# Elegyes gyüjtések Magyarország és Erdély különböző részeiből; Magyar népköltési gyüjtemény 1. kötet

## Part 23

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/elegyes-gyujtesek-magyarorszag-es-erdely-kulonbozo-reszeibol-ma-10412197/index.md

A mint látszik e ballada kifejlődése egészen más, mint a miénk. Egy _Toma_ czimü oláh ballada e tekintetben sokkal rokonabb. _(Poesia popurola ballade, culese si corese de At. Mariaru Marienescu Pest a 1859.)_ Tamás (Toma) szeretőjét Johannát (Jona) elszökteti. Egy heti vig élet után midőn egy fa árnyékában nyugosznak, Johannában fölébred a lelkiismeret és vádolja, hogy elhagyta kereszteletlen gyermekét s fél a szent kereszt boszujától. Tamás megcsókolja, selyembe öltözteti, szekérre ülteti. „Menj hát, láss gyermeked után, békülj meg férjeddel. A mi minket illet, hallgass, mondd neki, hogy négy lovat szereztél számára, holnap én is utánad indulok és visszaveszem lovaimat.“ Midőn a nő haza érkezik, férje az udvaron épen fát vág a tüzre. „Jó estét! – mond Johanna. – Elsötétedtem, nem adnál-e szállást?“ „Szívesen, – felel a férj, ki a már sötét alkonyban nem ismert reá, – de lásd, kereszteletlen csecsemőm van, nincs ki szoptassa, egész éjjel sir.“ „Azért elalhatom, a gyermeksirás engem nem zavar meg.“ „Ha gondolod, hogy aludni fogsz, szivesen befogadlak.“ A nő bekötvén lovait a pajtába, a szobába lép. „Talán meghalt e szegény gyermek anyja, hogy még nincs megkeresztelve, és senki sem szoptatja?“ „Oh nem – felelt a férj – hanem elszökött szeretőjével.“ „Hátha visszajőne – folytatta a nő – mily halállal végeznéd ki, szalmán égetnéd-e meg, vagy halálra vernéd?“ „Se szalmán nem égetném meg, se halálra nem verném, mert akkor volna, ki gyermekemet szoptassa, hanem szeretőjét csakugyan hosszába fektetném.“ „No ha ugy im itt vagyok, haza jöttem gyermekemhez, anya vagyok, te atya. Csak a vásárban jártam s onnan négy szép lovat hoztam neked, jer nézd meg csak.“ Kiindultak a pajtába, hát ott már Tamás eloldotta a lovakat s vitte. „Állj meg Tamás, te gonosz ember, ki megrontottál!“ – kiáltá a férj s ugy megszurta vasvillájával, hogy szörnyet halt.

E rokonsági körülmény az oláh balladával egy pár oláh irót merész állitások- és vádakra ragadott. Már az első változat közlése alkalmával kétségbe hozatott Molnár Anna eredetisége. (_Budapesti Szemle_ 1860. IX-dik kötet 300. l.) Midőn a többi változatok is napfényre jöttek, Grozescu Julian azzal vádolta a gyüjtőket, hogy oláhból forditják az ó-székely balladákat (_Fővárosi Lapok_- Szerk. Vadnai K. 1864. I. félév.) mit azonban akkor Arany László Szabó és mások is megczáfoltak _(Pesti Napló, 1864. I. félév 118. sz. Koszorú, 1864. II-ik félév 2-ik sz.)_ Ugy hiszszük, ujabb czáfolatra kár szót vesztegetni. E balladák népi eredete minden kétségen felül áll, s legfeljebb az lehetne a kérdés, hogy melyik nép kölcsönözte a másiktól, hol rejlik a rokonság oka, az átszivárgásban-e, vagy a népköltészet egységében? E kérdés bajosan dönthető el; annyi bizonyos, hogy mind a három ballada, a német, magyar és oláh egykép magukon hordják az illető nép szellemét.

Figyelmet érdemel, hogy e változatokban gyüjteményünk balladái közt legtöbbször fordul elő a betürím (alliteratio).

_M_egtalálta _M_olnár Annát, _K_aron ülő _k_icsi fiam. _M_ér’ sírsz, mér’ sírsz _M_olnár Anna?

_H_ogy hullana _h_armat mostan. _M_utass példát, _m_enj előre, _M_egtanólom _m_ajdég tőled.

E sor: „Hivta, nem jött, elrabolta“ jellemzőn fejezi ki a rablás erőszakos gyorsaságát s keveset enged Caesar „veni, vidi, vici“ hires mondatának.

A _burus_ annyi mint terebély, boruló ága fa, a _boru_ vagy _buru_ szótól. A Nagy Szótárban nincs meg. E szóban az _o_-t _u_-nak nemcsak a székely tájszólás ejti, hanem a dunántuli is; Zrinyi még u-val irta: „Imitt félholtan vitéz vitézre _burul_,“ XV. ének 74. v, Egyébiránt a _burok_ szó, melyet minden tájszólás egykép ejt, a _bur_ gyök mellett látszik bizonyitani. A második változat már _burkos_ fát emleget, mely ugyanazt teszi, a mit a _burus_ fa.

Nyomdahibák:

142. l. 14. sor. _Hát_ szép leányt olv.: _Hat_.

– l. 17. „ Megdobban _a_ olv.: megdobbana.

– l. 18. „ S megcsordul _a_ olv.: megcsordu_la_.

6. =Boriska.= A török uralom idejéből való s némikép rokon „Fogarasi István“ székely balladával, melyet Kriza közölt a „Részvét Könyvé“-ben (szerk. Gyulai P. Pest, 1863. 243. l.). Ebben Fogarasi eljegyzi hugát a török császárnak, de a leány inkább betegséget és halált ohajt, mintsem a hárembe menjen. Isten meghallgatja kivánságát, meghal. A török császár eljő a leányért s a halottat el akarja vinni, hogy fényesen temettesse el. Fogarasi nem engedi, ő is el tudja fényesen temettetni.

Hadd nyugodjék itten apjával, anyjával, Apjával, anyjával, szülötte földibe.

A mi balladánkban, ugy látszik, a mostoha anyja adja el leányát török martalóczoknak. Legalább a leány azt hiszi, hogy megmenthette volna. Mind két ballada igazolja, hogy a török elleni gyülölet oly nagy volt a nőkben, mint a férfiakban, mindenütt, hol együtt lakott mozlim és keresztyén. Eger ostroma emlékezetes példája annak, hogy a keresztyén nő készebb volt meghalni, mint török kézre jutni. A Magyarországban lakott török nemcsak a be nem hódolt részekben tett rabló kalandok alkalmával rabolta seregesen kivált a nőket, hanem a hódolt részekben is; a mely keresztyén nő megtetszett, erőszakkal elvitte épen úgy, mint a keresztyének bármely más tulajdonát, mely neki megtetszett. „A keresztyén nőkre nagyon leskelődik a török, irja Thury Pál, tolnai protestans pap. Ha önkényt nem követte a nő, a török biró elébe ment s erősité, hogy megöli magát, ha hozzá nem adják a nőt. Ha az ily nő férjtelen volt, a Kadi odaitélte neki. Ha a férjtelen keresztyén nő egy almát fogadott el a töröktől s ez be tudta bizonyitani, hasonlókép neki itélték. A hódolt falukon erővel is elvitt a török egy-egy asszonyt vagy gyermeket, ki megtetszett neki.“ _(Lásd: Salamon F. Magyarország a török hóditás korában. Pest, 1864. 242–243. l.)_

_Mit látsz-e alatta?_ = Látsz-e valamit alatta; összehuzás és inversio egyszersmind.

7–8. =Barcsai.= Az első változatot lásd Kriza gyüjteményéban _(Vadrózsák. Székely népköltési gyüjtemény. Kolozsvár, 1863. 192. l.)_. Ez balladaibb menetü, mint a mi két változatunk, azonban a legfőbb különbség a mi első változatunk és a Krizáé között az, hogy emez a boszuálló férj lelkifurdalásán végződik, amaz ellenkezőleg a kielégitett boszu legszilajabb kifejezésével. A harmadik változat a leggyöngébb. Némikép rokon velük a spanyol Don Alberto, melyben a féltékeny férj szintén visszatér a vadászatról s a bünös nő a mienkhez hasonlón menti magát. _(Lásd E. Geibel: Volkslieder und Romanzen der Spanier. Berlin. 1843.)_

_Hét asztal vendégnek vigan gyertyát tartasz…_ E kifejezés megégetést jelent, de hogy minő eszmei rokonságnál fogva, bajos kimagyarázni.

_Gyantáros ház fö’de_. Gyantár annyi mint gyanta, fenyőszurok, növény mézga, a gyantáros = gyantával bevont.

„Ne menj, apám, ne menj, _aj_ ne menj hazól ki.“

Az _aj_ hol _haj_, hol _jaj_, hol pedig _ej ejnye_ stb. értelmében többször előfordul a székely népkölteményekben. Müköltészetünk a német után az _oh_ és _haj_ helyett többé-kevésbbé az _ah_-t használja. Ennek sehol sincs nyoma a népköltészetben, sőt a magyar közbeszéd _ah_-ja nem is érzelmes felsohajtást, hanem csak csodálkozást jelentő indulatszó, _Hazól_ = hazul, eredeti, régies alakjában.

„_Csak_ kihengeredék belőle Barcsai.“ – A _csak_ itt az _ime, hát_ értelmében használtatik mintegy rámutató élénkités végett. A régi nyelvben is megtalálhatni a _csak_ ily használatát. A Lugossy-codexben a szamosmelléki névtelen „Adhortatio mulierum“ czimü kőlteményében többször előfordul _(Toldy: M. Költ. Kézikönyve, I. 62. l.)_

Ifjak, kik látják, _csak_ megcsufolnak, Tégedet mondnak szólhatlan társnak.

A _csak_-nak még más jelentése is van, ha ismételtetik, midőn aztán folytonosságot fejez ki. Kivált a népmesékben sokszor előfordul: _csak_ ment, _csak_ mendegélt. Nem ártana, ha nyelvészeink a _csak_ használatának különböző árnyalatait összeszednék; a Nagy Szótár csak a legközönségesebb jelentését jegyezte föl.

_Vaj_ azt választod el = _vagy_. Ezt egész Erdélyben igy mondják. Ugy látszik, hogy a _vaj_ a _vagy_-nak eredeti, régies alakja; a _j_ megerősödése _gy_-vé oly hangtörvényen alapszik, melyre nem nehéz példákat találni: igy lett a _hajma_ = _hagyma_, sőt igy kellett a létigében a _volok, valok_ eredeti formának előbb _vajok_-ra, azután a mostani _vagyok_-ra átváltozni. Lásd bővebben Arany J. értekezését a „Vajon kérdéséről.“ _(Koszoru 1865. I. félév 570. l.)_

9–10. =Királyfi.= Lásd változatait Erdélyinél _(Népdalok és mondák. Pest. 1846. I. köt. 373. l.)_ továbbá Szininél _(A magyar nép dalai és dallamai. Pest, 1865. 40–41. l.)_ Minden alapeszméje és tárgya ugyannaz, csak a formában mutatkozik némi különbség. A királyfi, ki szegénynek öltözve keres magának feleséget, a népmese régi kedvencz tárgya. E ballada a legrégiebbek közé tartozik mind tárgyánál mind formájánál fogva.

11–12. =Szilágyi és Hagymási.= Ez a harmadik ballada, mely a török időből maradt reánk s ugy látszik, a legrégibb. Már 1571-ben feldolgozta egy névtelen verselő „Szilágyi Mihály és Hagymási László“ czime alatt _(Lásd a M. T. Akademia birtokában levő Csoma-codexet. Kiadta Toldy kétszer: Magyar költői régiségek. Pest. 1828. A M. költ. k. könyve. I. köt. Pest, 1855. 114–118. l.)_ Gegő Elek tesz először emlitést, hogy e monda a nép ajkán is él. _(A moldvai magyar telepekről. Buda, 1838. 80. l.)_ „Figyelemre méltó népmondák és dalok itt is (t. i. Moldvában) ugy nincsenek, mint e szempontból szegény Erdélyben (?) Minden nyomozásom és kutatásom után a számtalan „Egyszer volt, hol nem volt“ összefüggetlen (?) mesék között még olyat sem találtam, mint a kunfalvi (tulajdonkép Kománfalva, oláhul Komineste) öreg Csákié, ki elbeszélé, mikép esett törők rabságba _két kenyeres pajtás_ – nagy Szilágyi Miklós és nagy Hagymási László, _két gerezd szőlőért_; mint szabaditotta ki a császár leánya _aranyokkal költő pénzzel_ és _zabos lovakkal_ ellátván, velök szép Magyarországba szökendő. Folytatta hogyan küldött vitézeket utánok a császár s mint védték a szökevények azok ellen magokat, főleg nagy Szilágyi Miklós ugy vagdalkozván, _hogy egy elmenésben gyalog ösvényt, visszajövetelben szekérutat vágna_. Elvégre midőn a határhoz értek, mint akart a két magyar urfi karddal osztozni a császár leányán, kinek esengésére Szilágyi nem markola kardot, megvallván, hogy neki is van otthon _gyürüse, jegyese_.“ Midőn 1845-ben mint diák, szülőföldemet, Erdélyt beutaztam, a Székelyföldön, Oláhfaluban én is hallottam e ballada nehány sornyi töredékét a korcsmában egy ittas öreg székelytől. Le is jegyezten, de az utban elveszett. 1858–62-ig, mikor ismét Erdélyben laktam, sokat vadásztam e balladát, de nem tudtam nyomára akadni. S ime 1864, juliusában Szabó Károly az erdélyi muzeum könyvtárnoka arról tudósit, hogy nyomába jutott e ballada mintegy 60 sornyi töredékének, s egyszersmind érdekes jegyzetekkel be is küldötte hozzám a „Koszorú“ számára, hol meg is jelent (1864. II. félév.) „Kaptam e töredéket – mond Szabó Károly – Csik-Sz.-Mártonból Becze Józseftől, több érdektelen vagy csekély becsü másolatokkal együtt, melyek hozzávetőleg mind a század elején, ezelőtt 40–45 évvel lehettek leirogatva. Maga e ballada-töredék egy külön féliv durva papirra van irva, e czimmel: világi ének; az irás a leggyakorlatlanabb kezet árulja el s a ballada verssorai nincsenek kikezdve, mintha az egész prózában volna irva; magyar helyesirása oly gyenge, hogy első pillanatra meg lehetünk győződve, hogy a leiró, ki e világi éneket hihetőleg emlékezetéből jegyzette papirra, csekély iskolázottságu közrendü székely volt. Hihető, hogy ő e ballada végét, miután a féliv papir betelt, más darab papirra irta le; e folytatás azonban a velem közölt dirib-darab iratok között nem volt található, de nem lehetetlen, hogy gondos nyomozás után Csikból még előkerülhet. Ha összehasonlitjuk a csiki másolatból napfényre jött ó-székely balladát a Gegő által közlött moldvai népmondával, melyről nagyon helyesen jegyzette meg Toldy Ferencz: „Igen sajnálhatni, hogy Gegő e mondát egész terjedelmében s az elbeszélő saját szavaival nem közlötte, nem csak a variansok és pótlások szorosb ismertetése s a népies zamat kedvéért, mely már e rövid vázlatot is érdekesiti helyenként, hanem a történet korának biztosb meghatározhatása végett is.“ Feltünő a Szilágyi keresztneve, mely itt Miklós, – a kettőnek azonságáról vagyis helyesebben a moldvai népmondának az ó-székely balladából eredtéről teljességgel nem kételkedhetünk. Mert nemcsak az elbeszélés menetele egy és ugyanaz, hanem a monda jellemző szavait és sorait is feltaláljuk e balladában; csak „_zabos lovak_“ kifejezés van emebben „_nyergesre_“ változtatva. Mindegyikben a hős neve „nagy _Szilágyi Miklós_,“ eltérőleg az 1571-ben egy szendrei névtelen által irt költeménytől, melynek alapján irta Vörösmarty balladáját, hol e név _Szilágyi Mihály_. Mily régi eredetü e népballadánk, kitetszik onnan, hogy tárgyát már 1571-ben Szendrő várában egy névtelen ifju, mint költeménye végsorában adja, „egy poetának ő verseiből“ vette és dolgozta át. E költemény, melynek meséje balladánkéval összevág, szerkezetre és mübecsre nézve semmivel sem áll fennebb XVI-dik századi verses históriáinknál, melyeket latin iskolában növekedett költőink irtak. Mint azokban, ugy ebben is a népies felfogás elevensége, naivitása el van veszve, az eredeti magyar népnyelv varázsa meg van törve, a népies előadás zománcza elhalaványodva, ugy hogy nézetem szerint a szendrei névtelen müvét költői értékre nézve eredeti népballadánkhoz hasonlitani sem lehet. Toldy kézikönyvében azt a gyanitást mondja ki, hogy e költemény egy eddig elhangzott vagy legalább közismeretre nem jutott szerb népének után készült, a hova az előadás menetele, a hely, hol a magyar szerző azt készitette s a katasztróf scenája, melyet hihetőséggel a magyar-szerb határra tehetünk, mutatni látszanak. E véleményt, kivált a székely ballada napfényre jötte után, melynek szerb népénekkel bizonyosan semmi köze, nem merném elfogadni, mert a mese helyszine a költemény szerb eredetére nem bizonyság; a hely pedig, hol a költő költeményét irta t. i. „Szöndörő vára“ kétes, miután Szendrő vára nemcsak Ráczországban, hanem Borsodvármegyében is volt, melyet 1571-ben, a török-magyar világban, őseink a török ellen végvárnak használtak.“ Nem sokkal azután Szabó Samu a nép ajkáról leirva, szintén a „_Koszorú_“ számára _(1865. I. félév, 257. l.)_ beküldötte az egész balladát, melynek végkifejlése egy a Gegőével, de eltér a szendrei névtelenétől, a mennyiben ez utóbbiban itt Hajmási a párbajban elesik. E tragikai vég sokkal költőibb, mint amaz.

„Nem bánom, nem bánom, ha megvagdalko_zonk_.“ Az _onk_ az _unk_-nak közép magyar nyelvbeli formája. A többiben az uj magyar nyelv szerinti ragozást találjuk; e szóban épen maradt a régi maradvány.

13–17. =Lándorvári Dorka.= E ballada itt közlött öt változatához még kettő járul: a hatodik „Homlodi Zsuzsánna“ _(Kriza közleménye. Fővárosi Lapok. 1864. I. félév)_; a hetedik e gyüjtemény II. kötetében, gyüjt. Török Károly. E sok változat a ballada kedveltsége mellett bizonyit s hogy különböző vidékeken is éneklik, mutatja, hogy nemcsak a székely bérczek a magyar balladák hazája, hanem az alföldi sikon, a Mátra tövénél, a Balaton partjain is számos ballada kallódott el, vagy lappang ma is. Az Eger vidékéről, Baracskáról és Kun-Szent-Miklósról beküldött változatok hangja, stylje, verselése rokon a székely változatokkal, mi azt sejteti, hogy a magyarországi régibb balladák keveset különbözhettek a székelyektől. E változatok meséje ugyanaz, inkább csak a név változik s a végkifejlésben tér el egyik (14. sz.) a többítől, a mennyiben a levélküldéssel megszakad s a tragikai vég hiányzik. Legszebb a harmadik változat (15.)

Lehetetlen volna, Hogy az ég az volna, Ha az én Zsuzsánnám Most fekünnék halva.

Egyszerü és igaz pathosz. Az ifju nem hiszi, hogy kedvese meghalt, mert akkor nem lehetne oly derült az ég s megszünt volna az isteni gondviselés.

Az egyik változat (13) vége hasonlit a Kádár Katáéhoz _(Kriza Vadrózsák. I. köt. 4. l.)_

Rokon e balladával „Der Graf und die Magd“ czimü német népballada. _(Wolff. Hausschatz der Volkspoesie. 178. l.)_ Itt a gróf szolgálóját csábitja el és haza küldi. Midőn a leány hazamegy, anyja épen ugy szólitja meg, mint a magyar balladában:

„Bist du wilkommen, lieb’s Töchterlein, Wie ist es dir ergangen, Dass dir dein Rock vorne so klein, Und hinten viel zu lange?“

A leány gyermeket szül és meghal. A gróf ezt megálmodja s bünbánón felkeresni indul kedvesét, kit épen temetnek. Megállitja a menetet, kedvese koporsójára borúl és megöli magát.

18–19. =Pálbeli Szép Antal.= Egyik legeredetibb s legritkább faju balladánk. Az ifju naiv halálvágya, az anya tréfás vigasza és cselszövénye jól öszhangzanak a derűlt kifejléssel. Megértését első olvasásra zavarhatja a _fiam_ kifejezés, melyet Ilona anyja leányának mond, de ez nem uj dolog a népköltészetben, hogy a férj nejét, az anya leányát fiamnak mondja. A műköltészetben is megtaláljuk Aranynál: „Fiam, Ágnes, mit miveltél?“

A ballada menete a következő. A viszontszerelmet nem remélő vagy kedvesével összezördült Antal búsul, anyja vigasztalja, hogy csodamalmot csináltat, minek látására eljőnek a leányok s köztük Ilona is. Hire megy, hogy Antaléknál csodamalom van; Ilona kéri anyját, hogy ereszsze el, azt megnézni, de ez lebeszéli szándékáról. Akkor az Antal anyja mást gondol ki, s elhireszteli, hogy vashidat csináltat. Ezt is látni akarja Ilona, de anyja erről is lebeszéli. Az Antal anyja végre fia holt hirét költi. Ekkor Ilonát már nem tudja lebeszélni anyja, elmegy Antalékhoz. Látja, hogy csak tréfa az egész, elárulja szerelmét s kibékül kedvesével.

_Ennek látni jőnek_ szüzek, szép leányok. _Annak látni jőnek_ szüzek, szép leányok. _Neked látni jőnek_ szüzek, szép leányok.

Annyi mint ennek-annak látására vagy téged látni jőnek. E szófüzést nem találhatni meg se a régi, se az ujabb irókban. A _nak, nek_ ragot nem a _látni_ vonzza, hanem a _jőnek_ s ugy látszik, hogy a _nekem jött_, _neki ment_ kifejezésnek, mely közhasználatu és szembeszállást, rátörést jelent, oly árnyalata is van, mely egyértelmü a puszta közeledéssel.

20. =Kőmives Kelemenné.= Első változatát lásd Krizánál _(Vadrózsák I. köt. 314. l.)_; egy kis töredék már azelőtt megjelent Erdélyinél _(Népdalok és Mondák III. köt. 151. l.)_ Rokon vele egy oláh népballada: „Negru vajda és Manoli vagy az argisi zárda.“ _(Virágok az oláh népköltészet mezejéről. Ács Károly. Pest, 1858. 29. l.)_ Negru vajda az Argis hegy alján járván, egy félbe maradt falat talál. Megparancsolja a vele levő tiz kőmives legénynek, hogy oda egy pompás zárdát épitsenek. Hozzáfognak, de a nappali munka éjjel romba dől. Manoli, a főkőmives, azt álmodja, hogy a munka mindaddig nem sikerül, mig nem rakják be a falba azt, habár nejök vagy nőtestvérök volna is, ki reggel először megjelen. Elhatározzák, hogy ugy cselekesznek. Reggel jókor megjelen Manoli neje, megfogják, befalazzák épen olymódon, mint Kelemennét. A zárda felépül; Negru megjelen átvenni s egyszersmind azt kérdi a kőmivesektől: tudnának-e ennél még szebb zárdát építeni? Azok igennel felelnek. Ekkor a vajda azt parancsolja, hogy szedjék el az állást, a kőmivesek szoruljanak fenn s ott pusztuljanak. Azonban a kőmivesek zsindelyből szárnyat készitnek magoknak s repülni kezdenek, de leesnek és kővé változnak. Manoli legutoljára repül, azonban meghallva befalazott neje jajait, eszméletét veszti és szintén a földre esik. Greguss az uj-görög népköltészetben is talált egy rokon tárgyu balladát. _(A balladáról 67. l.)_ Ebben a kőmivesek hidat épitenek, az artai hidat. A mester (mert az ő nejét kell befalazni, hogy a műnek sikere legyen) megizeni feleségének a csalogánytól, hogy lassan jőjjön; a madár félreérti s azt mondja a nőnek, hogy siessen. Megérkezik s férje halottként lerogy. „Mi baja?“ kérdi az asszony. „Elejtette gyürüjét – mondják a kőmivesek – ki keresi meg?“ „Én!“ – mond a nő s belép a falazat közé: ekkor befalazzák. A szerencsétlen panaszkodik sorsán, megátkozza a hidat, hogy inogjon s hullassa le a rajta járókat. – Ács Károly egy hasonló szerb mondát is emlit, mely szerint Skutari várán háromszáz mester dolgozik, de nem tudja felépiteni, mert _Vila_ kárörvendő hegyi tündér, éjjel lerombolja, mit nappal épitenek, mig kegyét az épitők áldozattal meg nem nyerik. Ugy látszik a befalazás babonájából eredt a másik babonás hiedelem is, hogy minden kőépületben vagy emlékben kisértet lakik. És e kisértet nem más, mint az áldozat haragos szelleme, kit befalaztak az épület tartóssága végett. Az oláhoknál mai napig szokás az uj épületek alapjába egy hosszu kákadarabot tenni, melylyel a kőmivesek valamely ott elmenőnek árnyékát megmérték. Ha valaki oly helyen mén el, hol épitenek, intőleg reá szoktak kiáltani: „Vigyázz! megmérik az árnyékodat.“ A szerencsétlen, kinek árnyékát vették, babonájok szerint arra van kárhoztatva, hogy negyven nap alatt meghaljon és kisértetté változzék. Megvan-e e babona a székelyeknél, nem tudjuk. Ha nincs meg, valószinü, hogy az uj-görög, szerb és oláh népmonda Déva várára alkalmaztatott és úgy terjedt el a székelyek között.

21. =Biró Anna.= Inkább költői beszélyke, mint ballada. Nincs változata.

_Felfordula_ frissen piros pej lovára, Ugy _hántassa_ magát a Maros partjára.

Felfordula = egy fordulattal felül; e szó értelmének oly árnyalata, mely másutt nem használatos; „Molnár Anná“-ban is előfordul ily értelemben. A Nagy Szótárban nincs meg. Ugy _hántassa_ magát; az egész székelyföldön divatos a foglaló mód jelen ideje egyes harmadik személyének a jelentő mód jelen ideje helyett való használata a mély hangu igéknél, hol a _j_ betü _sz-_ és _s_-sé hasonul át; a magas hanguaknál csak a többes első személye szenved meg ily ragcserét.

Azzal az ő kardját csakhamar _felüté_.

A _felüté_ a kard kihuzását vagy feltartását jelenti-e, biztosan nem tudhatni.

22. =A párja vesztett gerlicze.= Első változatát Szabó Samu közlötte _(Koszorú 1864. I. félév, 26. sz.)_ Az a mienktől csak az első sorban különbözik:

_Húron szóló_ szép gerlicze.

Egy tizenhetedik századbeli névtelen „Ponciánus historiája“ czimü müvében a következő rokon helyet találjuk: „Olyan leszek, mint a gerlicze, mely mikoron a társa meghal, soha annakutána mással nem társalkodik és soha zöld ágra nem ül, hanem mindéltig aszszura, az nagy bánatnak miatta.“ _(Lőcse. 1653. XXXIII-ik rész.)_ Egyik legrégibb és legszebb népköltemény; a naiv és gyöngéd bánattal mennyire öszhangzik a rhythmus és a nyelv!

23. =Világszép Erzsók.= Kissé zavaros menetü; ugy látszik, romlott alakjában jegyeztetett föl. A végén nem tudhatni: a halott leány kedvesével beszél-e, vagy a reá erőltetett vőlegénynyel? Egyébiránt e végsorokat önállóan is éneklik. Ime egy változata, melyet Erdélyben jegyeztem föl:

Csináltatsz-e, rózsám, diófa koporsót? Csináltatok, rózsám, márványkő koporsót. Betakarsz-e, rózsám, valami rosz gyolcscsal? Betakarlak, rózsám, anglia posztóval. Leszegszesz-e, rózsám, valami rosz szeggel? Leszegezlek, rózsám, aranyfejü szeggel. Kikísérsz-e, rózsám, a templom ajtóig? Kikisérlek, rózsám, örökös házadig.

24. =A legszebb virág.= Ily tárgyu és alkatu költemény ritka, majdnem páratlan a magyar népköltészetben. Protestans (kálvinista vagy unitárius) népszellem szüleménye, mert az uri szent vacsora kenyere és bora ezeknél osztatik ki, mint a Krisztus testének és vérének jelképe. Az urvacsorát osztó pap a bibliából vett idézetek között hajtja végre e szertartást: „Vegyétek, egyétek, ez az én testem.“ „Ez az én vérem, mely sokaknak bünök bocsánatjára kiontatik.“ Erre czéloz s ily értelemben veendő a költemény e kifejezése is: „Ez a Krisztus teste;“ „Ez a Krisztus vére.“ Frivolnak tetszhetik, de nem az, hogy a virág, melyet a leányok szeretőjök süvegébe tesznek, egy sorba teszi magát a kenyérrel és borral, a szent jelképekkel. A virág is jelkép, az ártatlanság és tiszta szerelem jelképe, ezt is szintén a templomba viszik a leányok a szertartás diszitésére, s csak azután tüzik szeretőjök kalapjára.