# Elbeszélések

## Part 5

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/elbeszelesek-43443/index.md

– Hiszen megmondtam, viszonzá Juliska sóhajtva, de nem ez a baj. Az ő apja nem akarja megengedni, hogy… hogy…

Micsoda? kiáltott Barkó úr kimondhatatlan meglepetéssel. Az ő apja? Hörcsök Dániel? Hiszen hajdanában többször beszélgettünk erről a dologról, s nagyon kedvére volt neki.

– Igen, de azóta… hebegé Juliska újra fenyegetőző sírással.

– Úgy? Most már értem, mondá Barkó úr homlokára ütve. Fél a szegény ember, s azt hiszi, mostani állásomban nem lehet hozzám közelednie. De ne félj gyermekem, fölvilágosítom, még ma este fölvilágosítom. Ilyenkor a Három Tulipánnál szokott néhány régi – hm – ismerősömmel mulatni. Oda megyek, beszélek még ma este.

Juliska csendesen rázta fejét s valamit akart mondani, de Barkó úr nagy sietségében semmit sem vett észre. Gyorsan előkereste kalapját, fölhúzta rongyos keztyűit, s miután félre fordúlva titokban meggyőződött, hogy van még költség tárczájában a rendkívüli kocsmai költekezésre, megcsókolta leányát s méltóságos tartással a Három Tulipán felé indult.

A három Tulipán, a szomszéd útczában, kedvencz estéli tanyája volt a szabóművészet előbbkelő képviselőinek. Barkó úr hajdanában sokszor járt ide, útját jól ismerte. Ajtaja elé jutva, óvatosan körültekintett, ha vajjon nem veszi-e észre a közönség, hogy ily rangján alul álló helyiségbe téved. Szerencsére senki sem járt az útczán, Barkó úr hivatalos tekintélyének minden csorbítása nélkűl beléphetett a Három Tulipánba.

Valóban ott ült a szögletasztal mellett Hörcsök Dániel úr, régi helyén, több kollégájával, tisztes szabómesterekkel. Barkó úr, előre mosolyogva a kellemes meglepetés fölött, melyet hirtelen megjelenése lesz okozandó, az asztalhoz lépett, s barátságos csengő hangon jó estét kívánt a társaságnak.

A mester urak csakugyan nagy meglepetéssel ütötték föl fejüket a köszöntésre s némi bámulattal meredtek egy ideig Barkó úrnak jóakaró leereszkedéstől ragyogó arczára. Egyikök immel-ámmal viszonozta a jó estét, a többiek, miután eléggé kibámulták magukat, tovább kezdtek beszélgetni, nem véve több tudomást Barkó úr jelenlétéről.

– El vannak fogúlva, gondolá Barkó úr, csendesen mosolyogva. Nem tudják, hogyan szóljanak hozzám, vagy talán büszkeségemtől félnek. Bátorítsuk föl őket.

E dícséretes határozattal Barkó úr az asztalhoz ült, épen Hörcsök úr mellé, s az ekképen kitüntetett férfiút még azon újabb kitüntetéssel is elhalmozá, hogy barátságosan kezet nyújtott neki. Mindnyájan elhallgattak s széküket kezdték tova tolni az asztaltól. Hörcsök úr sem vette észre a barátságos leereszkedéssel feléje nyújtott jobb kezet, s nagy igyekezettel és minden látható ok nélkül kereste zsebében kendőjét. Barkó úr már sokallni kezdte a félénk elfogúltságot, mely hajdani társain erőt vesz; föltevé, hogy még nyájasabb lesz s egészen az ő modoruk szerint viseli magát, hogy teljesen elfeledtesse velök a köztük tátongó társadalmi mélységet. Hangosan megzörgette az asztalt s egy félmeszely bort rendelt; ezalatt kedélyes beszélgetést kezdve az időről, piaczi árakról, régi egyszerű módja szerint. Ez sem használt semmit. A mester urak egymás után keltek föl az asztaltól, mindenkinek akadt valami dolga, mi csodálatos módon eddig egyiknek sem jutott eszébe. Az egyiknek még ma éjszakára sürgős munkája volt, a másiknak kis fia feküdt betegen, a harmadik otthon felejtette a kapu kulcsát. Lassanként megürűlt az asztal, még csak Hörcsök úr maradt ott s ez is épen készűlt haza, azon hívságos ürügy alatt, hogy álmos. Barkó úr megfogta a távozni akaró kabátját s ismét székére erőltette.

– Ne siessen Hörcsök úr, mondá nagy nyájassággal. Beszélgessünk egy kissé; régi jó – hm – ismerősök vagyunk, akad elég mondani valónk annyi idő után.

Hörcsök Dániel úr kevés beszédű ember volt, de a szavakban nem igen válogatós. Ülve maradt tehát Barkó úr kényszerítő nyájasságára, de válaszúl csak ennyit mondott.

– No hát mit akar?

– Legyen nyugodt Hörcsök úr, mondá Barkó úr biztató hangon. Ne féljen és ne gondolja, hogy az új rang elfelejteti a régi érzelmeket. Csak ennyit akartam mondani.

– Nem értem, mondá Hörcsök úr.

– Ha már egész tisztán kell szólnom, kimondom, hogy Károly és Juliska szeretik egymást. No csak ne hökkenjen meg Hörcsök úr; ne féljen, nincs kifogásom ellene.

– De van nekem, mondá Hörcsök úr mogorván.

– Micsoda? mondá Barkó úr álmélkodva. Még most is fél? De ha mondom, hogy nincs oka rá. Én soha sem fogom Károlynak szemére vetni társadalmi állásunk különbségét.

– Ejnye, még az úr mer így hetvenkedni? kiáltott Hörcsök úr. Értsen meg hát világosan: én soha sem engedem meg fiamnak, hogy egy végrehajtó leányához aljasítsa le magát. Értette?

– Mi az…? hebegett Barkó úr – lealjasítsa magát…

– Igen is, mondá a szenvedélyes Hörcsök úr, azt mondtam és azt gondoltam.

– Tudja meg Hörcsök úr, mondá Barkó úr méltósággal, hogy egy királyi tisztviselő leányát nőűl venni senkire sem lealjasítás, legkevésbbé egy szabólegényre.

– Az ám, királyi tisztviselő! kiáltott Hörcsök úr maró gúnynyal. Embernyúzó, házfölverő, bútorbehordó! Nem szégyenli magát az úr, hogy még tisztességes emberek közé mer ülni, pedig látja, hogy az érintését is kerülik? Volt becsületes mestersége, de azt ott hagyta és beállt azok közé, kik a szegény ember tönkrejuttatásából élnek, s még az én fiam nyakába akarná kötni a leányát! Csak azt várja!

Hörcsök úr nagy indulattal mondá végig e forradalmi hangzású nyilatkozatot, azután fölkelt és távozni készűlt. Megfordultában még egy pillantást vetett ellenfelére. Barkó úr meredten ült székén, arczán megkövűlt a bámulat kifejezése, szeme kidűledt rettentő meglepetésében. Ha a villám ütött volna le közvetlen közelében, nem nyújthatta volna hivebb képét az ijedt megdermedésnek. Hörcsök úr némi lelkiismereti furdalásokat érzett; fölvett egy lapot a szomszéd asztalról s Barkó úr elé dobta.

– Ne gondolja, hogy csak én beszélek így, mondá mogorva mentegetőzés hangján. Itt az újság, olvassa el, mit mondanak az országgyűlésen a végrehajtókról. Jó éjszakát! S ezzel a szenvedélyes Hörcsök úr kiment az ajtón s Barkó úr egyedűl maradt a Három Tulipánban.

Ott ült az asztalnál, dermedten az előbbi villámcsapástól. Előtte érintetlenűl állt megrendelt félmeszely bora, pedig bizony jót tett volna gyomrának a régóta nélkülözött ital. Szeme még mindig meredten az átellenes falszegletre volt szegezve, mintha tanúlmányozni akarná a hosszan lelógó pókháló művészi szövését. A pók undok állat, az emberek ösztönszerűleg húzódnak tőle – ő is pókká változott? A pók lassankint visszavezette kábúlt eszméletét a hallott szavakra, megrázkódott s nehezen felsóhajtott, mint a ki hirtelen mély álomból ébred föl; keze gépileg játszadozni kezdett az elébe dobott hírlappal, feltárta, elsimította s mintegy félálomban olvasni kezdte tánczoló betűit. Az olajlámpa lángja szeszélyesen lobogott jobbfelé, balfelé, a nyomtatott sorok fölemelkedtek, majd leereszkedtek, mint a a tenger hullámai, de a mozgó sorok között rendületlenűl álltak s tisztán olvashatók voltak e szavak: az adóvégrehajtók a társadalom salakját képezik. Itt állt nyomtatásban, az országgyűlésen mondta egy nagy tekintélyű férfiú, az egész nemzet hallatára. Akármerre fordítá a lapot reszkető keze, az a nehány betű izzó parázs módjára világított előtte, s babonás erővel vonta magára szemét, csábította olvasásra. Barkó úr nem állhatott ellen a bűvös erőnek, tovább olvasott, volt ott még több is. Hogy a végrehajtókat mindenféle társadalmi osztályok söpredékéből szerzik össze, bukott földesurakból – Barkó úr elgondolkozott… igen, ez van kollégái közt… tönkrement kereskedőkből… ismét elgondolkozott… ilyenek is szolgálnak vele… dologkerülő mesteremberekből… Barkó úr megállapodott e szónál… gondolkozott… ez csak ő lehet, ezt rámondták. Tehát dologkerülő mesterember… most már valódi gyönyörrel olvasott tovább, mint a megátalkodott elitélt, ki legnagyobb kínjai közt újabb kínzásokra biztatja hóhérát… Barkó úr figyelmesen elolvasta az egész beszédet, megszámlálta, hány helyest kiáltottak, s kereste a további beszédek közt, ha vajjon nem akadt más valaki, ki a megsértett hivatalos tekintély védelmére kelt volna? Ilyesmit nem talált, hanem akadt újabb helyekre, hol nagyobb urakkal, sőt még a miniszterekkel is hasonló kemény módon bánnak el. Ez megvígasztalá Barkó urat s némi keserű elégtétellel tölté el szívét. Mohón kikereste mindazon helyeket, hol a minisztereket mosták irgalom nélkül s figyelmesen elolvasta valamennyit, az erősebbet kétszer is. A hivatalos méltóság senki személyében sem szent, gondolá keserű örömmel; mentől magasabban áll valaki, annál több sarat dobnak rá. A sárról ismét a salak jutott eszébe; újra kikeresett minden helyet, ha nem találná a lealázó elnevezést másokra is alkalmazva? Nem, ezt csak róla mondták, minden mást tisztelnek, bár megtámadják, őt megvetik, elrúgják… Büszke elégtétele, mely sorsát a miniszterekkel hasonlítá össze, ismét elenyészett, feje újra kábulni kezdett, szeme újra a parázstüzű betűket keresé…

– Éjfél már rég elmúlt, igya ki borát és menjen haza, mondá mogorván az álmos pinczér, s menten oltani kezdé a lámpákat. Barkó úr bámúltan nézett szét, azután föltápászkodott székéről, kifizette érintetlenűl hagyott borát, s kitántorgott az ajtón. Kalapját is benn feledte, a mogorva pinczér úgy dobta ki utána az útczára.

De a kalap ott maradt, a hová esett. Barkó úrnak eszébe sem jutott, hogy fölvegye. Az idő egészen megváltozott, nehéz ólmos eső esett, metsző hideg szél sikoltott végig az útczákon. Barkó úr égető homlokára üdítően hatott a hideg szél és eső, odatámaszkodott az átelleni ház falához, s igyekezett rendbehozni gondolatait. Hogy miért jött a kocsmába, már elfeledte; hogy haza kellene mennie, nem jutott eszébe. Állásával akart tisztába jönni, mint a lázas beteg, mindig ugyanazon egy szó vagy gondolat körűl forogva. Gondolkozott, sokáig és mélyen, de gondolatainak nem volt határozott alakjok; csak valami homályos sejtelem sugta folytonosan fülébe, hogy ő az emberek legutolsója, a kit megvetni joga van mindenkinek. A hideg eső keményen csapkodta arczát, a szél összezilálta nedves ősz haját; Barkó úr nem érezte ezt, vagy inkább olyan formát érzett, mintha arczúl vernék, haját tépnék haragos polgártársai. Hát hiszen ezt is megtehetik… Valaki megragadja karját, valami hang sírva könyörög, hívja haza… mintha leánya arcza volna, mintha az ő hangját hallaná… Lába megmozdúl, megy valamerre, de nem tudja, hová. Elég ha az tudja, a ki vezeti… Beszélni is kezd, ő jól tudja mit; de a mellette haladó alak, úgy látszik, nem érti, mert sírva kérleli, biztatja, hogy csak siessenek, mindjárt otthon lesznek a jó meleg szobában… Barkó úr nem erről beszélt; boszankodik, mért nem felelnek neki kérdéseire? Nem akar tovább menni, míg nem tudja ki vezeti, hova viszi – hátha vesztőhelyre viszi…? Haragosan megáll… s egy pillanat múlva aléltan összerogy épen lakása előtt.

Leánya, ki hosszas kimaradása fölötti aggodalmában utána ment s a kocsma elől haza vezette, nagy nehezen a szobáig vonszolta most az alélt öreg embert s levetkőztetve ágyba fekteté. Barkó úr keble nehéz hörgő lélekzettel emelkedett, homlokára hideg verejték ült, s midőn leánya sírva megfogta kezét, érzé, hogy az izzóan meleg és száraz. Ajkai kicserepesedtek s félig nyitva álltak, közben-közben szakadozott s érthetetlen kiáltásoknak engedve útat. Annyit tisztán látott a leány, hogy atyja a nagy hűlés következtében erős lázt kapott és félrebeszél. Gyorsan vette nagykendőjét, s atyjára zárva a szoba ajtaját, felfutott a ház első emeletére, hol tudtára orvos lakott.

Már reggel volt és az orvos úr legédesebb álmában szendergett. Ajtaja zörgetésére mérgesen kiáltott, hogy mi baj?

– Beteg van a házban, kiáltott Juliska dideregve, a kulcslyukon keresztűl.

– Kicsoda? kiáltott vissza az orvos úr.

– Barkó Kelemen végrehajtó, mondá Juliska.

– Várjon! kiáltott az orvos úr boszankodva. Van ideje, a végrehajtók nem pusztúlnak el olyan könnyen.

És ezzel másik oldalára fordult s boldog lelkiismerettel tovább aludta az igazak álmát. Juliska lefutott a lépcsőn, hogy más orvost keressen, de előbb meg akarta atyját nézni egy pillanatra. Benyitott a szobaajtón. Barkó úr már fönn volt és öltözni kezdett.

A leány sikoltva rohant apjára, s kérte, erőltette, feküdjék ismét ágyába. Barkó úr hallani sem akart róla. Félig öntudatosan, félig lázban, reszkető kézzel kereste elő ruhadarabjait, s leányával folytonosan viaskodva, nagy nehezen felöltözött.

– Hány óra? kérdezé.

– Hét lesz, mondá Juliska, kezét tördelve.

– Ideje a hivatalba menni, mondá Barkó úr reszkető ajakkal.

Első a hivatalos kötelesség.

Leánya ismét kérte, maradjon itthon, hiszen nagy beteg, alig tud lábán állni. Barkó úr szigorúan megfeddé leányát s megtiltá, hogy elállja útját. Vette kalapját s eltávozott.

– Itt maradj a szobában, mondá leányának. Ne félj, nincs semmi bajom; nézd, mily egyenesen járok. Első a hivatalos kötelesség.

A láz némi erőt adott tagjainak egy időre. Minden nagyobb veszedelem nélkűl elért a hivatalig, átvette az inspector úr írnokától napi munkáját s még mindig megállt lábán. Igaz, hogy egy kissé ingadozott s arcza feltünőleg sápadt volt, mire az inspector úr írnoka nem is mulasztá el megjegyezni, hogy úgy látszik az éjjel megint korhelykedett valahol; s megvígasztalá, hogy csak viselje így magát, majd elcsapják nemsokára.

Barkó úr talán nem is hallotta a díszes ifjú úr megjegyzését; hóna alá csapta iratait, s kitámolygott a szobából, halkan mormogva:

– Első a hivatalos kötelesség.

Az éjjeli rossz idő még folyvást tartott. Eső esett, szél sivított. Barkó úr fázni kezdett, pedig feje és arcza lánggal égett és teste erősen izzadott. De nem törődve semmivel, megindult hivatalos körútjára s az első útczában ájultan összerogyott.

Midőn magához tért, már késő este volt. A napot szakadatlan lázálomban tölté el lakásán, hova szánakozó emberek vitték az útczáról. A szoba sötét volt, a kis faggyúgyertya csak az ágy tájékát világítá meg. Barkó úr körűlhordá nehéz tekintetét a szobában. Leánya az ágy fejénél ült, lábánál két alak állt, egy harmadik a szoba szögletében ült.

– Nagyon szomjas vagyok, mondá Barkó úr gyenge hangon. Leánya szájához tartá a vizes poharat, a beteg hosszan ivott s tisztább öntudattal ismét körűlnézett a szobában.

– Kik vannak itt? kérdé leányától.

– Hörcsök úr és Károly, felelt Juliska. A megnevezett két egyén kilépett az árnyékból, Barkó úr feléjök nyujtá reszkető kezét.

– Köszönöm, hogy meglátogattak, mondá halkan. Hát még ki van itt?

– Én vagyok, mondá a világgyűlölő idősb Barkó úr, szintén előkerűlve szegletéből. A mint a világosságba lépett, Barkó úr reá tekintett s komor arczán a szánalom némi kifejezését vélte észrevenni.

– Úgy látszik, meg fogok halni, mondá gyenge mosolylyal s reszkető kezét síró leánya fejére tevé. Apám uram, ha meghalok, ne feledkezzék meg Juliskámról.

Az öreg úr semmit sem szólt, csak némán megfogta a beteg kezét. Barkó úr köszönő pillantást vetett rá. Azután Hörcsök úr felé fordult.

– Hörcsök úr, mondá mindinkább elmaradozó lélekzettel, ha meghalok…

– Nem, ne szóljon így Barkó úr, mondá Hörcsök úr nagyon megindulva. Ki nem mondhatom, mennyire sajnálom, a mi tegnap történt. Bocsásson meg, lássa, most magam kérem meg Juliskát fiam számára.

– Így, jól van, mondá Barkó úr boldog mosolylyal. Jer gyermekem, hadd áldjalak meg.

Juliska kitörő zokogással veté magát apja párnájára, Barkó úr keblére vonta fejét s nehezülő szemével még egyszer utoljára igyekezett vonásait kivenni. Ajka még mozgott, de szavát nem lehetett hallani; a leány látta, hogy még valamit akar mondani, ajkához hajlott, s Barkó úr elhaló hangon, mely a pelyhet alig ingatta volna meg, sugá fülébe:

– Rangomhoz méltóan temessetek el…

A zúgó szél megrázta az ablakot, a faggyúgyertya lángja riadtan lobogott, a leány fájdalmas sikoltással esett térdre az ágy mellett. Az ágyon hátrahanyatlott fővel, nyitott merev szemmel feküdt a szegény öreg végrehajtó.

Nem, már nem végrehajtó többé… Az állomás megürűlt…

A FÉLELMES SZOMSZÉD.

Csombók úr ellen igen nagy méltatlanságot követett el az iroda-igazgató, midőn régi hű bajtársát és husz év óta elválhatatlan szoba-társát, Darnai urat más hivatalos helyiségbe tette át. Ha már egyáltalában is nehéz elválni a megszokott foglalkozástól és környezettől, mennyivel nehezebben eshetett Csombók úrnak elválni régi kollegájától, kit nemcsak a megszokás, hanem hajlamaik és eszmekörük egyformasága is nélkülözhetetlenné tett számára. Husz év óta ültek egymással szemben egy füstös, szűk hivatalos szoba két vénhedett asztalánál, és végezték egyenlő nyugalommal, egyenlő gépiességgel az írnoki hivatás ezerágú műveleteit. Kevés szavú volt mindakettő; nem pazarolták a drága időt haszontalan szószátyárkodással; megkívánták egymásnak a jó reggelt, jó étvágyat és jó éjszakát; kevesebb munka idején nehány rövid megjegyzést váltottak az időjárásról, vásárkor a kereskedelem és ipar forgalmáról; egyszerre jöttek, egyszerre mentek, minden ajtónál makacs udvariassággal viaskodtak a másik előre bocsátása felett; Jakab napján Csombók úr meghívta ebédre Darnai urat, Mihály napján Darnai úr meghívta ebédre Csombók urat; tökéletesen összeillettek, s a mennyiben husz éves városi írnok kebelében közönséges emberi érzelem számára hely lehet, meleg barátsággal viseltettek egymás iránt.

És az iroda-igazgató, lábbal tiporva a husz éves elévülés jogczímét, egyszerre minden alapos indokolás nélkül áthelyezte Darnai urat a kiadóosztályba, s Csombók úr egyedül maradt a maga szobájában, szemközt az elárvult vén asztallal, honnan nem viszhangzott többé saját tollperczegésére a jól ismert szuszogás és vakarás.

Egyedül maradt, de nem sokáig. Már-már kezdett hozzá szokni az irodai magány-rendszerhez, és csak néha-néha zavarták buzgó munkáját a szomszéd asztalon felhangzó kísértetes tollperczegések: midőn egy ködös borongós őszi reggelen belépve az irodába és a fogasra akasztva párolgó felső kabátját, nagy meglepetéssel vette észre, hogy a szomszéd asztal többé nem árva. Csombók úr udvarias és leereszkedő ember létére nyájasan és biztató hangon üdvözölte az új szobatársat, nem akarva mindjárt az első napon felsőségét éreztetni az újonczczal. Emlékezett, mennyire rosszúl esett neki húsz év előtt, midőn mint kezdő írnokot vénebb tisztviselőtársai csaknem elnyomták felsőbbségük és hideg lenézésük súlyával. Meg akarta kímélni a bátortalan kezdőt e kínos érzéstől, és nyájas leereszkedéssel jó reggelt kívánt neki.

Megdöbbenve tapasztalá azonban, hogy leereszkedése nem talál megfelelő hálás elragadtatásra. Az új írnok fejét sem bólintotta meg a nyájas üdvözlésre, hanem mozdulatlan előbbi helyzetében maradt, könyökét az asztalra támasztva, ujjaival haját borzolva és halkan valami gyászindulót fütyörészve.

– Jó reggelt kívántam, mondá Csombók úr hangosabban és fagyos méltósággal.

– Servus, mondá az új írnok.

Csombók úr megkövült tekintettel nézett körűl a szobában, azt vélve, hogy talán háta mögött a hivatalszolga vagy a pereczes gyerek is belépett. Senki sem jött be, a hetyke üdvözlés egyedűl neki szólhatott. Lelke még küzdött e rémes meggyőződés ellen, de érzékeinek épségét nem vonhatta kétségbe. Ott ült az idegen alak Darnai asztala mellett, haját borzolta és fütyörészett; a szörnyű szó még egyre rezgett a levegőben, visszaverődött a nedves falakról s beüvöltött a rozzant ablak hasadékán. Csombók úr egy szót sem szólt többé, leült asztalához, elővette tollát, papirosát és munkájához kezdett. De a toll nem fogott, hol valami hajszál akadt bele, hol keresztbe ugrott a hegye; a papiron görcsök, göröngyök támadtak, a tinta elcseppent, és Csombók úr húsz év óta először volt kénytelen az írnoki műveletek egyik legkezdetlegesebb ágát a vakarást alkalmazni. Íróasztala megelevenedett, a tintatartó beszédes ajkat nyert, a toll perczegése emberi hangokat adott; még a szoba szegletének őslakója, az irodai egér is előjött sötét rejtekéből, és a megelevenűlt bútorok kísértetes chorusába vegyülve, érthető hangon czinczogá Csombók úr fülébe: Servus, servus!

Csombók úr fájdalmas sóhajtással eltaszítá maga elől a papirost. Érzé, hogy képtelenné vált a munkára, nem akart küzdeni a lehetetlenség ellen. Ő is az asztalra támasztá könyökét, tenyerébe hajtá fejét, és félszemmel vizsgálat alá vette ellenségét. Mert hogy az első pillanattól fogva ellenségek lettek, arról Csombók úr fájdalmas kényszerüséggel győződött meg. Az ellenség ott ült még mindig asztalánál, előbbi helyzetén csak annyit változtatva, hogy most mindkét kezével borzolta haját. Vézna, halvány, hegyes orrú, savó szemű, bozontos hajú fiatal ember volt, a megátalkodott gonoszság és a hideg kegyetlenség valódi typusa, mint Csombók úr az első pillanatra észrevevé. Kifejezésében volt valami démoni, mozdulataiban valami fenyegető, és a mint vékony ajkait halk fütyölésre dudorítá, olyan igazi banditának látszott, hogy Csombók úr ösztönszerüleg megragadta a papirosnyíró ollót s védelmi állapotba helyezte magát minden lehető orvtámadás ellen.

Az új írnok végre megelégedett fürtjeinek borzolásával, megváltoztatta baljóslatú helyzetét s szemközt fordult Csombók úr asztalának. Csombók úr hirtelen lekapta róla félszemét, asztala fölé hajolt s mohó buzgósággal írni kezdett, nem véve észre siettében, hogy tollát elfeledte a tintába mártani. Nemsokára viszhangot hallott a szomszéd asztal felől, tollperczegés hangzott fel, de nem az írnoki rendes, szabályos, higgadt, kimért, illedelmes tollperczegés, mely dallamos zeneként hat a szakértő fülekre, s gömbölyű, egyforma, szabályos betűk bűvös képét varázsolja a lélek elé; hanem rendetlen, szökdelő, majd lázasan rohanó, majd baljóslatúan szünetelő tollperczegés, mintha meghalt írnokok lelkei járnának kísértetes tánczot a göröngyös papiron. Csombók úr lassan, óvatosan fölemelte fejét, s félszemmel ismét az ellenséges tábor felé pillantott. A vézna fiatal ember minden írnoki törvény és hagyomány megvetésével, egész testével nekifeküdt az íróasztalnak, és fejét féloldalt, csaknem egészen a papirosra hajtva, lázasan, rángatózó vonásokkal írt valamit, közben-közben haját borzolva, szünetelve, és halk elfojtott hangon oly ördögi gonoszsággal kaczagva, hogy Csombók úr közelebb vonta magához a papirosnyíró ollót.

A vézna fiatal ember azonban, a megátalkodott gonoszok vakságával, nem vette észre, hogy minden mozdulatát őrködő szem kíséri a szomszéd íróasztal felől. Tovább írt, azon megfoghatatlan módon, mely határozottan ellenkezik mind a fogalmazás, mind a másolás örök törvényeivel. Csombók úr el nem képzelhette, a hivatalos irományok melyik fajával foglalkozik kísértetes szomszédja? Végig futott gondolatával a beadványok, fölterjesztések, jelentések, határozatok, kimutatások, idézvények, végzések, lajstromozások, jegyzőkönyvek egész sorozatán, és mikor már az egyik vagy másik mellett elegendő jelet vélt észrevenni, egy hirtelen zökkentés ismét összezavarta minden számítását és csúffá tette kombináczióit! Az őrjöngő tollperczegés egészen megbűvölte, szemét le nem tudta venni a vézna fiatal ember alakjáról, s arczából csaknem kikelve, meredt tekintettel, elmaradó lélekzettel tapadt a rejtelmes irományokra.

– Borzasztó állapot, gondolá magában Csombók úr; rettentő szomszédságba jutottam. Ez bizonyosan valami kétségbeesett gonosztevő; arczából, viseletéből látom, hogy képes a legszörnyűbb merényletre. Ellensége minden tekintélynek, forradalmár, sőt talán az Internationale tagja. Nem maradok vele egy szobában. Ki tudja, mit ír most is? Talán lázító plakátokat vagy valami új ördögi gonosztett tervezetét. Még ma beszélek az iroda-igazgatóval és megkérem, hogy vagy engem helyezzen át más szobába, vagy ezt a szörnyeteget távolítsa el.

A vézna fiatal ember e pillanatban ellökte maga elől a beírt papirlapot, s miután a kielégített gonoszság hideg kéjelgésével hosszasan megszemlélte, hirtelen, mintegy benső gonosz sugallattól űzetve, földhöz vágta tollát és fölemelte fejét.