# Egy az Isten (1. rész) ## Part 4 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/egy-az-isten-1-resz-55711/index.md – De csak valami baja ne legyen miattunk. – Ha bántani találják, akkor segítségére sietek, monda nagylelküen az ügyvéd. A herczegnő aztán hallgatózva figyelt, hogy mi történik odalenn? A padlat vékony volt, minden szót meg lehetett hallani. Lármás férfihangok zürzavara volt oda lenn, a miből Manassé szavát vélte néhányszor felhangzani. A férfihangok kaczagásra váltak, a mire Manassé szava adott alkalmat. – Most bizonyosan vallatják a brigantik; dörmögé Gábor úr. – Hát nem siet ön a segélyére? kérdé a herczegnő, kit a felhangzó kaczaj egészen megnyugtatott már a helyzet iránt. Míg az egyik utitárs fegyverrel készül a védekezésre, az alatt a másik az idegeneket, akárkik legyenek is azok, vidám ötleteivel mulattatja s az is védelem. A vidám kaczagás egyszerre halk mormogásba ment át; az emberek alkudozni látszottak: egy-egy kiváló felkiáltásból ki lehetett venni, hogy pénznemekről beszélnek. Egyszerre aztán egy hang azt mondá «andiamo!» s arra mindannyian felkerekedtek, s a mint aztán a szabadba kiléptek, rögtön elkezdtek énekelni; eddig is nagy önmegtagadásukba került, hogy azt nem tették. – Lám, még sem voltak brigantik! monda a szőke szépség, mert dalolnak. – Az nem bizonyít semmit! sóhajta fel Gábor úr. Az olasz énekel a gyilkosság előtt s énekel a gyilkosság után. Nem tudom, az utitársunkból mi lett? A herczegnő azonban odalopózott az ablakhoz s daczára az ügyvéd indokolt óvásának, hogy ne mutassa magát az ablaknál, mert a rablók észreveszik, hogy mások is vannak az albergoban, azért még is kikémlelt a szabadba. – Utitársunkat magukkal viszik; monda a herczegnő megijedve. – Mondtam ugy-e, hogy brigantik? most elviszik az Abruzzok közé (Abruzzok vagy Appeninok: az a polgártársnak mindegy volt), ott becsukják egy barlangba s ott tartják, míg a rokonai le nem teszik érte a váltságdíjt, s ha az első felszólításra nem küldik a kivánt összeget, már a másodikhoz odamellékelik a fogolynak az egyik fülét. Ez igy szokás ebben az – átkozott szép Olaszországban. – Azt nem engedhetjük; monda a herczegnő. – Kivánja a herczegnő, hogy utánuk fussak és kiszabadítsam? Erre a különben sem komolyan tett indítványra meg a szőke delnő ijedt meg. – Az Istenért! egyedül ne hagyjon bennünket! Önök csak ketten vannak, azok meg tizenketten. – Csak hatan, igazítá ki a herczegnő. Én látom őket. – De ugyan a szentek nevére, jőjjön el az ablaktól a herczegnő! – Nézni akarom: hová viszik el? – Hisz az ugyis csak egy pogány! – De utitársunk. A távozó csapat a legszebb összhangban énekelte a «la piccola cenerentolá»-t, a míg egy mély hegyszakadék sötét útja elnyelte valamennyit. Ekkor a herczegnő odafordult az ügyvédjéhez. – Ügyvéd úr, holnap, a mint megérkeztünk Pistojába, rögtön tegyen ön jelentést a hatóságnál s bármi váltságdíjt kérjenek a rablók az elfogottért, tegye le érte. Aztán kis idő mulva, mintha szükségét látná, hogy ily budgetkérdésben a virement indokolásra is vár, hozzá tevé: – Hiszen a mi megszabadításunkért áldozta föl magát. – Akkor szükséges, hogy magunk ép hajszálakkal meneküljünk meg innen. A csendet semmi sem zavarta meg aztán, csak a kocsmáros horkolása, ki, a mint vendégei elmentek, lefeküdt aludni. A herczegnő ott maradt az ablaknál s kikémlelt a csodaszép éjszakába. A hold lement már s a mint az átelleni hegyvágány egy helyen megnyitva a vidéket, a távolba engedett látni, ott abból a kis völgyből feljött az a csodaszép csillag, a mi a hajnal előtt szokott járni. Olyan fényesen ragyogott, hogy szinte árnyékot vetett a fénye a sötét szobában. «Vajjon hová vihették őtet? – Csakugyan megölik-e, ha ki nem váltja valaki?» Az ég lassan világosodni kezdett; apróra tépett felhők hirdették a király jövetelét, mintha biboros aranygyapjú usznék a kék tenger tükrén. Az olasz reggel csendes, még madárdal sem háborítja. Az olaszok jó kertészek: kiirtották a bogarakat s azóta nincsenek énekes madaraik. Fölöslegesek is, dalolnak ők maguk eleget. – A völgyi útból ismét felhangzik a «la piccola cenerentola», most már csak solo énekhangban s nemsokára feltünik az örökzöld cserbokrok közül a danoló – Manassé az! – «Ő» visszajött! kiált örvendezve a herczegnő. Mire a szőke hölgy odafut hozzá s bátorságot vesz az ablakon kitekinteni. – De ugyan mit hozhat a hátán? Manassé egy vállravetett fustélyon czepelt egy gyékényszatyorformát. A herczegnő elnézte, milyen könnyed, ruganyos léptekkel halad a sziklaúton – ez a holt ember. – Hátha csak előre küldték a brigantik, hogy bennünket kicsaljanak biztos positiónkból? jegyzé meg a mindig óvatos ügyvéd. Hanem a herczegnő nem ügyelt a figyelmeztetésére semmit; a mint Manassé a közelbe ért, hirtelen kinyitá az ablakot s onnan üdvözlé: – Jó reggelt. – Jó reggelt, herczegnő! Hát önök már fenn vannak? – Hát önt visszaereszték a brigantik? kérdé viszont a herczegnő. – Brigantik? szólt önkénytelen elnevetve magát Manassé. Ah, ki keresne brigantikat a jámbor Emilia lakosai között? Becsületes kőfejtők voltak a szomszéd kőbányából. – De hát hol járt ön velük? – Szabad felmennem önökhöz? – Kérjük. Szabad volt ugyan bemenni, de nem lehetett, mert az ajtót úgy eltorlaszolta az asztallal Gábor úr, az asztalt meg úgy leczövekelte, összeeszkábálta, hogy maga se tudta kiszabadítani, míg Manassé kívülről ki nem emelte az ajtót a sarkából. – Gábor úr, monda Manassé. Ez nagy könnyelműség öntől. Gondolja meg, hogy ha csakugyan Fra Diavolo talált volna e zárt ajtóra jönni: mi történt volna önnel? – Védtem volna magamat! szólt daczosan Gábor úr, ökölre szorítva a bowie knifeot. – Kényszerítette volna önt, hogy e hölgyek egyikét nőül vegye. – Akkor nem védtem volna magamat, szólt, letéve a kést az asztalra. A miért aztán a szőke szépség boszúsan földuzta az ajkait; hanem azért mégis elpirult. – Ejh, polgártárs, ön úgy látszik, hogy megérezte, mit hozok? s már előre elkészítette a felszelő kést. Enyelgett Gábor urral Manassé. – Hát ugyan hol járt? kérdé a szőke hölgy. – A kőbányászokkal elvezettettem magamat a legközelebbi majorházig s ott bevásároltam az utravalót, hogy többször meg ne szoruljunk. Azzal letette az asztalra a vállán hozott fonott kosarat s kirakta belőle annak nagybecsű tartalmát: egy hatalmas sonkát, egy lopótök formára bőrbe varrt sajtot, meg egy-egy gerinczessé vagdalt kenyeret s aztán különféle palaczkokat. – E szerint csakugyan a haláltól mentett ön meg bennünket; – az éhhaláltól, tréfálózott Dormándyné. – Szabad hadi zsákmányomat az önök lábai elé raknom, úrhölgyeim? – Elébb hagyjanak egy perczre magunkra; én imádkozni akarok, mondá a herczegnő. – No hát gyerünk ezalatt mi is imádkozni, mondá Manassé Gábor úrnak. Dormándyné kiváncsi volt rá, megtudni, hogy hogyan imádkoznak a pogányok? s utánuk lesett az ajtóhasadékon keresztül. Biz az elég pogány ritus volt. Manassé elővett a zsebéből egy lapos, pálmaháncsba fonott palaczkot, s azt ajkaihoz illesztve, nagyot húzott belőle; azután Gábor úrnak nyujtá azt s az is hasonlóul cselekedett. Már ezt is elcsábította. Dormándyné első férje beteges ember volt, soha sem hallotta tőle, hogy «imádkozni» annyit jelent, mint pálinkát inni. S Manassé még oly vakmerő volt, hogy mikor megengedtetett a férfiaknak, hogy ismét belépjenek abba a szentélybe, melyet a hölgyek ájtatossága csillagvilági athmosphærával kitisztított, még egy második hasonló palaczkocskát vett elő a kosarából, s azt is felnyitva, az asztalra tette. – Imádságos könyv ez uram? kérdé Dormándyné csipősen. – Nem. Ez præservativa. Olaszországban utazóknak elengedhetlen a borlél, hogy reggel meg ne hűtsék magukat, a miből makacs váltóláz támadhat. A maremmákon keresztül utazva pedig valóságos prophylacticus gyógyszer a malaria ellen. A herczegnő annyira hitt neki, hogy megkóstolta a tűzitalt. Dormándyné aztán csak nem engedhette, hogy a herczegnő egyedül menjen előre: ő is követte. S ez nagy bűvészet, mikor egy férfi rá birja venni a hölgyet, hogy megizlelje a borlélt. Magyarországon az úrhölgyek nem élnek azzal. Midőn ez az édes folyó láng, ez a csiklandó méreg érinti ajkukat, olyan ideges borzongással rázkódnak meg tőle, s szemöldeiket összevonva, szeretetreméltó utálattal fejezik ki a késő bánatot az elkövetett bűntett után. Egy szürcsölet borléltől a szentből földreszállt emberi lény válik s az elárulja magát rögtön a szemek ragyogásában. Ennek az embernek csakugyan talizmánnal kell bírnia, hogy rá tudott venni erre egy hölgyet, a kit csak tegnap óta ismer, s a ki oly magasan állt fölötte és oly elérhetetlenül, – mint a szentek a hitetlenek fölött. Aztán hozzáfogott a beszerzett delicatessek felszeleteléséhez, kölcsönkérve hozzá a polgártárstól a bowie knifeot. Gábor úr nagylelkű akart lenni, s azt mondta, hogy neki ajándékozza a kést. – Nem, nem! tiltakozott a szőke hölgy; kést nem szabad ajándékozni: az ellenségeskedést jelent. – Hát nem vagyunk-e régi ellenségek? – Épen most itták meg a békepoharat. A herczegnő is közbeszólt. – Ha valaki kést ajándékoz valakinek, hogy a rossz omen el legyen távolítva, mind a kettőnek mosolyogni kell egymásra. És a két férfi mosolygott egymásra, míg a kést átadta és átvette. Akkor aztán Manassé elővette az olasz sonkát, melyen még a sertésnek a négykörmü lába is meg volt hagyva s neki mérte a kést mindjárt a sonka lábának keresztbe. – Hisz úgy eltöröd a kést! rivalt rá Gábor úr. – Miben? – A csontban. – Nincs olyan az olasz sonkában. Az olasz nem eszi meg a csontot, hanem megtöri lisztnek s a földét trágyázza vele. S azzal egy metszéssel ketté vágta a rejtélyt. Olyan sonka volt az, a minek előbb lehúzzák a bőrét, mint egy keztyűt, s aztán úgy töltik meg hússal. Gábor úr visszahőkölt tőle. – Dejsz akkor én ebből nem eszem. Az olasz szamárhúst tett bele. – Ne ijedjen meg tőle bátyám, mondja, hogy «Cannibal ante portas!» – Uram, ez magasfoku sértés! Cannibal az, a ki a magához hasonlót megeszi. Ha most úton nem volnánk, s ha egy palaczkból nem ittunk volna, ezért pisztolyra mennénk. – Az ön pisztolyaival ugyan fölöttébb keresztyéni párbajt lehetne vívnunk! – Hogyan hiszed ezt? – Nincsenek golyóra töltve. – Ah, azt kikérem magamnak! Gábor úrnak olyan zsebpisztolyai voltak, a mikről a csövet le lehetett srófolni, s a lőkamrát akként megtölteni. Harczképességének bebizonyítására rögtön lecsavarta az egyik pisztolyáról a lőhengert s bámulva látta, – hogy nincs biz abban se lőpor, se golyó. – Megfoghatatlan! Én magam töltöttem meg mind a kettőt. Azóta a táskámat el nem hagyták. Én a táskámat le nem tettem sehol. Hol tehették ezt? A szép Dormándyné arcza olyan piros lett, mint a pipacs. Panaszkodott, hogy mind az arczába ment a vér attól az erős pálinkától. Mire aztán Manassé még egy pohárkával töltött neki, azt állítva, hogy az első pohár hevít, a másik hűsít, – s a szép hölgynek nem volt bátorsága azt visszautasítani. (De hát rosz lelkekkel van ez az ember társaságban, hogy azt is tudja, a mit csak egy ember tud?) Tudott pedig az még többet is. Tudta ez már azt is, hogy a szép herczegnő két hónap mulva oly egyedül fog állni a világban, mint – mint ő maga; – elhagyva és eltemetve. – Nagyon sokat tudott előre, a minek még ekkor más boldog ember az ellenkezőjét álmodta. Hajlamánál fogva skeptikus volt s ezt még jobban kifejté benne a pályakör, melyet eddig megfutott. Minden nap érintkezett azokkal az emberekkel, a kik azért beszélnek, hogy a gondolataikat eltitkolják. Látta a népszerűvé lett papokat és főurakat keservesen izzadó homlokkal betanulni a nép számára készült beszédeket, s látta, hogy seprik ki az inasok a babérkoszoruk leveleit a szobából. Csókolta a kezeiket a szép asszonyoknak, a kiknek a kegyetlensége nem ismer határt; látta eszeveszetten lótni-futni a hivatalszobákon keresztül az excellentiás urakat, mikor az utcza megzendült, s hallotta őket kaczagni az ijedelmükben tett fogadások fölött. Be volt avatva Cagliari herczeg családi titkaiba is épen úgy, mint világbontó cselszövényeibe. Azt is tudta, hogy mi vár a herczegnőre Rómában? Azt is tudta, hogy ez az egész föld itt a lábuk alatt hogy készül megrázkódni nemsokára s földindulásában torlaszokkal temetni el az utakat, a mik Rómába vezetnek. És ezeknek az utitársaknak még arról mind sejtelmük sincsen. Ők most jönnek a boldog Magyarországról, a hol még most a népcsoportok testvéresülési banquetteket rendeznek; azok még csak az általános csókolódásig vitték a forradalmat, s mikor demonstrálni mennek, esernyőt visznek magukkal. Ezek az utitársak még nem látnak Olaszországban egyebet, mint a classicus népbölcsőt. Még csak azt tudják, hogy a mit kiálltak, az vasuti calamitás; – nem sejtik, hogy az már forradalmi zűrzavar. Már az éjjeli lármából az útféli csárdában csak a brigantik szavát lesik ki, s nem is álmodják, hogy azok szabadcsapatok zarándokai, kik Olaszország minden útjain, ösvényein, vizein tódulnak észak felé s az a «la piccola cenerentola!» a miről dalaik énekelnek, nem egy árva leány, hanem egy árva ország! Manassénál nem volt puszta véletlen ez a találkozás. A mit megtudunk később. A herczegnő behunyt szemmel, egy gyermek ártatlan bizalmával rohant legnagyobb veszedelmébe. Csak egy esélye volt rá nézve a szerencsés megszabadulásnak: ha ellenségeit, a kik üldözik, megelőzheti. Ma még, és talán napokig, talán hetekig a boldogság mámorában úszik Róma is. A pápa megáldja a népet, s a nép megáldja a pápát, a bibornokok hintaiba koszoruk röpülnek az erkélyekről, a papok a szószékben hazáról és szabadságról prédikálnak. Olyan idő van, a mikor még egy üldözött asszonynak is meg lehet a többi foglyokkal együtt menekülni a börtönéből. De holnap, holnapután, vagy egy hét mulva már mindez másképen lehet, – s akkor újra becsapják a börtönajtót s jaj annak, a ki elkésett kijönni, elbámulva a remekműveken, a mikkel a börtöne fel van diszítve. Azért siess, siess szép hölgy! Meg ne állj Rafael stanzái, loggiái előtt, mikor a Vatikánon végig haladsz; hátra ne nézz a sixtini kápolnában a végitélet óriási képét megbámulni; hanem siess a saját itéletedet kikönyörögni, a míg azt kegyes mosolyra széthúzott ajkak mondják ki, s aztán igyekezz kimenekülni a tulsó ajtón, a mit nyitva találsz; mert a te börtönöd az! Manassé azért választotta az Appennineken keresztüli utat Rómába, mert ez az egy még nyitva volt; a többi már mind akadályokkal elállva, a mikben Blanka üldözői okvetlenül megfogják magukat. – Utjukat állják császári seregek, felkelő csapatok és kóbor rablók, mik a zűrzavarban egymás sarkára taposnak. S addig Blanka ügyvédjével még a napfényes időben rendbe hozhatja azt az ügyet, mely rá nézve vagy szabadság, vagy holtig tartó kínszenvedés. – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – Gábor úr, miután a sonkát, megismételt kisérletek folytán, tökéletesnek találta, azt mondá: – Most már ki vagyok békülve Olaszországgal. VI. Gyönyörü is az az Olaszország! Az ember elvesztette a paradicsomot, s akkor azt mondta az Istennek: «már most csináljunk ketten együtt egy másodikat!» S csinálták Olaszországot. A gyönyörteljes táj hivogat és maraszt. Fáj megválni tőle, mint egy kedves álomtól. Adorján Manassé nagy lemondást tanusított, a mikor sietteté az utazást s nem engedett pihenőt tartani sehol. Kevés ember tette volna meg azt a helyében, hogy az isteni Arno-völgyön keresztül a rövidebb utat keresse, hogy kikerülje Florenczet, s megrövidítse magának azt az időt, a melyben a legszebb földet láthatja – és hozzá a legszebb eget: utitársnéja szemeiben. Ezek nem gyönyörűségre, nem szívhajlamok ápolására ajándékozott napok voltak. Manassé tetteté, mintha az ő részén volna a türelmetlen törekvés, mentül hamarább czélnál lehetni. El nem árulta magát, hogy Blanka titkából tud valamit, s hogy az őt érdekeli. Úgy tett, mint a kit saját fátuma kerget. Nem mutatott aggályt, szomoruságot; folytatta az ügyvéddel a scurrilis tréfákat s került minden érzelgésre vezető társalgást, a mire az olaszországi út olyan nagyon kinálkozik. Ez az út az olasz földnek legszomorubb panorámája. A hajdankorban hatalmas, most aláhanyatlott városok, félbehagyott templomokkal, elhagyott várak, mikből kifogytak a herczegek; azután kopár, homokdombokkal hullámos pusztaságok, mintha nem Olaszországon, de köves Arábián vezetne át az út; ingoványok, miknek láttára az idegent könnyű borzadály futja át, lankasztó kéjelmetlenség száll idegeire. A közel Maremmák lázlevegője az; a malaria eltiltja az embert attól, hogy felékesítse a földet. A hol az ember beteg, a föld is beteg lesz. Széles, csendes tavak a völgyekben, miken nem járnak hajók; szabályozatlan folyamok, mik kőrakásokkal terítik be a völgyeket; vulkáni tájképek, miknek hegygerinczeire kigyótekervényben kúszik fel az út; mély völgyek, hajdani tűzokádók kráterei fenekén sötétzöld tengerszemek; sziklába vágott hosszú sor lépcsők; tanujelei annak, hogy milyen mélyen kell leszállni a tűzisten országában egy ital iható vízért? Vízrohamoktól aláásott sziklatömegek, tetejükön házakkal, mik várják, hogy mikor zuhannak le a mélységbe; sötét gesztenyeerdőkkel benőtt unalmas hegyoldalak, mocsárlapályok, rongyos tanyákkal, miknek se ablaka, se teteje; síremlékek, a mik hasonlítnak elhagyott kastélyokhoz és kastélyok, a mik hasonlítanak síremlékekhez. Hanem a rövidségen kívül még egy előnye volt ez útnak, a járatlansága. A mindenünnen északnak siető szabad csapatok kerülték azt; a csendes városokban, miket ez út érint, nincsen mit keresniök. Olyan forradalom, mely a sienai respublicát helyreállítsa, vagy Viterbót ismét a pápák székhelyévé tegye, nem jön többet. Brigantik sem háborgatják ezt az útvonalat: gazdag utazók nem járnak ezen. Manassé ez unalmas úton hozta el az utitársait; de gyorsan és biztosan. Este felé, mikor Róma közelébe érkeztek, elkezdett esni az eső; még attól az élvezettől is meg lettek fosztva, hogy szent Péter templomának kupoláját az alkonyégen lerajzolva lássák: egy hosszú, egyforma, kertfalak közé zárt út, megszakgatva kápolnákkal, síremlékekkel és csárdákkal, fárasztá a türelmet, míg egyszerre a postaszekér megállt s a postiglione azt mondá, hogy itt vagyunk a porta del popolónál, – a hol az embertől megkérdik, hogy mi járatban van? Ez tehát már itt Róma! Észre sem vette az ember. Hanem a főczél el lett érve. Azon nap estéjére, melyre Manassé igérte, eljutottak a világvárosba. Vajjon ellenfelük nem előzte-e meg őket? A postiglione azon kérdésére, hogy hová hajtson az utazóival? Gábor úr előkereste a jegyzőkönyvét s kiolvasta belőle a hotel nevét, a mit még Bécsben feldiktált neki a vendéglős. Tudniillik, hogy a vendéglősök valóságos szabadkőmüves társaságot képeznek egymás között; megvan közöttük a reciprocitás: vendégeiket városról-városra, kézről-kézre adják, sőt ajánló leveleket is irnak mellettük. – Ebben a vendéglőben németül is beszélnek. Ez volt az előnye a kijelöltnek. – Te is odaszállsz, ugy-e bár, a hová mi? kérdé Manassét lekötelező nyájassággal Zimándy úr. – A hol németül is beszélnek? – Köszönöm. – Ha megmondom a hotelben, hogy magyar vagyok, összecsókolnak, – s aztán felteszik a számlára a csókot; ha azt mondom, hogy német vagyok, megvernek s felteszik a számlára az ütleget. Olyan helyet keresek, a hol, ha beirom a vendégkönyvbe a hazámat «Transsilvania», azt fogják hinni, hogy az Amerikában van: szomszédja Pensylvaniának; a yankeet még respectálja az olasz. – Sajnálom! szólt Zimándy úr. Annyi idegen közönyös ember között jól esett volna egy… – Egy ellenséget birni a közelben, egészíté ki mosolyogva Manassé a phrasist. Hosszabb ideig akarok itt lakni, s nem maradok hotelben; hanem mihelyt a málhámat megkapom a harminczadon, keresek valami kis magánszobát a Colossæum körül, a hová besüt a nap reggelenkint s oda rejtem el holttestemet. Most egy fényesen kivilágított utczába fordul be a gyorskocsi. Egy szegletház sarkán pompás szoborművű szökőkút okádta a vizet. – Ez a palazzo Cagliari, jegyzé meg Manassé, minden emphasis nélkül. Blanka önkénytelen kiváncsisággal dugta ki a fejét a kocsiablakon, hogy meglássa azt a palotát, mely az ő férjének ősi lakhelye, a hová őt az soha be nem vezette, s a minek belsejét nem is fogja meglátni soha. Manassé nem sokára csengetett a kalauznak. A kocsi megállt. Az ifju leszállt, kezet szorított az utitársaival, a kik közül az egyik, a férfi, azzal bocsátá el, hogy még okvetlenül találkozni fognak, a másik, a szőke szépség azon reményét fejezé ki, hogy talán még valahol látni fognak együtt valamit, a mit látni érdemes; a harmadik, a herczegnő, nem szólt semmit. S ezzel az ismeretlen, a véletlen találkozó, eltünt a szeme elől. Elment magát eltemetni abba a nagy sírba, a melybe annyi nagy emberek, országok, népek és istenek vannak eltemetve, a hol neki is lesz helye elrejteni valahová a holttestét. Csak hogy a holttestnek még élő szíve van, s viszi magával a szivébe lőtt nyilat. – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – A herczegnő pedig kiséretével együtt hajtatott a hotelbe, a hol németül is beszélnek. A hotelier érkeztükre lesietett a vendégek elé. Finom, udvarias ember volt. Gábor úr természetesen azon kezdé, hogy ők a bécsi vendéglőstől ide vannak utasítva, s megmondá a herczegnő nevét. E név hallatára a vendéglős összecsapta a kezeit s azt a betüt engedé ajkain kiszaladni, a mit különben az olasz kimondani nem tud, csak a nagy csodálkozás perczében képesül rá a nyelve. «Cz! cz! cz!» – S nem érte excellencziátokat semmi baj az úton? – Minek ért volna? – Megérkezésük jelezve volt bécsi ügynökünk által hotelünkbe a mai napra, s mi a szállást készen tartottuk önök számára; de ugyanekkor még egy másik vendég is volt előre bejelentve hozzánk; előkelő úr Magyarországból, ki szintén első emeleti szállást óhajtott. S ma délután kapjuk a tudósítást, hogy ezt a vendégünket, a vele utazó társasággal együtt, Monte-Rossonál a szűk hegytorkolatban a rablók elfogták, valamennyit magukkal vitték a hegyek közé, s most váltságdíj-fizetésig ott tartják. Megrettenénk, hogy önök is ott vesztek. – Nem. Mi Orvieto felé jöttünk. – Az a szerencséjük. – Mi a neve annak az úrnak, a kit elfogtak a rablók? kérdé felvillanyozott tekintettel a herczegnő. – Hja, az olyan czifra név, hogy én azt össze nem tudom szedni így könyv nélkül, mondá a vendéglős; hanem majd kikeresem a levelezéseim közül, s felküldöm kegyelmességednek leirva. Blanka alig vetette le utiköpenyét a szobában, midőn a pinczér hozta az ezüstfényű tálczán a leirt nevet. «Conte Benjamino de Vajdár.» Blanka balját feldobbanó szivére szorítá, s ragyogó szemekkel, megdicsőült arczczal, csak e szót rebegé: «Van!» Maga sem vette észre, hogy a mikor e szót kiejté, jobbjának összeszorított öklét kinyújtott hüvelykujjal emelé az égre. Azután arra kérte a pinczért, hogy vigye át a névjegyet a vele jött úrnak is. Zimándy úr pedig e név olvastára egy arany borravalót nyomott a pinczér markába. Az pedig gondolta magában, hogy furcsa emberek lehetnek ezek, a kik egy gyászhír hallatára hálát adnak az Istennek s aranyat a hirnöknek. Blanka herczegnő egész lényét remegni érzé, mintha egy ismeretlen szellem földöntúli igézete folyná körül. Üldöző dæmona e szóval rémíté meg lelkét: «Rómában templom van sok; de Isten egy sincs!» – Olyan káromlás, melyet nem birt lelkéből kiirtani többé. Együtt repült vele az denevérszárnyakon. Most egyszerre megtörtek a dæmon-szárnyak s a kisértő lehullt a porba. Van. – Volt. – És talán még «Lesz» is? Meg kell-e ismernie egykor, a ki őt idáig betakarta, azt, a ki «egy» és «minden»? A kinek nem kellenek égő oltárok, sem hekatombák megtört szivekből? – Vagy elhagyta őt az emberrel együtt, a ki «ŐT» ismeri és senki mást? Ave Máriára szóltak a harangok. Blanka letérdepelt és imádkozott. VII.