# Elegyes gyüjtések Magyarország és Erdély különböző részeiből; Magyar népköltési gyüjtemény 1. kötet

## Part 14

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/elegyes-gyujtesek-magyarorszag-es-erdely-kulonbozo-reszeibol-ma-10412197/index.md

Egy darabig ment az országuton; ekkor eszébe jut az adott gyürü; megforditja tehát azt az ujjába, s gondolja magában, hogy épen a világ végin lögyön. Behunyja szemit, s hát egy pillantásra, mikor a szemit kinyitja, egy pompás királyi város közepibe vagyon, megindul annak utczáin le és föl; lássa a sok csodálatos öltözetü s formájú emböröket, huszonhét féle nyelvön próbált velök beszélni, mert annyi nyelvet tudott a királyfi, de senki sem felelt egyre is. Megbúsul tehát, hogy mitevős lögyön itt, hol senkivel sem tud értekeződni. Addig jár-kel bújában, hogy ecczör egy olyan öltözetü emberre talál, milyent az ő országába szoktak viselni, megszólitsa a maga nyelvén, hát tud rá felelni; megkérdözi tehát legelőbb is, hogy miféle város ez; az ember megmagyarázza, hogy ez a kék király országának fővárosa; de maga a király meghót, hanem vagyon egy kedves szép királyi kisasszony, s az uralkodik hét ország fölött; met más senki sincs az egész királyi nemzetségből. A királyfi meg volt elégödve a fölvilágositással, s kérdé az embert, hogy nem tudná-e a király rezsedencziáját megmutatni. – Jó szüvel – mondá az embör – s elvezette a királyfit a rezsedencziához, s ott elbucsuzék tőlle. A királyfi beindult a rezsedencziába, hát a királyi küsasszony a rezsedenczia garádicsára leülve, himet varr, s a királyfi is egyenesen neki indult; a királyi küsaszszony pedig fölállott ülőhelyiből, s megesmerve a királyfit, hogy nem hétköznapi embör, fölvezette őt a rezsedenczia palotáiba, s ott urilag elfogadta. Több szóváltás után, hogy a királyi küsaszszony megtudta a szándékát a királyfinak, kérte, hogy maradjon nálla s lögyön neki társa az uralkodásba; de a királyfi kijelentötte, hogy csak abba az országba akar megtelepödni, hol a halálnak nincs hatalma. Ekkor a király küsaszszony kartőn fogta a király urfit, bevezette egy ódalszoba ajtajába, s hát annak a szobának a pádimentuma ugy teli van szurkálva varrótűvel, hogy csak egyet sem lehetne abba többet leszurni. No te királyfi, azt mondja ekkor a küsaszszony – látod-e ezt a roppant sokaságu varrótőt? én arra vagyok kárhoztatva, hogy a míg ezt a sok tűt el nem használom, el nem váslalom a varrásba, addig sem én, sem semmi hezzám tartozó familiám meg nem halhatunk; addig pedig eltelik ezer esztendő; ha nálam maradsz, addig eleget élhetünk s uralkodhatunk. – Igen, de, mondja a királyfi, ezer esztendő mulva csak meg kell halni; én pedig olyan országot keresök, hol a halálnak soha hatalma ne lögyön. Eleget ügyeközött a himvarró király küsaszszony leverni szándékáról a királyfit; végre is ez kijelentötte, hogy nem marad, hanem folytatja elkezdött utját. A király küsaszszony ekkor a királyfi eleibe állott, s igy szólott hezzá: Mivel semmiképen nem tudlak megtartani, emlékbe fogadj el tőlem egy arany veszszőcskét, ennek olyan tulajdonsága löszön, hogy szorultság esetibe azzá változik, a mivé változtatni meggondolod. A királyfi megköszönte a király küsasszony adománnyát, azt a zsebibe rejtötte, avval búcsut vött tőlle, s utra indult ujból.

Alig ért ki a városból, hát ott egy nagy folyóra talált; de látta, hogy annak a tulsó szélinél az ég kárpitjai már leereszködtek, s tovább menni nem lehet, mert ott a világnak vége van; felindult tehát vizjöttire a folyó martján; mikor egy darabocskáig fölfelé haladt volna, ecczör a szömibe ötlött egy fényös királyi kastély a folyóviz fölött a levegőbe függve; de minden vizsgálódása után sem látott semmi utat vagy hidat oda, a melyik azt a száraz főddel öszszekötötte volna; pedig csakugyan szerette volna a fényes kastélyba bepillantani. Ecczör csak eszébe jut az arany vessző, melyet a himvarró király küsaszszonytól kapott volt; elévöszi azt s ledobja a földre evvel a gondolattal: lögyön belölle egy palló átal a fényes királyi kastélyba, s legottan a vesszőből egy arany palló lött átal a fényös királyi kastélyba; a királyfi sem késedemezött sokáig; reá ugrik az arany pallóra, s átalmönyön rajta a kastélyba; – de mikor a kastély kapuján belépött, hát aztat olyan külömbnél külömb csuda-állatok őrzik, a milyenöket ő soha sem látott volt. Megijed s poroncsol a kardjának: kard ki a hüvelyből! – a kardja ki is ugrik s egynehánynak a fejét el is üti; de hát azoknak ecczöribe más fejük nő; erre még jobban megretten a királyfi, a kardját hüvelyibe poroncsolja, s megbámul. A kastély királynéja ezt látta az ablakból s egy inast tüstént utána szalasztott, hogy az őrök ne bántsák, megporoncsolta az inasnak, hogy azt idegen utazót hozzá vigye. Ugy is lött. Az inas gyorsan lefutott, a királyfit az őrökön körösztül vitte a kastély királynéja eleibe.

Mikor a királyfi megérközött a királyné eleibe, elkezde a királyné hozzá beszélni. Azt látom, hogy nem mindennapi embör vagy; de azt is akarom tudni, ki vagy s mi járásbéli? A királyfi erre megnevezé, hogy ő melyik királynak a fia, s hogy azér’ indult utra, hogy olyan országot födözzön föl, hol a halálnak nincs hatalma. No, jó helyt állsz, mondá a királyné, mert én vagyok az élet és halhatatlanság királynéja, itt már bátorságban vagy a halál ellen. Ecczöribe leültette s jó szüvel is látta a királyfit, asztalhoz ültetvén őtet csakhamar.

Eppen egy ezer esztendeig maradt ebbe a fényes kastélyba a királyfi, de az oly hamar eltünt, mint az előtt egy félesztendő.

Mikor eltölt volna az ezer esztendő, egy éjczaka olyan álmot lát a királyfi, mintha otthon az apjával s anyjával mulatozott volna, e miatt a hazavágyódás úgy utólérte, hogy a mikor reggel fölkőt, tüstést jelentötte a halhatatlanság királynéjának, hogy ő haza akar menni az apját és anyját még egyszer meglátni. A halhatatlanság királynéja elbámult ezen a beszéden, s azt mondá: Jaj te királyfi, mit töttél te föl az eszedbe, hiszen apád és anyád több 800 esztendeinél, hogy meghótak, azoknak most semmi hirök, porok föl nem találod. De a királyfit nem tudta leverni szándékáról; azt mondá tehát: No ha csakugyan mégis elméssz, addig ne mönj el, jere velem, hogy tarisnyáltassak az utra. Azonnal a nyakába is akaszta egy arany és egy ezüst kulacsot s bevezeté őtöt legelőbb egy kis ódalszobába, ennek egyik szögletibe megmutatott neki egy kis lappancsot, azt fölnyittatta s azt mondá: No ebből a folyadékból, mely ez alatt a lappancs alatt van, töltsd teli az ezüst kulacsodat; ez olyan természetü, hogy ha ebből akárkit lepreczkelsz, ha az előtt ezer élettel birt volna is, azonnal halál fia löszön. Azután bévivé egy más ódalszobába, melynek egyik szögletibe hasonlólag egy küs lappancs látszott, azt is fölnyittatta a királyné, s megtöltötte annak folyadékjából az arany flaskót, s azt mondá: no te királyfi, ennek a folyadéknak, mely az örökkévalóság kősziklájából veszi eredetit, olyan tulajdonsága van, hogy ha valaki ezelőtt négy vagy ötezer esztendővel meghót is, ha csak egy csontocskáját megkapod, s megpreczkölöd ennek vizivel, azonnal a legjobb állapotjába fölébred. A királyfi megköszöné a halhatatlanság királynéjának ajándékait, aval elbucsuzott tölle és az egész kastélytól, s utra indult.

Csakhamar beért abba a városba, hol a hímvarró király küsasszony lakott, de alig ismert reá, annyira el volt változva, mönt sietve a királyi rezsedencziához, hát ott olyan csöndesség van, mintha senki sem laknék benne. Mönyön föl a kastély palotáiba, hát mikor a nappali szobába ér, ott találja a királyi kisasszonyt a varrójára búva s elaluva; szép csöndösön oda osonkodik, szólitsa, de nem felel; meghuzintja a gunyáját, de nem mozdul. Innen szalad abba a szobába, mely teli volt tűvel, hát egy tű sincs benne, az utósó varrótü is a király küsaszszony varrójába belétörött, s aval a királyi küsaszszony möghót. Csakhamar kapja az arany flaskóját, meglocsolja belőle a királyi küsaszszonyt, az éledözni kezd, ecczör feltartsa a fejit, megszólalik s legelőbb is azt mondja a királyfinak: jaj, édös barátom, be jó, hogy fölébrösztél, rég hogy aluszom, ugy lehet. De alhattál volna, mond a királyfi, míg a világ, ha föl nem támasztottalak volna. Ekkor a király küsaszszony észrevötte, hogy ő meghót vót s a királyfi támasztotta föl, megköszöné igön szépön s jótétel helyibe jót igért.

Innen a királyfi búcsut véve, mönt igyenössen a kopacz királyhoz, hát még messzire meglássa, hogy a nagy hegyet mind elhordotta, mikorra odaérközik, lássa, hogy a kosarát a feje alá tette, az ásót és lapátot maga mellé elnyujtotta, s meghót. Csakhamar előveszi itt is az arany flaskóját, megpreczkeli vele a kopacz királyt, s mint az előbbenit föltámaszsza. Ez is jótétel helyibe jót igér, s a királyfi tőlle elbúcsuzik, s mönyön a Saskirályhoz, hát a Saskirály a nagy élőfát gyökerestől, tőstől együtt ugy kikapálta, hogy a legküssebb ágának sincs semmi híre, pora; maga pedig a szárnyait kétfelé vetette, az orrát a földre guggasztotta s meghót; már a legyek dorolták is. A királyfi előbb előveszi az arany kulacsot, megöntözi vélle a Saskirályt, s az is éledözni kezd, esszeszedi magát s megszólalik: Jaj be sokat aludtam, köszönöm, hogy fölébresztöttél édös jó barátom! De alhattál volna, mond a királyfi, míg a világ, ha föl nem támasztottalak volna. Ekkor vöszi észre magát a Saskirály, hogy ő meghót vót. Reá emlékszik a királyfira, s megköszöni, hogy őtöt föltámasztotta s jótétel helyibe jót igér.

Ezután búcsut vöszön a királyfi a Saskirálytól is, elindul s csakhamar megérközik apja királyi városához, de már messziről észreveszi, hogy a királyi rezsedenczia elsülyedt, semmi hire, pora nem látszik, közelebb mönyön hozzá, hát kénköves tó lött a helyire, mely ugy égőtt kék lánggal folyvást, mint a jó szilvapálinka.

Elveszté minden reménységit a király urfi, hogy valaha az apját s anyját föltalálhassa, bujába visszaindul, de a mint a város közül haladna ki, hátulról valaki megszólitsa ezekkel a szókkal: Megállj, király urfi, jó helyt jársz, éppen ezer esztendeje, hogy szüntelen kereslek. A királyfi hátratekint, s megesmeri, hogy a ki megszóllitotta, az az öreg Halál (kő fülibe!) Csakhamar kapja az ujjában lévő gyürüt, megforditsa, s mint a gondolat olyan sebössen a Saskirálynál terem, onnat a kopacz királynál, onnan a himvarró király küsasszonynál, mindenikkel minden ármádiájukat kiállittassa a Halál akadályoztatására, mig ő a halhatatlanság királynéjához béérhet; de a Halál olyan sebössen vágtatott mindenütt utána, hogy mikor a halhatatlanság királynéja kastélyába egyik lábát betötte a királyfi, a másikat kivül megragadta a Halál, ilyen szókkal: megállj! enyim vagy.

Észrevötte a halhatatlanság királynéja a dógot, s leszólott az ablakból, s pirongatta a Halált, hogy mit keres az ő országába, mikor ott hatalma nincs. Igen de, azt mondja a Halál, féllába az én országomba van, az az enyim; igen, de fele az enyim mindenképen, azt mondja a halhatatlan királyné, s mi hasznod, ha elhasitsuk, felinek sem én, sem te nem vehessük hasznát; hanem azt mondom: jere bé hezzám, most megengedöm, s itt ketten fogadással intézzük el a dolgot. A Halál reá állott, bemönt a halhatatlanság királynéja kastélyába, s a királyné azt jovasolta nélki, hogy ő a királyfit fölrugja épen a hetedik égig, a hajnalcsillag háta megi, s ha olyan igyenösen föl tudja lökni, hogy a várba esik, akkor lögyön a királynéjé, ha pedig a vár falán kivül esik le, akkor lögyön a Halálé. A Halál ezen fogadásba beleegyezött. Ekkor a királyfit a királyné kiállitotta a vár közepibe, a lábát a királyfi lábai alá feszitötte, s ugy fölrugta a csillagok közi, hogy egészen odaveszött, de a veselködésbe egy kicsit megtántorodott a királyné s erősen megijedt, hogy bizony kivül esik a királyfi a váron, szorgalmatosan leste tehát, mikor a királyfi visszafordul. Ecczör megpillantja mint egy küs darázst, hogy hol vagyon, méri a szemivel, hogy hova tanál leesni, de hát éppenös éppen a vár falára, – mögijed a királyné, de egy kis déli szél annyit használt mégis, hogy a királyfi éppen a vár mellé belől felől esött volna, ha a királyné ki nem fogja vala, de a királyné oda ugrott, s mint egy könnyü laptát ugy kifogta, bévitte az ölibe a kastélyba, s látván, hogy küsség elszédűlt, megcsókolta, hogy kijózanodjék. Ekkor megporoncsolta a királyi udvar népinek, hogy mindnyájan söprüt keressenek, azt gyujtsák meg, s tüzes söprükkel söprüzzék ki a Halált a halhatatlanság királynéja várából, s megporoncsolta neki, hogy oda többé lábát bétönni ne merészölje. A királyfi és királyné pedig maig is boldogul és dicsőségösön élnek; a ki nem hiszi, keresse föl a világ véginél a folyó fölött a levegőbe függő várát a halhatatlanság királynéjának, s mikor azt fölkapja, azonnal meg fog győződni a mese igazsága felől.

(Kriza János gyüjt. Háromszéki székely tájszólás szerint.)

II. AZ ANGYALBÁRÁNYOK.

Volt egy szegény asszonynak három fia, kik közül a két nagyobbik nagyon lusta volt.

Elküldi az anyja a legnagyobbik fiát, keressen szolgálatot, mert már nincs egy betenni való falatjuk sem. – Nagy duzzogva utnak indult a fiu. Utközben találkozik egy öreg emberrel.

– Hová igyekszel édes fiam? – kérdi az öreg ember.

– Szolgálatot keresnék öreg apám uram, ha találnék valahol.

– Akkor csak maradj mindjárt nálam! mondja a jószívű öreg ember. Én nálam csak három napig tart az esztendő. Nem lesz egyéb dolgod, csak egy juhnyájam van, azt kell mindennap a legelőre hajtanod; de ha megindulnak, mindenütt nyomukban járj, ne tereld őket vissza, csak menj mindig a merre ők vezetnek. Itt van egy kis ládika, ebbe hozz haza egy csomót abból a füből, a miből majd a bárányok legelnek; itt meg egy kis üveg, ebbe hozz abból a vizből, a miből isznak. Én mindennap megnézem, hogy micsoda füből esznek s miféle vízből isznak.

A fiu megigérte az öregnek, hogy mindent rendin elvégez. Másnap reggel kihajtja a juhokat legelni. Ment a nyáj szépen magától a legelőre. Egy szelid kis bárány mindig a fiu oldalához szegődött, s néha-néha hozzá dörzsölé oldalát. A durva pásztor oldalba lökte szegényt, s káromkodott, hogy mért hányja bele a kullancsot. Nemsokára egy rozzant hidhoz értek, a minek se karfája, se deszkája nem volt, csak egy vagy két gerenda feküdt az oszlopokon. A bárányok egyenkint mind átmentek a rosz hidon; legutoljára maradt a legszelidebbik, s mintha biztatná pásztorát, hogy csak ő bele fogózkodjék egészen hozzáment, ránézett, hogy csak jőjjön vele.

De a lusta fiu dünnyögve fordult vissza. „Hadd menjenek ezek a bolond állatok, ha ugy tetszik ő kelmeknek, én bizon nem akarok arról a rosz hidról lehemperegni.“

Darab idő mulva jönnek a bárányok szép rendben vissza s hazafelé tartottak. „No most mit csináljak? gondolá magában a fiu, micsoda füvet tegyek a ládikába, micsoda vizet az üvegcsébe, mikor ezek a bárányok egy harapást sem ettek, egy kanálnyit sem ittak?“ Kapja magát, tesz valami füvet a kis ládába, s merít egy forrásból az üvegcsébe, azzal indúl a nyáj után. – Kérdezi otthon az öreg ember:

– No édes fiam, hát megjöttél a nyájjal? – Hadd lám, milyen füvet ettek, s milyen italt ittak?

Odaadja a fiú a kis ládát meg az üveget.

Az öreg ember a fejét csóválta.

– Jaj fiam, te nem abból hoztál, a miből ezek ettek, ittak. Holnap majd csak abból hozz ám.

Második nap ujra kihajtja nyáját a lusta fiu. Megint ugy tett, mint tennap. A szelid kis bárányt megint elkergette oldalától s nem ment utána a bárányoknak a hidon túl. Ott várta őket a hidfőnél míg vissza nem jöttek. Akkor azután ujra tett valami füvet a ládikájába, s a folyóról vizet merített az üvegcsébe, avval haza hajtotta a bárányokat, ugy se kellett azoknak egy harapás fű sem, s a vizre sem néztek rá.

Az öreg ember megint csak a fejét csóválta.

Harmadik nap is csak ugy tett a lusta pásztor, mint az elsö kettőn. Az nap este azt mondja neki az öreg ember, mikor hazaérkezett:

– No édes fiam, kitelt a szolgálatod, hát mit kivánnál bérbe: egy tál aranyat-e vagy a lelked üdvösségét?

A fiú nem sokáig gondolkozott:

– Adja ide kend azt a tál aranyat.

Az öreg ember előhozott egy tál fényes aranyat s a fiu szűrujjába töltötte.

Haza indult másnap reggel, alig várta, hogy megvirradjon. Utközben befordul egy kurta kocsmába. Eszik, iszik kedvire. Mikor leitta magát, mind kivették szürujjából az aranyat ivópajtásai, őtet meg ott hagyták; csak olyan üres kézzel ment haza, mint a milyennel elment.

Második fiát is elküldi a szegény asszony szolgálni. Az sem volt jobb a bátyjánál. Ő is azon módon járt az öreg ember bárányaival. Ő is egy tál aranyat kért az öregtől bérbe’ a három nap elmultával. De a korcsmában, mikor hazafelé ment, mind elkártyázta a sok szép arany pénzt.

Ő is üres kézzel ment vissza anyja házába.

Szomorkodott a szegény asszony, hogy miből tartsa már ő gyermekeit, ha mindenük elfogy? s ha két nagyobb fia sem keres egy árva garast sem? – Legkisebb fia vigasztalta:

– Ne sirjon kend édes anyám, majd elmegyek hát én szolgálni, majd hozok én kendnek pénzt.

Az anyja váltig marasztotta, hisz ugyis kicsiny még, de a kis fiu csak elment egy reggel. A mint mén mendegél, találkozik az öreg emberrel.

– Hová, hová édes fiam? kérdé az öreg.

– Szolgálatot megyek keresni édes öreg apám uram. Szegény édes anyám majd meghal már éhen, alig van egy betevő falatja. – Segíteni szeretnék nyomoruságos életén.

– No te jó fiu vagy, látom, mondá az öreg ember, szívesen szolgálatomba fogadlak, ha akarod, maradj nálam, nem lesz semmi bajod.

A fiu elment az ősz emberrel. Mondja neki házánál az öreg:

– Édes fiam! Nem lesz más dolgod, csak juhocskáimmal a legelőre menni. Nálam pedig három napból áll az esztendő, nem kell tovább szolgálnod. – Itt van egy kis ládika, tedd a szűröd ujjába, meg ezt a kis üveget is. A ládikába tégy abból a füből mindennap, a miből kis bárányaim esznek; az üvegbe pedig meríts abból az italból, a mit isznak. Érted?

– Igen is értem, mondta a kis fiú.

Mikor másnap a bárányokat mezőre hajtotta, az a szelíd kis bárány, a melyiket bátyjai maguk mellől elrugdostak, szüntelenül oldala mellett sündörgőzött, s hizelegve dörzsölőzött hozzá. A kis pásztor nagyon megszerette a báránykát, simogatta, czirógatta. Mikor a régi, rozzant hidhoz értek, a bárányok egymásután szépen átmentek a gerendán. De a kis fiu előre megijedt, hogyan tud ő majd azon átmenni?

A kis bárány biztatólag nézett rá s megszólalt:

– Ne félj, ne félj édes kis pásztorom! csak fogózkodjál gyapjamba, majd átvezetlek én.

A kis fiu megfogadta a bárányka szavát. – Gyapjába fogódzott s nagy vigyázva szerencsésen átment a hidon. A bárányok mindig mentek, mentek, ugy, hogy a kis pásztor nem győzött eléggé csodálkozni rajtok, mert se nem ettek, se nem ittak. Egy idő mulva egy kis kápolnához értek. A kápolna előtt megrázkódtak a bárányok s egyszerre mindenik egy-egy angyallá változott. – Ámult, bámult a kis pásztor, lekapta a kalapját s alig mert rájuk nézni. A bárányokból átváltozott angyalok mindnyájan a kápolnába léptek, s egy szép angyal, (az, a ki mint bárány a kis pásztor oldalához szegődött) őtet is bevitte. Az angyalok az oltár elébe térdeltek, egy pap ostyával és borral megáldoztatta őket, s a kis fiunak is nyujtott. A kis fiu ládikájába is tett egy ostyát, üvegcséjébe pedig szentelt bort. – Aztán kimentek mindnyájan a kápolnából. Az angyalok ujra megrázkódtak s ujra bárányokká változtak át. A fiucska levett kalappal ájtatosan ballagott utánuk. A rosz hidnál megint átsegitette az a szép kis szelid bárány, az a szép angyal. Hazaérkeztekor kérdi az öreg ember:

– No kedves fiacskám, hoztál a füből, meg a vizből, mit a bárányok ettek és ittak?

– Jaj édes öreg apám uram, mondja a kis fiú, nem bárányok azok, hanem valóságos angyalok! Ekkor elbeszélte, miket látott. Azután odaadta a ládikát és üvegcsét az öregnek, hogy olyat ettek és ittak az ő bárányai, mint azokban van. – Az öreg ember mosolygott.

– No kedves fiacskám, látom, hogy te derék, becsületes fiu vagy; teljesítetted a kötelességedet. Most válassz: egy tál aranyat kérsz-e bérül, vagy lelked üdvösségét?

– Isten látja lelkemet, édes öregapám: a tál aranyat is szeretném, mert földhöz ragadt szegények vagyunk; de a lelkem üdvösségét még jobban szeretem. Én azt választom.

– Jól választottál, édes fiam! mondja a jó öreg ember. Mivel lelked üdvösségét előbbre tetted a földi kincsnél, megérdemled, hogy abból is juttassak neked; mert nekem minden hatalmamban áll: én vagyok az Isten.

A fiucska térdre borúlt előtte. A jó isten pedig három tál aranynyal megtöltötte a szüre ujját s áldásával bocsátotta utnak haza felé.

Otthon aztán nem fájt többet édes anyjának a feje; mert a sok kincsből holtuk napjáig boldog életet éltek.

(Márki Sándor gyüjt. Sarkad.)

III. A CZIGÁNY AZ ÉGBEN ÉS POKOLBAN.

Egyszer volt, hol nem volt, még az óperencziás tengeren is túl volt, volt a világon egy czigány, meg két szegény ember. Egyszer ezek igy hárman kimentek az erdőre fát vágni. Csak vágják, csak vágják a fát, egyszer megszólal valamelyik:

– Ugyan mit kivánnánk most, ha az isten egy-egy kivánságunkat teljesítené?

– Én, mondja az egyik szegény ember, azt kivánnám, hogy mikor haza megyek, ott lenne egy tál kolbász, meg egy fehér czipó az asztalomon.

– Én meg, mondja a másik, azt kivánnám, hogy egy tál túrós lepény lenne az asztalomon.

A czigány gondolta, hogy hiába kiván akármit, csak nem teljesedik az be, tréfálni akart egy kicsit:

– Én meg azt kivánnám, hogy – épen teherben fekszik a feleségem, – mikorra haza megyek, tizenkét rajkója lenne neki.

No ez abban maradt.

Este a mint haza vitték a fát, bemegy az egyik szegény ember a házába, hát ott a tál kolbász, meg a fehér czipó; bemegy a másik is, hát ott a tál túrós lepény; haza megy a czigány is, épen ott találja a bábaasszonyt, tenné le a fát a szögletbe, rákiált a bába: ‚Ne tegye kend oda, ott gyerek van;‘ tenné a másik szőgletbe: ‚Oda se tegye kend, ott is gyerek van,‘ tenné a kuczikba: ‚Oda meg épen ne tegye kend, mert ott két gyerek is van‘; tenné ide, tenné oda, mindenütt tele van a ház gyerekkel, sehova sem lehet letenni, utoljára megharagszik a czigány: „Ejnye disznó teremtette, hát hány gyerek van itt?“ ‚Biz itt – felel a bábaasszony – épen kerekszám tizenkettő.‘

Megijed erre a czigány.

– No én tizenharmad magammal nem leszek egy háznál, mert az szerencsétlen szám! Inkább elmennék a pokolba kályhafűtőnek.

Alig mondta ezt ki, mindjárt ott termett egy sánta ördög, nyakon csipte, elvitte a pokolba kályhafűtőnek.

A tizenkét rajkó nőtt, növekedett, ugy annyira hogy mindnyájan legénykort értek. Egyszer a legkisebbik kérdi az anyjától:

– Édes anyám, soha se volt nekünk édes apánk? vagy ha volt, hova lett, hogy én sohse hallottam róla semmit?

– Bizony nektek fiam, volt; de mikor megszülettetek azt mondta: hogy a tizenhárom szerencsétlen szám, ő nem lesz tizenharmad magával egy fedél alatt, kiment a házból, azóta senki se látta.

– No ha így van, édes anyám, majd megkeresem én, haza is hozom.

Evvel a czigány fiu elindult világra az apját keresni. Kereste, kereste, már az egész föld kerekségét összejárta utána, de csak nem akadt rá.

A mint így keresi egy erdőben, megtalál egy nagy nyárfát, a minek a hegye az égbe ért, a gyökere meg a pokolba. No, gondolja magában, ha a földön nincs az apám, az égben kell neki lenni; fölmegyek, legalább odafönt is szélyelnézek. – Evvel elővett egy fejszét, elkezdett magának grádicsot vágni a fába. Mindig feljebb, mindig feljebb vágta maga előtt a grádicsot, utoljára fölért az égbe.

A mint fölér, széllyelnéz, látja a tömérdek sok lelket a mennyország kapuja előtt álldogálni, de az neki mindegy volt, ellökdöste őket az utból jobbra balra, odament a kapuhoz, bekopogtatott rajta.

– Ki van ott? kérdezi belülről Szent Péter.

– Én vagyok, a Zsiga czigány tizenkettedik fia.

– Most nem lehet bejönni, várakozzál.

– Nem várok biz én, nem az az én dolgom, hanem ereszszenek be, hadd keressem meg az apámat.

– Már fiam, most nem ereszthetlek be, nincs itthon az Isten, majd ha haza jőn, avval beszélj.

A czigány látta, hogy már igy semmire sem megy, kapta magát, behajitotta a kalapját a kapun.

– Jaj Szent Péter uram, befútta a szél a kalapomat, adja ki!

– Kiadnám biz’ én, fiam, de messze elgurult, nem is látom; míg érte járnék, míg keresgélném, a sok ménkü lélek mind bebujkálna a kapu alatt a kutyabejáráson.

– No hát ereszszen be kelmed, majd megkeresem én!

– Jaj fiam, de ha nem lehet; mondtam már.