# Elbeszélések ## Part 19 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/elbeszelesek-43443/index.md – Fogadni mernék, hogy ez a szőrpusztító megint Klárával mert beszélni, gondolá magában nagy haraggal és elkeseredéssel. Reménylem, a leány nem hágta át tilalmamat, s nem állt szóba ez emberrel. De a dolog gyanús, nagyon gyanús. Majd résen leszek, és jaj neki, ha rajta kapom! Ez apai szándékkal megállt az ajtó előtt s figyelmesen hallgatózni kezdett a kihangzó gyermekzsivajra. – Oh Klára! kiáltott a legkisebb leány; milyen jó ez a meleg szoba. Azelőtt csak akkor fűtöttél be, mikor apa itthon volt, máskor majd megfagytunk. Milyen vígan ég most ez a tűz! – Igen ám, mert azelőtt garasszámra vettük a fát, hogy apának meleg szobája legyen, szólt Mariska, Klára után a legnagyobb lány, a kinek már elég esze volt, hogy be legyen avatva a Berkes-család háztartási titkaiba. – Miért? kérdék az apróbbak. – Mert nem volt több pénzünk, felelt a bölcs Mariska. – Hát most van? kérdé a kiváncsi Ilonka. – Van bizony, felelt büszkén Mariska. – Úgy hát mi is jól fogunk ma lakni? kérdé a naiv Margitka. – Holnap estére olyan vacsorát kaptok, mint a király gyerekei, mondá Mariska. – Mért holnap? kérdé kedvetlenűl az ínyencz Juliska. – Mert holnap lesz karácsony estéje, mikor a kis Jézus született, és akkor minden jó gyermek mulat és jóllakik, mondá oktató hangon Mariska. – Karácsony! karácsony! kiálták az apró teremtések, és körbe fogózva körűltánczolták az asztalt. Jó kis Jézus! jól fogunk lakni! jól fogunk lakni! – Csendesen gyerekek! szólt közbe Klára, ki eddig hallgatva dolgozott a gyertya mellett. – Aztán igazán olyan sok pénzed van Klára? kérdi a kíváncsi Ilonka. – Húsz forint, mondá büszkén Mariska. Két darab újdonatúj tízes. – Oh mutasd meg, mutasd meg! kiáltozák az apróságok, körűlfogva Klára székét. Sohasem láttunk tíz forintost, nagyon szép lehet. Berkes úr az ajtó előtt állt és hallgatózott. Sötét volt, tűkör sem állt előtte, nem láthatta, mily izzó szégyen ég arczán; csak azt érezte, mintha valami nagyon forrón sütögetné. Minden szó az éhes, sovány, szegény gyermekek ajkáról mintha egy-egy erős kézszorítás volna, mely torkát fojtogatja. Miért? Tehet ő róla? Nem a végzet átkos műve ez is? Nem tesz ő meg mindent, a mi a gondos apától várható? Nem fárad, jár minden nap fényes hívatal után, hogy gyermekeinek mentől dicsőbb jövőt biztosítson? Tehet ő róla, hogy a végzet oly kérlelhetetlenűl üldözi? Mit fojtogatja torkát ez a láthatatlan kéz? A gyermekek ujjongása oda benn tetőpontot ért. Klára megmutatta nekik a két darab újdonatúj tízest. – Milyen szép! – Milyen síma! – Milyen képek! – Mennyiszer lehet ezért jól lakni! A kalapácsütések, melyek eddig apránként hulltak Berkes úr fejére, most egy nagy csapássá egyesűlnek, és olyant sújtanak rá, hogy csaknem elszédűl belé; a fojtogató, láthatatlan kéz olyant szorít torkán, hogy ijedten kap levegőért és szívdobogása eláll. Egy szörnyű gondolat rohan rá, s hiába kergeti, a mint ott áll az ajtó előtt, és hallgatja a gyermekek ujjongó fölkiáltásait, melyekkel a két darab tízest dicsőítik. Honnan szerezte Klára ezeket? Tőle nem kapta – sohasem adott neki pénzt, mióta a fővárosban laknak. Mástól kapta – kitől, mily áron? Mit áldozott föl érte, az önző, hideg, szívtelen, eszeveszett apáért? Ifjúságát, örömeit, éjeit, napjait – vagy még mást is? – Csendesen gyermekek! hallatszott belűlről Klára szelíd, nyugodt hangja. Adjátok vissza a pénzt; még szétszakítjátok, aztán vége a holnapi jóllakásnak. Meddig hajtotta önző ridegsége e szegény gyermek önfeláldozását? Az ő gyenge válla viselte egyedűl a súlyos élet terhét, vajjon nem tört meg alatta? Vajjon a munka, mely feltörte kezét, elhomályosította szemét, elég volt-e? Nem kellett mást is oda adnia érette, az önző, élhetetlen, álmadozó, dologtalan apáért? Nem tudta, mennyi ideig állt az ajtó előtt. A gyermekek zsivaja elcsillapult, mind szépen letelepedtek a tűz mellé, és halkan suttogva, nevetgélve melengették kezeiket. Berkes úr jól látta a kulcslyukon keresztűl. Látta Klárát is, a mint félreteszi munkáját s megteríti az asztalt, számára, az élhetetlen vak ember számára. Belépjen-e, leüljön-e asztalához? Egye meg azt az ételt, melyet leánya az ő számára szerzett, ki tudja mily áron? Látta, mint mozog a szobában föl s alá kedves, könnyű alakja, és úgy vélte észrevenni, mintha mozdulataiban valami bágyadtság látszanék, mintha halvány arczából, fáradt szeméből valami nem gyermekes fájdalom szólna… Az ő szégyene az, a rossz apáé – de milyen szégyen? Hátha mindkettőjöké?… Többé nem bírja; kinyitja az ajtót s belép a szobába. Nem veszi észre gyermekeit, a mint eléje tódulnak, s szokás szerint kézcsókkal fogadják; nem hallja leányát, a mint kéri, hogy űljön asztalhoz, nagyon jó vacsorával várta. Csak azon a gyötrő kérdésen gondolkozik folytonosan, arra keres választ leánya arczán, mozdulataiban, a szoba melegében, a párolgó ételben. – Nem vagyok éhes, vess ágyat, tüstént lefekszem, mondja szórakozottan. – Az istenért! rosszúl van? kérdi ijedten Klára. – Nem vagyok; vess ágyat, le akarok feküdni. A gyermekek elcsendesűlnek, összehúzódnak, moczczanni sem mernek, nehogy megzavarják apjokat. Berkes úr a párnára teszi fáradt fejét s behúnyja szemét. Még mindig arról a szörnyű kérdésről gondolkodik. A gyermekek azt hiszik, elaludt; szép csendesen lefekszenek, Klára elszedi az asztalt, megigazítja a tüzet, aztán ő is vetkezni kezd. A gyertyát szegényes papírrámás kis tűkre mellé állítja, aztán hirtelen leveti ruháját, óvatosan körűlnéz, látja, hogy apja szeme húnyva van; visszafordul a tűkör felé s leereszti haját. Gyönyörű szép aranyszőke haja van, csaknem a földig ér; s a mint két vállán lehull és befödi termetét, olyan, mintha arany palástot vett volna magára. Így áll a kis tűkör előtt, hosszan, szomorúan nézve benne lehulló haját, kezével símogatva, illesztgetve, befonva, kifonva. Berkes úr félig nyitott szemmel nézi leányát, és azt hiszi, remegve hiszi, hogy kínzó gondolatára most látja a választ. Hiszen ha csak kaczérságból gyönyörködnék szép hajában, mért volna olyan szomorú, mért homályosítná el szemeit az a két nehéz könycsepp, mikor sóhajtva ajkához viszi s megcsókolja az arany fürtöket és elfordul a tűkörtől? – Meg kell tudnom mindent, gondolja magában Berkes úr, a mint leánya elfújja a gyertyát s halkan ágyába lopózik. Meg fogok tudni mindent, ismétli századszor, nyugtalanúl hánykolódva ágyán s hallgatózva, alszik-e a leány, nem árul el álmában valamit? Meg kell tudnom mindent, ismétli reggel, midőn a hosszú álmatlan éjszaka után felöltözködik s reggeli nélkül elhagyja lakását. Ma nem jön haza ebédre, meg van híva, mondja leányának. Így majd kevésbbé lesz óvatos, bizonyosan elárulja magát, nem is sejtve, hogy apja a szomszéd útcza kávéházából lesi minden lépését. Berkes úr nem csalódott. Alig néhány órai várakozás után, mialatt a mogorva pinczér ismételt rohamokat intézett ellene a reggelik különféle nemeivel, észrevette, hogy leánya szegényes kopott nagy kendőbe burkolva, kilép a ház ajtaján s gyors léptekkel a belváros felé indúl. Apja utána sietett, óvatosan, a házak mellé lapulva, szegleteknél vigyázva, de nem volt szüksége a nagy óvatosságra, Klára egyszer sem tekintett hátra. Biztosan, határozott lépésekkel sietett előre, mint a ki egészen tisztában van útja czéljával. Nem látszott rajta semmi habozás, félénkség, tétovázás, s Berkes úr elszoruló szívvel gondolá, hogy nem először teszi meg ezt az útat, melynek végét nem merte sejteni. Egészen bejutottak már a belváros nyüzsgő embertömegébe; ma különösen sokan jártak az útczákon, boltokban; mindenkinek vidám volt az arcza, mosolygott a szeme. Berkes úr a tolongásban közelebb férkőzhetett leányához, s alig pár lépéssel volt mögötte, midőn egy üveges boltajtón hirtelen belépett. Berkes úr a mint meglepetésében gyorsan vissza akart ugrani, nehogy a bolt felé forduló leány észrevegye, elsiklott a fagyos kövezeten. A járókelőknek sokkal több dolguk volt, hogysem észrevegyék, csak egy pár útczai gyerkőcz üdvözölte hangos ujjongással elbukását. De míg kínosan föltápászkodott a földről, azalatt is epesztő gondolatával gyötrődött, s mohón kereste szemével az ajtót, melyen leánya belépett. Könnyű volt megismerni, réztányér lógott fölötte, táblájára pedig egy dupla orrú úri ember volt ülő helyzetben festve, a mint egy görbe nyakú másik úr csodálatos fürtökbe bodorítja haját. E művészi kép alá aranyos betűkkel volt írva: Cziróka Márton, fodrász és borbély műterme. – Szomszédjának, a hegyes orrú borbélynak hívatalos helyisége előtt állott. – Még ez a szégyen is! gondolá elszorúlt szívvel, reszkető ajakkal a szerencsétlen apa. Azért suttogtak annyiszor, azért pirúlt el leányom, midőn tegnap a gaz csábítót említém előtte. Meghalok szégyenemben. A szerető apára mindenesetre nagy szomorúság, ha leánya rossz útra téved; de ha e rossz útra egy borbély vezeti, úgy a szégyen bizonyára kétszer akkora. E kettős szégyen terhe alatt görnyedve és estében megmarjult lábát vonszolva, Berkes úr a fodrászi és borbélyi műterem ajtajához lopózott, és egy kis rést keresve a sűrű jégvirágok közt, bepillantott az üvegtáblán. Leányán kívül csak a terem művészi tulajdonosa volt a boltban. Klára mellette állt, aranyhaja le volt eresztve, s palástként borúlt rá, épen mint tegnap este. De most nem nézett a tűkörbe, pedig a nagy tűkörben sokkal jobban megláthatta volna magát, mint abban a kis, repedéses, papírrámás üvegdarabban. Cziróka úr mellette állt, s nagy bámulattal, sőt mint Berkes úr az ablakon keresztűl észrevette, sovár tekintettel szemlélte a gazdag aranyfürtöket. – Nem nézi meg magát a tűkörben? kérdé a csábos kísértő. – Nem, tegnap már elbúcsúztam tőle, felelt szomorú mosolylyal a leány. Vágja! Cziróka úr fölvette nagy ollóját, s másik kezével belenyúlt a hullámzó aranyszálak közé. – Nincs vesztegetni való időm, mondá türelmetlenűl Klára, még sokat kell bevásárolnom a mai karácsonyfára. Vágja! De a művész nem tehetett eleget a parancsnak, ollója a földre hullt, az üvegtábla csörömpölve a műterembe zuhant és utána földúlt arczczal berohant Berkes úr. – Hogy meri levágni a leányom haját? ordított dühösen a nevezett úr. – Hogy merte betörni az üvegtáblámat! ordított még dühösebben Cziróka úr, és lehajolt a földre ollójáért, míg Klára sikoltva a szoba szögletébe menekült, s mintegy védelműl leomló hajába takarózott. – Hogy meri levágni leányom haját? ismétlé toporzékolva Berkes úr. – Mert az enyém! kiáltott Cziróka úr, harcziasan csattogtatva nagy ollóját. Megvettem húsz forintért, ki is fizettem az árát. Úgy bizony, drágalátos Berkes uram, csak mereszsze a szemét; az úr kényszerítette erre szegény leányát. Szereztem volna tisztességes keresetet, Bobiczky Jónás tizenkét forintot fizetett volna hetenként, de nem tetszett a nagyságos úrnak. Persze, úriasabb dolog volt egész nap sétálni és élni ennek a szegény gyermeknek kínos keresményéből. Szégyelje magát! Én tudom, mennyit szenvedett, dolgozott ez a szegény leány, mennyit éhezett, didergett, járt rongyosan kis testvéreivel, csakhogy az úr jóllakjék és sétáljon. Szégyelje magát! Más apa oda adja a lelkét gyermekeiért, és az úr a szájoktól vette el a falatot, melyet véres verejtékkel magoknak szolgáltak meg. Szégyelje magát! Hogy mer az úr számon kérni valamit leányától, micsoda joga van hozzá? Hiszen azt a rongyos életet, melyet az úr adott neki, már százszor megfizette szenvedéssel, keserűséggel. És most, mikor az Úr szent ünnepén kis testvéreinek örömet akar szerezni, hogy legalább egyszer egy évben meleg szobájok legyen, jóllakjanak, mikor épen azon töri áldott fejét, hogy egy új meleg sipkát vegyen hálátlan apjának, és kész elválni egyetlen ékességétől, szép aranyhajától, a melyet én csak azért vettem meg, mert más gazember kollégám bizonyosan felényit sem adott volna érte, – az úr ide jön lármázni és betöri az üvegtáblámat? Szégyelje magát! A harczias borbély újra vérszomjasan megcsattogtatta ollóját, s olyan pillantást vetett a sokszorosan megszégyenített férfiúra, mintha minden borbélyi törvény ellenére a fülét akarná levágni haj helyett. De csaknem ismét kiejtette az ollót kezéből; Berkes úr meggörnyedve, lassú léptekkel leányához ment, ki még mindig félénken állt a szögletben; melléje ment, szólni akart és keserű zokogással térdre esett előtte. – Atyám, édes atyám, az istenért keljen föl, ne térdeljen előttem! kiáltott Klára, s igyekezett apját fölemelni a földről. – Hagyj itt, hagyj itt! mondá fuldokolva a megtört ember. Nem lehet azért szóval, sem könyhullatással bocsánatot kérni, a mit én ellened vétettem. Engedd, hogy itt térdeljek előtted, ez a hely illet meg engem egyedűl… Cziróka úr, mondá hirtelen az elámuló művész felé fordítva könnyes arczát, mely alig látszott ki a föléje hajló Klára leomló fürtjeiből, – Cziróka úr, meg tudná még számomra szerezni azt az állást Bobiczky Jónás úrnál? – Hogyne tudnám! kiáltott diadalmasan Cziróka úr. Az ünnepek után azonnal elfoglalhatja. – Köszönöm, mondá Berkes úr. Igyekezni fogok, hogy becsületére váljak szíves pártfogásának. – Éljen! kiáltott a lelkesűlt hajművész. Legalább nem kell levágni ezt a szép aranyhajat. Pedig köztünk mondva, már volt rá egy grófné vevőm. Fonja be a haját, kisasszony, kár vele ezt a havas pallót seperni. – Igen – de – mondá Klára félénken nézve apjára; a pénzből már sokat kiadtam, a gyermekek is várják estére a karácsonyfát. – Azt meg is kell venni, a húsz forintot pedig – – Köszönettel visszafizetem első hónapi béremből, mondá Berkes úr, és csak ekkor mert fölemelkedni a földről. A „BÁRÓ ÉS BANKÁR“ PALOTÁN. (Egy színész elbeszélése után.) Bájligeti Zalán, a duna-pentelei színház első hősszerelmese, a hatvanas évek elején, elvált a nevezett műintézettől, és ekképen nyert szabadság-idejét arra használta, hogy ismereteinek és tapasztalatainak öregbítése végett meglátogatta a fővárost. Ugyanekkor vonúlt be Palotára az öreg Keszege társasága, és a nagy kocsmában megnyitotta Thalia templomát. Pesttől Palota akkor sem volt oly messze, hogy kényelmesen be ne lehetett volna rándulni egy pár órára. Keszege úr sem akarta elmulasztani, hogy be ne tekintsen a nemzeti színházba, melynek hatalmas konkurrencziát nyitott a palotai kocsmában. Nagylelkű vetélytárs létére nyugodtan s a legkisebb tüntetés nélkül végig nézte egy pár előadását, s csak úgy magában tanúlmányozta a fővárosi közönség ízlését és irányát, hogy a palotai színház művezetésében tudja magát mihez tartani. Egy ily alkalommal találkozott Bájligeti Zalánnal. Régi ismerősök voltak, nagyon örültek a viszontlátásnak. Elmondták egymásnak nézeteiket az előadott darab és a játék felől, s ámbár a jóakarat és elnézés nem hiányzott nyilatkozataikból, szakértő pillantásuk több oly hiányt fedezett föl, melyet csupa kollegiális érzelemből nem hallgathattak el. Észrevételeik bámulatosan megegyeztek egymással, és Keszege úr abban a nyomban meghívta Bájligeti Zalánt vendégszereplési cyklusra a palotai színházhoz. – Jőjjön ki öcsém uram, mondá Keszege úr; nem fogja megbánni. Nagyon szép publikumunk van, a fővárosból is gyakran jönnek vendégeink. Ez lesz a legegyenesebb út, hogy feltünjék a fővárosi közönség előtt, és jövője meg lesz alapítva. Bájligeti Zalán örömmel ragadta meg az alkalmat, hogy régi vágyát betöltse és feltünjék a fővárosi közönség előtt, mely Keszege úr biztatása szerint, kirándulásai alkalmával tömegesen és nagy megelégedéssel szokta végig nézni a palotai előadásokat. A föltételekben azonnal megegyeztek és másnapra, első előadásúl a «Báró és bankár»-t tűzték ki. Bájligeti Zalán koczkáztatott ugyan nehány kérdést a társaság többi tagjai s különösen a másnapi darabban föllépendő művész és művésznő iránt, hanem Keszege úr csak azon sokat mondó, de kissé határozatlan fölvilágosítást adta, hogy társasága a vidék legjobb erőit foglalja magában. Meg kellett tehát elégednie ez önérzetes felelettel, és másnap szép reményekkel, nagyra törő vágyakkal megjelent a palotai színház foyerjében. A színházi foyert palotai provinczialismussal a nagy kocsma tornáczának nevezték. Ennek a végén állt boldog nyugalommal az igazgató úr, erősen pöfékelve hatalmas gipsz pipájából s elmélyedve a távoli láthatár vizsgálatába. Bájligeti Zalán jelentkezett az igazgató előtt, s mohó türelmetlenséggel azonnal színpad, rendező, szereplő személyek, próba után kezdett tudakozódni. Keszege úr kiverte a tornácz párkányára gipsz pipáját és művészi nyugalommal felelt a tapasztalatlan kezdő naiv kérdéseire. – Öcsém uram adja Mirmont bárót. Tudja ezt a szerepet? – Játszottam, – felelt Bájligeti Zalán kitérőleg. – Annál jobb, mondá az igazgató úr. Én adom a bankárt, Adélt pedig a társaság primadonnája. – Hogy hívják? kérdé Bájligeti Zalán türelmetlenűl. – A név nem sokat tesz, első a művészet, felelt Keszege úr. Majd meglátja, hogy első rangú művésznő, ha nevét nem is kürtölik az újságok. Épen most várom a vonattal. – Hol van? – Dunakeszibe ment tegnap bálozni, de ma visszajön, érte küldtem a sugót. Hallotta hírét Ugocsai Taksonynak? Darabokat is írt, melyeket az ármány visszaútasított. Nevezetes ember, kalendáriumot is adott ki. Ő a társaság sugója, mondá Keszege úr ünnepélyesen. – De hát a próba? sürgeté Bájligeti Zalán aggodalmasan. – Minek a próba? Olyan sugó mellett, mint Ugocsai Taksony, nem szükséges semmi próba, mondá Keszege úr nagy büszkeséggel. Bájligeti Zalán, daczára a kitünő sugóra szóló édes biztatásnak, mégis némi szívszorulással gondolt a nevezetes estére, melyen először lesz alkalma fellépni a fővárosi közönség előtt: fogta tehát szerepét, kiballagott vele a mezőre, a vasúti állomás irányában, s a fűbe heveredve, kemény igyekezettel szavalt és tanúlt, hogy a falombok közt csicsergő madarak ijedten elnémúltak és a vakandturás álmos lakója bámulva nyitotta ki szemét a soha nem hallott hangok harsogására. Szerencsésen és nagy dicsőséggel végére ért szerepének, és épen fájdalmas hörgéssel készűlt a vakandturás fölött elterűlve meghalni, midőn megtört «Isten veled»-jére éles fütty visított végig a levegőn válaszúl. Bájligeti Zalán riadtan ugrott föl a fűből ez ominózus hang hallatára; de körűlnézve, édes megnyugvással tapasztalá, hogy a veszedelmes hang nem a közönség köréből, hanem az épen megérkező vasúti mozdonytól származik. – Gyerünk öcsém uram, mondá Keszege úr, ki ezalatt szintén előkerűlt a faluból. Gyerünk a pályaudvarba és fogadjuk illendően a primadonnát. A vonat szikrázva, tüszkölve, lihegve czammogott be az udvarra. Egymás után nyíltak ki a kocsi-ajtók és ugrottak le az útasok. Csak egy negyedik osztályú kocsi maradt bajlóslatúan zárva, mintha maga is félne szörnyű titkát az emberek közé, a napvilágra bocsátani. Végre ez is megnyílt, és lassan, vészterhesen kilépett belőle egy dúlt arczú férfiú, reszkető ajakkal és villogó szemmel. – Hol a primadonna? kiáltott rá messziről Keszege úr. – Ott iszik Dunakeszin egy svalizsér káplárral, felelt sötéten a dúlt arczú férfiú. – Egy svalizsér káplárral! mondá Keszege úr elképedve. Hát a mai előadás? – Ott iszik Dunakeszin egy svalizsér káplárral, mondá a dult arczú férfiú még sötétebben. Egyebet nem szólt. Kábult agyában nem volt hely más fogalom számára az iváson és a svalizsér kápláron kívül. Minden további felvilágosítás nélkül megfordúlt és sötét merengések közt a falu felé indúlt. Keszege úr az első meglepetés elpárolgása után nagy művészi nyugalommal fogadta a gyászhírt. Megigazította orrán pápaszemét, mely a svalizsér inváziónak első hatása alatt egész orra hegyéig lecsúszott vala; megtömte gipsz pipáját, karon fogta Bájligeti Zalánt, és szintén a falu felé irányozta lépteit, a dult arczú férfiú nyomában. Útközben, rejtelmes suttogással, beavatta Bájligeti Zalánt a palotai kulisszák titkaiba. – Ez a szerencsétlen Ugocsay Taksony – mondá rejtélyesen és hüvelykujja bütykével az előttük haladó dúlt arczú férfiúra mutatott – ez a szerencsétlen Ugocsay Taksony imádója a primadonnának. Hozzá féltékeny, borzasztó féltékeny, valódi Othello. El is játszta egyszer Othellot és annyira elragadta szerepe, hogy a nagy zsebkendő jelenetben pofon vágta a primadonnát, mert észre vette, hogy nagyon néz a publikum felé. Nem csodálom, ha ez a hitszegés annyira leverte. De minek is kellett annak a primadonnának Dunakeszibe menni a bálba? Ha tudtam volna, hogy svalizsérok fekszenek ott, bizony el nem engedtem volna. Szegény Ugocsay Taksony! Mit érünk most egy megtört szívü sugóval? – Sugóval? kérdé Bájligeti Zalán. Hát játszani fogunk? – Minden esetre, felelt az igazgató. Már elvittek két zártszéket, nagy bevételünk lesz, el nem engedhetjük. – De mit adunk? – Hát a «Báró és bankárt». – Van még a társaságban más alkalmas egyén Adél szerepére? Kérdé Bájligeti Zalán naivul. – A társaságban nincs rá más alkalmas egyén, mert az egész társaság belőlem, a primadonnából és Ugocsay Taksonyból áll, felelt Keszege úr művészi nyugalommal. – Hát akkor ki adja Adél szerepét? kérdé Bájligeti Zalán hüledezve. – Öcsém uram, felelt Keszege úr higgadtan. – Lehetetlen! kiáltott az elszörnyedt hősszerelmes. – Művész előtt nincs lehetetlenség, mondá Keszege úr fenséggel. A kocsmáros leánya olyan fél kisasszony, vasárnap úri ruhában szokott járni. Ettől kérjük a kosztümöt, a többi aztán magától jön. – De kérem… akart remonstrálni a szerencsétlen Bájligeti Zalán. – Semmi kérem, felelt az igazgató szigorúan. Két zártszéket már elvittek, a jegyzőné és sógornéja számára. Ezek a mi legfőbb mæcenásaink. Mit mondanának, ha ma nem lenne előadás? Tönkre akar tenni, öcsém uram? Mondja, hogy akar. Mivel pedig Bájligeti Zalán semmi efféle kegyetlen indulatot nem táplált Keszege úr ellen, nem volt egyéb tennivalója, mint elvállalni a neki osztott szerepet. Ez alatt beérkeztek a faluba. Keszege úr azonnal körűlfogta a kocsmáros kisasszonyt és megszerezte Adél kosztümjét, melyet a kocsmában azonnal föl is próbált Bájligeti Zalánra. A ruha kissé rövid volt ugyan és Keszege úr s a kocsmáros kisasszony egyesűlt erőlködéseinek sem sikerűlt összefűzni, hanem ezen könnyen segítettek egy nagy kendővel; Keszege úr pedig kitette a színlapra, hogy Adél személyesítője a marseillei tengerésznők legújabb divata szerint lesz öltözve. A színlap összeállítása különben némi fejtörésbe kerűlt. Végre Keszege úr számtalan pápaszemtörlés és tintaelcseppentés után összeállítá a hazai színlapirás valódi remekét. «A nagyhírü művészpár Bájligeti Zalán és neje Zelma első vendégföllépte.» – De hogy fogok én saját magammal beszélni? – kérdé Bájligeti Zalán kétségbeesetten. – Azokat a jeleneteket kihagyjuk, felelt Keszege úr, vagy pedig, a mit Arthurnak kell mondani, elmondom én, a bankár. Ne féljen öcsémuram, bátorság! A művész előtt semmi sem lehetetlen. A színlapokat Keszege úr személyesen hordta ki, s egy óra múlva diadaltól ragyogó arczczal jelenté a kamarában tanuló és ruháit próbáló Zelmának, hogy nagyon szép közönségre számíthatnak, pesti vendégek is lesznek. De ekkor új felleg tornyosúlt a művészet egén s elborítással fenyegette a mai előadás fényes csillagát. Ugocsai Taksony, a szerelmében csalódott sugó, határozottan kijelenté, hogy az istennek se fog sugni. Egyszersmind a kocsma asztalához csapta sugókönyvét, s az őrjöngő féltékenység rémeitől üldöztetve, kirohant a mezőre. Ott is maradt egész éjjel, a zúgó szélbe kiáltva bánatát és átkait a hűtlen primadonna ellen, s merész kihívásokat intézve a csábitó svalizsér káplárhoz, ki Dunakesziben ivott és mulatott a hitszegő Desdemonával. Keszege urat a sugó rémes állapota sem vette ki művészi nyugalmából. Miután kétszer utána ment a mezőre, s mindannyiszor meghiúsult reményekkel tért vissza: lemondott minden további kísérletről, hogy a svalizsér stratagema áldozatát kötelességének öntudatára ébreszsze. Visszament a kamarába, hol Zelma épen a női toilette titkai fölött törte fejét, s bejelenté a szomorú hírt, hogy nincs sugó. – Hála istennek! kiáltott Zelma, s kezdte gyorsan levetni rokolyáját. – Csak maradjon a kosztümben öcsém uram, mondá Keszege úr. Két zártszéket elvittek, játszani fogunk, ha ég és pokol összeesküszik ellenünk. – De a sugó… veté ellen a szerencsétlen vendégművészpár.