# Elegyes gyüjtések Magyarország és Erdély különböző részeiből; Magyar népköltési gyüjtemény 1. kötet

## Part 16

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/elegyes-gyujtesek-magyarorszag-es-erdely-kulonbozo-reszeibol-ma-10412197/index.md

Az aranszakállu embör kiadta hát neki a nyilvesszőjét, de azután még jobban könyörgött, addig kérte, rimánkodott neki, hogy mögesött rajta a kirájfi szíve, mer’ igön jó szivű kis gyerök vót, kinyitotta a kaliczka ajtaját, kieresztötte.

– No kis fiam, jó tét hejjébe jót várj, maj möghálá’hatom én még ezt neköd, mongya az aranszakállu embör, avâ’ ê’tünt. A kis kirájfi mög ê’ kezdett gondôkozni, hogy mitévő lögyön, ha mögvárja mig a mostoha apja hazagyün a háborúból, ha ê’ nem szökik elűle, halálnak halálávâ’ öleti mög, jobb lösz neki mos’ mán ê’bujdosni világra.

Mén möndögél hát a kis kirájfi járatlan járt útakon, högyön, vőgyön; ecczö’ mö’lát egy vadgalambot, mingyá’ kapja a nyilát, hogy maj’ mö’lüvi.

– Ne lűjj mög, főségös kirájfi, mongya a vadgalamb, két kis fiókom van otthon, azok mö’hâ’nak éhön, ha nem vihetök nekik önni.

A kirájfi mö’sajnáta, nem lűtte mög.

– No királyfi, jó tét hejjébe jót várj, möghálá’hatom én még ezt neköd, mongya a vadgalamb.

– Ugyan szögény vadgalamb, mivê’ háláhatnád te neköm mög? felel a kirájfi.

– De főségös királyfi, mongya a galamb, úgy mongyák, hogy egyik högy soha se talá’kozik a másik högygyê’, de egyik élő állat talákozhatik a másikkâ’.

A királyfi csak nevetött rajta, avvâ’ odább mönt.

A mint mén-möndögél, mögin’ mö’lát egy vadkácsát, mögin’ fő’vöszi a nyilát, hogy maj’ mö’lüvi.

Aszongya neki a vadkácsa:

– Ne lűjj mög, főségös kirájfi, két kis fiókom van otthon, azok meghâ’nak éhön, ha nem hordhatok nekik önnivalót.

A kirájfi ezt is mögsajnáta, ezt se lütte mög.

– No kirájfi, jó tét hejjébe jót várj, möghálá’hatom én még ezt neköd, mongya a vadkácsa.

– Ugyan szögény vadkácsa mivê’ hálá’hatná’d te neköm mög, felel a kirájfi.

– De főségös kirájfi, mongya a vadkácsa, úgy mongyák, hogy egyik högy sohase talá’kozik a másik högygyê’, de egyik élőállat talákozhatik a másikkâ’ mindönütt a világon.

A kirájfi mögin’ csak nevetött, mögin’ mönt odább. A mint mén-möndögél mö’lát egy góját. – Erre is fő’fogja a nyilát, de ez is ê’ kezd neki könyörögni:

– Ne lüjj mög, főségös kirájfi, két kis fiókom van otthon, azok möghâ’nak éhön, ha nem vihetök nekik önni.

Ezön is mögesött a kirájfi szive, ezt se bántotta.

– No főségös kirájfi – mongya a gója, – jótét hejjébe jót várj, möghálá’hatom én még ezt neköd.

– Ugyan szögény gója, mivê’ hálá’hatnád te neköm mög, felel a kirájfi.

– De kirájfi, mongya a gója, úgy mongyák, hogy egyik högy soha se talá’kozik a másik högygyê’, de egyik élő állat akárhun talákozhatik a másikkâ’.

– A kirájfi csak ê’nevette a dógot, avvâ’ mönt odább. Mén-möndögél, ecczö’ előtalál két obsitos katonát.

– Hova mégy öcsém? kérdi az egyik obsitos katona.

– E’ mék szógálatot keresni, felel neki a kirájfi.

– No hát gyere velünk, mink is odamögyünk.

Mönnek osztán, möndögének együtt hárman hetedhét ország ellen, ecczö’ beérnek e’ kiráj udvarába. A kiráj épen kinn vót az udvaron.

– No fiaim, mi járatba’ vattok? kérdi tőllük.

– Hát mink bizony szógálatot keresünk.

– Ne mönynyetek odább, nekem ugy is kő most két kocsis, mög egy ispány, ha beszegődtök, mö’fogadlak bennetöket.

Mingyá’ beszegődtek, a kirájfi ispánnak, a két obsitos mög kocsisnak. De a két obsitos röttentően irígyködött a kirájfira, hogy azt mögtötték ispánnak, ők mög csak kocsisok, mer’ azt nem is gondóták, hogy királyfi vóna; mindön módon azon vótak, hogy hogy tegyék ê’ láb alô’. Ecczö’ bemöntek a kirájhol.

– Főségös kiráj, ez az uj ispány aszonta nekünk, hogy ha űtet mögtönné főségöd kasznárnak, e’szem búza se veszne ê’ a keze alô’, mer’ ő ugy tunna hozzá, hogy ha összeöntet főségöd röggê’, mikô’ a templomba mögy, e’ zsák buzát e’ zsák árpávâ’, mire visszagyün, mind szét görgeti, hogy még csak egyetlen egy szöm buza se lössz az árpa közt. Azé’ hivassa be főségöd, parancsojjon rá, hogy tögye mög; ha tagagygya, ne higygyen neki, inkább fenyögesse mög valamivê’.

Mingyá behívatta a kiráj a szögény kirájfit.

– No fiam, mongya neki, azt hallottam, hogy te ezt mög ezt mondtad, azé’ hát röggê’, mikô’ a templomba mögyök, elibéd öntetök e’ zsák búzát, e’ zsák árpát, ha te azt neköm, míg a templombû’ visszagyüvök, ki nem szömölöd, még pedig úgy, hogy a tiszta búza közt még csak egy árva szöm árpa se maragygyon, akkô’ halá’nak halálávâ’ hâsz mög, ha pedig szöröncséssön ki tudod szömő’getni, mögtöszlek kasznárnak.

A szögén kirájfi hiába möntögetőzött, hogy ő soha se monta egy szóvâ’ se, nem haszná’t semmit; becsukták egy üres szobába, mikô’ a kiráj templomba indû’t, leöntötték neki a ház főggyére a sok tengör búzát, árpát, jô’ összekeverték, hogy no mos mán válogassa. – A szögény szöröncsétlen kirájfi hozzá se mert fogni, de hiába is fogott vóna, ha ezör lelke lött vóna se tutta vóna azt szétgörgetni egy hét alatt se, nemhogy ojan kevés időre; leű’t hát egy sarokba, a fejét a kezébe hajtotta, ott bánkódott, sirt nagy keservessön.

Hát a mint ott szomorkodik, eccző’ csak berepű’ az ablakon egy vadgalamb.

– Mijé’ szomorkodô’ fő’ségös kirájfi?

– Ho’ne szomorkodnék, mikô’ a kiráj ezt mög ezt monta, ho’ tögyem mög, mer’ ha mög nem töszöm, halálnak halálávâ’ halok mög.

– Azon bizon e’ csöppet se búsûjj, ha ögyébb baj nincs, felel a vadgalamb, mer’ hát ismersz-e engöm, én vagyok a vadgalambok kirájja, a kinek te eccző’ mögkögyêmözté’, azé’ most mög akarom szôgáni a jóságodat.

Evvê’ a vadgalambok kirájja kirepű’t mögén’, asztán kevés idö múva röttentő sok vadgalambbâ’ gyütt vissza, azok mingyá’ neki estek a búzának, még a kiráj ki se gyütt a templombû’, mire úgy széjê’ válogatták, hogy még csak egy szöm buza se maratt az árpa közt, se árpa a búza közt; avvâ’ fő’kereködtek, visszamöntek, a mint gyüttek.

Gyün eccző’ a kiráj a templombú’, legê’sőbb is a királyfiho’ mönt be, hogy mennyibe’ van mán a búzávâ’, ki tutta-é válogatni va’ se’. Hát csak elállott a szöme-szája, a mint mö’látta, hogy a szép tiszta búza ott van külön e’ rakásba, az árpa másikba, a szemét mög harmadikba. Mögdicsérte a kirájfit, mingyá’ mög is tötte kasznárnak.

De a két obsitos attú’ fogvást még jobban irígyködött rá, hogy lám mán a’ kasznár, űk mög még most is csak kocsisok, mögén’ ê’kezdtek gondókozni, hogy mivê’ kék ê’rontani a böcsületét a kiráj előtt. Ecczö’ hát mögén’ bemöntek hozzá:

– Fő’ségös kiráj, ez a mi utitársunk, az új kasznár, mos’ mög mán azt beszéte nekünk, hogy ha rábizná főségöd mindön kincsét, hogy vigyázna rá, úgy mö’ tudná őrzeni, hogy még csak egy tű se veszne ê’ a keze alô’, mer ő úgy tud hozzá, hogy akár próbájja mög fő’ségöd, vettesse bele a kirájkisasszony gyűrűjét a kutba, mikô’ a templomba indû’, mire visszagyün ű kivöszi.

Mögén behívatta hát a kiráj a kirájfit.

– No fiam, mos’ mög azt hallottam, hogy te ezt mög ezt beszéted, azé’ mikô’ a templomba indúlok, belevettetöm a lányom gyűrűjét a kútba, de ha ki nem vöszöd mire visszagyüvök, halálnak halálávâ’ hâsz mög.

Mögén nem ért semmit a möntögetődzés, rá se hajtott a kiráj, hanem mikô’ a templomba indút, csakugyan kútba vettette a kirájkisasszony arangyűrűjét. A szögény kirájfi osztán odaű’t a kút kámvájára, búsût, bánkódott, hogy mán neki ê’ kő veszni. A mint ott búsû’, ecczö’ odarepű’ egy vad kácsa.

– Mijé’ búsûsz kirájfi?

– Ho’ne búsûnék, mikô’ a kiráj ezt mög ezt parancsôta, ha mög nem töszöm, vége az életömnek.

– Biz azon még csak e’ csöppet se búsújj – felel a vad kácsa, mer’ hát tudod-e ki vagyok én? én vagyok a vadkácsák kirájja, a kinek te ecczö mögkögyê’mözté’, azé’ mos’ möghálálom a szívességödet.

Avvâ’ a vadkácsák kirájja ê’repűt, de nem sokára visszagyütt e’ na’ csapat vadkácsávâ’, hajrá, mind bele a kútba, mire a kirájfi utánok nézött, hogy mit csiná’nak, mán ki is hozták a gyűrűt. Mikô’ a kiráj hazagyütt a templombû’ még jobban mö’dícsérte, mingyá mögtötte főfő kincstartójának.

No mán a két obsitos maj’ kipukkadt iri’sségébe, gondôkoztak, mivê’ kék mán ojannâ’ beárûni, a mit mög ne tunna tönni. Bemöntek hát mögén a kirájho’:

– Főségös kiráj, mán mög az’beszé’te ez az embő’, hogy ha főségöd mögengenné, a kirájkisasszonynak ojan gyeröke lönne őtűlle egy écczaka, a ki mindönféle nyêvön beszé’ne, azon föjjűl még muzsikálni is tunna.

Mán ezé’ igön mö’haragudott a kiráj, hogy hogy mer ojat még csak beszé’ni is az ő lányárô’, ê’sőbb tömlöczbe vettette; de azután mö’gondôta, hogy még is mö’ kék nézni, hogy mögtudja-é tönni ezt a csudát, na’ lakzit csapott hát, azután a két fiatâ’t becsukatta együvé egy szobába, de a kirájfinak mö’monta: „Ha mög nem töszöd a mit montá’, ló farkára köttetlek, ugy hurczôtatlak mög a városon.“

De a szögén kirájfi még csak hozzá se mert szó’ni a kirájkisasszonho’, csak búsût, szomorkodott, hogy mán vége az életének. A kirájkisasszon a muja gavallér mellett, a ki hozzá se mert szô’ni, szépön elalutt, de a kirájfi nem bánta, rá se nézött, csak sirt rítt. A mint igy sír, rí, ecczö’ csak kinyílik az ablak magátú’, berepű’ rajta egy gója.

– Mijé’ búsúsz kirájfi?

– Ho’ ne búsúnék, mikô’ a kiráj ezt meg ezt monta, hogy tögyem mög, ha mög nem töszöm, ló farkára köttet, ugy kínoz halá’ra.

– Ha ögyebb baj nincs, azon bizon’ e’ csöppet se búsújj, mongya a gója, maj’ hozok én neköd ojan gyerököt; mer’ tudod-é, hogy én vagyok a góják kirájja, a kinek te ecczö’ megkegyê’mözté, mos’ hát azt akarom mö’háláni.

Evvê’ a gója ê’repű’t, de nem sokára visszagyütt, hozott egy pójás gyerököt. Kibontja a kirájfi a pójából, hát a gyerek csak ê’kezd ám muzsiká’ni, mög mindön nyê’vön beszé’ni. Bözzög mögörű’t neki a kirájfi, bözzög nem szomorkodott tovább, bözzög nem hatta alunni a kirájkisasszont.

– Kejj fő’ szivem szép szerême, mög van mán a gyerök.

Fő’ kê’t a kirájkisasszon, mö’látja a gyerököt, hajja hogy muzsikál, csak ê’csudákozott rajta, de a kirájfi tartotta sok tréfás beszéddê’, vígan vótak, nevetgé’tek, szerêmösök mógygyára tőttötték az időt, úgy bele szerettek egymásba, hogy mingyá’ örök hűségöt fogattak.

Röggê’, mikô’ a kiráj mö’látta a gyerököt, nem tudott hova lönni bámúlatába, de a kirájkisasszon nem hatta annyiba’ a dógot.

– No fő’ségös kirájatyám, ha mögtötte rajtam a na’ gyalázatot, most már engöm esküttessön is össze evvê’ a legénynyê’, mer’ igy is maj’ kisűl a szömöm, úgy szégyöllöm magam.

A király nem is ellenközött, mer’ látta, hogy annak mán mög kő’ lönni miné’ előbb, igy is hamarébb vót a körösztölő, mint a lakodalom, mingyá hivatott hát papot, hóhért, vaskalapot, lakzit laktak, öttek, ittak, maj’ kirugták a ház ódalát. – Lakadalom után azt kérdi a kiráj az új vejétől: „No édös fiam, mos’ mán fiam vagy, hát mondd mög neköm, hogy micsoda mestörségöt tudsz te, hogy mind mö’ tudtad tönni azt a sok csuda dôgot, a mit rád biztam.“

– Jaj fő’ségös kiráj ipam uram, gráczia a fejemnek, nem tudok én semmi mestörségöt, hanem csak így meg így möneködtem mög a haláltû’. – Itt ê’mondott neki mindönt, hogy ő is kirájfi, hogy hogy köllött neki ê’szökni a mostoha apjátû’, hogy talá’ta a három madarat, de ê’mondta azt is, hogy ű soha se beszé’t az obsitosoknak semmit, azok csak ráfogták, hogy ê’veszíthessék. A kiráj nem hogy mö’haragudott vóna rá, még mögörű’t, hogy a veje nem valami gyütt-mönt, hanem kirájfi, de bözzög mérögbe gyűtt az obsitosokra, mingyá’ ê’kergette őket a házától.

De a két obsitos is tutta, hogy mit kő csiná’ni: möntek igyenöst a királyfi mostoha apjához, ê’monták neki, hogy hun van a fia. A pedig még most is mindönütt halálra kerestette a királyfit, ugy mögharagudott rá, a mér’ az aranszakállú embört eleresztötte; most is hát, a mint a két obsitos mögvitte neki a hírt, azokat mindgyá fő-főhivatalba tötte, a másik királynak pedig – a kiné’ a királyfi vót – levelet irt, hogy vagy mindgyá’ haza kűgygye azt az akasztófára való kölköt vason, vagy váltságul az aranszakállú embörér’ kűgygyön neki tizönkét aran kost, tizönkét nyősténynyê’, mög tizönkét arany báránynyâ’, mer’ különben haddâ’ mögy az országára, úgy ê’pusztitja, hogy kő kövön nem marad.

Mögijedt a király nagyon, mer’ emez a király sokkâ’ hatâmasabb vót nálla, mingyá’ hivatta a vejét, kérdözte, hogy mitévők lögyenek.

– Mán fő’ségös királyi ipam uram, én nem akarom, hogy az országának romlása lögyön miattam, – felelt a királyfi, – azé’ hát én most elindulok, addig mögyök, mig a tizönkét aran kost, aran nőstényt, aran bárányt mög nem tudom keriteni, – vagy vissza se gyüvök többet.

E’búcsuzott hát a feleségétő’, elindú’t a világra.

Mén-möndögél hetedhét ország ellen, az óperencziás tengörön is túl, de még azon is túl, eccző beér egy erdőbe. Mén-möndögé’ ott is, ecczö csak mögszóllitja valaki:

– Hova méssz, fiam?

Oda néz, hát kit látott, nem mást mint az aran szakállú embört. A királyfi mindgyá ê’mondta neki, hogy mi járatba’ van, hogy most épen azé’ kő’ neki bujdosni, mer’ őtet elerösztötte.

– No hát fiam’, segitök én rajtad – mongya az aranszakállú embör, – adok a mit keresöl, mer tudd mög, hogy én vagyok az arany állatok királya, azé’ gyere, válogasd ki az aran juhnyájambô’ a mi kő’.

A királyfi kiválogatta a tizönkét aran kost, tizönkét aran nyőstényt, tizönkét aran bárányt, terêgette nagy vigan haza felé. A mint haza ért mingyá ê’kütték a másik királyho’ váltságú’ minnyáját, nagy vendégségöt attak, azt tutták, hogy má’ ezután nem lössz semmi baj.

De bözzög a másik király nem érte be vele, mer’ maga is fukar zsugori vót, de mög a két obsitos is mindig ösztöké’te, mögén visszaizent hát e’ levélbe, hogy ő még evvê’ mög nem elégszik, hanem vagy kűgygyön még a király tizönkét aranbikát, tizönkét arantehénnê’ mög tizönkét aranbornyúvâ’, vagy azt a kölköt kergesse haza, mer’ különben tüzzê’ vassâ’ pusztitja el az országot.

Mit vót mit tönni, tutták, hogy ama’ sokkâ’ hatâ’masabb, mög nem mérközhetnek vele, mögén elindût hát a királyfi, mögkerítni a tizönkét aranbikát, arantehenet, aranbornyút. Mén – möndögél hetedhét ország ellen, ecczö’ mögén beér abba az erdőbe, mögén előtalájja az aranszakállú embört.

– Hát mos’ mi járatba vagy fiam? kérdi az aranszakállú embör.

– Én bizon tizönkét aranbikát, arantehenet, aranbornyút keresök, mer’ mos’ mög mán azt kivánnya a mostoha apám, vagy különben tüzzê’ vassâ’ pusztitja ê’ az országunkat.

– No hát adok én azt is – mongya az aranszakállú embör – kűgygyétek ê’ neki, a fösvén kutyának. Gyere válogasd ki az aranjuhnyájambô’.

A királyfi kiválogatta ezöket is, hajtotta nagy vigan hazafelé. A mint haza ért, mingyá’ kütték ezöket is a másik királynak, hogy evvê’ tán maj’ csak êhâgattatják mán. Pedig dehogy hâgattatták, nem hogy mögérte vóna vele, de még vérszömöt kapott, a mint látta, hogy ezök nem mernek semmit tenni ellene; mögén’ mingyá’ irt vissza e’ levelet, hogy vagy az a nyúzni való kölök takaragygyon miné’ elébb haza, vagy neki magát az aranszakállú embört kügygyék váltságû’, mer’ máskép népestű’ kiirtaja az országot, még a csöcsszopó gyeröknek se kőgyê’möz.

Röttentő mögijett erre a szögén kiráj, a ki a kirájfinak pártját fogta, – tanakottak, gondôkottak mitévők lögyenek, utojjára is âra határozták, hogy legjobb lössz magátô’ az aranszakállú embörtő’ kérni tanácsot, a’ mán kécczö’ kisegitötte őket, tán kisegiti harmacczô’ is. E’mönt hát a kirájfi igyenyöst oda, a hun mán kéccző’ talá’ta, ott találta most is az erdőbe. Az aranszakállú embör mingyá mögszóllitotta:

– No fiam mi járatba’ vagy? Tán mögén kő mán valami annak a tê’hetetlen disznónak?

– Kő bizony – felel a kirájfi – még pedig most azt izente, hogy vagy kigyelmödet magát kűgygyűk ê’ neki, vagy kiirtja az országot, még a csöcsszopónak se kögyê’möz.

Mán êre mérögre frottyant az aranszakállú embör is:

– Eriggy haza fiam – monta a kirájfinak – osztán mihent haza érsz, izenjétek mög annak a tê’hetetlen kutyának, hogy a mit kapott, érje mög vele, többet még csak e’ koszos malaczot se kap; az országotokba mög ugy tögye be a lábát, hogy mögkeserüli még az ivadéka is. Ezt hát irjátok mög neki e’ levélbe, magatok osztán ne gondojjatak semmivê’, ögyetek, igyatok, még a mi katonátok van is, eresszétök mind haza szabadságra, – a többit bizzátok énrám.

Haza mönt a kirájfi, ê’monta mit izent az aranszakállú embör, – mög is fogatták mind e’ szóig, mögirták a levelet a kirájnak, hogy fenét kap ő, nem aranszakállú embört, óra tőlle foghagymás, magok mög öttek, ittak, vigan vótak, még a mi katonájok vot is, mind ê’kütték.

A másik kiráj mög fő’készitötte a nagy hadseregöt, mögindût vele, hogy mán ő majd igy töszi’ ugy töszi tönkre a szomszéd kirájt, országostú’, népestű’; – mán közê’ is vót az ország határáho’, mög is ijett emez a kiráj, a ki mindön katonáját szabadságra eresztötte, még csak e’ lélök se vót, a kit a tengör sok ellenségnek elibe kügygyön, – akkô’ hirtelen elő termött az aranszakállú embör e’ na’ sereggê’, mind csupa aran vitézek vótak, aran lovon, aran fegyverbe, még az utóso közlegény lova patkója is aranbû’ vót, azok neki möntek az ellenségnek, mind e’ szálig lekaszabôták, hogy még hirmondó se maratt, a kirájt mög a két obsitost elevenön fogták ê’, azokat lófarkára kötötték, úgy hurczôtatták a városon, mig mög nem hâtak.

A kirájfi pedig ê’foglâta az országot, a mi igazság szerint úgy is ő rá maratt vóna, bekőtözött az édős apja kiráji palotájába a feleségévê’ együtt, – még maig is bô’dogû’ é’nek, ha mög nem hâtak.

(Arany László gyüjteménye. Nagy-Kőrösről, ottani táj-szólás szerint.)

VI. ILÓK ÉS MIHÓK.

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon volt egy özvegy asszony s egy Mihók nevü boldogtalan fia. Egyszer azt mondja Mihók az anyjának: Édes anyókám, házasodhatnám.

– Kit vennél el, édes Mihókom?

– Ilókot, édes anyókám.

– Eredj fiam, kéresd meg.

Mihók elmegy az Ilókék házához s egy tűt kap ajándékba. Jövet megunta a kezében tartani s a mint egy szénás szekeret ér, beszurja a szénába. Megérkezik a szénás szekér s Mihók váltig keresi a lehányt szénában a tűt, de nem lelte meg s elment haza az anyjához.

– Hol voltál édes Mihókom?

– Ilóknál édes anyókám.

– Mit vittél neki?

– Nem vittem semmit, adtak.

– Mit adtak?

– Egy tűt.

– Hadd lássam.

– Egy szekér szénába szurtam, nem lelem sehol benne.

– Jaj fiam, nem jól töttél; a csákódba kellett volna szurni.

– Másszor ugy teszek.

Megint azt mondja az anyjának: Édes anyókám, házasodhatnám.

– Kit vennél el fiam?

– Ilókot, édes anyókám.

– Eredj fiam, kéresd meg.

Mihók elmegy leány-nézni s kap ajándékba egy ekevasat. Haza menet belé teszi a csákójába; de nem akart megállani, hol jobbra, hol balra huzta le a csákót, a fejét is összeverte. Utoljára megrestelte Mihók s elhajtotta a sárba. Haza megy üres kézzel.

– Hol voltál fiam?

– Ilóknál, édes anyókám.

– Mit vittél neki?

– Nem vittem, adtak.

– Mit adtak?

– Egy ekevasat.

– Hadd lássam.

– A csákómba szurtam, de nem akart megállani s elhajtottam.

– Jaj fiam, nem jól töttél, a válladra kellett volna vetned s ugy hoznod haza.

– Másszor ugy teszek.

Megint elkezdi Mihók: Édes anyókám, házasodhatnám.

– Kit vennél el fiam?

– Ilókot, édes anyókám.

– Eredj fiam, kéresd meg.

Elmegy Mihók a leányos házhoz, kap ajándékba egy kis kutyát. Hazamenet a vállára veti s ugy viszi haza. A kis kutyának sehogy sem tetszett az a hely, minél jobban nyomta oda, annál jobban viczkándozott, utoljára mardosni kezdte a vállát. Mihóknak fájt s eldobta.

– Hol voltál fiam?

– Ilóknál édes anyókám.

– Mit vittél neki?

– Nem vittem, adtak.

– Mit adtak?

– Egy kis kutyát.

– Hadd lássam.

– A vállamra vetettem, de marta s eleresztettem.

– Jaj fiam, nem jól töttél. Egy madzagra kellett volna kötned, magad után huznod s szólitgatnod: Kuczó! kuczó!

– Másszor ugy teszek. – –

– Édes anyókám, házasodhatnám.

– Kit vennél el fiam?

– Ilókot, édes anyókám.

– Eredj fiam, kéresd meg.

Elmegy Mihók Ilókékhoz és kap ajándékba egy félszalonnát. Jó erős madzagot köt reá, maga után vonczolva ballag haza felé és minduntalan szólitgatja: Kuczó, kuczó. A kutyák nem kérették sokáig magukat, az egész faluból reá gyültek a szalonnára s a mig Mihók haza ért, mind megették, csak az álla csontját hagyták meg, a melyikre a madzag volt kötve.

– Hol voltál fiam?

– Ilóknál, édes anyókám.

– Mit vittél neki?

– Nem vittem, adtak egy nagy darab szalonnát, ezt ni!

– Hisz e csak az álla csontja.

– Madzagra kötöttem, magam után huztam, talán megették a kutyák.

– Jaj fiam, nem jól töttél; a hátadra kellett volna venned, haza hoznod s a házba felakasztanod a füstre.

– Másszor ugy teszek. – –

– Édes anyókám, házasodhatnám.

– Kit vennél el fiam?

– Ilókát, édes anyókám.

– Eredj fiam, kéresd meg.

Mihók ismét maga ment a leányos házhoz és kapott egy borjut. Kötelet hurkolt a nyakára, hátára vette s akármennyit feszengett, kapálódott és rugdosta, haza vitte nagy nehezen. Otthon felvonczolta a hiuba s felakasztotta a kakasűlőre.

– Hol voltál fiam?

– Ilóknál, édes anyókám.

– Mit vittél neki?

– Nem vittem, adtak egy borjut.

– Hol van, nem látom.

– Haza hoztam a hátamon, s felakasztottam a füstre.

– Jaj édes fiam, nem jól töttél. Gyengén kellett volna körül kerekitni a nyakát egy kötéllel, szépen haza vezetni, a pajtába a jászol elébe kötni s szénát vetni eleibe. – –

– Édes anyókám, házasodhatnám.

– Kit vennél el fiam?

– Ilókot, édes anyókám.

– Eredj fiam, kéresd meg.

Mihók elmegy és oda adják neki a leányt. Mihók egy kötelet vet Ilók nyakába; vezeti haza felé, szólitgatja: „ne boczikám, ne! ne!“ Haza érve béköti a pajtába, szénát vet eleibe, aztán béreteszeli az ajtót s bemegy a házba.

– Hol voltál fiam?

– Ilóknál, édes anyókám.

– Mit vittél neki?

– Nem vittem, adtak.

– Mit adtak?

– Ilókot, hihihi.

– Hát hol van?

– Békötöttem a pajtába.

– Jaj fiam, nem jól töttél. Eredj hamar czirógasd meg, vess szép szemeket rája s hozd be a házba.

Mihók el is ment mindjárt, a háznál valamennyi aprómarhának kivájta a szemét, a pajtába ment, megczirókálta Ilókot s reá hányta a szemeket. Ilók szegény azt gondolta, hogy Mihók csúfolodik vele, megsokalta a tréfát s elszaladt haza.

Az alatt a násznép összegyült a lakodalomra, elment a vőlegénynyel a menyasszony után, megengesztelte s elvitte haza Mihókékhoz. Megesvén a vendégeskedés, felvitték Mihókot és Ilókot a pajta hijjára s lefektették a szénába. Ilóknak nem volt kedvére ez a nyoszolya, azon járt az esze, hogy el illanhasson s valami szin alatt lekéredzett egy kis időre. Mihók nem hitt neki, s egy hosszu sinort kötött a nagy lábujjára, ugy bocsátotta le. Ilók pedig, mihelyt künn volt az udvaron, leoldta a sinort, egy kecske lábára kötötte s maga elillant haza. Mihók csak várta, várta; kiabált utána, s hogy nem jött, rángatni kezdte a sinort. A kecske a rángatásra mekegett s Mihók anyja a lármára kinézvén, felment a pajta hijjára, hogy lássa mi baj?

– Hol van Ilók, fiam?

– Oda le, megkecskésedett, édes anyókám.

– Hogy kecskésedett volna?

– Sinort kötöttem a lábára, s most huzom fel, de nem felel, csak mekeg.

Az anyja, a sinort tapogatva, megkapja a kecskét s észreveszi, hány hét a világ. Megint felkölti a vendégeket, elmennek a menyasszony után, kibékítik nagy bajjal s még egyszer elviszik a vőlegényhez. Egybekelnek s máig is élnek, ha meg nem holtak.

(Brassai Sámuel gyüjt. Toroczkó.)

VII. A BÉKA KOMÁJA.

Egyszer egy szegény asszony elment a Garamra mosni. Meglát ott egy akkora nagy pohos békát, mint a világ; meg nem állta szó nélkül:

– Hej béka béka! én elmennék neked komának, ha engemet hínál.

Harmadnapra csak jön egy vizbefult a szegény asszonyhoz, mondja neki, hogy a békának kis lyánya született, jöjjön most el komának, a hogy igérte.

A szegény asszony el is ment.

Mentek, mendegéltek, egészen a Garamig, ott a vizbefult ráütött a vizre egy kis vesszővel, a Garam menten kétfelé vált, szép száraz ut választotta el.

Megindultak a száraz uton, mikor a meder közepére értek, hát egy nagy kő állta utjokat, de a vizbefult rá ütött a vesszővel, a nagy kő elgurult, alatta pedig egy nagy lyuk volt, abban lakott a béka.

Ahogy a szegény asszony bement a lyukba, mindjárt ott találta az első házban a békát, száraz békanyálból csinált ágyon feküdt, mellette meg egy fényes békatekenyőben kis magzatja aludt, anyja ringatta, meg dédelgette, hogy: brekeke, brekeke, tuú! koaksz tuú! Máskülönben igen szemetes volt a szoba.