «Mi nők, könnyebben módosithatjuk életrendünket, de egy férfi…» Utóvégre Linka néni is belenyugodott a dologba s nem panaszkodott többé, csak mormogott, mormogott folytonosan. Csupán a fehérnemüek haza hordását nem tudta megszokni, igen ügyetlen volt a nagy kosárral kezében, nevetségesen ügyetlen, az ifju Wald meg nem állhatta – habár épen valami komor parlamenti vitáról jött is haza – hogy el ne nevesse magát a fura-alakon. – Vigyázz, egyszer elesel! figyelmezteté jóakarólag a nénit. – Ugy-e megmondtam, figyelmeztettem! szólt egy héttel ezután, a mikor egyenruhás szolga valami czédulát hozott a Rókusból, melyben az állott, hogy Wald Linka k. a. az utczán elesett és reménytelen állapotban a Rókusba szállittatott. XI. Csak hárman maradtak most már. A munkás kezek megfogytak és meg is gyengültek. Károly áldozatra határozta el magát. Hivatalt keresett, de lehetőleg nem az államnál s legszivesebben valami hirlapnál. A képviselőházban megismerkedett egy journalistával, a ki megigérte neki közbenjárását s utközben bemutatta egy kardalosnőnek, a kivel véletlenül találkoztak. Emez időponttól fogva a fiatal Waldnak felszaporodtak a szükségletei. A zálogház is kezdett szerepelni. A doktorné s a nővér jónak látták az éjjel egy részét is munkálkodásra forditani, de még igy se volt kikerülhető, hogy Károly változtatni ne legyen kénytelen férfias szokásain. Például egyszer-kétszer az is megesett, hogy nem várta otthon vacsora. Kezdetben zugolódott, szekálta az asszonyokat, de megszokva a dolgot, sóhajtozott, a fogát piszkálta vagy az ellenzéki hires szónokok aznap beszédeit olvasta fel, vervvel, dühvel, orditozva olykor. XII. Ezen közben ki is tavaszodott. A mi itt a fővárosban rettenetes dolog. A szagok felszabadulnak a boulevard fái kiczifrázva – mintha zöld papirosból gyerek vagdalta volna ezeket a fris lombokat. Azután meg a házbér! A májusi negyed. Néztem, mi lesz ebből a dologból. A ház, melyen urrá lett a pusztulás: érdekelt mind jobban, jobban. A mint az öregek elhaltak, a butorok összeroppantak, széthullottak: néztem, néztem. Ki marad meg utolsónak, marad-e valaki? bizonyos voltam benne, eldönti a – május. De már áprilisban elhalt a doktorné. (Mintha csak a házbér elől szökött volna meg.) S ugyane hónap végén megtörtént az a csufság, hogy az egyetlen hölgy, a kinek bátorsága s erélye volt megmaradni a «poszton» Károly mellett: zálogba adta egy kuncsaft összes fehérneműit. Majdnem börtön, skandalum lett a vége, a mellett, hogy a kuncsaftok majdnem teljesen elmaradtak s a kisasszony – a kinek uri hajlamai voltak s hacsak lehetett, hárászkeztyűt viselt – kénytelen volt cselédekre mosni. A napi eleség mégis csak kikerült. Károly most is magánosan ebédelt, mint azelött, de meginvitálta a nénjét, hogy jöjjön be a szobába aludni, árt neki a gőz. Voltaképen egy idő óta félt magában s rettegett valamitől. Ugy lehet a jövőtől. A néne vigasztalta: – Mi még erősök vagyunk, mi még dolgozunk s nem hagyjuk el egymást. Csakugyan a legerélyesebb volt mindannyijuk között. Ápril 24-én még egészen vig, nevetett is. Egy budai asszony megigérte, hogy némi ágynemüekre nagyobb összeget fog kölcsönözni neki. Csak a hó legutolsó napján sült ki, hogy a dunyhákban nem lud-, hanem régi csirketoll van s igy az asszonyság kénytelen volt ajánlatát visszavonni. Eloszlott hát minden reménység. A házmesterné már is kiabált az udvaron s jelezte, hogy bizonyos partájok holnap ki fognak vettetni… Károly egész napon át a diványon feküdt, néha-néha kiszólván a nénéhez, a ki odakünn a konyhában mosogatott: – A ti gazdálkodástok… ez a ti gazdálkodástok! Estefelé elment hazulról, dühösen, kegyetlenül becsappantva maga után az ajtót. Éjjel együtt érkeztünk a kapuhoz s együtt várakoztunk legalább egy negyedóráig a kapunyitásra. E rövid negyedóra alatt összes elveit, egész világnézletét kifejtette előttem a kis hivatalnok. Gyülölet, gyülölet, gyülölet – ez volt alapelve, világnézletének sarka. – Gyülölöm az államot – mert bár én nem adtam beleegyezésemet alakulásához: mégis kénytelen vagyok beléje tartozni. Békóiba, igájába szorit, parancsol velem, hatalmaskodik rajtam – jogtalanul… – Gyülölöm a tulajdont, gyülölöm a nyomort, gyülölöm az életet és a halált egyben… Fiatal férfi ifju hölgygyel karonfogvást jött felénk. Valószinüleg uj házasok voltak, mert még az utczán is szeretkőztek. Károly dühösen mutatott rájok: – Gyülölöm azt az urat is, mert ő szeretkezik s nem szeretkezhetem én az asszonyával… A házmester megunta a sok gyülölködő csengetést s végre is kinyitotta a kaput. Persze, hogy én fizettem a nyitásért járó dijat. Vajjon gyülölt-e ezért is az irnok? Együtt nyitottunk be a konyhába. Az ajtó mellé, mint rendesen, most is oda volt téve a gyertya. Gyufát gyujtottam. S a mint a kénes láng egy pillanatra bevilágitotta a sötét konyhát: hátrahököltem. Mintha valami rémeset láttam volna… Alig birtam meggyujtani a gyertyát, a kezem reszketett, a faggyu-gyertya bele serczegett, pislákolt, mig végre fellobbant és sárga fényénél világosan láttam, hogy az üstök mellett, egy ruhaszáritó kötélről lóg le valami zörgő szárazságu alak. A vén kisasszony, a legutolsó. Oda világítottam a gyertyával s Károly csak most látta, mi történt. Felorditott. Kövér, husos arcza gipszfehér lett. Szemei majd kiugrottak üregükből. Odarohant a halotthoz s megrázta. – Léni, Léni! A megfeszült kötél még egyet ereszkedett, aztán elszakadt s a halott lezuhant a téglára, ruhájának szelével a gyertyát is eloltván. Vérfagyasztó pillanatokig tartó csend. Aztán ujra egy rettenetes orditás: – Gaz… gaz…! Vajjon kire vonatkozhatott e jelző, melynek hangjában benne volt – ha csak fojtva is – a kijátszott, a megcsalt, az elhagyott tehetetlen dühe? A mamákra, a nénékre, a vén komikus pelikánokra, a kik elszöktek s magukra hagyták a szegény árvát? Avagy az életre, a világrendre, a társadalomra, – államra – a munkára? … Nagy nehezen ujra meggyujtottam a gyertyát s az árvát fölemeltem a földről. Pillanatokig álltunk egymás mellett szótlanul, mereven. Aztán hirtelen valami jutott az eszembe: vállánál fogva az öngyilkos felé forditottam Károlyt. Megfogtam nyakát s kényszeritettem, hogy a halott szederjes arczába nézzen s – igy a halottra mutatva – felkiáltottam: – Te okoztad…! te cselekedted…! Az «árva» összeborzadt, majd elvörösödött s a földre sütve szemeit, motyogá: – Az állam… az állam… AZ ALKUSZ Uj hálóköntösében nézett ki a folyosóra. A rácson át kirázta a törlő rongyot s szétnézett a nagy háromemeletes ház udvarán. Fiatal asszonyok férjeikre várva könyököltek a folyosó párkányán. Dél felé járt az idő. Az ő férje jött haza leghamarabb. Zömök, kopasz kis vén ember, májszinű arczczal, lassu lépésekkel támolygott feléje. Alig köszöntötték egymást, lenéztek mindketten az udvarra. – Miért jöttél ilyen korán haza? Mindég olyankor jösz, a mikor meg az ebéd nincs készen! Nincsen üzlet? – szólalt meg az asszony. A férj nem felelt, nézte a mint a sötét, barátságtalan aszfaltos udvaron legkisebb gyermeke, szép szőke kis fia játszik. Az asszony ujra megszólalt: – Mit nézel? – Ezt az udvart! Nehezen látom többet… Beteg vagyok nagyon, nem leszek többé ember! Vegyétek le az ajtómról a czimtáblámat! Még egy tekintetet vetett az udvarra, azután reszkető kézzel srófolta ki az ajtóból a czimtábláját. A czink-lemezt, melyre aranybetükkel volt irva: «Nagy József alkusz.» Aztán bement és lefeküdt. Behunyta szemeit, de megdagadt pillái alól egy öreg köny lopódzott alá. – Mi bajod? – kérdé az asszony. – A régi – a szivem. Az utczán ismét görcs fogott el, lerogytam a földre, szolga vezetett haza. Tudtam, hogy ez lesz a vége; a lábam iszonyuan fáj, mintha vér helyett forró viz folynék ereimben… Az ágyat vessétek meg. – Ne hagyd magad! Az orvos azt mondta, semmi bajod… – Semmi, csak meghalok! Mi lesz veletek? – A lánynyal? – Veled! – S a gyermekkel… Visszafojtott sóhaj tört ki széles melléből. A kis gyerek elkényeztetett hangon kérdé: – Papa, hoztál valamit? – Semmit! Bejött leánya is. Legidősebb gyermeke. Akár az édes anyja! Magas, mogyoró száju, ives szemöldökü. Alig tizennyolcz éves s az álla alatt is ott van az a kis tejes, rózsás szinü szakocska. Mintha két testvér volna édes anyjával, a mint egymás mellett állanak.