# Egy az Isten (2. rész) ## Part 14 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/egy-az-isten-2-resz-55712/index.md A cziprusok halmáról tovavonult egy időre a harcz; Manassé és társai akadályozatlanul szállhatták azt meg. Most aztán megtudta, hogy mi van ott? A cziprusok halma egy nagy temető. Az egész környék temetkezési helye. A hány cziprusfa, annyi sír. – De a föld alatt nem feküsznek oly sürűen egymás mellett a halottak, mint a föld felett. A cziprusok dombja kettős temető. A világ hétféle nemzetének egyenruhái fedik a felszakgatott pázsitot. Franczia, kabyl, olasz, magyar, német, lengyel, horvát; egymáson keresztülkasul fekve, a sírdombokon elterülve, torzalakká görcsösülve, holt ellenség a megölt ellenség torkát szorítva, örök alvók, fejeiket a cziprustörzsnek mint egy vánkosnak támasztva; megmeredt kíntekintetek, kővé fagyott fájdalom az arczokon; napbanéző szemek, a miken megtört az élet fénye; kiáltó ajkak, a miknek nincsen szava többé. Talán valamennyinek a világ megannyi nyelvén ez volt az utolsó szava: «oh anyám!» És most valamennyinek egy anyja van, a kinek neve: «Terra». A pázsit feltépve ágyúgolyóktól; a tarka acanthusok befestve vérrel, a sírkövekről lezúzott márványnemtők ott feküsznek a többi halottak között. A temető közepén a Krisztus fejét lehordta egy ágyúteke. Egy robbanó golyó betört egy kriptaajtót s szétvetette a sirboltot, kihajítva a csontvázakat az új látogatók üdvözlésére. Szép útja van a dicsőségnek, minden lépcsője egy hulla! Manassé vigyázott rá, hogy meg ne tapossa az útjában heverőket. A cziprusok halmának tetejére eljutva, kiderült előttük, hogy mi van még azon túl? Azt addig a magas cziprusfák eltakarták. E halmon túl következik egy kiterjedt majorság; a minek történelmivé vált neve «Madonna della Scoperta». Ez magyarázza meg, hogy miért nem tértek vissza azok a csapatok, a mik a cziprusok halmát elfoglalták? Az onnan kiszorított franczia csapat untalan e majorságba vonult vissza. Az pedig valóságos erőd volt. Szemközt meredek hegyoldal vezetett föl hozzá, s ott két ölnyi magas terrászfal védte, a melyen nem volt se ajtó, se ablak, csak lőrések. Délfelől meneteles lejtőn lehetett megközelíteni, mely szőlőlugasokkal és fügesövényekkel volt beültetve. Az előrenyomult vadászzászlóalj e lejtőn át támadta meg az erős védelmi pontot. Csatárrajjá föloszolva igyekezett a lugosok és bokrok tömkelegében előrehatolni. Csakhogy a bozót a védőnek még több előnyt nyujtott, mint a támadónak. Az biztos rejtekből lőhetett a közeledőre. Kiszámított csellel támadhatott az oldalába: ellenfele tervén keresztül látott s a magáét eltakarhatta. Rövid időn a gyönyörű vadászzászlóalj is abban a sorsban részesült, a miben társai. Ember ember ellen harczolt. A töltényeiket ellőtték már, s az ádáz tusában a terrászok köveit hajigálták az ellenségre. Végre sikertelen erőfeszítés után vissza lett taszítva a csapat s bomlott rendben futott a terrászokról vissza: a repkedő tolltarajok lassankint eltüntek a völgy eleven sövényei között. Manassé társainak a cziprusok alján «lábhoz a fegyvert!» volt vezényelve. Nekik a halmot kellett megtartaniok. Manassé egy letört koronáju cziprusfának vetve a hátát s fegyverét ölében tartva, nézett a lőporfüst ködében uszó tájképen végig. Most egy parancsszó érkezett a fővezérségtől. «Az a zászlóalj, mely a cziprusok halmát tartja megszállva: foglalja el a «Madonna della Scopertát». A zászlóalj-parancsnok azt mondja, kézbe a fegyvert s aztán «előre fiuk!» Az egész hadsor Manasséra néz. És ha Manassé a fejét tagadó intésre fogja megmozdítani, az egész zászlóalj bizonyára lábhoz csapja a fegyvert s azt fogja mondani: «ma nem!» És a parancsnok vitéz katona ugyan, de azért tudni fogja, hogy a mi másnak lehetetlen volt, az neki is lehetetlen; sokszor megtörténik az, hogy az ütközet hevében a halálba vezényelt csapat a helyett, hogy mozdulna, leül a földre. Manassé felnézett a lőpor-ködtől nehéz égre és nagyot sóhajtott. Tehát itt az óra, a melyben sorsa vaskeze előtt meg kell hajolnia. Neki, a békeapostolnak, bele kell rohanni a vérontás munkájába. – Legyen meg a te akaratod! Azzal fegyverét középen kapva, kilépett a sorból s oda kiálta társainak: – Előre, testvérek! S arra mindannyian fegyvereiket súlyegyenbe kapva, megindultak utána. Egy éneket kezdtek el: «erős várunk nekünk az Isten!» azzal indultak el az ostromra. De ők nem azt az útat követték, a mit az előttük kisérlő csapatok, a lehetőt; hanem neki vágtak a lehetetlennek. Egyenesen szemközt mentek a «Madonna della Scoperta» terrász-falának, fel a meredeken, a hol egy fa, egy bokor nem védte meg őket. És nyomultak előre, s egy lövést nem tettek azalatt. A falakról gyilkos tüzelés fogadta őket. A hű fiuk közül sok nem végezte be a megkezdett éneket. Társai átléptek a holttestén s tovább énekelték: «Ki megvéd a kisértet ellen!» Oly gyorsan, mint a gondolat, elérték a terrászfalat. S a fal nem állította meg őket. Az összefogott kezek, az egymáshoz vetett vállak, a falba döfött szuronyok képezték a lépcsőt. Mikor a zsolozsma utolsó sorát énekelték, már fenn voltak a falon. Manassé volt a legelső. «És az egész ostrom alatt egyetlen egy lövést nem tettek!» A naphosszant vitatott «Madonna della Scoperta» el volt foglalva. A zászlóalj-parancsnok magánkivül volt örömében, diadalában! Manassét megölelte és megcsókolá. – Ön holnap tiszt lesz! a vitézség érdemrendével mellén! Manassé szomorún mosolygott. – Ő jobban tudta, hogy mi lesz ő holnap. Hanem az ellenfél nem hagyta abba a dolgot. Minden oldalról megindultak a franczia csapatok a majorépületet visszafoglalni. Támadásra hivó trombitáik recsegése hangzott a magaslatok fedett utain. A dobok riadót vertek. Maga a császár-gárda jelent meg a csatatéren. – Hadd jőjjenek! Szólt a parancsnok. Tízszeres erővel is megküzdünk itten. Visszaverjük őket, míg saját csapataink utánunk érkeznek! Tüzet fiuk! Most aztán Manassé csendesen ingatva a fejét, tagadólag intett, s arra minden katona lábhoz ereszté a fegyvert. – Mi ez? szólt elbámulva a parancsnok. Manassé fölemelte az öklét az égfelé, fölnyujtott hüvelykujjal, s azt mondá: – Egy az Isten! S arra társai is mind azt tették, és azt mondák: – Egy az Isten! – De hát mit jelent ez? – Az Isten, a ki megtiltotta az emberölést. – De ti katonák vagytok, csatatéren álltok! – Megálljuk helyünket, megyünk a hova küldenek, meg tudunk halni, de embert ölni nem. – De hisz’ akkor az ellenség öl meg benneteket. – Azt ő teheti. A parancsnok fenyegetőzött; sírt, könyörgött, mind hasztalan. Mindenre azt felelték neki, hogy «egy az Isten!» Parancsolni lehet, hogy lőjenek: de az csak lőporvesztegetés lesz, ők a levegőbe fognak lőni. «Egy az Isten!» És senki sem tett egy lövést is a közeledő ellenségre. Azt megdöbbenté a kimagyarázhatlan nyugalom. Kelepczét gyanított benne. S ez alatt körülfogni igyekezett a majort, a császári gárda elfoglalta a cziprusok halmát, s ágyúkat vontatott fel oda, de csodálatos jelensége a sors intézkedéseinek! azokkal nem a «Madonna della Scopertá»-t kezdte el lövetni, hanem a «Spia d’Italiá»-t. A gránátok háromezer lépésnyi távolból csapkodtak le a fellegvár falai közé. A tulsó félről új osztrák hadcsapatok siettek rohamlépésben a fenyegetett major felé. Egy végső elkeseredett tusa volt készülőben azon épületcsoport körül, melyet egy férfihad tart elfoglalva, a ki nem akar embert ölni. Akkor meg kell hát nekik halni mind! Vagy az ellen, vagy a jóbarát kezétől. Arra is készen vannak. S már közel volt a catalauni tömeggyilkoláshoz hasonló catastropha; – a midőn egy harmadik harczoló fél elegyedett az ütközetbe. Egy harmadik, a ki eddig hallgatott. Nem nézhette tovább. A havasok felől irtóztató fergeteg rohant alá, odavetve magát a két harczoló fél közé, az feltépte a véres homokot a küzdtérről s odavágta a küzdők arczába; – az kitépte kezeikből a zászlókat; az éjszakát csinált körülöttük porfellegből, hogy ne láthassák egymást, s villámostoraival csapkodott jobbra úgy, mint balra; az elnémítá mennydörgéseivel az ágyúdörejt; az folyammá árasztá a patakokat a küzdő felek között; az eltörölte az embercsinálta haditervet a csatapiaczról s azt ordítá mind a két fél fülébe: «vége»! Egyik fél sem nevezheti magát győztesnek, a harmadiké marad a csatatér. Harczról nem volt már többé szó, csak menekülésről. Egyes előretolt csapatoknak a vihar, vész, porfelleg közepett a saját jó szerencséjükre kellett megkisérteni a visszavonuló táborral való egyesülhetést. A zápor szakadt, s a villámlobbanásnál, mintha tengerfenék volna, úgy tünt elő a táj, minden irányba siető embercsoportjaival; s mikor a villám pihent, még felfelvilágított egy pontján a csatatérnek a vérvörös lobbanások fénye. Ott még két hadsereg folytatja az éjsötétben, a felhőszakadásban az emberharag harczát, nem törődve az Istenharaggal, s a halmokon túl egy égő város veti a nyugtalan égre görögtűzvilágát. Dobpörgés, trombitarecsegés, népordítás vegyül a mennydörgés közé. Manassé zászlóaljának is menekülnie kellett az elfoglalt majorból. A beállt éj sötét volt, az utak tömkelege csalékony, csupán a szél irányáról tájékozhatták magukat, hogy merre van előre, merre hátrafelé? Egyszer aztán a zivatar irányt változtatott: a zászlóalj kifáradtan, agyonázva, éhségtől elcsigázva érkezett meg egy táborhelyre, a hol őrtüzek égtek, azt hitte, hogy hazajutott. Az pedig volt az ellenség tábora. XXXII. Manassét és elfogott társait Bresciába szállították. Köztudomásu, a mi itt történt velük. Adorján egy napon következő ajándékokra virradt. Kapott egy kávébarna egyenruhát, vörös zsinórzattal, arany paszomántos gallérral, kardot arany kardbojttal, és egy hivatalos levelet, melyben a vele együtt elfogott zászlóalj őrnagyává lett kinevezve. E tárgyak láttára valami szokatlan hőség futotta át idegeit. Itt van tehát alkalom a boszura! Megtorolni annyi szenvedést azokon, a kik ennek szerzői voltak. Karddal a kézben törni utat az elkobzott hazába, s visszavívni országot és családi tűzhelyt! Megfutamítani fényes palotáikból azokat, a kik megirigyelték az ő kunyhója boldogságát s elszakíták őt családjától. Hát még a dicsőség csábító képe! Ez a vérrel pirosított arczu tündér, a ki, a hol megcsókol, ott megéget! Már eddig is a «Madonna della Scoperta» hősnek nevezé Manassét mindenki. Bátorsága, nyugalma, gyors elhatározása mind fényes katonai tulajdonok. Nevét a történelem fogja feljegyezni! Annak a nevét, a ki az ekevasat megjavította, a holnapután már letörüli a lapról; de annak a neve, a ki a kardvasat csorbára verte a harczban, örökké lángolni fog. A költők megéneklik viselt dolgait. Ah, mint melegít ez a földi nap! Tudják ezt mind azok, a kik látták feljöttét, lementét, zenithjét, nadirját! Ezt megtagadni, erről lemondani: az a kínszenvedés! De hát egy ilyen pillanat egy egész világrendszert kifordíthat-e a sarkából? Hogy az az ember, a ki odaveté magát a harczoló felek közé, hogy kibékítse, szétválaszsza őket, most maga álljon az egyik harczoló sereg első sorába s kiáltsa el a harczra hivó jelszót? A ki a csata hevében azt mondá: «egy az Isten, a ki megtiltotta az emberölést!» most azt kiáltsa: «egy az Isten!» a ki azt parancsolta, hogy «irtsd ki a Midián népét; még az igavonó barmát, a házőrző kutyáját se hagyd élve!» Ujra feltámadjon-e a boszúállás lángja boldogtalan hazájának egyik határától a másikig? A lőpor legyen a törvény? a fegyver a biró, az ütközet az Isten törvényszéke? Ismét éles vassal, üszökkel menjen-e egyik polgár a másik ellen, város város ellen, népfaj népfaj ellen? Hát egy nemzedék se nőhessen-e fel a nélkül, hogy megkóstolja a honfitárs vérét? S ha a boszú lesz a jelszó, nem esik-e annak első áldozatáúl épen az ő honmaradt családja? Ha elveszed tőlük az egy Istent, ki marad akkor velük? Oh, ez nehéz tusa volt! És viszont: van-e lehetőség e végzet elől meghátrálni? A vallás tiltja az emberölést: de egy esetet kivesz. Az emberölést – a hazáért. Most e lesujtó kérdés elé van állítva. Lehet-e azt felelni rá: «nem!» Kezébe adják a trikolor zászlót, Magyarország czimerével. Lehet-e azt eldobnia? «Nem harczolok értte!» Kinek merje azt mondani: én nem kötöm fel ezt a kardot? Az utolsó közkatonája, saját vele szolgáló közmunkása fel fog kapni erre a szóra egy marék homokot a földről és a szeme közé csapja! Nevét gúnynak, alakját torzképnek fogják koptatni, s gyermekeinek meg kell változtatniok a nevüket, ha «gyászmagyarok» nem akarnak lenni saját hazájukban. Nem lesz maradása szülötte földén és rettegni fog a világ minden zugában, vajha egy nemzetéből való honfitársat ne hozzon eléje a balsors! Megostoroztatni, tövissel koszoruztatni, arczul veretni, miként a… Miként az a vérhullató kép ott ágya fölött. Olaszországban nincs ház, melyből hiányzanék ez a kép. A gyönyörű férfiarcz, középen kétfelé választott leomló hajfürteivel, homlokán a tövisfonadék vércseppeket serkeszt, és kezében a gúny királyi pálczája, a nádvessző, melylyel megcsufolták. Manassé megállt e kép előtt és hosszan elmélázott előtte. Ennek is mondta a nép: «légy vezérünk, vezess bennünket a rómaiak ellen, szabadítsd meg nemzetedet!» És ő azt felelte a népnek: «én vezetni foglak az égbe: s megszabadítom az emberiséget». S akkor lerántotta a nép tündöklő polczáról és sárral dobálta meg. Ah, mert nem a római lictorok korbácsütése volt a legfájdalmasabb, nem a testet átfuró éles vasak, nem Longinus dárdaütése, mindazokat ember is ki tudja állani jajszó nélkül; de a gúnyhahotája annak a népnek, a kinek számára üdvösséget hozott alá az égből; a honfitársak keserű szidalma: ez az, a minek elviseléséhez egy isteni szív kell! – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – «Én csak ember vagyok!» kiálta fel Manassé; «nem tudok hozzád fölemelkedni!» … És azzal felkötötte a kardot az oldalára. – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – A töviskoszorús fő pedig ránézett szelid szemeivel, s e szemek azt mondák neki: «Majd én lenyujtom hozzád a kezemet!» – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – Adorján fölvette őrnagyi egyenruháját, s sietett a legio főparancsnokához; nehéz elhatározással szivében. Érezte, hogy az egész eddigi élete megfordul e pillanatban, és a jövő kiáltó ellentéte lesz a multnak. Társai, a kikkel az utczán találkozott, hangos «éljent» kiáltottak utána. Ő pedig megijedt saját kardja csörrenésétől. A historiai nevű nagy embert egyedül találta a szállásán. Katonai egyenruhája le volt vetve, egy könnyű nyári kabátban hevert a pamlagon. Arczán sajátszerű mosoly és szemeiben olyan ragyogás, a mi félelmet gerjeszt a ránézőben. Kezében egy levelet tartott, s úgy tetszett, mintha azt olvasná. De oly mozdulatlan volt maga az alak, s arczán a mosoly, és szemeiben a rejtélyes tűz, mintha valaki ragyogón felnyilt szemekkel aludnék. Előtte egy alacsony asztalkán volt a kávésedény, több csészével, és egy sajátszerű alakzatú chinai ibrik, a minőben a keleti «hashist» szokták tartani. Manassé jó ideig várt, utoljára ő szólalt meg: «Tábornok úr!» Erre a hirhedett ember felé fordítá szép, daliás férfiarczát, azzal a hosszú, rengő szakállal, mely mellét eltakarta, s tovább mosolygott. «Eljöttem s parancsodra állok.» A nagy férfi megmozdította az egyik kezét, mely a földre csüngött, s megint visszaejté. Nehéz volt az a kéz? vagy nem érdemelte meg a fáradtságot, a mire megmozdítá? «Mit parancsolsz velem?» szólt Manassé. Erre kapott választ. «Ülj le és tölts magadnak kávét… Aztán tégy bele egy kanálka hashist… Attól majd három napig aludni fogsz, s álmodol csodadolgokat.» Ő már benne volt ez álmokban. S azzal mégis csak fölemelte lecsüngő kezét arra a szándékolt mozdulatra s a másik kezében tartott levelet átnyujtá Manassénak. Aztán a pusztán maradt tenyeréből olvasta tovább azokat a csodadolgokat, a mik eddig abból a levélből tünedeztek eléje hosszú díszmenetben, s a miktől az ember úgy mosolyog és szemei úgy ragyognak… hogy azt félelem látni. Manassé pedig ezt olvasá az átnyujtott levélből: «Villafranca. A béke meg van kötve. A magyar legió feloszlattatik. Tagjai számára büntetlen hazatérés s katonai szolgálat alól felmentés van biztosítva.» – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – Abban a szobában is ott volt ama töviskoszoruzott kép. Manasséra nézett szeliden, s e tekintet azt mondá: «Lenyujtottam-e a kezemet hozzád?» * * * Mire az első gyümölcs megérett a fán, már akkor Manassé és társai otthon voltak. Blanka egész Kolozsvárig eléje jött férjének, Ilonkával. A nő szebb volt mint valaha. Az egész uton nem tudtak egymásnak mit mondani. Azt hallgatták, a mit a gyermek csevegett. «A Béla nem jöhetett el, mert annak most épen examenje van.» Hja bizony, az elébbvaló mindennél a világon. A bórévi hidnál ünnepélyes fogadás várt Manasséra. A város bányász-lovassága is kivonult eléje, s az szép banderium: felmegy hatvan főre. Ezeknek a lovai hordják a kohókba a vaskenyeret. A lovascsapat élén egy gyönyörű szép, erőteljes fiu hozta a zászlót, olyan bizton ülve meg a ficzánkoló lovat, mintha hozzá volna nőve. – Ki ez a szép fiu? kérdé Manassé Blankától. A nő kedélyesen felkaczagott: – Oh, te bohó! A te fiad az. Hát nem ismersz rá? Hat év óta nem látta őt! Áron bátyára is alig ismert rá. Egészen megfehérült a haja; nem az évek száma, hanem az évek súlya alatt. Szónoklatot kellett volna mondania; de biz azt csak elsirta az öreg. Nagyon erőt vett rajta az érzékenység. De a kinek arcza fájdalmasan lepte meg Manassét, az Anna volt. A leány a sír felé hervadt. XXXIII. A halottakat nem jól hantolták el! Az eltemetett milliók szemfödele kilátszott a hant alól. A hadsereg, mely vitézül harczolt, vérzett – még éhezett is, s a katona minden ellenség között azt szokta gyűlölni legjobban, a ki megkoplaltatta. A balsiker oroszlánrésze a tábori szállítmányosoké volt. A zugolódás, melyet kétszázezer ajk suttog, együttvéve nagy hangot ad. S a rablók oly elbizakodottak voltak, hogy még a befejezett hadjárat után is folytatták a fosztogatást. Utoljára egy előkelő tábornok, ki maga is részt vett az egész hadjárat viszontagságaiban, erre a végzetes nyilatkozatra fakadt: «A ki ezeket a szerződéseket létrehozta, megérdemli az akasztófát!» S ettől a szótól egyszerre összeomlott az egész kártyavár. A legfelsőbb parancsszó kimondá, hogy a bűnt ki kell deríteni, tekintet nélkül a személyekre. S erre a legrettenetesebb drámák egyike lett lejátszva a legszomorubb szinpadon: a törvényszék sorompói előtt. Rémjelenetekben gazdagabb, örvényekben mélyebb Macbethnél, III. Rihárdnál. Napvilágra kerültek egymás után a furfangos csalások, a mik milliókban raboltak meg egy államot és fillérekben a közkatonát, a mi megint milliókra megy. A kenyérbe kevert föld, az ellopott két szál fonál – előjött kisérteni a sírból s halottakat hítt maga után! S azok mentek a hivására. Két főbűnös úgy eltünt a per elején, hogy soha többet hirüket sem lehetett hallani. Azt állítják, hogy elsülyedt velük a magas tengeren a hajó, mely őket Amerikába szállítá, s hogy rejtett pokolgép sülyeszté el a hajót. A tábornok, kinek szobájában a szerződések köttettek, a szép, mosolygó Antinous-alak, mikor megérte azt, hogy ragyogó egyenruhájának karján a porkoláb öt ujjának nyoma ott maradt, nem várta be a szégyent: az iszonyúbb a halálnál. A mint a börtönajtót bezárták mögötte, egy arany melltűvel keresztül szúrta a szivét, s hogy nem jött elég gyorsan a halál, a dolmánya vitézkötésével fojtotta meg magát. A tanúk, kik bizonyságtételre felhívattak, ijesztő levelekkel riasztattak vissza, s nem mertek beszélni. Egy igen magas állású tanu, egy fő-fő államférfi, kormánytag, mikor meg kellett volna jelennie a törvényszék előtt: irattárát elégette, aztán felvágta ütereit és kikérdezhetlen embert csinált magából. Maga a fővádlott, a bankigazgató, a nemzetgazdász, börtönéből a kriptaajtón keresztül szabadult ki: hová? Ki nyitotta meg neki az ajtót? hát a többieknek? Mindenki azt mondá, hogy még feljebb kell hatolni! Ezek csak eszközök voltak: a vezénylet palotákban lakik. Ekkor a vizsgáló törvényszék elnöke súlyosan megbetegedett. A közvélemény megdöbbentő dolgokat beszélt e betegségről. Egy másik biró vette a kezébe a vizsgálatot. Az hirtelen megbetegedett és meghalt. Aztán egy harmadik biró fogott hozzá. Az rövid időn megbetegedett és meghalt. A Borgiák és Ferrarák kezei járnak itten!… Utoljára vádlottak, tanúk, birák, mind kipusztultak e rémperből: csak egy fonálszál tartotta még össze az egész szétmálló szemfödelet. S ez a fonalszál volt Vajdár Benjámin. Ő maradt benne: egy közbenjáró, egy «médium». S ugyan ki tépne vasmarokkal pókfonolat? Mikor a nagy czápák kimenekültek a hálóból (ki a partra, ki a tengerfenékre), akkor egy benmaradt tintahallal legyen-e kielégítve az áldozatért ordító közvélemény? Hadd fusson az is! – Hanem aztán fusson. A rettenetes bűnpert betették az országos archivumba. Vajdár e zivatar alatt meg sem mozdult a helyéről. Jól tudta azt, hogy a ki bűnösnek érzi magát, annak legjobb nem nyugtalankodni. A gyanú olyan, mint a házőrző kuvasz: a kit futni lát, utána szalad és lehúzza. Maga a herczeg és a marquisnő is helyben tölték az idényt s nem mentek se fürdőre, se utazni. Nagyon megszerették Bécset. Egy szép reggel aztán Vajdár meghivást kapott a rendőrséghez. A tanácsos, a ki fogadta, régi jó ismerős volt. Az arczán nem látszott semmi vészjósló komorság. Nyájas volt, mint mindig. – Önnek el kell hagynia a birodalmi fővárost huszonnégy óra alatt s visszatérni hazájába, a hová internáltatni fog. Erre az egyre nem volt készen Vajdár. A befogatásra, kivallatásra voltak előkészületei; de a kiutasítás ellen nincs védelem. Tudakozódni akart. De a tanácsosnak semmi felvilágosítása sem volt a számára többé. – E percztől fogva egy rendőrbiztos áll önnek a szolgálatára, a ki rendeltetése helyéig fogja kisérni. Megértette. Gondoskodva van róla, hogy meg ne szökhessék. Vajdár nem tette azt, a mit helyzetében minden ujoncz gonosztevő tett volna, hogy hatalmas pártfogójához folyamodjék. Tudta jól, hogy az most számára a legrosszabb hely. Egyenesen hazament s egész nap el nem távozott a szállásáról. Szállása Caldariva marquisnő palotájának tőszomszédságában volt. Legelső szobájából átjárás volt törve a szomszédpalota egy rejtett folyosójára, melyen keresztül a szép Cyrene öltözőszobájáig lehetett hatolni. Itt volt az a rejtett bejárás a velenczei óra ajtaján keresztül. Ezen a napon a velenczei órának nagyon sokszor eszébe jutott a végzetes tíz órát elverni. De az óramű soha sem felelt rá vissza az ismeretes opera-dallammal. «A szép Cyrene nem akar engem elfogadni!» mondá magában Vajdár s aztán gondolt valamit. Kikönyökölt az ablakon szivarozva. Látta, hogy a ház kapuja előtt ott áll szorgalmatosan a rendőrbiztos. Egy kolbászka-áruló jött az utczán, attól a biztos vett egy kolbászt. Ez ott ebédel az utczán. «Nem tetszik?» szólt a biztos az ablakból lenézőhöz. «Köszönöm, foghagymás!» felelt az. Még ő arra gondolt, hogy az megérzik a száján. Nem jutott eszébe, hogy éhes. Az nap nem ebédelt. Este hét óra tájon kigördült a szomszéd palota kapuja alól a hintó. A selyemfüggöny le volt eresztve. Hanem azért lehetett tudni, hogy a marquisnő benn ül; mert olyankor az inas nem a kocsis mellett ül, hanem hátul a bakon. Vajdár vette a kalapját és lement az utczára. A rendőrbiztos tíz lépésnyi távolban követé. Vajdár az operaházhoz ment. A szinházi páholy olyan jó hely, hogy ott nincs kapus, se komornyik, a kinek ki lehessen adni az utasítást, hogy az elfogadni nem való látogatót visszautasítsa. S a marquisnő itt egyedül szokott lenni. Soha se állhatott ki maga körül társalkodónőt. Valószinüleg azok sem őket. Látogató pedig egy idő óta nem járt a páholyába. Vajdár a rendőrbiztosnak azt mondá, hogy jegyet vált magának és ő neki is, hogy bemehessen a parterrere. A pénztár előtti tolongásban aztán sikerült neki elosonni kisérője szeme elől s a páholyok folyosójára menekülni s ott hirtelen benyitni a jól ismert páholy ajtaján. Valami ballet folyt a szinpadon, a zenekar dolgozott erősen.