# Elbeszélések ## Part 14 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/elbeszelesek-43443/index.md – Reménylem, nem vagyok alkalmatlan, mondá váratlan udvariassággal, útitársa szeme közé fúva a gyilkos füstöt. – Világért sem, mondá a középkorú kopasz úr köhögve. – Nagyon jó dohány, mondá a szürke úr. – Pompás, mondá a középkorú kopasz úr fuldokolva. A zárt kocsi csakhamar egészen megtelt a vastag, fekete füsttel, és a középkorú kopasz úr újra aggódni kezdett, hogy a tűztől megmenekülve ime füst által kell meghalnia. – Szolgálhatok? mondá a szürke úr, előkelő udvariassággal útitársa felé nyújtva egy hosszú fekete szivart, melynek ismertető jele, hogy szalmaszálat húznak rajta keresztűl s leginkább a hadsereg vitéz harczosai szájában szokott füstölögni. – Köszönöm, nem vagyok dohányos, mondá borzongva a középkorú kopasz úr. – De az én kedvemért, mondá behízelgő rábeszéléssel a szürke úr. A középkorú kopasz úr kénytelen volt a jó egyesség kedvéért szájába fogni a füstölgő, fekete nedvet izzadó mérges növényt. Szeme elhomályosult, füle zúgott, nyelvéről lement a bőr, s lassankint úgy kezdé észrevenni, hogy a vonat már nem előre halad, hanem fölfelé a levegőben. – Hogy ízlik? kérdé a szürke úr. – Kitünő, mondá a középkorú kopasz úr, letörölve homlokáról a hideg verejtéket. – Nincs nagyobb élvezet a dohányzásnál, mondá a szürke úr. Én akár soha se vegyem ki a pipát számból. Mentől többet szívok, annál többet kívánok. Ha egy pipával kiszívtam, kiverem, s azon melegében újra megtömöm. A szürke úr tettekkel kísérte és bizonyította szavainak igazságát, a mennyiben makrapipájából minden habozás nélkül útitársa lába elé verte a tüzes pernyét, s aztán újra rágyújtott fekete dohányából. Nehány pillanatig hallgatva élvezte a frissen töltött pipa mennyei füstjét, mialatt a középkorú kopasz úr szivarjával bejárta a csillagos égboltot és a zúgó tenger fenekét. A sűrű fekete füst mindegyre vastagabban terjengett s a darázsirtó dohányillat mindegyre maróbb támadásokat intézett a szagló szervek ellen, de a szürke úr gyakorlott orra csakhamar új füstöt, idegen illatot fedezett föl, mely sok tekintetben különbözött a dohányétól. – Mi füstöl itt az ülés alatt? kiáltott hirtelen felugorva, mialatt a középkorú kopasz úr felhasználva az alkalmat, a hamutartóba dobta gyilkoló szivarját. – Mi füstöl itt? Álljon csak félre, épen az ön lába mellett. Úgy, meg ne mozdúljon, most már látom. Valami csomag gyúladt meg a tüzes pernyétől. Ne féljen, mindjárt eloltom, csak meg ne mukkanjon. És kirántva az ülés alól a meggyúladt csomagot, addig taposta szeges talpú csizmáival, míg a legutolsó szikrát ki nem taposta belőle. Azután lehajolt, fölemelte, szétnyitotta füstös, kormos maradványait, és a középkorú kopasz úr, alig menekűlve a megégés veszélyétől, közel volt hozzá, hogy ijedtében haljon szörnyet, midőn a a megégett, kilyukadt, megtépett, összetaposott, besározott holmiban legféltettebb csomagjára, egy drága selyemruhára ismert. – Jaj nekem! nyögött a középkorú kopasz úr. – Se baj! mondá vígasztalólag a szürke úr. Még lehet belőle valamit csinálni; bélésnek mindenesetre jó lesz. – Tönkre vagyok téve, mondá a középkorú kopasz úr. – Ha megsértettem, kész vagyok lovagias elégtételt adni, mondá a szürke úr. – Menyasszonyom ruhája, sóhajtott megtörve a középkorú úr. – Menyasszonyáé? mondá gúnyosan a szürke úr. – A menyegzői ajándék! nyögött a középkorú kopasz úr. – Igazán? mondá még gúnyosabban a szürke úr. Nem a bácsi vén gazdasszonyának volt szánva? Elégett a csalétek? Hahaha! – Hogy jelenjek most meg előtte? jajveszékelt a középkorú kopasz úr. – Még a vagyonból is kicsöppenhetünk ugy-e? gúnyolódék a szürke úr. – Mit nekem a vagyon! De az ő fájdalma, az ő fájdalma! siránkozék a középkorú kopasz úr. – Persze a fájdalom! Szennyes önérdekről szó sincs a dologban! csúfolódék a szürke úr. – Nem önérdek vezet engem, egyedűl a tiszta szerelem, keserge a középkorú kopasz úr. – Igen, a pénz szerelme, ingerkedék a szürke úr. – Ne sértegessen, nyomorúlt ember! fakadt ki elkeseredetten a középkorú kopasz úr. – Ez vért kíván! üvöltött a szürke úr. És felugorva helyéről, harmadszor a középkorú kopasz úr orra alá tartotta a termetes pisztolyokat. – E sértést csak vér moshatja le! mondá fogcsikorgatva a szürke úr. Ön el mer engem ámítani, s mivel nem hiszem el hazugságait, nyomorúlt embernek nevez! Hogy mer velem így paczkázni? Őrültnek tart engem? – Igen, mondá daczosan a középkorú kopasz úr. – Újabb sértés! hörgött a szürke úr. És neki csak egy élete van, csak egyszer ölhetem meg őt! – Majd meglátjuk! mondá kihívóan a középkorú kopasz úr. – Válaszszon pisztolyt, azonnal, e pillanatban, vagy irgalom nélkül lelövöm, üvöltött a szürke úr. Az emberi tűrelem nem tenger, hogy kimeríthetetlen legyen. A középkorú kopasz úr kezében még soha sem fordúlt meg vágó vagy lövő fegyver, s bár életében mindenféle szomjúság gyötörte már, de azt soha sem hitte, hogy valaha embervérre szomjúhozzék; hanem most az ő szemét is elfutotta a vér, az ő feje is megbódúlt a düh mámorától. Itt állt előtte ez a vörös orrú, mosdatlan, fésületlen, szürke ruhás ember, kinek ő soha sem vétett, és a ki tyúkszemére hágott, fülébe ordított, kalapjára ült, megszivaroztatta, meglökdöste, kigúnyolta, drága selyemruháját tönkre tette, s ráadásúl most lelövéssel fenyegeti, mint a kutyát; őt, kire szép menyasszony és egy hosszú élet boldogsága vár, mert utoljára is még közelebb van a negyvenhez, mint az ötvenhez. Az elkeseredés, a félelem, a bosszúvágy, a rettegés erős láz gyanánt ragadta meg tagjait, szeme elhomályosúlt, fogai összeverődtek, ujjai görcsösen megrándultak; fölkapta az egyik pisztolyt, ellenségére szegezte és elsütötte. A pisztoly hatalmasat dördűlt, de még hatalmasabbat kaczagott a szürke úr, a mint a lövés daczára sértetlenűl megállta helyét, pedig a pisztoly alig két lépésre sült el mellétől. Most ő fogta föl a pisztolyát, lassan czélba vette ellenfelét és tanakodni látszék, vajjon agyába vagy szívébe lőjjön-e? A középkorú kopasz úr istennek ajánlotta lelkét és behunyta szemét, midőn újra felhangzott a gép sivító füttye és megkondúlt az állomás csengetyűje. A szürke urat e hang, úgy látszik, megzavarta gyilkos szándékában, mert a levegőbe sütötte töltetlen pisztolyát, aztán kinyitva az ablakot, mellen ragadta a középkorú kopasz urat, és torka szakadtából kiabálni kezdett: – Gyilkos! gyilkos! A vonat megállt, mindenki a kocsi ajtajához tolongott, honnan a baljóslatú kiáltás hangzott. A vezető kinyitotta az ajtót, többen oda rohantak, kivonták és elválasztották egymástól a dulakodókat. – Gyilkos! gyilkos! kiabált a szürke úr. – Nem igaz, ő a gyilkos! kiabált a középkorú kopasz úr. – Ő sütötte rám a pisztolyt! kiáltott a szürke úr. – Ő is rám sütötte! kiáltott a középkorú kopasz úr. – Majd a szolgabiró mondja meg, ki a gyilkos, mordult közbe egy pandur, kellő gorombasággal nyakon ragadva a kiabáló ellenségeket. Kötelet ide, emberek! Akadt azonnal egy pár kötőfék, s a szürke és a kopasz úr csakhamar hátrakötött kezekkel állt az udvaron, a szörnyűködő néptömeg közt. – Előre gazemberek! mondá a pandur hívatalosan hátba lökve a középkorú kopasz urat s megrugva a szűrke urat. – A csomagjaim! kiáltott kétségbeesetten a középkorú kopasz úr, a mint látta, hogy féltett csomagjait egymásután hányják ki a kocsiból s a tolongó tömeg keresztűl-kasúl jár rajtuk. – Azokat majd zár alá teszszük jó madár, mondá a pandur. Sok szép lopott holmi lehet bennük. Előre! A vonat ezalatt elkészűlt, az útasok beszálltak, az ajtókat becsapdosták, a csengetyű hármat kongott, a gép sivított és tovább száguldott. – Nem érkezünk ma Gyomára! kiáltott gúnyosan a szűrke úr fogolytársára, a mint hátrakötött kezekkel a falu felé haladtak. A szolgabíró úr épen nekivetkőzve ebédelt, azért meglehetős mérgesen fogadta a kellemes hírt, hogy két gazembert hoztak a vasútról. Be kell csukni, majd holnap kihallgatja, csak nem fogja emésztését megzavarni két jó madár miatt! Másnap reggel aztán maga elé vitette a vádlottakat s megkezdte a kihallgatást. – Mi a neve? kérdé a középkorú kopasz urat, kit külseje után ítélve tekintélyesebb gonosztevőnek tartott. – Gálicz Rezső, mondá a középkorú kopasz úr. – Nem igaz, hazudik, még a nevét is eltagadja, kiáltott közbe a szürke úr. – Mit jelent ez? kérdé a szolgabíró. – Azt, hogy ez az úr nem Gálicz Rezső, hanem Czompó Barnabás, mondá a szürke úr. – Tessék kikutatni zsebeimet, ott van a keresztlevelem, mert épen esküvőmre útaztam, mondá reszketve a középkorú kopasz úr. Csakugyan zsebében volt a keresztlevél és egyéb íratok, melyekből czáfolhatatlanúl kitűnt teljes joga a Gálicz Rezső hangzatos nevéhez. Czompó Barnabásról szó sem volt bennük. – Eltévesztettem emberemet! kiáltott a szürke úr homlokára ütve. Hogy mert ön engem bolonddá tenni? fordúlt haragosan Gálicz úr felé. Ötszáz forintot lopott ki zsebemből. – Hol a lopott pénz? kérdé a szolgabíró a középkorú kopasz urat. A szürke úr rejtélyes felkiáltása még jobban összezavarta a kérdést, melyet későbbi terjedelmes vallomása sem volt képes tisztába hozni. A szolgabíró igen gyanúsnak találta a dolgot, s hosszú két hétbe kerűlt, míg végre teljesen kiderűlt a középkorú kopasz úr ártatlansága, és szürke útitársával együtt visszanyerte szabadságát. Sietett a vasúthoz, aggodalmasan töprenkedve, hogyan engesztelje ki a hosszas várakozásért menyasszonyát? Az állomáson leendő apósával találkozott. – Csakhogy megtaláltam! kiáltott rá a leendő após. Hogy mert elmaradni az esküvőről és cserben hagyni leányomat? – Be voltam zárva, mondá Gálicz úr. De most jóváteszem mulasztásomat. Minél előbb megtartjuk az esküvőt. – Meg ám! mondá keserűen a leendő após. Ha volna kivel. – Az istenért, hova lett menyasszonyom? kérdé rémülten Gálicz úr. – Miután önt hiában várta az esküvőre, másnap megszökött írnokommal; most is őket keresem, mondá a leendő após. És mind ennek ön az oka. Ha el nem késik, leányom most az ön felesége volna. – Köszönöm, jobban szeretem így, mondá a középkorú kopasz úr. II. _A pénzes tüsző._ A vonat csengetyűzúgás, fütyülés, kiabálás, sípszó mellett czammogott be ünnepélyesen a fedett pályaudvarba. Az ajtókat kinyitották, az útasok egymásután ugráltak ki, csak Csató úr nem szállt ki kocsijából, hiába ajánlotta ablaka alatt csábító hangon egy hordár szolgálatát. Kétségbeesve nézett ki ablakán, szemeit, melyekből még alig törűlte ki jóformán az álmot, réműlt bámészkodással jártatva a nyüzsgő embertömegen. Nyakkendője ki volt oldva, kabátja, mellénye föl volt gombolva, szája tátva-nyitva állt, mintha az ijedt sikoltás után, mely nehány percz előtt kitört rajta, többé nem tudta volna becsukni. Végre eloszlott némileg a tolakodó embertömeg, a kocsik ajtaját kezdték újra becsapkodni, midőn Csató úr annyira magához tért tompa ámulatából, hogy az állomási főnököt magához kérette. A kívánt tisztviselő nemsokára megérkezett s nem a legnyájasabb tekintetet veté az ablakon kinéző köpczös, szürke hajú útazóra. – Tessék kiszállni, – mondá mogorván. A vonat nem megy tovább. – Addig nem szállok ki, – mondá kétségbeesetten Csató úr, – míg hívatalosan és tanúk előtt nem konstatáltuk a tényeket. – Micsoda tényeket? – mondá haragos bámulattal az állomási főnök. – Megraboltak, – mondá Csató úr. – Lehetetlen! – kiáltott az állomási főnök. – Fájdalom, nagyon is lehetséges, – mondá Csató úr, vígasztalan arczczal tapogatva széles derekát. – Nincs itt! – Mi nincs ott? – kérdé az állomási főnök. – A pénzes tüsző, – mondá nyögve Csató úr. – Tízezer forint volt benne. Eltűnt. – Hová? – kérdé haragosan az állomási főnök. - Ha én azt tudnám! – sóhajtott a kifosztott férfiú. – Főnök úr, ez a pénz nem volt az enyém, földesuramnak hoztam föl, és azért szeplőtlen becsületem érdekében addig ki nem szállok a kocsiból, míg hívatalosan és tanúk előtt jegyzőkönyvet nem vesznek föl a megtörtént rablásról. Tessék egy rendőrbiztost és két tanút hívatni. – Jól van – mondá az állomási főnök, fölébredt kíváncsisággal. – Az egyik tanú én leszek, a másik az ellenőr. Itt van a biztos úr is, tessék elmondani esetét. Csató úr kinyitotta a kocsi ajtaját. – Tessék besétálni, – mondá udvariasan. – Hát a kocsiban vegyük föl a jegyzőkönyvet? – mondá mogorván a biztos úr. – Tessék kívül maradni, de én szeplőtlen becsületem érdekében addig innen ki nem szállok, míg hívatalosan és tanúk előtt nem konstatáltuk a rablás tényét, – mondá izgatottan Csató úr. – Rajta hát, – mondá haragosan a biztos úr, kit épen egy pohár sör és pörkölt mellől hívtak el. Régi törvény, hogy a felsőség mindig a publikum rabszolgája legyen. A pörkölt ugyan semmit sem ér fölmelegítve, az állott sör sem kitünő ital, de a rendőrnek az is jó. Csak rajta! E hívatalos fölhatalmazás után, Csató úr, kihajolva a kocsi ablakán, megkezdte fontos vallomását, mialatt a törvényes bizottság az ajtón kívül foglalt helyet a kocsi lépcsőjén. – Mi a neve? – kérdé mogorván a biztos úr. – Csató Bernát, – mondá reszketve Csató úr. – Tiszttartó vagyok Saraglyai Dénes ő nagysága ligeti uradalmában és tegnap este – – Hány éves? – kiáltott a biztos úr. – Ötvenhat multam szent György napján, – felelt Csató úr, – és tegnap este – – Micsoda vallású? – folytatá a biztos úr, ki nem zökkenve a hívatalos formalitásból. – Római katholikus, – mondá Csató úr, – de Ligeten nincs templomunk, azért néhanapján a kálvinista paphoz járok tarokkozni – – Nős vagy nőtlen? – szakítá félbe a biztos Csató úr hitvallását. – Tavaly ültem meg ezüstmenyegzőmet, – mondá Csató úr, – és tegnap este – – Vannak gyermekei? – Az ég nem áldotta meg házasságunkat magzatokkal, – felelt sóhajtva Csató úr. – Gyanús, mondá komoran a biztos úr, a két törvényes bizonyságra tekintve, kik helybenhagyólag köhögtek. – Miért gyanús? – kérdé rémülten Csató úr. – Jó, csak folytassa, – mondá szigorún a biztos úr. – Mi baja van? Miért kell most itt ülnünk a kocsi garádicsán? – Tegnap este, – mondá Csató úr reszketve, – sürgönyt kaptam a földesúr ő nagyságától, hogy haladék nélkül tízezer forintra van szüksége az uradalmi pénztárból. Épen vacsoránál ültem vendégeimmel, mert feleségem névnapját tartottuk, a kit Juliannának hívnak. Van még több keresztneve is, de ezt szoktuk megtartani, mert nyárra esik és a vendégek könnyebben megjöhetnek vacsorára. – Ugyan végezze be már vacsoráját és menjen tovább, – kiáltott türelmetlenűl a biztos úr. – Nem lehet, kérem alássan, mert a vacsora alatt történt, – mondá izgatottan Csató úr. – A harmadik tál ételnél érkezett a sürgöny és még három tál volt hátra. El lehet mondani, hogy épen a vacsora közepén voltunk. A helybeli jegyző negyedszer emelt poharat feleségem egészségére, koczintottunk, ittunk és nagyon jó kedvünk volt. Megjön a sürgöny, elolvasom. A tízezer forintot magam viszem föl – mondom feleségemnek – ugyis személyes dolgom van ő nagyságával. Jól van – mondá feleségem – csak vigyázz egészségedre és el ne veszítsd a pénzt. Ne féljen tensasszony – mondja az uradalmi pénztárnok – erős bőrtüszőbe teszszük az ezres bankókat és Bernát barátom derekára fogja csatolni. Csak ne csatolja szorosra – mondja feleségem – mert nagyon sokat evett, s a milyen kövér ember, megüthetné a guta. Ezzel fölkerekedtünk, én a pénztárnok és az ellenőr, s a kis irodába mentünk. Itt állt az erős Wertheim-kassza; az iroda ajtaja vaspántokkal van ellátva, az ablakon keresztvasak állnak. Az ajtó mindig dupla zár alatt van; a pénztárnok is csak akkor lép be, ha nagy summa pénzt kell kiadni vagy bevenni, különben a nagy irodában dolgozik. – Jőjjön már ki az irodából és menjen tovább! kiáltott bosszúsan a biztos úr. – Nem lehet kérem alássan, mert itt történt, – mondá lázasan Csató úr. – A nagy irodában vagy a kicsiben? – kérdé az állomási főnök. – A kicsiben, – mondá izgatottan Csató úr. – A pénztárnok kiolvasott tíz darab ezrest; mind a tízet összehajtva a tüsző négy zsebébe raktuk; azután – követem alássan – levetkőztem, a tüszőt csupasz derekamra csatoltam, felöltöztem, begombolkoztam, és mind a hárman visszamentünk az ebédlőbe. Csak tessék tovább mulatni – mondom vendégeimnek – de nekem mennem kell, mert a vonat félóra múlva indúl. Még egy pohár bort a szerencsés megérkezésre, mondja a jegyző, ki soha sem mulasztja el az alkalmat, ha toasztot lehet inni. Megtöltöttük tehát a poharakat. – Igya már ki poharát és menjen tovább, kiáltott haragosan a biztos úr, félbenhagyott pohár sörére gondolva. – Kiittuk a bucsúpoharat – folytatá Csató Bernát úr részletes vallomását – megcsókoltam feleségemet, kezet fogtam a vendégekkel, befogattam és kihajtattam a vasúthoz. Velem jött a kasznár és két uradalmi írnok, kik az egész úton énekeltek, hogy távol tartsák a rablókat. Az állomáson a kasznár azt tanácsolta, hogy külön alvó kocsit vegyek, mert úgyis egész éjszaka útban leszek, s legalább nem kell félnem, hogy tolvajokkal kerülök össze. Az egyik uradalmi írnok tüstént a pénztárhoz ment jegyet váltani, a másik a kocsiba vitte táskámat, aztán mindketten fölsegítettek, szerencsés útat kívántak, a kasznár még egyszer utánam kiáltott, hogy vigyázzak «ama bizonyosra» – nem mervén a tüszőt fönhangon említni ennyi ember hallatára – a konduktor becsapta az ajtót, harmadikat csengettek és elindúltunk – – Hála istennek, csakhogy elindúltak már, – mondá türelmetlenűl a biztos úr. – Én is azt mondtam – folytatá búskomoran Csató úr – és ledőlve szundikálni kezdtem. Hanem ma reggel, midőn ideérve fölébredtem, és első gondolatra tüstént tüszőmhöz kapva észrevettem, hogy nincs többé derekamon, akkor már nem mondtam azt, hogy hála istennek. – Mikor aludt el? kérdé az állomási főnök. – Azt hiszem, mindjárt útam kezdetén, – mondá Csató úr. – Miért hiszi? mondá szigorúan a biztos úr. – Mert egy állomás nevét sem hallottam, – mondá Csató úr. – Egyszer sem ébredt föl útközben? – kérdé az állomási főnök. – Nem emlékszem, – felelt Csató úr. – Nem vette észre, hogy álmában háborgatta volna valami? – kérdé az állomási főnök. – Nem – semmi – mondá Csató úr elgondolkozva. De igen – mégis – egyszer úgy éreztem, hogy erős léghúzam jő rám. – Honnan jött a léghúzam? – kérdé szigorúan a biztos úr. – Azt hiszem, a nyitott ablakokból, – mondá Csató úr. – Mért nem csukta be az ablakokat, ha nem szereti a léghuzamot? – mondá bosszúsan a biztos úr. – Tisztán emlékszem, s a kasznár és a két uradalmi írnok is látta, hogy Ligeten mind a két ablakot fölhúztam és a függönyöket lebocsátottam, – mondá izgatottan Csató úr. – S midőn ide érkeztem, a két ablak még mindig föl volt húzva s a függönyök le voltak bocsátva. – Honnan jött hát a léghuzam? – kérdé gyanakodó fejrázással a biztos úr. – Bizonyosan, mikor a rabló kinyitotta az ajtót, – mondá az állomási főnök. A rendőrbiztos igen tudományos bámészkodással nézett a levegőbe, mintha onnan olvasná ki a rejtély megoldását. A betűk azonban nagyon olvashatatlanok lehettek, mert a biztos úr bámészkodása egyre tudományosabb alakot öltött ugyan, de semmi megnevezni való eredményre nem vezetett. Csató úr ezalatt a két törvényes bizonyság segélyével kiforgatta táskáját, zsebeit, levetkezett, felöltözött, megmozgatta a párnákat és az ülések alá bújt. Sok szemetet talált, de mindez nem ért tízezer forintot s nem is volt a tüszőben. Végre a biztos úr kibetűzte a levegőbe írt hieroglypheket, mert újra Csató úrra függesztette szemét s szigorúan e nagy fontosságú kérdést intézte hozzá: – Kire gyanakszik? – Uram istenem – mondá kezeit tördelve a szerencsétlen Csató úr – én senkire sem gyanakszom. Az ablakok sértetlenek, a kocsiba senkit sem eresztett be a vezető – – Megvan! – mondá ünnepélyesen a biztos úr. – A konduktor a tolvaj. – Lehetetlen! – kiáltott az állomási főnök. – A hol lopott pénzről van szó, ott semmi sem lehetetlen, – mondá szakértő tekintélylyel a rendőrbiztos. – Hozzák elő ez embert! Nem kellett messzire menni, a gyanúba vett egyenruhás férfiú ott állt a második kocsi mellett; és íjedten kimeredt szeme, halálos sápadtsága, midőn nevét hallotta a törvény képviselőjének ajkáról, ékesszólóan bizonyította bűnösségét, vagy legalább is rémületét. – Hol a lopott tízezer forint? – mondá a biztos úr, mellen ragadva a vádlottat. – Nem tudok róla semmit, – mondá a rémült ember, vaczogó fogakkal és összeverődő térdekkel. – Ártatlan vagyok. – Ezt minden gazember mondhatja magáról, – jegyzé meg keserű philosophiával a biztos úr. – Előre a börtönbe, a többit majd kideríti a vizsgáló bíró. – De kérem biztos úr, – szólt közbe az állomási főnök, – ez az ember mindig kifogástalan becsületü volt – – A hol pénzről van szó, ott nincs kifogástalan becsület, – mondá hívatalos felsőséggel a biztos úr. – Előre! – Előbb tessék a jegyzőkönyvet aláírni, mert addig nem szállok ki a kocsiból, – szólalt meg Csató úr az ablakból. A biztos úr ismét a légi hieroglyphek tudományos elemzésébe merűlt, s úgy látszott, fontos fölfedezést tett a láthatatlan betűk közt, mert egyik kezével a vezető gallérát tartva, a másikkal minden udvarias bevezetés nélkül kirántotta Csató urat a kocsiból, úgy hogy e termetes férfiú majdnem pórúl járt a nagy és váratlan ugrás következtében; s aztán őt is galléron ragadta. – Az úr is velem jön, – mondá a biztos úr. – Jó, de azért nem kell a galléromat fognia, – mondá Csató úr bosszús meglepetéssel. – A tolvajt gallérnál tartják, – mondá szentencziaképen a biztos úr. – Én nem vagyok tolvaj! – kiáltott elsápadva Csató úr. – Azt majd a vizsgáló bíró úr deríti ki, – felelt a biztos úr. – Hiszen engem loptak meg! – mondá kétségbeesetten Csató úr. – Az úr pénze volt az, vagy másé? – kérdé hívatalos sarkazmussal a biztos úr. – Földesuramé volt, – mondá tompán Csató úr. – A hol más ember pénzéről van szó, ott minden ember tolvaj, a ki hozzá férhet, – mondá rendőri axioma gyanánt a biztos úr. – Előre, jó madarak, a vizsgáló bíróhoz! Heveder Máté vizsgáló bíró úr igen éleselméjű kriminalista volt s egészen az új jogászi iskola híve. Európai színvonalon állt s mindenben megállapított elvek szerint járt el. Mint nagy eklektikus, fölhasználta az összes külföldi elméletek és gyakorlatok tudományos vívmányait, mindegyikből a legjobbat és leghasználhatóbbat szedve ki, fürge méh gyanánt, mely szorgalmas repülő állathoz még abban is hasonlított, hogy hatalmas fulánkkal volt ellátva. A vallatott gonosztevők sokkal jobban rettegtek maró sarkazmusától, mint a kilátásba helyezett büntetéstől, és sokszor csak azért is vallottak, hogy gúnyja csipős ostorától minél előbb megszabadúljanak. Egyik legnagyobb dicsősége volt Heveder Máté úrnak, hogy a művelt külföld színvonalán áll, és hogy legjelesebb jogászait, legfurfangosabb rendőreit saját fegyvereikkel győzte le, mint elégülten szokta mondani írnokának. A francziák csak annyira vitték – szokta mondani önérzetes mosolylyal – hogy minden rejtélyes bűnesetnél ez elvből indúlnak ki: Keresd a nőt. Én tovább megyek, s azt mondom: Találd meg a nőt…! és megis találom, – fejezé be diadalmasan – megtalálom, uram, eddig még mindig megtaláltam. A Csató-ügy igen fölvillanyozta Heveder urat és mozgásba hozta összes jogtudományi készletét. Az eltűnt tízezer forintos tüsző rejtélye alkalmasnak látszék, hogy a hazai és külföldi sajtó és szakértő közönség figyelmét teljes mértékben fölgerjeszsze s megoldása által dicsőséget hozzon a magyar törvénykezési gyakorlatra. Meg fogjuk mutatni – mondá egy hegyes szakállú és hajlott orrú héber ifjunak, ki a legtekintélyesebb hazai német lapokkal összeköttetésben állt s bűnügyi újdonságokkal látta el hasábjaikat – meg fogjuk mutatni a külföldnek, hogy mi sem állunk hátrább, s Gaboriau uram rendőri regényeire sokkal érdekesebb tárgyakat találhatna a mi praxisunkban, mint az ő híres Jeruzsálem-útczájában. A Csató-ügy épen ilyen alkalmas regénytárgynak látszék, azért Heveder úr a legnagyobb óvatossággal és furfanggal látott hozzá, s ügyessége által megszégyeníté a külföld leghíresebb kriminálistáit, mint a hegyes szakállú, hajlott orrú héber ifju meg is jegyzé a legtekintélyesebb hazai német lapok hasábjain.