# Elbeszélések

## Part 6

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/elbeszelesek-43443/index.md

Ugyanazon pillanatban mesés gyorsasággal eltünt Csombók úr feje a másik íróasztal felől s a nevezett élemedett tisztviselő ismét írni kezdett nagy buzgósággal, és ismét nem vette észre, hogy tollát nem mártotta a tintába. De azért csak írt tovább, oly hévvel és mohósággal, mely az iroda-igazgatót bizonyára Csombók úr fizetésének javítására bírta volna, ha lelkes szorgalmát észre veszi. Így azonban nem volt más tanúja ez önfeláldozó szorgalomnak, mint a vézna fiatal ember, ki egy pár pillanat óta mereven és mozdulatlanúl szomszédjára szegzé tekintetét. Csombók úr nem látta, de érezte, hogy a baljóslatú savó színü szemek a túlsó asztal felől szakadatlanúl reá lövelik fenyegető villámaikat és feszűlt figyelemmel kísérik minden mozdulatát. Fejét nem merte fölemelni, csak írt tovább, s félszemmel a papirosvágó olló felé pillantott, és a mennyire lehetett, összehúzta magát, de akármit tett, a savó színü szemek merev tekintetét folytonosan érezte, ideges rángás vett erőt egész testén és már közel volt hozzá, hogy megigézett madárként, mely önkényt rohan a csörgő kígyó torkába, – fölkeljen és kitárja mellét a vézna fiatal ember gyilkos tőrének.

Senki sem tudná megmondani, meddig írt volna még Csombók úr láthatatlan betűket a savó színü szemek delejező hatása alatt, ha a vézna fiatal ember viseletében egyszerre változás nem áll be, oly változás azonban, melyhez képest előbbi viselete kardinális erénynek volt nevezhető.

– Uram, szólalt meg a vézna fiatal ember, vékony hangon, de fenyegető hanglejtéssel. Uram, gyilkolt-e már ön valaha?

– Micsoda! kiáltott Csombók úr rémülten és felugrott székéről.

– Azt kérdeztem, gyilkolt-e már? ismétlé a vézna fiatal ember hideg kegyetlenséggel.

– Én? Mit? nyögé Csombók úr, és oly mozdulattal nyult a papirosnyíró olló felé, mintha csakugyan el akarná követni ez égbekiáltó bűnt a vézna fiatal emberen.

– Embert, mondá a vézna fiatal ember. Akárhogy, az mindegy. Tőrrel, méreggel, pisztolylyal vagy ökleinek egy lázas szorításával. Ontott-e vért, gyönyörködött-e az áldozat hörgésében? Szóval, gyilkolt-e már? ismétlé a vézna fiatal ember, oly higgadt tetszelgéssel sorolva elő e vérengző műveleteket, mintha csirke-ölésről beszélne.

– Nem, nem gyilkoltam, mondá Csombók úr, haragtól és félelemtől reszketve.

– Kár, mondá a vézna fiatal ember, hegyes orrát vakarva és savó színü szemével oly pillantást vetve Csombók úrra, mely világosan mutatta, hogy csalódott várakozásában.

Csombók úr kimondhatatlan borzadálylyal és undorral tekintett a vézna fiatal emberre, de hirtelen lekapta róla tekintetét és újra asztala mellé ült, azon erős elhatározással, hogy az első gyanús mozdulatra segítségért kiált, és a hivatalos órák eltelte után tüstént jelentést tesz az iroda-igazgatónál.

– Uram, szólalt meg újra a vézna fiatal ember vékony hangja, miután egy ideig hallgatva galvanizálta savó színü szemével a verejtékező tisztviselőt. Uram – hogy is hívják önt…?

Csombók úrnak azt sugta egy pillanatra a hivatali felsőség és megsértett büszkeség érzete, hogy felelet nélkül hagyja ez illetlen kérdést; de egy pillantás a vézna fiatal ember vésztjósló arczára, elfojtá keblében az önérzetes felbuzdulást, és fojtott haraggal s nem minden titkos rettegés nélkül megvallá, hogy Csombók Jakabnak hívják.

A vézna fiatal ember komoran csóválta fejét, s Csombók úr ijedten vevé észre, hogy neve nem nyerte meg a félelmes szomszéd tetszését.

– Rossz név, mondá a vézna fiatal ember. Hogy lehet valaki Csombók, s hozzá még Jakab? Használhatatlan név.

– Én becsülettel használtam ötven év óta, mondá Csombók úr titkos boszúsággal. A vézna fiatal ember nem reflektált az emberi hiúság ez önkénytelen kitörésére, hanem ismét Csombók úrra szegezve csörgőkígyó-szerű tekintetét, tovább folytatá a vallatást.

– Csombók Jakab uram – ha már ez a neve – tehát Csombók Jakab uram, volt-e már ön szerelmes?

– Tizennyolcz éves házas vagyok, felelt Csombók úr, meglepetve a rémes kezdetű párbeszédnek e lyrai fordulata által.

– Úgy? mondá a vézna fiatal ember, sötéten és vontatva. És érezte már a féltékenység gyötrelmeit?

– Csombók Jakabné született Hankó Juliánna soha sem adott okot és alkalmat ez érzésre, sem most, sem leánykorában, felelt Csombók úr fölmelegedve.

– Nem-e? Azt hiszi? Hahaha! Kaczagott démoni gúnynyal a vézna fiatal ember.

Csombók úr elképedve ugrott fel asztala mellől e lovagiatlan kaczagás hallatára. Férji önérzetének és násza szentségének e vakmerő lábbal tiprása csordultig tölté a mértéket. Reszketett a haragtól és felindulástól, keze ismét a papirosvágó olló felé nyult, ajkán borzasztó kihívás lebegett, midőn a vézna fiatal ember lassan, nyugodtan fölemelkedett székéről s néhány lépést tett Csombók úr felé, kit az ellenség támadó mozdulata egyszerre ismét figyelmessé tett veszélyes helyzetére. Elfojtotta tehát lázongó indulatát, összeszorította ajkait, s azon mértékben, a mint a vézna fiatal ember feléje közeledett, hátrált Csombók úr a maga széke felé, míg végre csüggedten reá ereszkedett s titkos remegéssel tekintett a vézna fiatal emberre, ki közvetlenűl előtte állt összefont karokkal és vésztjósló tekintettel.

– Az én nevem Zalabéri Zoltán, – mondá a vézna fiatal ember.

– Örvendek, hebegett Csombók úr kénytelen udvariassággal. Szeretett volna már menekülni a szobából, de a vézna fiatal ember fenyegető alakja elállta útját. Szent isten, gondolá magában Csombók úr, mi lesz belőlem? Ez az ember vagy őrült vagy valami kétségbeesett gonosztevő. Mindkét esetben el vagyok veszve. – Csombók úr istennek ajánlotta lelkét, még egy búcsugondolatot szentelt a tiszta hírében megsértett Csombók Juliannának, s elhatározván, hogy lehető szelid és alázatos viselettel igyekszik megengesztelni veszedelmes szomszédját, a kétségbeesés tompa érzéketlenségével várta a bekövetkezendő eseményeket.

– Tehát nem érezte a féltékenység gyötrelmeit? mondá a vézna fiatal ember maró gúnynyal. Szegény ember, hahaha! Soha sem lihegett száraz ajka nehány enyhítő vércsepp után, soha sem vágyott körmeit szívébe vágni, a hűtelennek, soha sem fordította halántékának a pisztoly tátongó üregét, soha sem marczangolta véresre önnön kebelét? Feleljen!

– Nem volt szerencsém, mondá Csombók úr alázatos udvariassággal.

– Kár! mondá a vézna fiatal ember, s egy pillanatig komoran elmerengett, mialatt Csombók úr nesztelenűl, de siker nélkül a papirosnyíró olló közelébe iparkodott jutni.

– Elmondok egy történetet, mondá a vézna fiatal ember, ismét Csombók úrra szegezve átható élű szemét, s oly közel lépve hozzá, hogy a boldogtalan tisztviselő és családapa kénytelen volt lemondani a menekülés legkisebb reményéről is. Elbeszélek egy történetet, jól figyeljen rá, véleményt kell róla mondania.

– Saját történetét akarja elmondani. Szent isten, micsoda szörnyű bűnlajstromot fogok hallani, gondolá magában a verejtékező Csombók úr, a borzadály és kíváncsiság vegyes érzésével.

– Volt egyszer egy ifjú ember – kezdé komoran elbeszélését a vézna fiatal ember – hogy hol? nem tartozik a dologra. Szegény volt és lángszellemű, megvetette a közönséges munkát és éhezett, szívében vad lánggal égett a szerelmi vágy és nem volt lény, a ki megértse. Az ifju – nevezzük Zenőnek – tehát Zenő végre arra szánta magát, hogy éjjelenkint a temetőbe járjon, s midőn a bagoly huhogása az éjfélt hirdeti a kísérteteknek, felássa az új sírokat s a halottak gyűrűit és ruháit leszedje…

– Nagy ég! nyögött rémülten Csombók úr.

– Tetszik önnek? kérdé a vézna fiatal ember kegyetlen örömmel.

– Borzong a hátam, rebegett Csombók úr.

– Annál jobb, mondá a vézna fiatal ember oly sötét megelégedéssel, hogy Csombók úr haja szálai az ég felé meredtek.

– Zivataros éjszaka volt – folytatá a vézna fiatal ember kísértetes elbeszélését, – harsogott az ég dörgő haragja, czikáztak a sustorgó villámok, huhogott a bagoly, suhogtak a temető szellemlakói, midőn Zenő a sírkertbe lépett ásójával. Nem messze a kalváriától állt egy frissen hantolt sírdomb, tegnap temettek bele egy büszke, ragyogó fiatal leányt. Zenő felásta a sírt, kiemelte és kinyitotta a koporsót, felhajtotta a szűzi fátyolt, mely a halál arájának merev arczát fedé, és őrjöngő sikoltással reá borult… Ő volt…

– Kicsoda? kérdé Csombók úr, elfeledve a pillanat izgalmában rémes helyzetét.

– Ő – szívének imádottja, a büszke úrhölgy, az elérhetetlen csillag. Itt feküdt, hidegen, megtörve, elhamvadva. Zenő ráborult és izzó csókokkal borította fagyos ajkait. Az eső zuhogott, hideg szél süvöltött a sírdombok közt, a koporsó tele lett esővízzel, s a forró csókok és a hideg esővíz vegyes hatása alatt egyszerre megborzongott a holt leány teste.

– Uram ne hagyj el! mondá Csombók úr.

– Igen, megborzongott, mondá a vézna fiatal ember, vad megelégedéssel pillantva izgatott hallgatójára – és Zenő rémülettel s őrjöngő örömmel felsikoltott. A leány élt, neki köszönte életét, övé lett, a sírtól váltotta vissza, senkinek sem tartozott vele. Karjaiba ragadta az éledő leányt, s miután lábával visszarugta a sírba az üres koporsót s hamarjába behantolta, drága zsákmányával elrohant a temetőből. – Hogy tetszik?

Csombók úr kimondhatatlan irtózattal tekintett a vézna fiatal emberre, de félelmes helyzetében nem mervén nyiltan kifejezni érzelmeit, csupán tompa nyögéssel felelt.

– Meg van rendülve, örülök rajta, mondá a vézna fiatal ember hideg kegyetlenséggel. Hallja tovább. – Zenő haza vitte rablott kincsét, és miután folytatólagos csókjaival és több kancsó hideg vízzel tökéletesen életre hozta, lábai elé borult s felajánlotta neki életét. A leány – nevezzük Csillának – tehát Csilla kezét nyujtá és mosolygott. Oh! így mosolyog az ördög, ha angyalmezt ölt magára. Látott ön már ördögöt mosolyogni?

– Nem volt szerencsém, mondá Csombók úr borzongva.

– Zenő látott, mondá a vézna fiatal ember sötéten. És az ördög mosolya megejté szívét. Imádta Csillát, egész nap lába előtt feküdt, zsámolya volt és szőnyege. Csilla nem emlékezett vissza elmult életére, a sír álma sötéten állt multja és jelene közt. Szerette Zenőt, legalább tette magát, hogy szereti és az együgyü ifju hitt a leány szerelmében. Hahaha! Nevessen hát ön is! Itt nevetni kell.

Csombók úr kénytelen volt kínos erölködéssel kaczagni, mialatt fogai összeverődtek a borzalomtól.

– Egy éjjel – folytatá a vézna fiatal ember ismét elkomorodva, – midőn Zenő visszatért a temetőből, nehány gyűrűvel és két selyem szemfedővel – mert régi keresetét ezután is folytatta – Csilla meglátta az egyik gyűrűt, felsikoltott és elájult. Zenő a végzetes gyürűre pillantott és megfagyott a vére. A gyűrű kövére Csilla arczképe volt festve, oly élethíven, hogy azonnal rá lehetett ismerni. Mit jelenthet ez? Zenő szívében felébredt a féltékenység szörnye. Leöntötte az ájult hölgyet egy korsó hideg vízzel, megragadta kezét és fogcsikorgatva kérdezé sikoltásának és ájulásának okát. Tudja, mi volt az?

– Nem, mondá Csombók úr, lihegve az izgatottságtól.

– Nem is gyanítja? kérdé a vézna fiatal ember szigorúan.

– Nem, felelt Csombók úr remegve.

– Annál jobb, annál meglepőbb, mondá a vézna fiatal ember. Tudja meg tehát, hogy a gyűrű megrázó hatása egy pillanat alatt visszahozta Csilla emlékébe a multat. Visszaemlékezett mindenre, mi halála előtt történt vele. Halálnak nevezem a költői kifejezés kedveért, ámbár csak úgynevezett tetszhalál volt. Ezt a gyűrűt Csilla adta hajdani vőlegényének, most visszaemlékezett rá, megvallotta és azt is kimondta, hogy még mindig szereti. Zenőről többé tudni sem akart. Büszkén kiegyenesedett előtte, s tudni kívánta, honnan szerezte ezt a gyűrűt? Ujra felébredt főúri gőgjében még azon sértő gyanúnak is kifejezést adott, hogy talán lopta. Zenő kínos gyötrelemmel hallgatott, majd őrülten felkaczagott. A féltékenység rémei mardosták szívét. A hálátlan nő, kit ő váltott vissza a haláltól, mindent elfeledett s kapva kalapját, nagy kendőjét, határozottan kijelenté, hogy azonnal visszatér fényes úri palotájába, hajdani jegyese karjai közé. Zenő elállta útját, esengett, fenyegetőzött, őrjöngött, mind hiában. «Visszatérek jegyesemhez, visszamegyek kedvesemhez!» sikoltott görcsösen a hálátlan Csilla. Zenő végre megunta a dolgot. «Vissza akarsz térni jegyesedhez?» mondá ördögi kaczajjal. «Jól van, visszaviszlek!» És megragadta Csillát és… tudja, mit tett vele?

– Meg tetszett ölni, hebegett Csombók úr fulladozva.

– Én? kérdé a vézna fiatal ember, végig tekintve remegő hallgatóján. Úgy? Tehát engem tart Zenőnek? Eltalálta! Hahaha!

És a vézna fiatal ember sátáni megelégedéssel kaczagott. Azután folytatá:

– Nem erről van most szó, hanem kitalálja-e, hol jutott Zenő a gyűrűhöz s hová vitte Csillát?

– A halott vőlegény ujjáról tetszett lehúzni, találgatá Csombók úr.

– Eltalálta, mondá a vézna fiatal ember. Uram, ön mégsem oly ostoba, mint gondoltam volna.

– Térjünk át most a harmadik képre, folytatá a vézna fiatal ember, mielőtt Csombók úr megköszönhette volna a fönnebbi kétes értékű bókot. Ismét temető, zivatar, mennydörgés, villám. Tátongó sír, nyitott koporsóval. A sír szélén Zenő és Csilla. Hosszas viharos párbeszéd. Zenő részéről szerelem, féltékenység, gyűlölet. Csilla részéről hálátlanság, hidegség, megvetés. «Tehát régi kedvesedhez akarsz visszatérni?» sikolt Zenő őrjöngve. «Igen!» felelt Csilla megátalkodottan. «Légy hát övé örökre – a sírban!» ordít Zenő. Egy tőrszúrás, egy sikoltás, egy zuhanás. A sír újra be van temetve, de egy helyett két halottat takar.

– Szörnyűség! sóhajtott Csombók úr a verejtéket törölve homlokáról.

– Várjon, még nincs vége, mondá a vézna fiatal ember, kegyetlen kéjjel élvezve elbeszélése hatását. Zenő ott áll a sír szélén. Lelkében megölt szerelmének emlékével s a gyilkosság mardosó öntudatával. Mit tegyen most? Élete megsemmisűlt, számára nincs már semmi e világon. Megölje magát? Hogyan? Tőrrel, pisztolylyal, méreggel? Vagy eltemesse magát elevenen a sírba a másik két halott mellé? Vagy tegyen eleget a törvény szentségének, s jelentse föl magát a biróságnál? Mit gondol?

– Nem tudom, mire tetszett magát határozni, mondá Csombók úr halálos aggodalmak közt és nagy alázattal.

– Azt hiszem, legeredetibb, de legnehezebben kivihető lesz az elevenen való eltemetés, mondá a vézna fiatal ember oly higgadtan, mintha csak arról volna szó, hol töltse el a mai délutánt? Mit tenne ön hasonló helyzetben?

– Nem gondolkoztam még ilyesmiről, mondá Csombók úr.

– Tehát gondolkozzék most és tudassa velem véleményét, mondá a vézna fiatal ember, és visszatérve íróasztalához, leült és ismét írni kezdett, oly pokoli nyugalommal, hogy Csombók urat véglegesen kivette sodrából.

Csombók úr egy ideig kábultan űlt székén. A szörnyű bűnvallomás egészen lesujtotta, alig tudott gondolkozni. Mit tegyen szemben e borzasztó gonosztevővel, e halottrablóval, e gyilkossal? Jelentse föl a törvényszéknek s tegye ki őt a nyilvános kivégeztetés gyalázatának? Oly ifjú s már is ily gonosztevő! De talán megjavulhat. Hallgassa hát el bűnét, legyen bűntársává s tegye ki magát annak, hogy fölfedeztetés esetében vele együtt bűnhödjék? Csombók úr lázas lelke már a börtön és vérpad rémes képeit látta maga előtt, s egész teste megborzadt… De ha nem fedezik föl? Ha együtt maradnak tovább is? Ha kénytelen lesz minden nap érintkezni e kétségbeesett gonosztevővel, kiről tudja, hogy a legvégsőre is képes? Mily iszonyú veszélynek lesz kitéve minden nap? Nem, én családapa vagyok, kötelességeim vannak, nem dobhatom koczkára életemet, gondolá magában Csombók úr; kileste a pillanatot, midőn a vézna fiatal ember nem tekintett rá, fölemelkedett székéről, óvatosan az ajtóhoz lopózott s villámgyorsasággal kirohant.

Futott egyenesen az iroda-igazgatóhoz. Érezte, hogy szörnyű titkát nem tarthatja magában, mert szétfeszítené agyát. Főnökével kell tudatnia, s ha a felelősség terhét reá hárította, nyugodtabban nézhet a jövő eshetőségek elé.

Az iroda-igazgató bámulva hallgatta végig a lihegő Csombók úr szaggatott elbeszélését.

– Halottrablás, gyilkosság! Kiről beszél ön? kérdé gyanús tekintetet vetve izgatott alárendeltjére.

– Az új írnokról, Zalabéri Zoltánról, mondá Csombók úr félelmes suttogással.

– Unokaöcsémről! kiáltott az iroda-igazgató úr. A legszelídebb, legjámborabb fiú! Megőrült-e ön, vagy neki ment el az esze? Menjünk, azonnal kérdőre vonom őt magát.

Az irodába siettek. A vézna fiatal ember asztalánál ült s oly nyugodtan írt, mintha a legmagasztosabb erények dicsfénye övezné fejét. Meglátva belépő nagybátyját, fölállt székéről s egyetértő pillantást váltott az óvatosan hátul maradó Csombók úrral.

– Zoltán, mondá az iroda-igazgató szigorúan, mit beszéltél az előbb Csombók úrnak?

– Legujabb drámám meséjét mondtam el neki s véleményét kértem a befejezésre nézve, felelt a vézna fiatal ember s egy csomag összevissza firkált kézíratra mutatott, mely költői rendetlenségben hevert az íróasztalon.

– Máskor foglalkozzál okosabb dolgokkal, mondá az iroda-igazgató haragosan. Nem azért neveztelek ki írnokká, hogy drámákat firkálj. Az úrnak pedig – folytatá Csombók úrhoz fordulva – lehetett volna annyi belátása, hogy ne vegyen komolyan minden éretlen fecsegést.

Csombók úr kimondhatatlan megvetéssel nézett végig a vézna, fiatal emberen s még aznap folyamodott, hogy más szobába helyezzék át. Örökös ellensége maradt a vézna fiatal embernek, kiben – mint többször mondá keserű gúnynyal Darnai barátjának – tigrist sejtett és hitvány macskát talált.

A 233-DIK SZÁM.

A régi ház fala, melyhez komoly nyugalommal támaszkodni szokott, úgy magába fogadta alakját, mint a szerető szív jó barátja vonásait. Ha távol is járt, a barnás foltok, a ledörzsölt mész, a plasztikai körvonalok folytonosan róla beszéltek, és erős vállait, széles hátát, ábrándosan hátratámasztott fejét nem engedték kiveszni a vén ház emlékezetéből. Itt állt, ide dőlt hosszú évek során keresztűl változatlan tartással, mozdulatlan nyugalommal, és az a foltszerű hátkép sokkal erősebben bizonyította jogát ez ingatlanhoz, mint akármilyen telekkönyvi kivonat. Nem is jutott senkinek eszébe, hogy birtokpert indítson ellene; kollegái, kik a szomszéd útczák szögletein, vagy a kapubálvány alatt, vagy a boltok lépcsőin tartották hivatalos óráikat, teljes tisztelettel viseltettek a tulajdonjog szentsége iránt; és ámbár maguk közt sokszor tréfáltak, sőt gúnyolódtak a 233-ik szám önérzetes büszkesége, kimért udvariassága fölött; de azért nem volt az a hordár, lett légyen akár hetyke újoncz, akár a szakmában megőszűlt tekintély, kinek háta valaha a 233-ik szám freskójával mert volna érintkezni.

Mint valamennyi ház falát e szeszélyes ég alatt, ezt is megpörkölte a napsugár, megkopogtatta a jégeső, körűlsivította a szélvész; de napsugár, jégeső, szélvész egyaránt változatlan helyzetében találta a 233-ik számot, s szinte régi ismerős gyanánt üdvözölte. A 233-ik szám épen úgy nem törődött ez ismeretséggel, mint azokéval, kiket dolguk naponkint az utczán vezetett végig, s kiknek szeme öntudatlanúl úgy hozzá szokott a vén ház falát támogató komoly alakhoz, hogy ha egyszer-másszor hívatalos minőségében távol volt, mikor az utczán áthaladtak, egész nap valami megfoghatatlan hiányt éreztek, melynek nem tudták magyarázatát adni.

A 233-ik szám nem kapkod a közönség kegye után, nem tolja föl szolgálatát, nem fürkész szemével föl s alá az utczán, nem emeli meg távolról vörös sipkáját, ha valaki megáll s vizsgálódva néz körűl. Ez apró fogásokat élelmesebb kollégáira hagyja; ő elfogadja a megbízásokat, melyek hozzá jönnek, elvégzi lelkiismeretes komolysággal, a tiszteletdíj fölött soha sem veszekszik, a borravalót meg épen el sem fogadja. Meglehet ugyan, hogy arra született, de nem arra nevelték, és a nevelés teszi igazán az embert. Vidám tanulócsoportok haladnak előtte az útczán; a kisebbek szíjra fűzött könyveiket hetykén himbálják a légben, a nagyobbak zsebeikbe rejtik a könyvet, s azzal a boldog önáltatással néznek végig a a 233-ik számon, hogy ez nem tartja őket diákoknak. De a 233-ik számot nem lehet oly könnyen elámítani; ő is járt iskolába, ő is himbálta szíjra fűzött könyveit az útczán, és soha sem dugta szégyenkezve zsebébe, pedig már derekasan kihajtott a szakála, mikor még mindig könyvvel járt az útczán. Meglehet, hogy most sem az elhaladó alakokat látja, hanem egy másikat, egyetlen egyet, egy szürke ruhás kis fiút, nagy csomó könyvvel hóna alatt, aggodalmas kifejezéssel arczán, a mint menetközben is a leczkét mormolják csendesen mozgó ajkai, és minden tizedik lépés után megáll, hogy egy kétségbeesett pillantást vessen könyvébe. Nehéz dolog a görög nyelv rejtelmeibe hatolni, és a mathematika igen fáradságos tudomány. Az a jó öreg asszony odahaza oly büszke örömmel hallgatta, midőn tudós fia erős hangon kiabálta magába a vonakodó tudományokat, és oly boldog megnyugvással ment rendes munkájához, a mosó-teknő mellé, mikor fia izzadt homlokát törölve kijelenté, hogy tudja már a leczkét. Tudta is, föl is mondta dicsőséggel, és mikor az esztendő végén nyilvánosan fölolvasták az érdemsorozatot, az ünneplő-ruhás öreg mosónő ott a fényes úri vendégek mögött, kötényével törölte könyes szemeit s nem merte a körűlállóknak elárulni, hogy az a jeles ifju, kinek most adják át jutalmúl az aranyos kötésű könyvet, az ő fia.

– Vigye ezt a csomagot a nyúl-útczába, a 16-dik szám alá, Vörös úrnak. Ott fogják kifizetni.

A fiatal ember kezébe adja a csomagot s visszamegy a házba, honnan jött. A 233-ik szám szó nélkűl megindul a nyúl-útcza felé, hóna alá szorítva a rábízott holmit. Vajjon mi lehet benne? Fogásáról úgy érzik, mintha ruha volna, szép barna kabát, a milyent ő is viselt valaha. Meg is becsülte, négy esztendeig viselte; sokba kerűlt, az öreg mosónő kezét sokszor fölette a lúg, szemét sokszor megríkatta a forró gőz, míg árát összedolgozta. De megillette derék fiát; jogot tanult, tudósok közt forgolódott, urakkal érintkezett; nem járhatott abban a szürke zubbonyban, melyet boldogult apja viselt, a ki csak ácslegény volt, és ott a másvilágon bizonyosan nagyon boldog annak láttára, mily jeles tudós urat nevel fiából a szegény özvegy. Meg is lesz érte jutalma. Fia maholnap elvégez minden létező iskolát, megtanul minden tanulható tudományt, diplomát kap, hívatalba jut, nagy úrrá lesz, és szegény öreg anyját magához veszi; mert jó és hálás fiú, s uraságában sem fogja szégyelni a szegény mosónőt. Akkor aztán elfelejtik a nélkülözések hosszú éveit, kényelmes szép szobában fognak lakni, tisztelettel lesz irántuk minden ember s megbecsüli őket; fiának kalapot emelnek az útczán s dícsérve emlegetik nevét, hírét és anyjának nagy lesz az öröme, nagy lesz a büszkesége.

– Ez már mégis szemtelenség! – kiált mérgesen Vörös úr, mikor a 233-ik szám kezébe nyomja a csomagot, s felbontva, egy összerongyolt, bepiszkolt kabátot talál benne.

Vörös úrnak vörös arczán rémes lobot vet a harag lángja ez elnyomorított kabát láttára, de mindez még csak szelid mécspislogás ahhoz képest, mikor elolvassa unokaöcscse levelét, melyet e könnyelmű fiatal ember gombostűvel a volt-kabát gallérjára tűzött volt.

– Semmirekellő léhűtő! – mondá Vörös úr szenvedélyes haraggal; – nem elég, hogy kölcsön kéri ünneplő kabátomat egy napra, s hat hónap múlva ily állapotban küldi vissza, hanem még pénzt is mer kérni apró adósságai fedezésére.

És Vörös úr annyira megfeledkezett haragjában a családi titkok sérthetetlenségéről, hogy fönhangon még egyszer végig olvasá unokaöcscse levelét, melyben valóban szóról-szóra előfordult az apró adósságok fedezésének kérdése.

– Hát maga mit vár? – mordult az ajtóban álló 233-ik számra.

– Fáradságom díját, – mondá komolyan a 233-ik szám.

– Micsoda! Még ezt is én fizessem! – kiáltott a szenvedélyes Vörös úr kimondhatatlan elkeseredéssel. – Nem elég a kár, meg rá is fizessek? Semmit sem adok. Menjen, keresse föl azt a derék ifjú urat s vegye meg rajta fáradsága díját; és ha nem fizet, csukassa be. Érti?