# Élet. X. évfolyam 19. sz. 1918. május 12 ## Part 2 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/elet-x-evfolyam-19-sz-1918-majus-12-34712/index.md Amikor aztán egy este azt látták a bástyáról, hogy a Kuny-ház fölött ugyancsak füstölög a kémény s Náci bácsi, aki aznap hozzájuk szegődött, arra biztatta őket, hogy nézzék meg együtt a gyárat, a leányok nem kis csodálkozására, az özvegynek sem volt kifogása ez ellen. Sőt mikor egy szép nyárelői délután az öreg úr értük jött, ő is velük ment. A városházáról hozzájuk csatlakozott néhány úr, Balásy nótárius és a fiatal Laszlovszky szintén velük ment. A nyáriasan öltözött társaság a várbeli kiskapunál találkozott. A Gréven-ezred néhány tisztje ott unatkozott a várfal mellett s ugyancsak sóvár szemmel nézte, mint igyekszik le a lépcsőn a két fiatal leány nyomában a sok városbeli úr. Nagyokat bókolva köszöntek az öreg asszonynak is. De hogy nem szólította föl őket erre, egyikük sem mert a lányok nyomába eredni. A generálisréten a frissen kaszált fűben toronyirányt mentek át. Az országúton a fiatal Laszlovszky a leányok elé terítette könnyű tavaszi köpenyegét, hogy a por be ne lepje ezüstcsatos szattyáncipellőjüket. Az özvegy ugyancsak megfenyegette. A következő pillanatban azonban már az út túlsó oldalán álló gyárépület oszlopos kapujára meredt tekintetével. A kapuban háromszögletes kalappal hóna alatt, csatos cipőben, harisnyásan, végig zsinóros bársony dolmányban ugyancsak előkelőnek látszó úr várt reájuk s nézte csöndesen mosolyogva a fiatal legény szeleburdi ágálását. --Kuny barátom!--mondja az özvegynek Náci bácsi. --Ugyancsak kicsipte magát!--súgta Böskének a polgármester fia.--Balásy alighanem megüzente neki, milyen előkelő látogatói lesznek. A fiatal leány kipirult arccal fogadta a gyáros néma, de hódolattal teljes főhajtását s lépett be elsőnek a tágas udvarba. Ezt háromfelől épületek zárták körül. A hegyek felé a pataktól kettészelve virágos kert nyílt. Egy ittfeledett öreg hársfa alatt terített asztalok álltak. --Csak nem tart vendéglőt is!--csudálkozik Terka s egyenesen a kert felé tér. Náci bácsi azonban mellette terem s erre ő is befordul a többiek után. Az egymásba nyíló szobák, termek, szinek sorában érdekes világ tárul föl előttük. A vendégek kiváncsian hallgatják a gyáros magyarázó szavát, nézik mint puposodik a korongozók keze alatt boszorkányos gyorsasággal, mindenfajta bögre, váza, kupa. Mint viszik az inasok a szárítószínbe, mint öntik le ebben a megszikkadt holmit mázzal, viszik ismét tovább. A kemencés szín előtt volt a festőlegények szobája. Kuny Domonkos itt bemutatja a fiatal Germaint, szegről-végről rokonát. Aztán a kemencékhez mennek. Itt szinte pokoli a hőség. A színben épen akkor bontogatják az egyik kemence elfalazott nyílását. Szebbnél-szebb kész cserép kerül ki onnan. Kuny Domonkos egyik legénye kezéből cseréptálon hatalmas boroskupát vesz át s az öreg Mészáros felé nyújtja. A társaság kiváncsian nézi a hófehér mázra festett tarka figurákat. --A Kartigám alakjai!--rebegi az író--Szemében köny csillan föl. Aztán a kupa alján végighuzódó fölírást betűzi. --Az Kártigám auctorának, a nagy ivónak! --Adta teremtette!--pattog az öreg tovább. Kuny elkapja a már szinte egészen kihült kupát s megnézi. --Itt nem fogott jól a máz!--csitítgatja öreg barátját.--Azért sült ki író helyett ivó. --Igy is helyes!--dörmög a háta mögött Balásy. A társaság nevet. Náci uram még mindig haragszik. Csak amire a kertbe térnek, enyhül meg kedve. --Nagy gazember ez a Domonkos!--dörmögi Böske háta mögött. A leány viszszafordul. Szeme pajkosan csillog. Amire a kertbe érnek, tekintete ismét merő meleg fény, miközben lopva a gyáros beszédére figyel, mozdulatait lesi. Kuny egyfelől édesanyját, másfelől őt ültette az asztalfőre s melléje csupa öreg úr került. Terkát anyjával szemben Laszlovszky és a nótárius fogja közre. Az özvegy ugyancsak bosszúsan mered reájuk. --Kigyelmed nem ül le?--kérdi Kunytól. A fiatal férfi mosolyogva szabadkozik, hogy ő a gazda itt s mert asszony nincs a házban, neki kell sorra járnia vendégeit, vigyázni az inasokra, hogy a kiszolgálásnak semmi híja ne legyen. --Hiszen nem vendéglő ez!--csodálkozik Terka. --Dehogy nem!--tréfál mellette Balásy.--Hát nem tudja? Vendéglő a törött bögréhez. --Talán inkább a vigma-gyárhoz. --Hát ez megint miféle gyár?--csodálkozik az özvegy. Náci bácsi közbe szól: --Nem gyár, de víg magyar. Ilyen együgyűségeken mulattak száz és jó egynéhány év előtt Budán. Hát még Pesten! --Kuny azonban világlátott, komoly ember--gondolja Böske s amikor anyjával áll szóba, a szomszéd asztal felé figyel. A gyári inasok sorra járják a vendégeket hideg sülttel, nádmézes süteménnyel, gyümölccsel, töltögetnek bort mázas kancsókból a vékony falú, karcsú, fehér cseréppoharakba. Hogy lefülelte a gyárost, az özvegy családjának történetével mulattatja. Mátyás király koráig ösmeri őseinek krónikáját. --A mi családunk is régi--feleli nyugodtan Kuny.--Van egy háromszáz éves kalendáriumom. Ebben ősapáim sorra jegyezték föl viselt dolgaikat. --Csak nem vitézi renden éltek?--vág szavába fölélénkülve az özvegy s már-már Böskét szánná neki. --Mind fazekasok voltak. A nagyapám Lotharingiából költözött Bádenbe. Apám ott Durlachban a cserépgyár direktora volt. De még kiskoromban Holicsra szakadt. Én is ott tanultam ki a mesterséget. --Mégis csak jó lesz neki Terka is!--gondolja az asszesszorné, miközben a gyáros ismét a másik asztalhoz megy át. Ott a városházabeli urak arca már ugyancsak kipirult, mind türelmetlenebbül pislogtak át rá. Kuny tudta, hogy énekelni szeretnének s tőle várnak biztatást. Intésére a nótárius is a másik asztalhoz kerül. A jókedvű társaság összesúg. A következő pillanatban a gyáros magasra emeli kezét s fölhangzik a nóta, a régi jó budai dal karban, mint ahogy a várbeli diátrunban énekelnek. A pompásan egybevágó dallam lágyan árad széjjel a virágillatos esti levegőben. A nótárius csengő tenorja diadalmasan ujjong föl. Zengését nyomon kiséri az idősebb urak hol dörgő, hol elfojtott basszus hangja és lágy baritonja. Perczelék éltek-haltak a muzsikáért. A spinét és az ének volt csöndes otthonukban jóformán minden szórakozásuk. S most a váratlan hangverseny ugyancsak kellemesen lepte meg őket. A második strófát már az özvegy is velük dúdolja s Terka szintén megereszti üdén csengő hangját s ez, mint a pacsirtaszó, trillázva fonódik a mind tüzesebben zengő férfihangok közé. --Kigyelmed miért nem énekel?--szólal meg Böske s arca merő elragadtatás, amikor látja, hogy Kuny szemében merő hódolattal egyre csak őt nézi és bármint integetnek feléje barátai fejükkel, biztatják, hogy velük fujja, néma marad. --Szép kegyed hangját szeretném előbb hallani!--felel a gyáros. A leány elpirul. De bár Terkáénál is szebb a hangja, még sincs kedve énekelni. Most véletlenül Kuny kezére esik tekintete, fura alakú gyűrűjére. A karika arany pajzsán domború hármas szám csillog. --Hát ez milyen gyűrű?--kérdi.--Csak nem tagja kegyelmed is valami titkos társaságnak? --A világért sem!--feleli a férfi.--Régi családi gyűrű ez. Még nagyapámé volt Bádenben s ott a hármat, úgy ejtik: treu, ami egyben hűt jelent. Édesanyámról nővéremre szállt a gyűrű. Ő nekem adta. Én meg ismét annak szántam, aki feleségem lesz. Körülöttük mind vígabban zengett, zúgott az ének. Böske arca csodásan édes mosollyal tovább is csak a gyűrűre néz. A gyáros szivén hirtelen forróság árad el. --Elfogadná?--kérdi bátran, elszánt hangon. A leány riadtan néz föl rá, reszkető ajakkal hallgatja mentegetőzését, mintha sírás fojtogatná. (Folytatjuk.) A Katholikus Sajtóvállalat az eddigi nem várt eredményen felbuzdulva, meghosszabbította a részvényjegyzési határidőt. Végre!--sóhajtottak fel sokan--csakhogy felébredt a katholikus tábor! Felébredt és tisztán látja a veszélyt, mely fenyegeti tétlensége miatt. De, vajjon felébredt-e az egész tábor? A vezetők nézzenek körül és rázzák föl álmaikból az alvókat. Ébredjen, aki még alszik! Dolgozzon, aki már ébren van! Itt az óra! Cselekedjünk! Ha minden tehetős katholikus család csak egy részvényt is jegyez, eleget tett kötelességének. És ne elégedjünk meg azzal, hogy mi jegyeztünk: másokat is buzdítsunk jegyzésre. Ez lesz a mi sajtóhadikölcsönünk a vérnélküli csatához. Hozzunk meg tehát minden áldozatot, amely erőnkből telik, hogy diadalra juttassuk lobogónkat. AZ ÉLET MEGÚJULÁSA IRTA: MÁTRAI RUDOLF A természet élete, akárcsak az emberé, álom és ébrenlét között váltakozik. Az álmot a tél kényszeríti reá, a felébredést a tavasz hozza meg neki, mely fokozatosan tárja föl szépségeit. Hajnalát a hóvirág jelenti. Alig hogy olvadni kezd, máris kidugja bókoló fejecskéjét. Mintha körülnézne, előbujhatnak-e szunnyadó társai. Ezek sem váratnak magukra sokáig. Egymás után törnek felszinre a tulipán, a jácint, a tavasz ez ékes virágai. Korai ébredésüket hagymájuknak köszönhetik, mely még a megelőző esztendőből hozta magával a kifesléshez szükséges anyagokat. A Nap hevének növekedtével az ibolyák bánatos színétől, a boglárkák sárga szirmaitól megélénkül a bokrok alja is. A fűzfa, nyárfa és mogyoró barkáikkal jelzik új életre keltüket. Lassanként a rétek fakó színe smaragdzöldre változik, a tavak tükrét új kerettel övezi a madárzajtól hangos nádas és éledni kezd a bükkös is. Ilyenkor a csupasz ágak között még a fák tövéig be tud hatolni a napsugár. E kedvező alkalmat sietnek kihasználni a kankalin, madársóska, berki kökörcsin, hogy mire árnyék borul reájuk, virágzásukat befejezhessék. Utánuk a cserjék kezdik bontogatni lombjukat. Később, mikor a szálfák is kilombosodnak és mozaikszerűen záródó leveleikből boltozatot építenek föléjük, már nem oly kedvezők fejlődésükre a viszonyok. Hisz a lombsátoros erdőben nincsen verőfény, a napsugár csak megtörten jut el az erdő mélyébe. Ebben a félhomályban, az oszlopszerű fatörzsek között, a boltiveket utánzó ágak alatt mintha ősi dómban járna az ember, melynek miszticizmusából a kakukszó és a besurranó fénykévékben szitáló legyecskék tánca tereli vissza figyelmünket a való életre. A tavasz az erdő és mezővel együtt zöld színbe öltözteti az útmenti pocsolyákat is. Az árkok naptól áthevült vize töméntelen moszatkának ad lakhelyet, melyek látszólag porszemekből kelnek életre. Ugyanis az egysejtű moszatok parányi teste, mikor beköszönt a téli fagy, vastag burkot ölt magára. Ezzel védi magát a tél viszontagságai ellen. De ha a tavaszi szellő felkapja és pocsolyába hullatja, az élő anyag hamar előbujik szilárd tokjából. Megszabadulva börtönéből, a napsugártól zöld színt kap és néhány nap multán az oszlás által megsokasodott ivadékai fátyolszerű tömegben népesítik be a pocsolyák vizét. Hasonlóan egyszerű számos felsőbbrendű növény ujjászületése is. A gyöngyvirág, az ibolya föld alatt rejlő tőkéjéből hajt ki olyanformán, mint mikor a fák holtnak látszó ágain kifakadnak a rügyek és leveles, virágos hajtás lesz belőlük. Ily módon nemcsak az áttelelt növény újulhat meg, hanem új egyedek is keletkeznek. Figyeljük csak meg a kerti eper tövéből kiinduló, hosszú indákat. Ahol ezek gyökeret vernek, mindenütt egy-egy eperbokor fejlődik, hasonlóan ahoz, mint mikor a földbe dugott bujtások megerednek. Az állatvilágban is vannak eféle jelenségek. A kettévágott földi giliszta, akárcsak a levágott és nedves talajba szúrt fűzfavessző, nem pusztul el, hanem a csonka részek kiegészülnek és két új állat keletkezik. A kisarjadzásnál sokkal hosszabb folyamat a növényéletnek magvak útján való megújulása. A mag meglehetősen bonyolult képződmény. Egész kis növényt rejt magában ez a csira, melynek születése a virágban megy végbe. A mag kialakulása tulajdonképen két sejt egybekelésének az eredménye. Miként ugyanis az állatoknak, a virágoknak is van petéje. Székhelye a termő alsó részében található magrügy és hivatása ugyanaz, mint a madártojásé vagy halikráké: új élőlény létrehozása. Erre azonban önmagától nem képes, előbb egy másik sejttel kell egyesülnie, amit a porzókban képződő virágpor szolgáltat. Arra, hogy a virágpor eljuthasson a petesejthez, különböző utakat használ föl a természet. A fűzfák és mogyoróbokrok barkás ágait lengető szél, a búzakalászokat ringató fuvalat, főleg pedig a virágokat látogató méhek és lepkék mind azt szolgálják, hogy a virágport a termő bibéjére juttassák. Ha ez megtörtént, a virágpor kemény, bibircses burka felreped és nyúlványt bocsát le a magrügyhöz. E nyúlványon, mint valami tömlőn, a virágpor folyós tartalma lejut a magrügyben pihenő petesejthez, azzal összeolvad és megtermékenyíti. A megtermékenyítés csodás hatással van a petesejtre. Az eddig önmagában tehetetlen sejt most el kezd oszlani és egymásután hozza létre a sejteket. Az új sejtek kezdetben mind egyformák és gömbalakú halmazt alkotnak. Később azonban, mintha valami rendező kéz működne közöttük, eltérő csoportokká különülnek. Dudorodások és bemélyedések jelennek meg a most már fejlődésben levő kis embrión, melyek addig-addig módosulnak, mígnem kialakul a gyököcskéből, száracskából és sziklevelekből álló csira. Ezáltal a magrügy maggá válik és utána a növényke rendszerint nyugalomra tér. Csak lappangva marad fenn benne az élet. Ilyen állapotban hideg, szárazság nem egykönnyen árthatnak neki. Baj nélkül elviseli a tél viszontagságait és tavasszal, ha nedvességhez meg levegőhöz jut, a nap melegének hatása alatt újult erővel fog hozzá a csirázáshoz. Az életfolyamatok közös eredetének bizonyságául a magképződéshez hasonlóan megy végbe az állatok, sőt az ember születése is. Ennek megértésére igen alkalmas az édesvízi hidra megfigyelése. Ez állatka csak egy-két centiméter és teste hosszúkás, üres tömlő. Egyik vége meg van rögzítve, a másik szabadon áll és karszerű nyúlványokkal van felszerelve. A karok a táplálék megszerzésére szolgálnak. A szerzett eledel a közöttük levő nyíláson jut a testüregbe. Kellő nagyság elérése után az állatkán bimbószerű dudorodások keletkeznek és ezek a növények sarjadzásának megfelelően, új állatokká fejlődnek. Vannak azonban dudorodások, melyek petesejtet rejtenek belsejükben és nem képesek ily módon új egyénekké alakulni. Náluk ez csak akkor következik be, ha a szomszédos dudorodásokban képződő termékenyítő sejtek kiszabadulva a petesejthez úsznak és vele, miként a virágpor a magrügyek petéjével, egybekelnek. Az a két sejt, melyek egyesüléséből az új szervezet kialakul, különösen az állatvilágban rendszerint két egyéntől származik és így az újszülött tulajdonságai az öröklés folytán két egyén képességeiből tevődnek össze. E keverődésnek az egyén és faj szempontjából egyaránt nagy a jelentősége. Nevezetesen, ha valamely szervezet folyton csak oszlás, sarjadzás által szaporodik, az egymásután következő generációk annál satnyábbak lesznek, minél távolabb esnek a kiinduló ponttól. Végre annyira elcsenevészednek, hogy szaporodó képességük elvész. Ezt a végkimerülést az időnként közbe ékelődő megtermékenyítés gátolja meg. Akkor ugyanis, midőn az anya tulajdonságait képviselő petesejt egyesül az apa sajátságait magába záró termékenyítő sejttel, a szervezet új tulajdonságokra tesz szert és megifjodik. A másik fontos következménye a két egyéntől való származásnak, hogy kint a szabad természetben a párokká alakulható egyedek és ezzel együtt az örökölhető tulajdonságok száma a végtelennel határos. Eszerint az ivadékok változatossága is szinte kiszámíthatatlan. Ez az oka, miért nincs két teljesen egyforma élőlény, ami védi a fajt a kipusztulástól. A levegő meg a talaj eltérő összetétele, a nedvesség meg a fény különböző eloszlása, valamint a többi körülményeknek helyről-helyre való változása hozza ezt magával. Ily viszonyok között, ha a fajok egyedei teljesen megegyezők volnának, jóval kevesebben maradhatnának meg közülök, mint mikor öröklött képességeik változatossága révén alkalmazkodnak a helyi viszonyokhoz és ezáltal a maguk szükségletét meg a fajfennmaradás követelményét is kielégítik. RUZSINSZKY ELBESZÉLÉS. IRTA: JANCSÓ ILONA A városvégi kis vendéglő nyári étkezője tulajdonképen egy hosszú tornác az épület frontján. Keskeny deszkakorlát szegi. Ezen apró ládikák vannak, amikbe futóbabot vetettek. A borfiú ezekre öblögeti a poharakat. Közbül egy ajtó az étterembe nyílik. Szembe pedig egy léces ajtócska az udvarra. Egyik oldalt egyetlen hosszú asztal áll. A másik oldalt apró kerek asztalok nem épen hófehér abroszokkal leterítve. Mindnek a közepén ott van a régi bőség szomorú tanujaként az üres fogpiszkáló-tartó. Egy nikkel csizmácska, félig lecsukott pici nikkel ernyő, avagy ujjnyi puttonyka. Ide többnyire vasutasok ülnek, kik gyorsan átfutnak a közeli állomásról; veszteglő utasok s öreg nyugdíjas hivatalnokok. A hosszú asztalnál tisztek ülnek. Egy pár orvos a kórházból s üdülő, gyógyuló, fáradt alakok. Némelyik még fehér kötést hord a fején vagy gázpólyát a kezén. Mind bicegve jön. Déli harangszóra a vasfogas ernyőtartó karikája megtelik vastag, kampós botokkal. Ebéd végén voltak már, Péterffy doktor csak akkor jött. Többnyire elkésett. Egyetlen mozdulattal végigköszöntötte az asztalnál ülőket s leült az őrnagy mellé, kivel kezet fogott. A tisztek egy ütemre felugrottak. Előírás szerint, de bizalmasan tisztelegtek a törzsorvosnak. Csak egy szörnyen sápadtarcú fiú maradt lesüppedve az asztal végén. Székéhez mankó volt támasztva. Jobbkeze fehér pólyával felkötve a nyakába lógott. Ez a fejét hajtotta meg mélyen. Mellette egy hely üres volt. Az egyetlen pincér a tányérokat szedte. Karján a porcellán pirámissal megállt a doktor mellett. --Bab kolbásszal... --Igen--felelt a doktor, mialatt tekintete szórakozottan révedezett a szembeülők feje fölött, ki a térbe. A tavasz már féktelenül pompázott, mint egy keleti királynő. A közeli sétatér fái már sátort vontak a gondozatlan utak papírhulladékaira és a tavalyi avarra. A vasút rövid, éles füttye már nem akadt meg az ágakba, hanem simán elsuhant a lombok sűrűje fölött, mintha egy ujjongó, óriási rigó szállna el, melynek fészke odaát van valahol eldugva a hegyoldalba ágyazott zöld dunyha ráncába. Oldalt a nap nekifeküdt a kórház ablaksorának. Egybe épen fehér párnát tett ki egy apáca. Piros csíkos pokrócot, meg egy gömbölyű vizesüveget. Az üveg szikrákat szórt, mint egy óriási gyémánt... --Mákosmetélt... --Igen--hagyta rá a doktor. --Mákost eszel?--szólt bele az őrnagy figyelmeztetően.--Hisz nem szereted a mákost Jani. --Igaz. Hozza dióval... --Nem hiszem, hogy tudnám dióval szolgálni--szólt a pincér kissé fancsalin, de restelkedés nélkül. --Akkor szárazon, csak azt a kis megemészthetetlen szemetet ne szórják reá... Ez a pár szó, mintha megnógatta volna a mélázó belső embert. Szeretettel végignézett a felmedáliázott fiúkon, akiket lábraállított, megfoltozott. A sápadt fiúnál megállt. Ehez szólott: --Ruzsinszky nem jön többet, Kolár. --Nem? Miért, doktor úr? Érzékeny, csonka volt ez a hang, mint az egész fiú. --Meghalt. Ezután a szó után nagy csendesség lett. Mozgások és energiák megálltak egy pillanatra. A doktor már túl volt ezen. A nagy csendbe elkésett ebédjét kanalazta. Valahogy mind és egyszerre, mintha látomást láttak volna. Képzeletük szinte erőszakkal hozta elő Ruzsinszkyt. Ujra ott látták ülni Kolár mellett. Kopott, de majesztétikus, mint egy száműzött öreg herceg. Mintha látnák tar és nemesszabású koponyáját. Hosszú, sovány ujjait, amint egy kis női zsebkéssel fogpiszkálót farag Kolárnak. A sápadt fiú megdöbbenése meg épen olyan heves volt, mintha mellen ragadta volna valaki, aki erős, aki ádáz. Érzéseinek összessége szétpergett. Csak egy maradt, mint mikor a száraz kalászba csak egy mag marad. Emlékezett. Pillanatok alatt visszaélt egy semmisnek látszó epizódot, ami mégis--mondhatni--groteszk bájjal rajzolódott rá arra a perce. Az első szép, meleg napon történt. A sétatér felől kocogott mankójával. Mint mindig, legkorábban, hogy ne kelljen székek és emberek között botorkálni a helyére. A pincér az asztalt terítette kint a teraszon. --Az őrnagy úr parancsára hoztuk ki--mondta és besietett, mert egy vékony, ingerlő hang kiáltotta: --Aladá-ár! A beteg fiú bosszúsan mérte körül az asztalt. Egyik oldalt egy sor szék volt a falnak támasztva. Előtte szorosan az asztal. Másik oldalt is egy sor szék. E mögött alig egy lépésnyi hely a korlátig. Itt kell elbotorkálnia, hogy szokott helyére, az asztal végére jusson. Egész kis kálvária. A székek rendetlenül terpeszkedtek útjában. Olyan sok-sok széklábot látott, mintha mindnek legalább húsz lett volna. Mankója csúszott a kövön... Sapkája alatt pici hideg gyöngyszemek ültek ki a homlokára... Sehol senki. Csak a túlsó oldalon, egy kis kerek asztalnál egy öreg úr ujságot olvasott. Ugy tetszett, hogy az is elmegy. Ledobta az ujságot s a kis léces ajtón kilépett a térre. Jobb is. Az ilyen kis küzködéseket ne lássa senki. Ezután már mindig így lesz!... Nem ment el. Csodálatosan mindig elébekerült. Egy pillanatig egy vonalba voltak. Egyik kint, a másik bent a terraszon. Köztük a korlát a kis ládikákkal. Az öreg úr előbbre ment, aztán hoszszú, sovány lábaival átlépte a korlátot és előtte termett. Mindez az alatt történt, mig egy pillanatra megállt tehetetlenül. Gyorsan eltaszigálta a székeket az útból. Mosolygott. Ritkaság öreg arcon a mosoly. --Lám,--mondta--milyen jó, hogy a nyugdíj nem nevel pocakot. Ez a pincér egy teve. Egész torlaszt épített ide székekből... Bocsánat!... Lássa, én öreg vagyok már... Megengedi, hogy segítsek? A nagyapja lehetnék... Én már sok mindent megértek... Az asztal végén a széket alátolta. Akkor a fiú úgy érezte, hogy gyöngén átöleli. --Jól van így?--A mankót mellétámasztotta. --Ruzsinszky vagyok. Kihúzta magát. Kisfiúsan szalutált s elment. Ujra elbujt az ujságok mellé. Másnap a tornác előtt sütkérezett a delelő napon. A zsebéből morzsát szórt. Egynapos pici, gömböc csirkék kapirgáltak a lábánál. --Gyönyörű időnk van! Arany idő. Van szerencsém. A kis ajtót kitárta előtte. --Bocsánat. Tőlem elfogadhatja... Ez semmi. A hely szűk, de levegő az van. Fő a levegő. Gondolja, hogy a nagyapja vagyok... Leülhetek, míg az urak jönnek? Szívesen veszi? Ugy látszik, hogy megszerettem egy kicsit. Ez megesik velem. Vén csacsi, magyarba ojtott lengyel vagyok... Na, már most ez a két vér együtt... Míg fiatal voltam, a szivem mindig muzsikált... Ebből kifolyólag, belekezdett egy fölötte érdekes témába: Milyen hatása volt a háborúnak a nőkre? Érdekesen beszélt. Játszott a témával. Villogtatta. A fiú keserű pesszimizmusának kemény kapcsait hévvel ostromolta. Nagyon belemelegedtek. A főhadnagy jött egy fiatal orvossal. Ősz fejét mélyen meghajtotta előttük. --Ruzsinszky vagyok. Engedelmükkel... Visszaült egy pillanatra. --Holnap folytatjuk, hadnagy úr. Meg kell önt győznöm... Gálánsán köszönt és elment. --Ki volt ez, Kolár?--kérdezte a doktorka. --Jóformán magam sem tudom. Talán egy hímnemű és öreg Sherezáde... Érdekes bácsi és jó, jó... Azontúl minden nap ott ült a fiú mellett egy félórácskát. Istápolta. Mulattatta kis történetekkel, érdekes hátterű epizódokkal. Már az egész társaság ismerte, mert hol egyik jött előbb, hol a másik. Egy nap az őrnagy is ott találta. --Ruzsinszky vagyok. Engedelmével, őrnagy úr... --Csak tessék! Örülök. Lent az asztal végén finom és halk tere-fere folyt. Jóleső, kis hahotákkal tarkázott zsongás. Néha Kolár is nevetett. Az őrnagy úr rábólongatott a dologra s mintha még mindig ott tartanának: „Ruzsinszky vagyok‟.--Igazán örülök--mondta ujra. Egy vasárnap Péterffy doktor hamarabb szabadult a kórházból. --Nini, kit látok! Te vagy, öregem? --Engedelmeddel, Jánosom. Szertartásosan meghajolt. --Csak parancsolj--mondta szivesen.--Örülök, hogy szerencsélteted asztalunkat. Már hallottam egy jó öreg vidám bácsiról, aki itt lelki medicinát osztogat. Bizony alighanem a te diplomád az igazi... Aznap tüdősleves volt és báránysült salátával. Remek menű. Az őrnagy kinálta, hogy ebédeljen a társasággal. Legyen vendégük. --Méltóztassál, öregem--mondta a doktor is.