# Egy az Isten (1. rész) ## Part 9 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/egy-az-isten-1-resz-55711/index.md – Nekem csak egy pártfogóm van; az nem készül útra. Én nem kértem igazságtételt: én csak kegyelmet kértem és áldást. Az igazság lehet alávetve a változásnak, de a kegyelem és az áldás soha. – Ki tudja? Sokszor következett már az áldásra anathema; – ugyanarra a fejre, ugyanattól a kéztől. Egy megszorúlt földi ember sok változandóságra képes; hát még egy megszorúlt földi Isten? Azonban maradjunk annál, hogy békét és kegyelmet óhajtunk mind a ketten. – Ennek az első föltétele az, hogy ön fogadja el az én intézkedéseimet, a mikkel önről atyailag gondoskodom itt tartózkodása alatt. Ha békével akarjuk megoldani ügyünket, az ellenségeskedésnek minden látszatát el kell távolítanunk magunktól. Az pedig ellenséges tüntetés, ha Cagliari herczegnő egy számozott bérkocsin járja végig Rómát (a hol a bakon a fiakker mellett ül annak a kis kutyája), s harmad magával egy négy szobás szállást foglal el; a míg Cagliari herczegnek egy palotája van a szomszéd utczában, melyet mindenki ismer. Ez által ön engemet sújt, mert magát, mint áldozatot tünteti fel. Nekem legalább is azt lett volna kötelességem önnek fölajánlani, hogy szálljon be a Cagliari-palotába; az két külön lakosztályt képez, két külön kapubejárattal, külön lépcsővel, még a kert is két osztályra van rekesztve. Nem én vagyok az első Cagliari herczeg, a ki úgy lakik egy házban a feleségével, hogy egymást soha se lássák. Ön ez ajánlatot, tudom, hogy visszautasította volna. – Vissza. – Tehát nem maradt más választásom, mint itt ebben a hotelben rendelni meg az ön számára azon lakosztályt, melyet külföldi uralkodó herczegek szoktak elfoglalni; ez tőlem nem ajándék; ha békében szétválunk, tartozásom kiegyenlítésénél be fogom ezt önnek számítani. – Köszönöm, herczeg. Magamnak is van vagyonom. Ha ezzel önről kellemetlenséget háríthatok el, meghozom ez áldozatot. Blanka, kinek kedélye nagyon is hajlandó volt a bizalomra, tartott magának olyan embereket is, a kiknek ne higyjen. Ez megengedhető fényűzés egy asszonynak, a ki már ily fiatal korában annyi szenvedésen ment keresztül. E ritka emberek közé tartozott – maga a férje. Megtanúlta már, hogy ennek egy szavát se kell úgy venni, a hogy az adva van. A szálláskérdés valami olyan hiábavalóság, hogy azon bámulatos dolog volt annyi szót elvesztegetni. Tehát legyen úgy, a hogy a herczeg akarja. – Hanem annak a háta mögött kell lenni valami egyébnek. – Annak tehát nagyon örülök, kedves Blanka, hogy ön ezen óhajtásomnak engedett. A szállása berendezését tehát bizzuk a vendéglősre. Az önnek a házunk bérköntösét viselő szolgát is fog szerezni, hányat kiván? kettőt? – Elég lesz egy. – Ha nem fog önnek tetszeni, bocsássa el s fogadjon mást. Ne legyen az a gyanúja, mintha kémet akarnék ön körül tartani cselédalakban. – Nem volna semmi feljegyezni valója körülöttem. – Kedves Blanka! Az ember soha se látja a saját arczát tükör nélkül; más pedig mindig látja. – Lehet önnek valami kifogása ellenem? – Nekem nincs, en ismerem önnek szilárd elveit. Én önt most nem azon a sárga üvegen keresztül nézem, a mit féltékeny férjek fordítanak feleségeik felé, hanem a rózsaszínűn át, melyet kegyes atyák alkalmaznak leányaik ellenében. Én nem vádolója, hanem védője vagyok önnek, a ki azt mondom: «eh, balgaság! ha együtt utazott ön valakivel, az lehetett egész véletlen; ha hirtelen utat vesztettek együtt, az történhetett jól értesült óvatosságból, a veszélyes útvonal kikerülése végett. Ha Rómában ismét összetalálkoztak, az igen természetes kötelezettsége egy, a helyi viszonyokkal ismerős honfitársnak járatlan szülötteföldiei irányában; ha karöltve jártak együtt, az a sokaság közötti tolongás miatt történt, a mikor egy nő fel van jogosítva a legelső férfinak a karjába kapaszkodni s tőle oltalmat követelni, a kit maga mellett talál.» Blanka idegeit zsibbadás állta el. Hát ebből már fegyvert kovácsoltak volna ellene! – De lássa ön, én védem önt, egészen atyai módon. Azt mondom: ez semmiség. Ha nekem nincs közöm hozzá, másnak ne legyen. Csak arra kérem, hogy jövőre legyen óvatosabb! Mert ellenségei vannak; nem is tudja, hogy hol? Érdekből mindenki árulóvá lesz, – kivált itt! S azok a semmiből tudnak teremteni egy alvilágot. De legyen ön meggyőződve felőle, hogy én vagyok az, a ki önt minden rágalom ellen védeni fogom. – Mit akartok? – Én ennek a hölgynek atyja vagyok – s akarom, hogy ő boldog legyen. Blanka nem hitte volna, hogy jöhessen elő valaha olyan helyzet, a melyben ő Cagliari herczeg jóakaratára legyen utalva. El kellett hallgatnia. Égő arcza meghazudtolta volna, hogy mindez merő rágalom. S lehetett-e elmondani, hogy valóban napokig kisérte őt, mint az árnyéka, egy boldog ábránd fantomja; hogy álmodott, hogy sóhajtott róla titokban, de imáinak, könyhullatásainak sikerült leküzdeni a varázslatot s ime eltünt az és nem maradt fenn belőle semmi? Semmi, csak az emlékezet fehér silhouettje; körrajzai egy betöltetlen ürnek. – Inkább hallgatott és tűrt. – N’en parlons plus! mondá a herczeg, észrevéve diadalát. Cagliari herczegről senki se mondhassa azt, hogy őt nagylelkűségben felülmulta – még a saját neje se. A mit ön éreztetett velem, azt fogom én éreztetni önnel. A hogy ön leborult kegyelemért esdve, úgy fogok én is leborúlni közös atyánk szent lábaihoz. A mit ön irt folyamodásában, azt aláirom én is: «mi nem vagyunk férj és feleség: mi atya és leány vagyunk». S ön tapasztalni fogja, hogy ez több, mint üres szójárás. Én nem tépem el, csak fölcserélem a köteléket közöttünk. És ez mind oly édes hangon, oly belső indulatkifejezéssel volt mondva, hogy könyekre kellett volna fakadnia annak, a ki a herczeget úgy nem ismerte, mint a legravaszabb tettetőt s a legkitanúltabb színjátszót. Blanka ismerte már őt jól. – Lehetetlen, hogy ebben a szívben egy őszinte nemes gondolat támadhasson valaha. Ez megcsókolgatja az áldozatát, mikor a méregpoharat készíti számára, ez képes kegyelmet kérni annak, a kit az ő árulása juttat a vérpadra; ez képes fegyverrel védni egy áldozatának a becsületét, a mit alattomban maga tett tönkre. Cagliari Jeromotól akkor kell félni, a mikor nemeslelkű. A herczeg győztes fölényének teljes öntudatában kelt föl a kerevetről, s mintha a legközönyösebb dolgot mondaná Blankának, veté oda: – Délután elküldöm önhöz titkáromat. – Hozzám? kérdé Blanka megdöbbenve. – Egyedül önhöz. Azt igen természetesnek fogja ön találni, hogy nem az ügyvédéhez küldöm. Ügyünk a kegyelet, a kegyelem, az áldás útjára tért; ide prókátorokat nem eresztünk be. El kell közöttünk intézni a mellékügyeket, miket csak a leggyöngédebb kéz érinthet, mik nem tűrnek prózai jogfeszegetést. – Nem bánom, küldjön ön hozzám akárkit, szakítá félbe türelmetlenül a herczegnő, egy közjegyzőt, egy idegen jogtudóst, egy irnokot, egy szolgát, elfogadom tőle az ön utasításait; de ettől az embertől soha! – S miért nem? – Mert gyűlölöm. – Akkor azt gyűlöli ön, a ki önnek legjobb barátja a földön. Még nálamnál is jobb! Csak egy nemes lelket ismertem férfiban e világon, s ez az. Ha arra kérhetném az eget, hogy ajándékozzon meg egy fiuval, őt választanám ki. Én szeretem, tisztelem ezt az ifjut. Érti ön? tisztelem! – Ha tudná a herczeg, mondá Blanka reszketve, az okot, a miért én az ellenkezőt érzem iránta. – Jusson önnek eszébe, mielőtt bevádolná, hogy nem férje, hanem atyja előtt beszél. Blankát ez a válasz zavarba hozta. Ha a herczeg maga úgy fogja fel a dolgot, hogy egy válni készülő asszony egyúttal férjhez menendő leány, hisz akkor a mi szentségtörő vakmerőség volt tegnap, holnap már csak vágyterhes hódolat lesz; és ezt szabad észre nem venni hideg közönyből; szabad elutasítani ellenszenvből; de nem szabad megboszulni haragból, sértett szeméremérzetből. – S ne felejtse ön el szavamat. Én önt nem csak szabaddá, de boldoggá is akarom tenni. Délután huszonkét órakor Vajdár Benjámin úr meg fogja önt látogatni, hogy ügyünkben egyértelmű eljárást hozzon létre. Fogadja őt, mint teljhatalmazottamat, kiben hatalmam összpontosul. S kérem, hogy ügyvédjét ne avassa bele. Ha megengedi, látogatásomat ismételni fogom. A herczeg kezet csókolt Blankának és búcsút vett. Alig húzta ki a lábát, midőn jött Gábor úr, megtudni, hogy miben járt itt ő kegyelmessége? Blanka igéretéhez híven, titokban tartá beszélgetésük lényegét, s azzal elégíté ki Gábor urat, hogy felkérte, rendeztetné be a tegnap ajánlott nagyobb és pompásabb szállást a számára. Ezt a változást meg kell tenni a herczeg jóindulatáért, melyet – a jelen körülmények között – megtartani maga Gábor úr sem tartá fölöslegesnek. XVI. Alig távozott el a herczeg, midőn egy levelet hoztak Blankának. Az aláirás nélküli levélben ez volt: «Herczegnő! Legyen ön óvatos. C. herczegnek pokoli terve van ön ellen. Ő is meg akarja semmisíttetni önnel kötött házasságát, de ugyanakkor kegyenczéhez akarja önt adni nőül. Ez pedig olyan ember, a ki képes eladni a feleségét. Eddig ön a herczeg felesége, Caldariva marquisnő pedig a szeretője. C. herczeg meg akarja fordítani a viszonyt s akkor a marquisné lesz a felesége, ön pedig a szeretője. Vigyázzon ön. Ez a Borgiák szülőfölde!» Blanka felháborodott a levél olvastára. Bármily szörnyeteg volt is ez eszme, mihelyt e két emberrel jött kapcsolatba, már magán hordta a hitelesség szinét. Megerősítették a gyanút a herczeg saját nyilatkozatai, tettetett jósága: igéretei, hogy Blankáról mint atyja fog ezentúl gondoskodni, hogy a kötelék nem lesz széttépve, csak fölcserélve; a szokatlan hév, melylyel Vajdárt pártfogásába vette; a kényszerítés, hogy Blanka személyesen értekezzék vele. Megerősíték ezt a múlt rémséges jelenetei, mikre a visszaemlékezés is öngyilkossági őrjöngésre vezet. A kéjencz és a boszúálló agyrémei nem vonhatók emberi mérték alá: azok dæmonok testére vannak szabva. De hátha ez a levél maga is egy kelepcze! Kitől jöhet ez? Ki van az ő legmélyebb titkaiba így beavatva, itt az idegen földön, a hol még arról is keveset tudnak, hogy létezik egy Cagliari herczegnő? Kivel közölje a rettegését? Kitől kérjen itt tanácsot? Önkénytelenül elővette ismét az albumát. Végig lapozta újra. Hasztalan; a lakásczím nem volt benne. Az a kitépett lapok valamelyikén ott hever valahol a tarkalevelű acanthusok között. Blanka azt mondta Dormándynénak, hogy miután délelőtt semmi teendőjük nincsen, visszatérhetnének ismét a Colossæumba; ő meg akarja még egyszer kísérteni a tegnap nem sikerült művészi merényletet, a világ csodájának egy albumlapba bekényszerítését. Ez indítványnak pedig mind a ketten nagy pártolói lettek: Gábor úr is, meg Dormándyné is. Gábor úrnak ma nagy szaladásai voltak a városban, a herczegnő ügyében; aztán meg azt is meg kellett tudni, hogy mi készül odakinn a világban? Egész Róma lázas forrongásban volt a Pó mellől érkezett izgalmas hírekre; Dormándyné pedig a tegnapi abbétól azt hallotta, hogy mára egy német utazó társaság igérkezett a Colossæumot megtekinteni. Azok a rejtélyes épületszörnyeteg földalatti rejtekeit is meg akarják tekinteni fáklyavilágítás mellett; azokhoz nagyon kivánatos lesz nekik is csatlakozni. És így a herczegnő indítványa elfogadtatott; Gábor urat hagyták futni, a két úrhölgy pedig felült a rájuk várakozó hintóba, mely a Cagliari czímert viselte az ajtaján s háromszögkalapú kocsist a bakon. Hajtottak a colossæumhoz. Még nagyon korán érkeztek; – senki sem volt rajtuk kívül az óriási terjedelmű arenán. Blanka azt mondá társnéjának, hogy tegnap egy jegyzetet elvesztett albumából itt a feszület körüli akántbozótban, azt mindenekelőtt meg akarja keresni. Jól emlékezett rá, hol hajította el a kitépett lapokat a tarka tövis közé; egyenesen odatarthatott. Hanem az eldobott lapokat mindkettőjük egyesített törekvésének sem sikerült felfedezni. Azok már nem voltak ott. Vajjon kinek lehetett kedve széttépett papirrongyokat a gaz közül kiszedegetni és magával vinni? foszlányokat, a miknek semmiféle értéke nincsen? Ittlétük alatt tegnap senki sem volt az amphitheatrum romjai között. Csak egy művész festegetett vörös napernyő alatt odafenn a legmagasabb karzaton. Ki jöhetett ide az ártatlan papirdarabkákért, kit érdekelhettek az azokra rótt érthetlen karczolatok? Ezalatt megérkezett a német utazótársaság az abbé vezetése mellett. Az ismerkedés gyorsan megesett. A németek (gründlich nép) mindjárt a földalatti helyiségek megszemlélésén akarták kezdeni; a fáklyák, viasztekercsek meggyujtattak; a herczegnő kimentette magát, hogy neki szédülést okoz, ha sötét üregbe megy, s inkább künn maradt egyedül, saját sorsa mély örvényeibe nézni: – az nem okoz szédülést. Bátran egyedül maradhatott. A Colossæumban nincsenek se rablók, se vadállatok, s a kapuban őrök állnak. Leült ismét a kereszt elé; nem rajzolni, arra nem gondolt most. Gyermekjátékot játszott. A buján tenyésző oroszlánfog (Leontodon) üres virágszáraiból csinált lánczot s azt nyakába akasztá. S a míg azt csinálta, arra gondolt, hogy mindazon martyrok között, kiket e helyen, hol ő most ül, a szent keresztyénség hitéért vadállatokkal széjjeltépettek, oly rémületet egy sem állt ki, midőn a carcerek tigriseit és hienáit magára rohanni látta, mint a minőt ő áll ki most, midőn a maga szörnyetegeit közeledni látja, a kik széttépetésére küldettek. Milyen boldog ember az a festő odafenn a karzaton! Most is ott ül a képrámája előtt és dolgozik. A festő az egyedüli boldog ember a világon. Az nem féli a hontalanságot: neki minden föld hazája; az nem félti a nemzete nyelvét, az ő gondolatait minden nép megérti. Az nem fél az ütközettől, nem is vesz részt benne, lefesti azt. Égi háború, tengeri vihar rá nézve nem vész, csak modell; – a néplázadás csak tanulmányfők csoportozata. Egész Róma a piaczon van és kiabál; ez pedig ül ernyője alatt és fest. Ha a római sereg diadallal fog hazavonulni, ő azt le fogja festeni s igen szép kép lesz; s ha az ellenség ostromolni fogja Rómát, ő azt is le fogja festeni s az még nagyobb hatású kép lesz. A festő hidegvérű ember; – lefesti Vénust s nem lesz szerelmes; s lefesti a Madonnát s nem lesz bigott. Lefesti az Istent és az ördögöt s egyiknek sem hizelkedik. S milyen függetlenség érzetével kell annak járni a földön! Alkotásához nem kell neki senki segítsége; nem kell rá a papnak se esőt, se napfényt imádkozni; az ő rangját nem kell helybenhagyni, kinevezni, meghitelesíteni se királynak, se miniszternek, se doctorum collegiumnak; – ahhoz nem kell se kegyelem, se szabadalom, – se bevett vallás. Ha lángesze van, – világot hódít vele! Mennyivel jobban gondoskodott a sors arról, a kit a művész-genius szent Elms-lángjával homlokán engedett születni, mint a kinek világrajöttekor egy herczegkoronát adott! S ez a művészet, a mi a nőt is egyenranguvá teszi a férfival! A festőnő nem fele egy másik embernek, ő maga egy egész ember! Az nem könyörög vagyont az irgalmas világtól, nevet a férfitól, áldást az oltártól; odamegy és elveszi azt. Hogyan lehetne ezt megtanulni? Hisz a tehetség és a lángoló vágy az asszony ujjaiban, agyában, szivében is megvan hozzá. Blankát valami ellenállhatlan tudásvágy ösztönözte, hogy fölmenjen oda a karzatra, megnézni, hogy hajtja végre egy művész azt a föladatot, – a mit ő el sem tud kezdeni? Hisz egy művészt, mikor dolgozik, az idegennek megbámulni nemcsak nemzetközi jog, sőt a művészet iránti hódolat önkénytes adója. Blanka neki indult egyedül a karzatokra felvezető lépcsőknek. Mehetett bátran. Nem jöttek rá szemközt Heliogabalus rózsa-koszorúzott szabadonczai, nem piríták meg arczát a lenge öltönyű hetærák; a lázadó római vazallok kézíjasai sem leskelődnek már az ablakmélyedésekben; a széles lépcsőkön, miket a populus romanus sandaltalpai homorúra koptattak, nem találkozik mással, mint a kőfalakra felrótt neveivel az előtte ott járt látogatóknak. Aztán, hogy félne embertől, állattól, vagy kisértettől egy gyermek, a kinek nyakában egy láncz csügg pimpimpáré virágszárakból: – s maga se tud róla? XVII. A Colossæum egy fölséges álomkép, a mit csak két álmodó tudna elmondani egymásnak: azt egyszerre látni és érezni kell. Leirásához hiányoznak a szavak, a fogalmak. Mikor Blanka a legfelső karzatra fölért s ott a sötét folyosóüreg alul a boltozatcsarnok párkányára kilépett, az előtte feltáruló látványban egyszerre elfeledé szivének minden fájdalmát, az egész külvilágot. Valami édes szédülés állta el idegeit, mámor, gyönyörérzet és halálvágy egyesülten. Az egyszerűen nagy rettentő magassága előtt eltörpül minden gondolat. Az ember nem érzi magát különb lénynek azoknál a virágoknál, a mik e falakon meghonosultak. (A Colossæum romjainak saját flórája van, mint a tordai «hasadéknak», mint a tátrafüredi «virágos kertnek», – növények, mik másutt nem jönnek elő, mint a gigászok alkotta körönd romjai közt.) Az épen álló boltcsarnokokról keresztül látni az átelleni rombadüledező részen, s ott a hajdani királyok Rómája, a palatinhegy tavaszvirágtól ragyogó ligetei mosolyognak a napfényben; míg a közvetlen közelben levő amphitheatrum öble opált játszó ködbe van burkolva, mintha ez volna a távol; s ez örök ködfátyol megtöri a verőfényt és az éles árnyékokat, s még szédületesebbé teszi a mélységet. Blanka elábrándulva bámult alá e dicsőséggel teljes ürbe, s elhallgatózott az isteni némaságban. Ki volna oly vakmerő, lefesteni azt, a mit az ürben látott és elmondani azt, a mit a némaságban hallott! Pedig ilyen vakmerő ember mégis találkozik. Ott fest egy a párkányon, a ledőlt kőkoczkát használva zsámolyul s a kőmellvédhez támasztva kifeszített vásznát, mintha az festő állványul volna neki oda rendelve. A művész nem ügyel arra, hogy méh jár-e körülötte, vagy szép asszony, mikor fest? Egyszerű vitorlavászon zeke van rajta, néhol olajfoltos az is; a fején széles karimáju szalmakalap, az is lyukas. A háta mögé kerülő hölgy legelőször is nem a művészt látja meg, hanem a művet s perczekig elnézi, hogy emelkednek ki az ecsetvonások nyomán a ködhomály-alapból az élesen megvilágított travertin sziklatömbök. A festő bírja a képet! A colossust meghódította tehetségével: a mű egyetemes hatást igér. A művész egészen belemerülve látszik; ecsetét gyakran a szájába fogja keresztben, hogy gyorsabban cserélhesse meg. Annyi udvariasságot mégis ismer, hogy a mint a háta mögött hölgyruha-suttogást hall, a kalapot leveszi a fejéről s ledobja maga mellé. «Manassé!» Az ijedtség, az öröm kiszabadítá ezt a szót az ajkról, mielőtt a megfontoló ész tilalmat vethetett volna rá. Most a férfi is föltekintett. – Herczegnő! hol jár ön itt? – Nem önt kerestem! Hivatlan mentség! Épen az ellenkezőjét árulja el vele, hogy őt kereste; hogy örül a lelke, a szive a véletlennek, mely őt ide vezette; hogy ujjmutatást, gondviselést vél feltalálni az ösztönszerű vonzódásban, mely őt idehozta. Manassé mosolygott. – Nem engem, hanem azt a festőt, a ki a Colossæummal küzd itt a magasban. Láttam önt tegnap herczegnő, a mint odalenn a keresztnél küzdött e feladattal. – Ön rám ismert? Ily nagy távolból? – Igen jó látásom van. Azt is megláttam, hogy a herczegnő nem lehetett megelégedve a vázlatával, mert kitépte a lapokat albumából és elhajította. – S ön találta meg a lapokat? – Én kerestem meg herczegnő. – Igen kérem önt: adja vissza. – Itt vannak. Egy bankár nem gyakorol különb nagylelküséget, mikor megszorult adósának visszaajándékozza a váltóit, mint mikor Manassé odaadta a kitépett papirfoszlányokat a herczegnőnek. Blanka félénken rejté azokat vissza albumába; a keresett lakásczím csakugyan azok egyikére volt följegyezve. Ha azt Manassé meglátta, vajjon mit gondolhatott, miért van ott? – A herczegnő nagyon megszerette Rómát, mondá Manassé, festményét folytatva. (Az ocker és a sárkányvér gyorsan szárad: sietni kell vele.) – Hogy olyan sokáig itt időzöm, nemde? – Mondhatnám, hogy igen, de nem mondom, mert nem igaz. Kénytelen vagyok itt lenni. S azzal leült a mellvédet képező kőpárkányra, háttal az arénának, s szemközt Manassénak, a mi által annak a művészi perspektiváját nagyon megrontotta. A nap egyenesen az arczába sütött a herczegnőnek s ő nem hozott magával napernyőt, a kocsiban feledte, lenn az arenában árnyék volt. Manassé aztán odább tolta háromlábu napernyőjét, hogy annak árnyéka a herczegnőt fedezze; a piros vásznon keresztül aztán valami oly bűvös hajnalpír ömlött a hölgyre, mely az olympi hórák alakjainak egyikét varázsolta elő, ahogy a napisten kocsija előtt lejtenek; öltönyük, arczuk, még lehelletük is bibor és rózsa. Adorján Manassénak minden kedve elment a köveket és az ő árnyékaikat mázolni vászonra. – Nagyon szeretem, hogy a véletlen összehozott önnel; kezdé a herczegnő. A társaság, melylyel idejöttem, odaalant jár s a cunæi, a podium, a vomitorium régészeti titkait magyaráztatja magának, a mik engemet mind nem érdekelnek. Én azalatt ráérek önnel egy gondolat fölött vitatkozni, a mit ön vetett föl s a mi fölött én azóta sokat töprengtem. Ön azt mondá egyszer, hogy a honnan ön jön, ott a boszúállást nem ismerik. Hogy önnek is van olyan fájdalma, a mit meg nem gyógyít semmi, és van eszköze a fájdalomért azon, a ki ezt okozta, teljes boszút állni. És még sem teszi azt. – Nekem is van. Az hozott ide Rómába. És én gondolkoztam azon, a mit ön mondott. Letettem a visszatorlás eszközét, mikor kezemben volt. – Föloldoztam az üldözőm kezeit, mikor az meg volt kötözve. – Jól cselekedtem-e? – Jól. – Nem jól cselekedtem. Boszút kellett volna állanom. A boszúállás emberi jog! – A boszúállás istenek bűne, állatok erénye. A megtörtént rosszat jóvá nem teszi. Ez különít el engem és maroknyi híveimet az egész világtól. A háború: boszúállás. A párbaj: boszúállás. A halálitélet: boszúállás. A forradalom: boszúállás. – A kik azt állítják magukról, hogy Jézus követői: nem emlékeznek arra, hogy ő a keresztfán azt mondá gyilkosaira: «bocsáss meg nekik atyám; mert nem tudják, mit cselekesznek!» – Ezt Jézus mondta, az ember; de Jézus az Isten «fölméne mennyekbe s onnan leszen eljövendő itélni eleveneket és halottakat!» s ez boszúállás. – S ez az, a mit én megtagadok! A legdicsőbb emberből csináltak egy Istent, a ki folytassa azoknak a sorozatát, a kik lenyilazták Niobe ártatlan gyermekeit – boszúból! Rémítő gondolat! Itélni a halottak fölött! A kiből már régen por lett; a porából élőfa lett, a fából hamu lett, a hamuból üveg lett! s hogy ez üvegdarabon egykor boszút álljon valaki azért, a mit emberalakban vétkezett! Blanka összeborzadt az ifju kitörésén. Az egyistenvallók, ha kényszerítve vannak, fanatikusok. Vajjon ennek a hitbuzgóságnak nincsen-e valami próbaköve? Blanka oly hátra ült a mellvéden, hogy Manassénak figyelmeztetni kelle őt, hogy le ne essék. – Vannak az Úrnak őrangyalai, a kik vigyáznak rám. És meg akarta tudni, hogy vajjon közel van-e «egy»? – Én ma egy névtelen levelet kaptam, s miután oly tényeket tartalmaz, a miket csak ön tudhat: a legelső gondolatom az volt, hogy ezt ön irta. – Bizonyára nem irtam a herczegnőnek levelet soha. – Olvassa el kérem. És azzal odanyujtá Manassénak a reggel kapott levelet. Ah, hogy gyulladt ki az egykedvű arcz a levél olvasása alatt! Hogy támadtak fel az égő lángfoltok a homlokon, hogy vonaglott át arczának minden vonásain az az indulat, a mi az istenek bűne s az állatok erénye! A martyrok megbocsáthatták azt, a mit önmaguk szenvedtek; de ha szerettek valakit, megbocsáthattak-e azért, a mit az szenvedett? Manassé ujjai között összegyűrődött az a levél, mintha mindazok benne volnának, a kiknek terve oda van irva, oly tekintetet vetett Blankára, mintha kedve volna őt megragadni és vele együtt e százötven lábnyi magasból alázuhanni. Azonban hát, mi joga van neki boszút állni Blankáért ugyanazon az emberen, a kin nem állt boszút – Annáért? Anna: testvér; tehát szeretett nő! – Egész élete meg lett mérgezve azon ember által – és Manassé mégis azt mondhatta: «mi nem szoktunk boszút állni!» holott annyira módjában van az, hogy arczának felé fordításával elűzheti ez embert a helyéről. S mi neki Blanka? Egy álomkép! – És az álomkép mégis jobban uralkodik rajta, mint a családi bú? Jobban! De azért az alapgondolat mégis ingatlan marad. Ha tiltva is a boszú, de a védelem kötelesség azok iránt, a kik azt nálunk keresik. Manassé visszanyujtá a levelet a herczegnőnek.