# Éjszaka ## Part 3 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/ejszaka-45147/index.md Ez a felvonás, melyben felesége olyan édes másnak és az egész közönségnek: éppen olyan hatást tett rá, mint a tizennyolcz év előtt szinielőadások odalenn Miskolczon, Egerben, Losonczon. Ölni, gyilkolni, meghalni szeretett volna, midőn feleségét – csak szinleg, játékból is – más karjai között látta. És a mint akkor nem tudott ellene küzdeni, most is erőt vett rajta az érzés, annyi erővel és mélységgel kelt fel benne, mintha azok az esztendők el se multak volna. És akármilyen kinszenvedéseket állott is ki: újra a szinpadra kellett néznie. Úgy szenvedett, hogy reszketett belé. Egy pillanatban kinozta, a másikban pedig kéjes gyönyörrel járta át ez a gondolat: «és az enyém volt!» Mégis megkönnyebbült, a mikor Mignon elhagyta a szinpadot, mintha valami veszély, különös katasztrófa függesztődnék fel feje fölött. Fellélegzett, ujra behunyta szemeit és egész érzésével a multra vetette magát. Emlékezete önként és nagy készséggel idézte vissza azt a pillanatot, a mikor végleg megvált a dicsőségtől, szabad akaratából otthagyta a szinpadot, mert nem tudta tűrni, hogy feleségét annyian nézzék, annyinak tessék és megölelhesse akármelyik pityókos komédiás – ha szerepe úgy kivánja. Most szive hirtelen összeszorult. Zavartan, félve és reménykedve, ilyen érzéssel nyitott be a püspök csupa szőnyeg szobájába. «Énekes szinészek vagyunk, ez itt a feleségem, mind a ketten római katholikusok… Megutáltuk a szinpadot, szivünk el akar fordulni a hiuságtól: templomi énekesek szeretnénk lenni, két hely van a székesegyházi karban!» A püspök perczekig hagyta őket állni a puha szobában némán, zavartan. Rájuk se nézett s tudomást se vett róluk. Perczek multak, mig ezt az egy szót kinyögte: «bene!» Azt hitte, minden elveszett, és egy hét mulva benn énekeltek a karban, az orgona árnyában, ott, hol feleségéből a közönség csak kis fekete kalapját, szőke frou-froujának egy-két tincsét látta. Milyen boldogság volt ott! Együtt énekelték a gyönyörü szép miséket, két öreg bariton, rokkant templomi énekesek reszketős hangja kisérte csak őket. És nagynéha egy műkedvelő asszony, a leányiskola egy komoly zongoramestere, a kinek transzkripcziói énekhangra úgy tetszettek az asszonykának. … Mignon újra a szinpadra lépett, majd egészen magára maradva, belekezdett legszebb énekébe. És talán sok volt, talán nem volt semmi közös hang ez ária és ama mise között, melyet _utoljára_ énekeltek együtt, a férj és feleség, mintha a régi évekre gondoltak volna: szemük összevillant, ugyanaz emlék kelt fel bennük. A primadonna nem énekelt többé, leült egy karosszékbe, a hol fázást kellett szinlelnie. De ime, nemcsak szinleg fázott, egyszerre hideg borzongás futott át rajta: arra az éjszakára emlékezett, a mikor a kitünő transzkriptor-zongoramesterrel megszökött. Éjjel volt, a férj aludt, esős idő – úgy megáztak. Élne-e vajjon még, ha akkor ez az ember utóléri őket?! III. «Ha akkor utólérem, nem él többé!» erre gondolt a férfi és levette róla tekintetét, kiment a lépcsőházba. Sokkal izgatottabb volt, mint a hogy akarta, sokkalta jobban át volt hatva mindenféle szenzácziókkal, mint a hogy előre elvárta. Majdnem két évtizede gyülemlett benne a gyülölet ez asszony ellen, de szerelme sem lett azóta kisebb. A kis püspöki város csendjében, élete java idejét templomokban, orgonák árnyában és temetéseken töltve el: mint a gyümölcs, a melyhez levegő nem ér: konzerválódott minden érzése. Egyedüli mulatsága: bőséges, de komor papi ebédek, finom borok, melyeknek mámora nem feledést, de a régi mámorra való emlékezést hoz. «Ha akkor utólérem, nem él többé!» ez a gondolat mindennap felvillant fejében: templomban és temetésen, vendégségben és otthon, a hóstyai-ház bolthajtásos szobáiban, holott tizennyolcz éve változatlanul maradt minden. Asszonyruhák, rizsporos doboz az álló tükrön, egy vállfűző, melyet a nagy sietségben nem volt érkezése felvenni a szökevény asszonynak. Minden a régi volt, csak az asszony, az asszonya volt másoké. A templomi énekes regens-chorivá lett, ujságokat is járathatott. Gyászra-gyászt olvasott ki e kegyetlen papirosokból, melyek a szökött, hitszegő asszony dicsőségét hozták hirül neki. Úgyszólván mindennap ott szerepelt neve, melyet az viselt, a ki lehetett mindenki másé, csak azé nem, a kié volt – az övé. Királyok kitüntették, diákok megkoszoruzták, hires férfiak fogták be magukat dicsősége szekerébe és rohantak vele előre, fel, mind feljebb. És az őrült vágtatásban kitárta magát, lelkét, mindenét – mindenkinek. Két világi tanár is volt a czisztercziek iskolájában, a hol reá bizták a zene és énektanitást. Ezek a nyári szünidőt a fővárosban töltötték és hirt hoztak neki a feleségéről. – Látták négylovas fogatán, de a lovak nem párosával, de egymásután voltak befogva s mellette a bakon nem az inas ült, hanem egy magyar ur, nábob, a mikor az énekesnővel megismerkedett és egyszerűen csak gazdag ember most, ismeretségük második évében. Szabadon, minden tekintet nélkül beszélték el a férjnek mindama pletykákat, melyeket az egész Budapest, az egész ország szabadon terjesztett. Az úgylátszott, nem törődött többé csak hangjegyeivel, el is feledte, hogy szinésznő férje volt valaha. «Ha akkor utólérem, nem él többé!» Ez járt a regens-chori fejében, mig a pletykákat hallgatta. «Ha elém kerülne, ha meglátnám újra – nem élne többé!» igy folytatódott tovább és vágyott meglátni és igyekezte kerülni. Tizennyolcz évig nem látta. Ennyi ideig gyülemlett benne emésztő szerelem, elfojtott boszúvágy. Eddig tudta megakadályozni, hogy gyülölete ki ne törjék. IV. Még csak egy pár jelenet s az operának vége. «A diva siet, nem akar ismételni, tán bálba megy, az udvar…» szólt a nézőtéren az az úr, a ki mindig előre jelzi az énekszámokat: «most ez jön…» Mindenki látta, hogy Mignon elnagyolja a dolgot. Mintha valami történt volna vele. Figyelmetlen, a páholyokat nézi. Hirtelen szokatlan mozgás kelt a földszintes páholyokban, a támlás-székek első sorain. Egy elsőemeleti páholyban csak most pillantották meg Mignon szeretőjét. Egy hölgygyel ült. Egy magas, csontos bécsi lánynyal, a kivel nyilvános helyen együtt lenni minden asszonynyal való nyilvános szakítást jelentett. – Szakítás! szólt a zeneértő ur. – Szakítás! szóltak a mindentudó első széksorban. Fent az első emeleti páholyban a bécsi hölgy mosolygott s a fiatal gentleman is mosolyogva fogadta Mignon megvető, tüzes és gyülöletteljes, szinte kihivó tekinteteit. – Skandalum lesz! mondá szomszédjának a zeneértő és szive összefacsarodott a gyönyörűségtől. A regens-chori páholyában egészen hátrahúzódva még egyszer elszámolt magában: «Igy nem lehet élni, nem tudok élni és másképp nem lehet, meg kell halnunk!» V. Az előadás véget ért, még egy pár perczig zajongott a közönség a foyerben, a buffet vidám szatirjait, mámoros nympháit még nézegette egy-egy csoport; sokan lassan, álmélkodva haladtak lefelé a márványos, aranyozott lépcsőházban, a zenétől mámorosan, a melegtől megszépült teint-nel, kipirulva és melancholikusan, hogy «ennek is vége van!» A külső csarnok feljáróin fel- s lerobogtak a magánfogatok, a számozott hintók, s a mint nagy sebességgel, sorjában végigvágtattak az Andrássy-úton: lámpájuk fénye az utczai légszeszszel egyetemben, a tegnap hullott hó fényével együtt megvilágította a nagy, pompás utat, annak este tiz óra utáni közönségét. A prémes asszonydókák, szinházi csipkekendők közűl – messziről látva is – fel-felvillant a sok finom női arcz, legtöbbnyire élveteg asszonyfejek, egyforma tipusuak, a város északi részéből valók. És a mig az utcza zajongott, ragyogott: az opera csendes lett és sötét. A «szinház után» sajátságos szomorúsága ereszkedett le rá, még égett egy pár gázkandeláber és az egész tarka, szobros, sphinxes háztömb olyan lett, mint egy elhagyott palota. Pedig hátulról, a szinpad bejáróinál újra valami élet kerekedett: a művészek élete «szinház után». Kifáradt, beburkolt, rosszkedvü művészek és művésznők, a tarka, czifra, groteszk segédszemélyzet, a mint kifelé özönlött: újra felverte a mellék-utczák csöndjét. Sőt lassan-lassan, ha elszórtan is, egy kicsi közönség támadt a szinház háta körül: udvarlók, udvarlásra vágyók, a művészek rajongó bámulói, a kik az opera talaja körül a szegénység e szűk utczáiban úgy teremnek, mint a gomba az erdő televény földjén. Azután egy-két equipage, néhány egyenruhás inas is ácsorgott a kijárók körül. Első rangú művészek fogatai és inasai. A legelső és legfényesebb alkalmatosság mindjárt elől – a kis Mignoné. Ime, tizenöt éve talán most esett először, hogy a mikor a primadonna fogata előállott: nem várt ott még egyetlen egy tisztelője sem. Körülnézett, csakugyan nem volt itt senki. Az inas bámészkodva nyitotta ki az ajtót: se az úr, se más… A primadonna megfordult, hogy a kocsiba lépjen és férje állt vele szemben. Az elhagyott, a meggyalázott, a megkopaszodott férj, vidékies ruhában, vastag s őszülő bajuszszal, de még mindig a régi módra villogó szemekkel. Talán egy fél perczig néztek igy egymásra, mig a férj szólani tudott. – Meg, meg… csak ezt tudta kinyögni. – Meg fog látogatni, természetes, hogy meg fog látogatni! – szólt az asszony és elmosolyodva beült fogatába, és a mikor benn volt a puha ülésen, hirtelen folytatá: – Legjobb lenne tán most, üljön be – úgyis szinház után vagyunk. Aztán a mikor a férj szinte mechanikusan beült hozzája és az equipage elvágtatott velük, – sebes beszédével folytatá: – Ó, édes tenorom, tudod-e, hogy igazán mind a ketten szinház után vagyunk. Hiába, bizony mind a ketten szinház után… Vége a dolgoknak. Ilyenkor legjobb egy jó vacsora, aztán aludni jó nagyot, mélyen. Tudod-e egyébiránt, hogy egész pályámon nem találtam olyan pompás énekmesterre, mint a milyen te voltál… és a neved még megvan… viselem. Talán nem is kellene nekünk szakítani most már, a mikor vége a komédiának?! Olyan sebesen és olyan csendesen beszélt, hogy alig lehetett megérteni. Egészen úgy, mint húsz év előtt. Arcza se sokat változott, csak nincs többé benne az a régi különös kifejezés, az az élvvágyó, különös karakter. Megvénhedt, vagy megtisztult, kifáradt, vagy megkomolyodott? Ott ült a regens-chori szorosan az imádott és gyülölt asszony mellett és mig annak vidrabőrös dókája melegített, parfumje át meg által járta: nem tudott számot adni benyomásairól. Csak azt érezte biztosan, hogy szerelem és gyülölet meglanyhul, melancholiává válik benne. Mint mikor cellók mélabús hangját hallja… Az asszonyka csendesen, mintegy magának szólt: – Milyen szép volt, mikor mi elkezdtük… «szinház után» miért ne maradnánk mi együtt? A FEHÉR RUHÁS ASSZONY. A szék hátán állva, a siffon tetejét tisztogatta éppen Hermelinné, a mikor legelőször jutott eszébe, hogy elválik az urától. A szék egy kissé megingott alatta, de nem szállt le, folytatta tovább a porolást, s ezalatt egész világosan ezt gondolta magában: – El kell válnom tőle, mind rosszabbúl megy minden. Legfőképpen az keseritette el, hogy nem tarthatott elég tisztaságot. Öt forintos cseléddel kellett bibelődnie, a ki még törülgetni se tudott. Az ágy és divány alatt nem akart söpörni soha. A két szobás lakásnak nem volt előszobája, a konyhán át, ételszagon keresztül kellett bejönni. Két éve, a mióta férjhez ment, sürgette férjét egy függönyért, mely kettéválasztja a konyhát, hogy tisztességes emberek is betehessék hozzájuk a lábukat; – nem lehetett venni. Nem lehetett tisztaságot tartani, nem lehetett becsületesen kitisztogatni sem. A távirdásznak éjjeli szolgálata volt és még aludt a diványon, abban a szobában, a hol porolt. Pedig tiz órára járt már, a piaczra kellett küldeni. Hermelinné hátranézett, hogy hova tette a napi pénzt férje, a mikor hazajött. Ott volt – mint rendesen – egy piszkos, gyürött forintos az ágy előtti asztalon, a melyen fésülködniök, enniök, inniok kellett. A rendes keserüséggel és szokása szerint hangosan osztotta fel a forintot: |Czukor, kávé, kifli, pótkávé, tej|14|kr.| |Főzelék|6|„| |Hus|36|„| |Liszt|7|„| |Füszer só|5|„| |Zsir|8|„| |Fa|5|„| |Hat tojás, vacsorára|14|„| |Esetleg a kéményseprőnek|20|„| |Egy üveg szóda|4|„| | |119|kr.| Kenyér és zöldség szerencsére volt még tegnapról. Haragosan rázta ki a törlőrongyot. Hermelin fölnyitotta szemeit egy pillanatra, de találkozván az asszony tekintetével, csaknem ijedten csukta le ismét. Ő meg szinte gyülölettel nézett szét az otthonban, mely hijján volt minden disznek. Mindenütt csak a legszükségesebb, sehol egy szőnyeg, egy kép. A sárga és szürke tárgyak között sárga és szürke volt a férje is. Csak ő volt diszes, ragyogó, fehér. Sohse viselt más ruhát, mint fehér alaput, fekete vagy szines babbal, avagy kis virágokkal. Szinte átlátszó volt, mint egy optikai látomás. Az alakja is sugár, mintha testéhez tartozott volna a fehér dessinü ruha. És a haja se olyan, mint más asszonyé; olyan, mint valami csodálatos fű, egy ismeretlen sötétebb válfaja az árvalányhajnak. Meglátta magát a tükörben és tetszett magának a tiszta fehér asszony, világos-szürke szemeivel, kristályként áttetsző arczával. Egy kissé megvigasztalódott, egy kissé elmosolyodott. Eszébe jutott a postai titkár, akinek négyszer annyi fizetése volt, mint férjének és a jövedelméből egy krajczárt se kellett adósságra fizetnie. Sőt legény létére megtakaritott pénze is volt. És ez az ember a leghatározottabban kurizált neki. Olyan szerelmes volt belé, hogy ő szinte utálta. De méltósága azt parancsolta neki, hogy észre se vegye. Kitért előle, elutasitotta hidegen, a föltétlenül becsületes asszony megőrjitő fölényével. A mig a siffon czirádáiból tökéletesen kitörülte a port, elhatározta, hogy férjhez megy a postai titkárhoz. Egészen fölvidámodott, hogy elképzelte magát egy elő- és fürdőszobás lakásban. Férje még aludt. Lábujjhegyen ment ki a konyhába és azonnal elküldte a cselédet édes anyjáért. A mig az megérkezett Budáról, elkészitette férjének a kávét. * Jött az asszonyság nagy kalapban, olyan kalaptollakkal, a milyeneket csak öreg számtisztnék viselnek. Fekete czekkerrel és fekete parazollal, a mely ipartárgyakat csak a budaiak számára gyártanak már. Roppant megijedt, a mint leánya – a mig egy csésze kávét öntött neki – elbeszélte, mit akar. – De miért, de miért? – kérdezte suttogva. – Miért? Mama még kérdheti? Hát nem látja, hogy ma holnap fölvetnek itt a férgek, a svábok, a piszok! És ez nem lesz jobb, rosszabbodik mindig. Azt akarja a mama, hogy vele együtt haljak a szeméten! Hogy én keressek rá? Mert az lenne a vége. Az, hogy nemsokára át fog küldeni, hogy hozzak neki a krajzlertől sajtot vacsorára, hitelbe. A nagy, szines tollak alatt a kis fonnyadt arcz hirtelen még jobban megaszalódott. – Szerencse, hogy nincs gyerek! – Még az kéne! Igy legalább nem köt hozzá semmi. Az asszonyság a kávéscsésze mögül bámulva nézett leányára. Olyas valami járhatott az eszében, hogy ez még sincs egész rendben. De a mire a második früstököt bevégezte: rendben talált mindent. A cseléd elől kimentek a folyosóra. – Haza fogsz jönni. De mit teszel aztán? – kérdezte az öregasszony. – Férjhez fogok menni ujra! – szólt Hermelinné határozottan. A kapuból még utána kiabált anyjának: – Ha valami rétest csinálsz, küldjél. Nekünk nincs ma tésztánk. Pedig vasárnap volt. Arra azonban kellett pénznek jutnia, hogy délután elmehessenek a budai kioszkba. Mindenki jeges kávét evett, de Hermelinnének be kellett érnie egyszerü meleg kávéval. Megjelent a posta-titkár is, fagylaltot evett pohárból, tejszinhabbal, belemártogatott vagy tiz ostyát és nagyon dicsérte, kellette az asszonynak. Az majdnem sirva fakadt a megaláztatástól, de kristály-arczán nem látszott meg semmiféle meghatottság. A távirótiszt rosszúl érezte magát és elment billiárdozni egy biztos emberrel. Magukra hagyta őket, valami elkényszeredett sületlen viczczet mondván. Hermelinné azonnal hozzáfogott az ügye elintézéséhez. – Ha becsül egy kissé – mondá egyszerüen – nem mutatkozik többé nálunk. – Miért? – Én tisztességes asszony vagyok és az is fogok maradni. Ha előbb találkoztam volna önnel, nem mondom, hogy meg nem hallgattam volna. De igy, ha tovább is üldöz, meg kell vallanom férjemnek mindent. A titkár egy kissé megrettent. Habozott, hebegett, de az elefántcsont tisztaságu kéz tartotta erősen: – Az gyalázatosság, el akarni rontani egy szegény asszony életét, exisztencziáját, jövőjét. A jövőjét. Mondjuk, ha én esetleg azzal az érzéssel volnék magához… Oly hüvösen mondta, de olyan forrón lüktetett a vér a férfi agyában. Egy édes, tiszta szerelem igéretét hallotta ki e szavakból. – És ha én uj, kegyedhez méltó jövendőt biztositanék… – mondá reszketve, és önfeledten az asszony keze után nyult. Rendben volt minden. Egy hét mulván, a mikor a távirótiszt elment nagy-szolgálatra, összepakolta a mi az övé és hazaszállittatta. Az asztalon hagyta ezt a pár sort: «_Nem türhetem ezt a gazdálkodást, igy a szeméten veszünk el. Ilyen élhetetlen emberrel nem élek tovább egy pillanatig sem. Isten vele! – szül. Vrabély Ida._» Hermelin Béla sirt, káromkodott, futkosott, kérő levelekre, hordárra elköltött egy vagyont. Az ujságokat is molesztálta, hogy járjanak közbe a feleségénél, mert ez nem privát, hanem szocziális kérdés. Adósságba verte magát, hogy fiakkeron járhasson azon a tájon, a hol felesége láthatja. Hadd higyje: van már pénz! Hiába volt minden. A törvény végképpen elvette tőle és ő látta, a mint az ő felesége egészen fehér ruhában megesküdött a titkárral. Mint egy férfi oly hangosan mondta az «igen»-t. A nagy kalapu, szines tollu asszonyság és egy szőke haju, de roppant öreg ur, bámulva nézték ezt a narancsvirág-királynét, a ki – szinte hihetetlen – az ő lányuknak mondta magát. * Elhagyták a budai kioszkot. Pesten jártak a legdiszesebb etablissementokba, a dunaparti kis kioszkba is. Nemcsak vasárnapon, de hétköznap is, vacsora után. Ez esti séták alatt uj, ismeretlen gyönyörüség országa nyilott meg a titkárné előtt: boldog volt, hogy bámultathatta magát azokkal a férfiakkal, a kiknek még nagyobb lakásuk, több cselédjük volt, mint most neki. Az éjszakában villogó bágyadt férfiszemek figyelme, hizelgése volt az ő napja, a melytől gyarapodott, szépült, nőtt, talán még a haja is. De nyugodt, tiszta és hideg maradt, nem szennyezték be a vágyakozások. Álmodozott mégis. A mikor karonfogvást hazamentek a Kálvin-térre, minduntalan azzal faggatta az urát: ki milyen gazdag? Igaz-e, hogy husz szobája van? Külön lépcsője, melyen nem szabad senkinek másnak följárni… Erről álmodozott és nagyon elmerülve ment férje mellett. Lassan azt is rászoktatta a hallgatásra. Anélkül is kevés mondanivalójuk akadt. A miről beszélhettek volna, az első férjről, arról hallgattak. Csak egyetlenegyszer jött szóba, a mikor fenyegető levelet irt elvált feleségének. A titkár átadta a levelet a rendőrségnek és Hermelint elcsapták az uj hivatalából, elzüllött már akkor, konduktor volt egy omnibusz-vállalatnál. Hova lett aztán? Hallották, hogy elzüllött végképpen. Kérdezték maguktól. Sehol semmi nyoma. Maga az asszony keveset gondolt rá, elhatározta, hogy kiveri a fejéből, és kiverte. Mégis meg-megrezzent, a mint a nyári éjszakán egy-egy sötét alak kisérte az ő világos és szinte világositó alakját. Utálta a gondolatot is, hogy találkozzék vele. És megérezte, hogy bármi történjék is, ma látni fogja. Jó volna valami kocsiba ülni! gondolta magában éppen és abban a pillanatban meglátta. Egy kávéház előtt mentek el, a melyet renováltak éppen. Nyitva volt, de setét, egy lélek se benne. Előtte, a garádics kövén, arczra feküdve aludt egy rongyos ember. Talán a kávéház őrzője. A titkár megsajnálta; meg nem állhatta, hogy meg ne piszkálja a botjával: menjen haza szegény. A rongyos ember hátára fordult, de nem nyitotta ki szemeit, álmában nyöszörgött valamit. Mindaketten megismerték Hermelint azonnal és lélekzetüket visszafojtva, elsiettek. De alig mentek egy pár lépést, a postához beosztott titkárnak lelkifurdalásai támadtak: – Adni kellett volna neki valamit. – Hát adjon. – Maga adjon. Oda meri neki adni? Az asszony vállat vont, menni akart előre. De aztán mintha eszébe jutott volna valami, elvette a pénzt, és megindult férjével a rongyos ember felé. Elejbe állott, alig két lépésnyire tőle, nem félt, érezte, hogy ezt az elkényszeredett, élő feketeséget leveri az ő nyugodt ragyogása. Egészen bátran állott elébe, sőt némi titkos diadalérzettel is, hogy megmutathatja az elérhetetlen szépségét annak, a ki oly sokáig hiába bitorolta. A titkár megrázta a rongyos ember vállait: – Béla, menjen haza, itt aludni? Nagynehezen ébredt föl, megtörülte a szemeit, káromkodott egyet és megismerte az asszonyt. Álmodott még, de abban a pillanatban felugrott. Az asszony hátralépett egyet és ugy nyujtotta feléje az ötforintost: – Itt van, magának! Letette a kőre, aztán minden izgatottság nélkül azt mondta: – Menjünk! Karonfogták egymást férj és feleség és mentek lassan előre. A fekete ember mozdulatlanul ült a kövön, maga is egy darab kő. Tekintetével kisérte a fehérruhás asszonyt, mint egy tovalebbenő csillagot. Végre eltüntek egymás látóhatárából. A főváros éjszakája elnyelte mindkettőjüket. Körülöttük javában folyt Budapest éjszakai élete. Az aszfalt pillangói egy darabon csaknem elfogták az utat a házaspár előtt. Keringtek, forogtak a tarka alakok, a mig egy-egy közülök észrevette a fehér asszonyt és irigységgel, csudálattal, talán tisztelettel nézett utána. Az meg összefogta ruháját, arczán az undor kifejezésével suhant el közöttük. Föllélekzett, a mikor illatos, tiszta otthonába tért. Lefeküdt a diványra, behunyta szemeit: – Engem bepiszkol az, hogy valaha azé az emberé voltam! A férj vigasztalta: – Mit bánod te, ha én nem törődöm vele? Kinyitotta, rávetette soha semmit sem mondó világos, nagy szemeit. Mit is mondott ez az ember? Hát lehet itt másról szó, mint ő róla, magáról, az ő lelkéről és a mi ehhez tartozik: a fehér dessinü-ruhákról, ragyogó fehérségü testéről, nagy hajáról, mely olyan, mint egy ritka fű? Hát másra is valók a férfiak, mint arra, hogy őt kitartsák, tiszteljék, lábait csókolják? Egészen naivul kerekedett föl benne ez az önimádat. Hagyta, hogy férje csókolja piros, de hideg ajkait, melyek sohse vágytak csókra. Átöleltette magát és arra gondolt, hogy mily boldogok lehetnek azok az asszonyok, a kiknek igazi nagy ur a férjük… Az a sok cselédség, borotvált arczu inasok… a butoroknak illata van a tisztaságtól. BESZÉLGETÉS A HŰTLENSÉGRŐL. Tegnap éjjel Deméndi Istvánnéval találkoztam. A belváros egy szűk mellékutczáján, fiakkerben ült; szemben vele a szobaleánya, mosolygó, piros, boldog orczával. Kalandon, találkán, vagy valamely merénylet utján jártak, nevezem, a hogy tetszik. Az urasszony fekete csipkekendőbe volt burkolva, mint egy velenczei leány, de a fekete szeme kivillogott a kendőből, arczának egy része pedig világosságot szórt a hintó homályába, mint sötét szobában a tükör. Megismert, hátrahúzódott az ülésen, de itt is megismertem a nagy fekete kutyáról és elhatároztam, hogy ezuttal nem leszek gyengéd: megszólitom. Sokszor láttam már igy találkán, a szeretőjére várva, fiakkerben. Sokszor határoztam el magamban, hogy szólok neki barátsággal: Ugyan vigyázzon, meglátja igy mindenki, megtudja az egész világ, még az ura is! – de mindig az jutott eszembe, hogy mit bánom én, pusztulj el szegény vacsoravesztő, oktalan szép asszony. Csak csináld tovább a regényeket: kell az nekünk! Csak égesd el szárnyaidat sebesen; úgy sem lehet az másképp! Részvét is, kiváncsiság is, gonoszsság is kényszeritett, hogy megszólítsam: – Kezét csókolom. Az éjszaka hüvös.