# Egy az Isten (2. rész) ## Part 5 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/egy-az-isten-2-resz-55712/index.md Abban az évben legújabb párisi divat volt a «fleures animées»: az egyik delnő éjviolának volt öltözve, a másik tulipánnak. Egy gazdag lakoma romjai hevertek az asztalon. A tulipán-marquisnő kezében tele pohár, melyet már az ajkaihoz emelt, de nem tudott kiüríteni a kaczagás miatt. – Ime egy tékozló fiu, a ki elhitette magával, hogy én az ő apja vagyok! szólt a herczeg, a minden feszély nélkül közéjük települő Benjáminra mutatva. Ekkor észrevett rajta valamit. – Te! Neked az egyik pofád vörösebb, mint a másik. – Igen, féloldali hideglelésem van. – Féloldali hideglelés! Soha se hallottam ilyennek hírét. Gyógyíttasd magad, fiam! – Azt teszem; szólt Benjámin, odatartva poharát az éjviola-marquisnő elé, ki azt teletölté pezsgővel. – Megállj csak! Mielőtt azt a gyógyszert bevennéd, hadd tartsak egy kis orvosi kikérdezést. Van-e még sok pénzed abból az ötezer forintból, a mit a volt feleségem deczemberi havi illetményeül átvettél? – Épen arról akartam beszélni, szólt Vajdár, a késfokát a túlhabzó pohárra téve. Kérem a januári illetményt, de rögtön. – Rögtön-e? talán még ma? – Igen. Még ma. – S nem volna tudomásod róla, hogy a feleségem még novemberben megirta nekem, hogy más vallásra tér, újra férjhez megy, s az apanageáról a levél keltétől fogva lemond. Nem jutott a te kezedhez az a nekem szóló levél? Benjámin vállat vont, zavartalanul facsargatva a czitrom nedvét az osztrigára. – Bizonyos voltam felőle, hogy Cagliari herczeg, a ki minden izében nemes ember és gavallér, azt fogja mondani e levélre, hogy «az nekem mindegy, mit tesz az asszony, de a míg az én nevemet viseli, addig nem szabad besároznia a czipőit a gyalogjárással». – Bravó. Ezt jól adtad. Tehát már most még ki is házasítsam, ugy-e? Erre kell a januári illetmény? – Nem erre kell, hanem valami másra. – Mi az a más? – Eh, most ne beszéljünk arról; ne rontsuk el vele a mulatságot; majd reggel. – Én most akarom hallani. – De vajjon a grófnők akarják-e? – Marquisnők! Te naplopó. Az a kérdés, hogy érdekes-e? – Érdekes! de nagyon erős. – Ah! Piquant! Interessant! Csak ki vele. A marquisnők szokva vannak ahhoz. A két delnő kiváncsian vonult közelebb. Az éjviola legyezőjét vette kezébe. – Tehát röviden ez az eset, szólt Benjámin, hogy a szép Blanka herczegnő e perczben halva fekszik. A herczeg hátrahökkent. – No, fiu! Az ilyen bolond tréfákat kikérem magamnak. Ismered gyöngeségemet, hogy nem szeretem, ha a halált emlegetik előttem. A hol arról beszélnek, onnan eltávozom. – Kérdezve volt, s én a kényszerítésnek engedtem. Szivesen elhallgatok. – De nem! Vondd vissza! Mondd, hogy nem igaz! Csak tréfálni akartál velem. Vajdár fölállt és meghajtá magát mélyen. – A tiszteletlenségnek ily fokát az én uram és jóltevőm irányában nem hagyom magamról föltenni. – No, ülj helyedre, ne bolondozz. Hol fekszik halva? – Valahol az útfélen, Nagy-Enyed és Felvincz között, elterülve a havon, átszúrva lándzsadöfésektől. – Hisz ez őrült beszéd. – Lehet, hogy az, de való. A hadügyminiszteriumhoz hiteles tudósítások érkeztek W–r tábornoktól a mészárlásokról, miket ő rosszal. E tudósításokat én olvastam s szolgálhatok a részleteikkel. És aztán elmondott nehány eseményt a pokoli hadjáratból, a hogy azt ember ki nem gondolhatná, ha ördög nem sugalja. A tulipán-marquisnő a háta mögé önté a fölemelt pohár tartalmát s az éjviola egészen beburkolta magát shawljába. A hamis marquisnőknek jobb szivök volt, mint az igazinak. – S honnan gondolod, hogy Blanka is ez áldozatok közt volt? – Fel vannak jegyezve a legyilkoltak nevei. – Ez rettenetes volna. – Mindenek fölött azonban Cagliari herczegnek az az első teendője, a mivel saját magának tartozik, hogy megölt nejének holttestét fölkerestesse és idehozassa Bécsbe, hogy ravatala saját palotájában legyen fölállítva, s koporsóját onnan vigyék el a családi sírboltba. A herczeg fölugrott helyéről. – Ravatal, sírbolt, gyászmenet? Gyönyörű éjszaka ez, mondhatom! S ha ez csak farsangi tréfa tőled… – Excellenza. Ha ez tréfa volna tőlem, úgy olyan tréfa volna, a miért valaki a magához hasonló ranguval élethalálra megverekszik, az alatta állót pedig korbácscsal kergeti ki a házából. Ha bizonyossá akar felőle lenni: ime odaadom a tudósítások cryptografiai kulcsát: a másolatokat ott találhatja ön ez órában egy olyan helyen, a mely az ön számára mindig hozzájárulható. Győződjék meg saját szemeivel. – Nem! Nem! Vidd innen a kriptaajtó nyitogató kulcsodat. Én hozzá nem nyulok. Én végig nem betűzöm a megölt emberek neveit. A két kezem olyan hideg lett egyszerre, mint a jég. No ez szép mulatság volt ma! A végét itt hagyom neked. – A miben nekem nem nagy gyönyörűségem lesz. Még ma akarok indulni Erdélybe. A dologgal sietni kell. – Tehát csakugyan komolyan akarod? – Komolyan akarom önnek idehozni Zboróy Blanka herczegnő holttestét. S az most nehéz feladat lesz. Galiczián, Bukovinán keresztül kell kerülnöm Erdély északi határába: ott sírokat feltöretni, száz közül az igazit fölkeresni; ólomkoporsóban, szekéren, vasut nélküli három országon keresztül ideszállíttatni. Ahhoz ember kell, a kinek a szivében vas van. – Meg egy másik ember, a kinek a zsebében arany van. Most egyelőre átadom a tárczámat, majd utasítani fogom az ismerős bankházat Czernoviczban, hogy nyisson számodra hitelt, előre nem látott esetekre nézve. A nehéz feladat legnagyobb részét pedig elhallgatta Benjámin az ő fogadott atyja előtt; azt, hogy a hazahozandó szép hulla még most piros arczczal és ragyogó szemekkel látja naponkint kétszer felkelni a napot a toroczkói völgyben s nem is álmodik felőle, hogy készítik számára az ólomkoporsót. A herczeg már leküzdte magában az első borzalmat. Könnyelmű, élvsóvár ember volt, a ki hamar ki tudott alkudni a balsorssal. Azt hitte, hogy azáltal, ha bőkezüen gondoskodott egykori neje pompás temetéséről, lekenyerezte annak a «maneseit». Képzelmét most az a gondolat hevíté, hogy ha ő most Blanka halálhírével vissza fog menni a szép Cyrenéhez: milyen lesz az a nőoroszlán, a ki az ő meghódítójának lábait csókolja? Ez olympi élvezet lesz az itt hagyott triviális mulatsághoz képest. A mi maradjon Benjáminnak. Búcsút vett a két istennőtől, s tárczájával együtt átruházta teljhatalmát Vajdárra s aztán hajtatott Caldariva marquisnő palotája elé. Hintaja nem mehetett be a kapubejárat alá, mert azt már egy szemközt álló fogat tartá elfoglalva. A kapus felvilágosítá róla, hogy a doktor van itt. – Ahá! A szokott betegség! mondá magában. Azoknak az asszonyoknak a baja, a kiknek az egész világ «fáj», s minthogy az orvos nem tudja az egész világot olyanná csinálni, a milyenné ők akarják, tehát a baj kínos és gyógyíthatatlan. Ezúttal azonban azt hitte, hogy ő hozza magával a biztos gyógyszert, a minek hatása csalhatatlan. Az előszobában meglepte az, hogy a hány szobalánynyal, inassal, komornával találkozott, annak egyik pofája mind pirosabb volt, mint a másik. Epidemia volna tán már e féloldali hideglelés? A hálószoba szőnyegajtajában szemben jött rá az orvos, meg az orvosságos üveg. Az üveg repült magától az orvos feje felett. Majd a herczeg orrát találta el. – Mi baj van? Be lehet menni? kérdezé a herczeg. – Oh igen, felelt az orvos komolyan. Erős vértolulás az agyhártyákra, ideges nevralgia. A beteg oly állapotban van, a midőn az orvosnak is tanácsos mind a két kezén egyszerre tapintani meg az üteret, miután bizonyos nemét a vidtáncznak fejleszti ki, a mi csak a kezeket lepi meg, a miknek ellenállhatlan ideggörcsük van, a hozzájok közeledő arczának tenyereikkel gyors érintkezésbe hozatalára. Bemehet a herczeg. A baj nem veszedelmes; de jól fogja tenni, ha egyszerre mind a két kezét megfogja a betegnek, midőn kezet csókol neki s aztán el nem ereszti, míg közelében marad. A herczeg úgy tett, a hogy utasítva volt. Beléptekor a szép Cyrene azzal foglalatoskodott, hogy vánkosáról tépte le a hímzett fodrokat. Éjszekrényén már nem volt tárgy, a miből hajító eszközt lehetett volna csinálni. Mikor meglátta a belépőt, egyszerre hátat fordított neki s holtnak tette magát. A herczeg lábhegyen lépett hozzá. Ismerte a jelszót, mely őt életre fogja támaztani. – Rozina. Nőm, Blanka meghalt. E szóra egyszerre visszafordult a fekvő hölgy, s arczán, szemeiben dæmoni öröm világolt, a harag és öröm ellenmondó vonásaiból támadt gyönyörű meduzakép. Most már lehetett bátorsága a herczegnek a két kicsiny kéz után nyulni s mind a kettőt biztosítva, egyiket a másik után megcsókolni. – Hol? Mikor? Hogy? kérdezé a hölgy. – Nagy-Enyeden. Meggyilkolták. – Eh! őrült beszéd! mondá a marquisnő, s a herczeg vette észre, hogy a kezét szeretné saját rendelkezésére tartani. De nem adta neki vissza. – A mit ön meg akart tőlem hallani: meghoztam. – Ki mondta azt önnek? – Az én kedves fiacskám, az ön kedvenczkéje, Benjámin. Most olvasta a hadügyminiszteriumhoz érkezett tudósításokból. Onnan jött egyenesen hozzám, a jó fiu. A marquisnőben forrott a méreg. Ki akarta szabadítani a kezeit erőszakosan; de a herczeg nem bocsátá el. – Igazat mondok önnek. Szavamat adom rá, hogy úgy van. Pénzt is adtam rá Benjáminnak, hogy rögtön utazzék Erdélybe s a szegény szerencsétlen nő maradványait szállítsa Bécsbe. – Oh! Bocsássa ön hát el a kezeimet! – Mit akar ön, kedves Rozina? – Mit akarok? szólt a nő, s elkékült ajkán tajték kezdett habzani. Hát egy imádságot akarok – mondani – a szerencsétlen asszony – lelki üdveért. – Engedje, hogy a kezeimet imára kulcsoljam! Már erre a kegyes czélra csakugyan szabadon kellett becsátani a kezeit. Pácscs! Abban a pillanatban aztán a herczeg is megtudta, hogy milyen az a féloldali hideglelés! X. Az arczul ütött alak egy herczeg volt. És egy római. És egy dæmon. Ez nem az a frivol szerető, ki a bársonykéz arczcsapására azt mondja: «annál jobb! a nő ütése egy váltó; értéke egy mennyország!» Ha Caldariva marquisnő azt akarta megtudni, hogy milyen az ördög, a kit arczul ütnek, maga előtt láthatta azt. E perczben Jupiter valóban Jupiter volt: az, a kinek láttára a kiváncsi Semele szörnyet halt! A szép Cyrene ijedtében két felemelt karját keresztbe tette arcza elé. S a megsértett bálványkép, mély, rezgő hangon (mintha még mindig az ütés vibratiója alatt reszketne) szólt hozzá: – A mit én mondtam, az úgy van. – Vajdár ez órában indul még Erdélybe s onnan Zboróy Blanka holttestével fog visszatérni (s közben jéghideg kezét a szép hölgy lepletlen vállára tette). E szóra a hölgy odaveté magát Cagliari nyakába fekhelyéről, szenvedélyesen átölelte azt két karjával s megcsókolta a homlokát s onnan elkezdve aztán végtől-végig csókolta őt, le egész a lábai hegyéig, s ott maradt a lábainál, arczon fekve és térdeit ölelve, zokogott, bocsánatért könyörgött, fuldokolt, vonaglott. Cagliari felemelte őt s kérte, hogy legyen nyugodt; mert indulatoskodásával még betegebbé fogja magát tenni. A hölgy arczát vánkosába temeté, hogy sirását erővel elfojtsa. – Én értem az ön türelmetlenségét, Rozina, szólt hozzá Cagliari halkan. Ön Nápolyban udvarhölgy volt: kegyencze a koronás főknek s itt Bécsben nem akarják önt meglátni. Ez annyi, mint szellemileg halálra itélve lenni, az élők sorából kitörülve lenni. Ön el van telve keserűséggel mindazok iránt, a kiknek kegye önt boldoggá tenné. S a kinek tehetsége is, akarata is van hozzá, hogy önnek azt a boldogságot megszerezze: az nem mozdulhat. Hozzá van lánczolva egy asszonyhoz, a kinek halálbűne az, hogy él. S ön azt hiszi, hogy ez csak ön előtt halálbűne. S hogy engemet csak az ön szenvedése érdekel; azért könnyen veszem azt, s hagyom a sorsot folyni, a hogy neki tetszik. Ha megigéri ön, hogy nem sír többet, hát még mondok önnek valamit. – Nem sirok. – Mosolyogjon rám egyszer. – Megbocsát-e? – Ha mosolyogni fog – – Ön elragadó szép! – Megbocsát-e? ismétlé, sima kezével végig czirogatva az imént megütött arczot. – Azért igen. De hogy saját arczára vörös foltokat szerzett a sirással, nem addig, míg azok el nem múlnak. Ejh, ilyen vörösre sírni a szemeit! A szép hölgy nevetni kezdett s többé nem voltak a szemei vörösek. – Már most hallgasson rám nyugodtan, s attól, a mit én önnek el fogok beszélni, meggyógyul ön, mert az erős narcoticum. Cagliari leült a karszékbe a marquisnővel szemközt. – Én jobban akarom, mint ön, hogy Zboróy Blanka ravatala körül égjenek a viaszgyertyák a Cagliari-palota czímertermében. Indokaim vannak rá: erősebbek, mint önnek. Az ön indoka csak egy méhecske: döng, míg nem háborgatják a mézszívásban, s csak akkor ereszt fulánkot, ha fölingerelték; az én indokaim viperák. Ön egy nőt el akar veszteni, mert miatta asszonyi büszkesége van megalázva. Erre még az evangeliumban is találni fölmentő szózatot. Még ettől a gondolattól az ön homloka ilyen tengersíma maradhat, mint most. De az én homlokom redőiben a Gaderénok «legiója» lakik. A miről ön még csak álmodik, azt én már régen cselekszem. Hogy Zboróy Blankának vissza kell adni azt, a mi az ő uráé: holttestét, ez az itélet ki van mondva. Négy fal között arczul ütheti egy asszony azt, – a kit szeret. (A szép Cyrene engesztelő csókkal érinté a herczeg kezét.) – De hogy arczul üssön egy nő az egész világ szemeláttára egy Cagliari herczeget, hogy a szeme közé csapja a szent szék itéletét, mely őt többé nem tartja fogva, de engemet igen, hogy kitörülje nevemet neve elől s helyébe irja egy székely góbé családnevét s aztán mosolygó arczczal járjon-keljen a világban, megütve ostorral az én haragom fenevadait: az nem fog idyllen végződhetni. Ez a tréfa polgárok között megjárja, de a Ferrarák utódainak asszonyok számára is vannak pokolgépeik. Nem alszik ön el beszédemen? – Hallgatok és gyönyörködöm! monda a nő s ébrenléte bizonyságául elkezdé egyik hajfürtét Cagliari egyik ujja körül csavargatni. – De én nem alázom meg magamat azzal, hogy a haragot, a megbántás keserű érzetét is fölvegyem indokaim közé. Hideg vérrel, érzéketlenül bánok el vele: akár egy anatom. Nekem szükségem van arra, hogy ő ne legyen! Asszonyok gyilkolnak gyűlöletből. Nevetséges! Mi, a kik megszoktuk ezerekben játszani: legyen az arany, vagy emberélet, csak nem jövünk felindulásba, ha «egy» aranyról, vagy «egy» emberről van szó. «Le jeu est fait.» Tizezer emberrel be kell tömni egy sánczárkot. Le jeu est fait. Talán az, a ki ki tudta adni a parancsot, hogy Florenczet fel kell gyujtani congrev-röppentyükkel, ingadozni fog, ha el kell rendelni, hogy Zboróy Blanka ravatala körül gyujtsák meg a viaszgyertyákat? A marquisnő egészen elfeledte, hogy baja van. Szemei ragyogtak. – Én nekem az a játékom, hogy összeveszítsek egy országot a másikkal, uralkodókat népeikkel, mert az az én világom, életpályám, elementumom. Utamban meg nem állít a tenger. S egy asszonyi könycsepp nagyobb víz akar-e előttem lenni a tengernél? Szép játék ez, és igen nagyban megy! Tudja meg, hogy én iszonytatót vesztettem benne. Engem ez a politikai nagy hazárdjáték már leszállított jövedelmeim egy harmadára. Az előtt évenkint másfél millióval rendelkeztem; most csak féllel. Romagnában elkobozták birtokaimat; Magyarországon felszabadították a parasztjaimat; a zűrzavarban állampapirjaimon roppant összeget vesztettem; az alkotmányos élet kivert rendes sphærámból. Új emberek jöttek, a kik félretolnak s most csak félmillióm van egy évre, másfél helyett. Ha egy nyomorult hivatalnoknak lefoglalják fizetése két harmadát s aztán egy harmadából kell neki megélni, az nem szenved oly kínokat, mint egy úr, a kit másfél millió jövedelemről félmillióra szállítottak alá. Koplalni, mezitlábos porontyoknak kenyeret, tüzelő szenet nem tudni teremteni, nem olyan rettenetes, mint érezni egy nábobnak a decadentiát. – Elvégre is azt, hogy az ember rongyosan járjon, pinczében lakjék, azt meg lehet szokni. De a hanyatlást – soha! Hogy én, a ki eddig az epsomi, longchampsi mezőnyökön hat versenyparipával irattam be, ezentúl csak kettőt küldjek oda, hogy ki eddig olyan társaságban játszottam a piquetet, a hol louisdorban ment pointja, ezentúl keressek olyan kompániát, a hol csak tallérban játszanak? – Hogy a ki eddig egész udvari kisérettel utaztam, ezentúl nagy szerényen egy titkár meg egy komornyik kiséretében járjak, keljek? Hogy a kinek termeiben eddig a világ első hirhedt művészei jelentek meg, ezentúl a bécsi streich-quartett s a karinthi kapu énekesei mulattassák a vendégeimet? Hogy félbehagyjam a fogadalmi templomot, a mit őseim uradalmi székhelyén tizenkét év óta építtetek; vagy megrakjam azt Thorwaldsen művei helyett egy bécsi kőfaragóéval? Hogy a ki eddig minisztereket, főpapokat, tábornokokat köteleztem le magam iránt, most beérjem egy fakó journalista subventionálásával, ki elveimért papiros fegyverrel harczol? Ha meggyűlöltem valakit, hadat vittem az országára, s ha megszerettem valakit, várost csináltam a falujából, s most én se tudjak máshoz nyulni, mint pokolgépecskéhez, gyémántos katulyákhoz? Sőt utoljára még azt mondjam annak a nőnek, kit imádok: «Kedvesem, eddig két palotában laktunk, ezután lakjunk egyben!» A szép Cyrene felkaczagott; oly képtelenség volt mindezt még csak fel is tenni! – És a mi mindezek közt a leglehetetlenebb, hogy én a bankáromat, a háznagyomat mind beavassam hanyatlásom titkába, s megkérjem őket, hogy rendezzék ezentúl a háztartásomat egy harmadára, hogy adják el képtáramat, muzeumomat, s gyémántgyűjteményem két harmadát, pótolják másolatokkal, hamis kövekkel a hiányzatot. Nem! Nem! Azt, a mit önnek most elmondok, nem hallotta még tőlem senki, és nem is fogja megtudni senki. Mert én tudok segíteni magamon s nem tűröm az elmerülést! Akárkinek vérébe kerüljön az! Mert higyje el ön nekem, Rozina, hogy az a brigante, a ki az utszorosban a közeledő maillepostra les, s a maga mesterségét nem nevezi máskép, mint «affare d’un colteletto», nem olyan mindenre elszánt ember, mint egy grand seigneur, a kinek az elébbi harmincz millió helyett tizből kell megélni. Ha ezt másnak mondanám, megrettenne tőle: ön egyedül van beojtva a belőlem kisugárzó contagies ellen. Ez a szó azt az ötletet adta a delnőnek, hogy a mint a herczeg kezén a mutató ujját arany hajának egy tincsével körülszorítva tartá, hirtelen egy arany melltűvel beleszurjon ez ujj hegyébe, s aztán a kigyöngyöző vércseppet ajkával felszívja. – Hadd menjen át az én szivembe a te véred! Most azután egészen közel hajolt hozzá a herczeg, hogy suttogva beszélhessen vele. Az ernyővel letakart éjlámpa sugárbűvköre megvilágítá mind a két főt. A tündérszép női arcz egészen a fölé hajló dæmon-arcz befolyása alatt állt már; annak az indulatkifejezései idomíták az ő arczvonásait, annak a szemei delejezték az ő szemeit, annak az ajkai kényszeríték mosolyra, bámulatra, extasisra az ő ajkait. Egészen hatalmában volt annak az embernek, ki a rombolás, a kártevés vágyában oly vulkáni magasban állt felette! Vulkánhoz, a tűzokádóhoz csak Venus mehetett feleségül. Más nő irtózott volna tőle. – Most következik az a nő, a kiről beszéltünk. Szólt suttogó hangon a herczeg. Mikor hozzám adták a testvére feleségül, egy szerződést irattak alá velünk, mely szerint ha a házastársak bármelyike elébb meghal, annak a vagyona a túlérőre marad. Ő fiatal volt, én idős. Az előny az ő részükön. A válóper kimenetele nem semmisíté meg a szerződést: azt a felbonthatlan sacramentum őrzi. Ha Zboróy Blanka meghalna, testvérei kénytelenek volnának a birtokát kiadni: a miben az én helyzetem annyival előnyösebb, minthogy az egész család erősen belekeverődött a forradalmi mozgalmakba Magyarországon. – De hisz az ő birtoka csak egy millió. (Ez védelem volt.) – Ne higyje ön. Csupán ennyi után fizették neki a testvérek a kamatot; valóságban ötször annyi az. (Ez sulyosítja a vádat!) – No de – még én nem vagyok az «uj Pitaval» hőseinek gallériájába felvételre megérve. Én nem keverek «örökségi porocskát». Choiseul-Praslin herczeg sem vagyok. Várhatok türelemmel az én kedvező esélyeimre. Lehet, hogy egy dühös szerető egyszer megöli e makacs asszonyt; lehet, hogy önmaga vet véget szerencsétlen életének. Rómában néha már csak egy hajszálnak kellett volna elszakadni, hogy tragédiájának vége legyen. Egy véletlen, egy ösztönszerű sugallat, hogy egy órával hamarább tünjék el palotájából, mint azt a római nép az éj sötétében megrohanja, – s most – a napi rendre tértünk volna át fölötte. Azonban most egyszerre egy bolond ötlete támadt ez asszonynak. Ő férjhez akar menni. – Jó! – A kettőnk közötti viszonyt ez nem változtatja meg. A római curia itélete felül áll minden törvényen s az nem veszi tudomásul az ő új házasságát. Ha meghal, mint Cagliari herczegnő hal meg. Igen, de a protestáns canonok meg azt követelik, hogy térjen ki a római egyház kebeléből, ha első férjétől elváltnak akar tekintetni. S ha ezt megteszi, akkor elveszti a saját jogát a birtokaira, a mik a hagyományozó végrendelete szerint csak római katholikus utódokat illetnek, s akkor nem csak ő rá nézve, de rám nézve is köddé foszlik szét az egész Zboróy Eldorado. A nő mindkét karjával magához vonta a herczeg fejét, hogy a fülébe sughassa: – Meg kell neki halnia, mielőtt másodszor nővé lehetett volna. – Odáig – egyedül – neki – magának. Szólt, egyenkint megnyomva minden szót a herczeg. Alkudhatik a sors velem. Beérem azzal az eredménynyel, hogy Vajdár meghoz egy ólomkoporsót, a szerencsétlen martyr-halált szenvedett asszony hullájával. Annak herczegi pompával adok végtisztességet s síremléke művészremekül fog állni fogadalmi templomom oltárának jobb oldalán. Halála minden évfordulóján gyászmise lesz teljes pompával a szent István székesegyházban. Gyilkosait üldöztetni fogom, s azokat az előljárókat, kik a balesetet megakadályozhatták volna, földönfutókká teszem. A szép Cyrene kaczagott, mintha csiklandták volna. Nevetni való tréfa. Mikor az ördög mosdik! A herczeg maga is elmosolyodott. – Ez tréfa. Ezen még nevethetünk. De hogy ha megtörténik az, mit arczulütésnek neveznek, akkor olyan katasztrófa fog következni, a mit a krónikákban fognak fölirni vörös betükkel. Hunyd le a szemedet és úgy hallgasd most, a mit mondok, mintha álmodnál… Ha Zboróy Blanka elhagyja ősei hitét,… megesküszik egy új férjjel,… akkor nem elég neki magának meghalni;… hanem meg kell halni annak a férjnek, a ki őt elvette;… meg a papnak, a ki őket összeeskette,… az egész családnak, az utolsó gagyogó gyermekig, mely őt tagjául befogadta;… a násznagyoknak, tanúknak, a kik szertartásán jelen voltak;… az énekes deákoknak, a kik az alkalmi zsolozsmát énekelték;… a násznépnek, a ki a menyegzői lakomán vele egy asztalnál evett és ivott;… meg kell halni az egész népnek, mely az ablakon kinézett, míg a násznép végigvonult, és a ki csak azt mondta róluk: «milyen szép egy pár!»… És meg kell halni annak az egész városnak, mely annak tanuja lesz vala!… Földig kell romboltatni a templomnak, a hol az megtörtént, és a háznak, mely az anyakönyvet őrzi, hogy ne maradjon egy élő, a ki azt mondhassa, hogy látta Zboróy Blankát az egy Istent hivők templomából kilépni! ne maradjon egy papirlap, mely tanuskodjék az ő hitehagyásáról!… Nekem van erre módom… A mit az egyik római nép meg nem tett, majd megteszi a másik római nép!… Traján dédunokái elvégzik az én számadásomat Attila dédunokáival… Nos? Meggyógyítottam-e önt? A hölgy nem felelt. Elaludt. A magánál hatalmasabb dæmon igézete alatt zsibbadtan, aléltan menekült az álom világába s ott talán egy ártatlan gyermeknek álmodta magát, a ki pillangót kerget, s ha megfogta, megszánja: elereszti. A herczeg az elfogadó teremben ismét összetalálkozott a visszatérő orvossal. – Már jobban van. Elaludt. Mondá neki. – Bizonyos voltam felőle, szólt az orvos. Az én «laudanum Sydenhamiim» az ilyen bajoknál csalhatatlan. A herczeg ráhagyta, hogy úgy van. XI. A kis holdsziget városkájában ez alatt gondtalanul készültek a közeledő örömnaphoz. S az gyorsabban közeledett, mint kiszámították; a tizenegy hétből hat el lett engedve. A consistorium Blankát szabályszerüen elválasztottnak tekinté Cagliari herczegtől, a római egyházjog házassági akadályait a protestáns canonok el nem ismerik: Blanka abban az órában szabad volt, a melyben az egy Istent vallók községébe átlépett. S ez hat héttel rövidíté meg a várakozást.