# Éjszaka ## Part 6 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/ejszaka-45147/index.md Nem, nem félt tőlem, sőt mosolygott rám s féllábbal a kocsi lépcsőjén, reám mutatva, felszólt a kocsishoz: – Ki ez? – Nem ismerem. Égő arczczal kotródtam tovább. Zsebe után nyult és visszahitt: – Jöjjön ide. Éreztem, hogy szemem könybe lábbad, de azért jól tudtam, mit csinálok, a mikor borravaló elől eldugtam a kezemet… * És aztán? Az az ébredés nem volt-e álom? S mindaz, a mi ezután történt velem: nem káprázatos téli-rege csupán?… ERZSIKE HERCZEGNÉ. Erzsike herczegasszony éppen lepéket kergetett a hunyadi várkertben, a mikor megjött Veneziából a kelengyéje, bivalyos szekéren, csörgős öszvéreken. A kastély ólmos ablakának fiókján kidugta szép fejét Szilágyi Erzsébet: – Menyemasszony, jöhet már nászra öltözködni! A lovagtermet, a zöld márványoszlopost – a melynek tulajdon olyan illata volt, mint egy templomnak – kellett kinyittatni, hogy beférjen mindama temérdek drágaság, a melyet az udvari cselédek összevásároltak; nyolczezer dukátért csengő aranyban, meg ötezer dukátért hitelre, mert nem vittek magukkal készpénzt elegendőt. A velenczei doge állt jót Hunyadi Jánosért: «Mondjátok meg – mondta – akár a San-Marcot odaadom nekie hitelbe!» A terem sötét bolthajtásait arany, meg piros, nehéz brokátok, az arany és ezüst minden szinével megvilágositák. Kiszedtek, kiraktak apránként mindent, legelsőbben egy kis kristályüveg poharat, ebből fognak már inni Erzsike herczegasszony és az ő esküdt ura, Mátyás, a Hunyadi. Kézről-kézre adták ezt a csudálatos szerszámot, maga Hunyadi János is megnézte, befogta a kérges kezébe. Előkerültek azután igazgyöngyből fűzött, ezüstből szőtt párták, tigrisbőrből cserzett, égszinkékre festett czipellők. Össze-vissza: hattyutollas fehér bársony párnái egy teméntelen nagy ágynak, a melyet sárkányfejek tartanak vala, de rá csillagos égként drágakővel, zománczczal kirakott, lilaselyemmel kibéllelt baldachin borul. És a mi legdrágalátosabb az egész kelengyében, kiszedték végül a csipkébe göngyölt menyasszonyi ruhát, a mely valami bizantinus királynénak készült, de mert nem birta az apja kifizetni, rajta maradt az olasz kereskedőn, a ki utolsó polturáját, egész vagyonát rávarrta és éhezve várta, ha férjhez menne valamelyik gazdag fejedelem lánya. Erzsike herczegnőre a köntöst nyomban rája adták. Fejére a pártát maga Szilágyi Erzsébet tűzte föl. Az ezüst tükört két fráj állitotta elébe. Mint egy madárka, a virágos bokorból kikandikáló, úgy nézett ki meghajlott kis feje a roppant drágaságok közül. Szűz kis testére erőt parancsolt, hogy össze ne rogyjék, szemeit lehunyta, vékony ajkait összeszoritotta, ugy állott ott a nászruhában, a tizennégy éves teremtés, magát megadva, egyet se mosolygva. – Most kéne, hogy lásson az urad, királyi menyecske! – mondá Szilágyi Erzsébet. Erzsike herczegné félénken vetette föl kék szemeit Erzsébet anyjára. – Szabad-e levetni? – kérdé engedelmesen. És levetkőzvén, vékony ujjaival közönyösen megtapogatta a kincsek egyikét-másikát és miután az estvéli imát együtt, mint rendesen, elmondták, aludni tért Barbara dadussal. Julius hév fehér éjszakáját, a kert gyönyörü illatát beeresztette a dadus a szüz-asszony szobájába; az ágyas-ház ablakain a csillagoknak is vala szabad betekintésük. – Az erkély alatt hét fecskefészek, mind a hétnek a gazdái be-bejártak, egyet csicseregtek, azután elszálltak. Erzsike kinyujtotta utánuk a kezét: – Fecském, fecském, édes fecském, vidd el az én levelem! Megfogódzott a vizfogó griff fejébe, egészen kihajlott az ablakon és ugy nézte az éjjelt, a mely olyan pompás volt, annyival szebb volt, mint otthon Stiriában, hogy megrémült és még sem tudott elválni tőle. Barbara hivta aludni; a nagy ágyat már ide beálliták, meg is vetették, rózsaolajjal be is szagositák. A dadusnak nagy gyönyörüsége tellett benne, dicsérte erősen, megtapogatta minden izét, a lepedő közepére ezüstből himzett kardot megnevette. – Virágszál herczegném, feküdjön már bele. Erzsike ijedten bámult rá a nász-ágyra; mintha félne tőle. A földön akart hálni, de dadus a lámpást eloltotta, erőnek erejével levetkeztette és a karjába fogva, bele is fektette. Aztán leült az ágy szélére, hogy a mint szokott volt, mesélne egy keveset. – Hagyd a tündéreket, Barbara – mondta az asszonyka – az emberekről beszélj nekem. Azokról éppen olyan keveset tudok én! mondod-e, tudod-e, hallottál-e róla, hogy megjön az én uram? Olyan félelemmel ejtette ki azt a szót, hogy «uram», mint a hogy kis fiuk, a mikor sárkány-kigyóról beszélnek. Talán a fogacskái is vaczogtak belé. Pedig tudta, hogy neki azt szeretnie kell, az apja ugy parancsolja, az Isten ugy követeli. Csufat gondolni róla bűn, a miért lészen nagy elkárhozása. De a mikor mindig oly rosszakat hallott róla és minden hozzátartozójáról, apjáról, anyjáról, Lászlóról a bátyjáról, a kinek szintén jegyese volt már egyszer. Emlékszik rája, az volt. Két fekete hattyut kapott az apjától, mindjárt vitte a kerti patakba, kaczagott. Az anyja jött utána, mondta: «tudod, Erzsikém, hogy férjhez mégy messzire, tul ezen is, tul azon is, Erdélyországba. Kéret téged a magyar kormányzó menyének, a László fiának.» Akkor nevetett ezen, éppen bele lépett a kilenczedik évébe. Azután osztán kapott két hamuszin sólymot és az anyja mondta: «nem vagy már menyasszony, Erzsike grófkisasszony!» Egyszer oszt’ behivták az apja eleibe, a legbelsőbb szobába; ott valának valamennyi Cilleyek, grófok. Szólt az apja: «Férjhez mégy leányom, a Hunyadi kisebbik fiához, a másikhoz. Alá is irtalak, el is jegyeztelek!» A mamája sirt akkor, magához fektette az ágyba és éjszakán át magához ölelvén, forró könyeiben megmosdatván, mondta: «Kis lányom, édes szép kis áldozati bárányom! Hogy neked el kell vándorolnod idegen országba, idegen emberhez! Azért hogy apádat ne bántsa a magyar vajda, azért, hogy ragyogjon családunk neve!» Tanitgatták aztán, hogy jó legyen, okos legyen, legyen méltó dicső hivatásához. Sőt egy darabig a vőlegényét is dicsérgették neki, a mig apja egyszer csak azt mondta: «nem adlak, dehogy is adlak ahhoz a Belzebub fiához, ahhoz az ichneumonhoz, a rézorru főnökhöz!» De kevés vártatva még is csak odaadta, megirták az esküvő levelet, jött kétféle pap, sok nagybajuszu magyar ur, őt is megeskették az urával. És az ura nem volt ott, az urát nem látta még soha, kegyetlen-e avagy jószivü, komor-e vagy játékos, nem tudja, ugy hallotta, hogy nagy rőt haja van és zöld szemei, és hogy neki itt kell feküdnie vele egyedül ebben a kietlen ágyban, ebben a kriptában. Barbara nem tudott arról semmit, hogy Mátyás elindult volna már Budáról. Inkább azt hallotta, hogy ősz is lesz akkorra, a mikor eljön megülni az igazi menyegzőt. Későlte is az időt: – Aranyos szép herczegasszonyom, majd meglássa, milyen jó igazi asszonynak lenni. Nekem is volt uram, szép szőke szakálla volt és sárga haja verte a vállát; megölelt. – És te mit tettél akkor, dadus? – Én is megöleltem. – Parancsolták? De hisz te nem voltál gróflány? – Dehogy parancsolták, jól esett, azért. – És aztán, mit tett veled, aztán. – Aludjon herczegné, aludni kell már! – De én beszélgetni akarok. Mondj el nekem dadus, a mit csak tudsz, mindent. Én is tudok valamit, volt nekem egy barátném, a karinthiai grófkisasszony. Ő beszélte, hogy összeeskették az urával, a brandenburgi Lothárral, nyolcz éves volt a lány, tiz éves volt a fiu. Egész éjszakán át bujósdit játszottak, aztán a Lothár elment tanulni. Halk kaczagás hallatszott föl a házban. Majd utána egy mély sohaj kelt: – Dadus, dadus, – sugta az asszonyka – az Isten irgalmazzon nekem, én nem szeretem az uramat! Igy telt el az egész julius. Erzsike herczegné küldte haza a fecskéktől az üzenetet, hogy nem bir ő itt megszokni és gyenge teste nem birja többé lelke nagy áldozatját, pedig egész éjszakán át is elimádkoznak a dadussal. A fecskék a hirt megvitték, de magyar fecskék voltak, nem értették meg őket a más nyelvü országban. Nem jött érte senki, nem jött érte senki. Sokat sirt ezért magában, egészen belezöldült, de a bús orczáját nem mutatta másnak, csak Barbara dadusnak. Mosolygott, a mikor Szilágyi Erzsébet kellemeztette előtte a fiát és elpirult, ha az öreg vajda megcsipte képét és mondott neki valamit, biztosan vidámat, az ismeretlen, haragos magyar nyelven. Igérte neki, hogy ne féljen, eljön már az ura. Föl-fölijedt éjjel Erzsike herczegné, nem aludt egész éjszakákon által. Fáradt lett, beteg lett, nappal is feküdnie kellett, egész ágynak esett. A doktorok hiába doktorozták, hiába eresztettek egy zsidót is a házba. És hiába izent a fecskéktől, hogy: «én itten meghalok», feleletül még csak levél se jött rája. Hanem hozta egy poros futár a budai várból, az ura izenetét, meg az ajándékát, egy diófa ládikába zárva. Cziműl föl ez vala irva: Adassék e levél Hunyadi Mátyásné tulajdon kezébe. Belül a foglalatja pedig ez volt: «Szerelmes asszonyom, én feleségem! Hallom, hogy nem vagy egészséggel, azt irja az anyám. Megyek hát hozzád, nyomban elindulok, király orvosával és ha ez se tud írt néked, Kapisztrán baráttal, a ki holtából is felkölti az én kis violaszálamat.» A diófa-dobozban pedig volt egy bábu, talpig selyemben, egy kis szopós baba. Óra tik-takolt a szive helyén. Aztán egy játékkorona, királyné fejére való, vékony és könnyü arany-pléhből, aztán egy keszkenő, csókolódzó hollók voltak ráhimezve. Fogta a beteg herczegasszony a levelet és az ágyban elolvasta, megnézte még egyszer és a párnája alá tette. A babát odafektette maga mellé, a koronát pedig Barbara rátette urnője szőke fejére, ugy feküdt az ott benne. A himzett keszkenőt a forró ajkára helyezte. Valahogy nem félt többé az ura megjövetelétől, inkább várta félelemmel, lázzal, nehéz ábrándokkal. Faggatta a dadust, mikor jön, jön-e már? Vele foglalkozott nappali lázas álmaiban, beszélgetett hozzá, kérlelte, hogy ne bántsa, fogja szeretni, nagyon szeretni fogja. A csillagok is elbucsuztak, a lombok is elmentek, a fecskék is elutaztak, szeptember lett. Erzsike herczegné mozdulatlan és eszméletlen, de még élve feküdt az illatos nász-ágyban; mellette a baba, fején a korona, száján a nászkendő. Nem hallott, nem látott, csak a mikor végre dübörgött a hid, megnyilt az ajtó és belépett azon Hunyadi Mátyás. Megismerte, kérte jöjjön közelebb. Megkérlelte, a miért nem szerette eddig. És arcza, mint a lehullott levél, átpirosodott egy csókra. Még egyet kért, de nem tudott visszaölelni, mint a hogy a dadus mondta. Aggódó szemeire ráborult sürü pillája, szomoru ajkait most mosolyra csucsoritotta. Az ura fogta a kis halott kezét és könyezett. Ott állottak körülöttük mind és sirtak. Kapisztrán, a barát, mosolyogva fölboritotta a herczegasszony teritőjét és reá mutatott. – A bábut ölelte az félkézzel, szelid homlokán ragyogott a korona, ajkai körül a szerelem igéretének mosolya fénylett. A barát szólott a siratókhoz: – Ne könyezzetek, ime nézzétek, egy boldog asszony, kinek fájdalom nélkül vagyon gyereke, kit ölel; bün nélkül koronája, és szerelmes ura, a kiben nem fog csalódni soha. Délután volt és hideg idő, reggel hó esett és a havasok felől jön az éjjel is. Tegnap még arany almával volt teli a fa, reggelre pedig belepi a zuzmara. Barbara dada bevette magát a magyar cselédek közé a konyhára, fázott. Sirt egyet, beszélt egyet: – Ha csak jobb idő lett volna a szegény kis urnőm sirbatételére. Ilyen hidegben! A kegyelmes Isten várhatott volna, hogy szegényke az almavirág-nyilást meglátta volna. TARTALOM: Jisbi Bénob 5 Tóth Terézia 27 Két katonatiszt 41 Szinház után 51 A fehérruhás asszony 69 Beszélgetés a hütlenségről 83 Tündérek korszaka 97 Mese a tulipánról 107 Téli rege 125 Erzsike herczegné 141 [Transcriber's Note: Javítások. Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: 3 |KIADASA |KIADÁSA 23 |nem talál- se jó |nem találtak se jó 30 |baratait egy kis |barátait egy kis 32 |helyette a a templomban |helyette a templomban 54 |eletkedvet lehelt |életkedvet lehelt 117 |szép assszonyokrál |szép asszonyokról 121 |nem láthatom. |nem láthatom.» 146 |hallottál e róla |hallottál-e róla 147 |fiának. |fiának.» 148 |elment tannlni |elment tanulni 150 |Szerelmes |«Szerelmes]